Értelmetlenségi nézőpont

Miskolczi Norbert, a HÖOK elnöke csütörtökön közölte az MTI-vel, hogy példaértékűen szigorú és elrettentő ítéletet fognak kérni a pécsi lövöldözés elkövetőjére, hogy hasonló eset a későbbiekben ne fordulhasson elő - olvasom a Népszabadság honlapján.
 
A "leendő értelmiség" - mondja Miskolczi - értetlenül áll az eset indítékai előtt, és megdöbbentőnek tartja, hogy a jelenség eljutott Magyarországra is.
 
Az a helyzet, hogy, bár szeretjük azt hinni, nem vagyunk elszigeteltek a világtól. Minden, amit többezer km távolságból szemlélünk vagy csak a tévéképernyőn látunk, nálunk is potenciális lehetőség, itt is jelen van.
         Bármennyire borzasztóak is a történtek, le kell szögezni, hogy mindez nem csakis és kizárólag az áldozatok és családjaik tragédiája, de az elkövetőé is, akit nemcsak maga a cselekedet és az egész, idáig vezető sorsa, de úgy tűnik, a fentihez hasonló szócsövek is megbélyegeznek az ostoba nyilatkozataikkal, teszik ezt a "(leendő) értelmiség" nevében.
         Nem hiszem, hogy bármilyen precendensértékű ítélet megakadályozhatná a hasonló eseteket a jövőben. A történtek ellenére sem hiszem, hogy a pszichés betegek kriminalizálása megoldaná azt, amit a magyarországi egészségügy vagy a közvetlen környezet elmulaszt. Ahogy olvasom, a tettes a különböző mentális zavarai miatt több pszichiáternél is megfordult, de a megfelelő kivizsgálás és kezelések helyett csak gyógyszereket kapott. Ahogy hallom ismerősi körökből, ez a fiatalember egészen régóta küzdött komoly problémákkal, és egyszerűen nem értem, hogy tudott az előző 23 évének összes "szűrőjén" átjutni úgy, hogy nem kapott olyan komoly, hatékony segítséget, amivel a most történtek elkerülhetőek lettek volna.
         Ahogy más országokban is történt ez hasonló esetek kapcsán, a társadalom felelősségét is elkendőzendő, most majd elkezdünk kapkodni a fegyvertartás szigorítása, a biztonsági rendszerek és intézkedések meg a többi vélten vagy valósan kapcsolódó probléma házatáján. Nagy kérdés, hogy történik-e valós változás. És mivel az ügy még sokáig nem lesz lezárva, nagy kérdés az is, hogy tudunk-e majd róla megfelelően kommunikálni, valamint csupaszon, önmagában, ám megfelelően több szemszögből értelmezni a történteket, lefejtve róla az előítéleteket, a botrányt, és elhajítva azt a bizonyos véres kardot, amit most épp körbehordoznak...

Húrok

Napok óta csak rá gondolok. És a gondolat, a képzet visszavisz körülbelül húsz évvel ezelőttre, amikor az osztályba bejött egy hölgy, és megkérdezte, hogy a következő tanévtől ki milyen hangszeren szeretne tanulni. Én emlékszem, fuvolázni akartam. És közben a többiekkel lázasan azt tárgyaltuk, hogy melyik hangszerhez milyen adottságok kellenek.
Én nagyon pici voltam - pici kéz, pici láb, pici minden. Mondták, a fuvolához nem vagyok elég magas és elég "tüdős" sem.
 
Apám eldöntötte, hogy zongorázni fogok, amihez közben a kedvem is megjött. Bár mindenki azt mondta, hogy a zongorához meg természetesen nem elég nagyon a kezeim.
Határozottan emlékszem arra a napra, amikor apámmal besétáltunk a zeneiskolába, és az egyetlen, általa ismert zongoratanárnőt kerestük, de nem találtuk. Egy tűsarkon imbolygó magas nő kapott el minket a folyosón, hogy mit segíthet. Apám mondta, a Bukicsnét keressük, szó szót követett, és végül beíratott a tűsarkon imbolygó nőhöz. 
 
Ági néninek hívták, bár ezt sokáig nem tudtam. Mindhárman hozzá jártunk zongorázni, én a legtovább, tizenkét évig. Ági néni iszákos volt, mert az ex-párttitkár férje sokat volt távol, gyerekük pedig nem született. Rendszeresen kapatosan jött órára délután egyre. Nem durva spicces volt, hanem az érzékeny fajta. Hol lendületesen ütötte a taktust a zongora tetején, hol csak támasztotta a fejét és nézett szomorúan. Amikor elújságoltam neki, hogy a szüleim válása után apámhoz költöztem, és nincs hol gyakorolnom (a zongora ugyanis anyámnál maradt), és tán ezért abbahagynám a zongoratanulást, sírva fakadt. Mondta, este vannak üres termek, járjak be a zeneiskolába. Bejártam. Évente egy darabot tanultunk és tökéletesítettünk, többet nem tudtam - zongorahiány miatt.
 
Határozottan emlékszem, hogy kilenc éves koromban, mikor sorra került az első kétkezes darab, majdnem sírva fakadtam félelmemben. Aztán egészen jól ment - ahogy utána a többi is.
Nyolcadikban komolyan fontolóra vettem, hogy zenei pályára menjek, de lebeszélt róla. Azt mondta kerek-perec, hogy nem vagyok elég jó. És hogy a pálya tele van nem elég jó zongoristákkal. Minden öt évben egy, aki alkalmas és elég tehetséges, és a mi holdudvarunkban a zeneiben már megvan: a Mátyás Pisti.
Elszomorított, de igaza volt.
 
Egyszer azt kérdezte, szoktam-e a kottán kívül mást is játszani. Mondtam, persze, ragtime kottákat másolok, apámtól ellesek ezt-azt, hallás után zongorakísérek. Kérte, hogy játsszak valamit. Aztán megtanultunk egy ragtime-ot órai anyagként. És akkor a sok Schumann, Bach meg Czerny után kértem, hogy hozzon nekem még több Bartókot. És akkor elkezdtem Bartókot tanulni.
A Gyermekekneken és a Mikrokozmoszon kívül akkoriban senki nem tanult Bartókot, csak a haladó félprofik. Mindenkit taszítottak a fura ritmusok és a disszonáns harmóniák. Mondtam, szerintem Bartók a magyar komolyzene Oscar Petersonja.
Nagyon jól ment Bartók, a vizsgákra is rendszeresen azt vittem. És állandóan Cziffra Györgyöt hallgattam.
A nagy álmom pedig az Allegro Barbaro és a Rhapsody in Blue volt. Mindkettőt elkezdtem, de túl nehéz volt.
Most már elég öreg vagyok, lenne rá időm. 
Szóval napok óta csak rá gondolok. OTP hitellel árulják a METRO-ban. 

Etűdök festett klaviatúrára

Ma van a vécé világnapja. Szerte a világon egyperces néma guggolással emlékeztek és emlékeztettek arra, hogy emberek millióinak nincs hova kulturáltan szükségre hajtania alfelét. Csak mondom. Azért jó érzés, hogy valaki az emberek seggével is törődik.
 
Kérdezik, mi bajom, miért csak hétfőn mosolyogtam és dudorásztam. Hát nincs semmi bajom, csak akkor voltak a kocsiban a jobb cédéim.
Mondjuk arra gondoltam, hogy mint Gregor Samsa, holnap reggel esetleg én is rovarként ébredek. Csak én mondjuk büdösbence leszek. A büdösbence meghatározó létezője mindennapjainknak úgyis - itthon is, az iskolában is megtalálható. Múltkor egy csokor diáklány azért nem tudott hathatósan dolgozni órán, mert egy tudásvágyó büdösbence a tetőablakon ódzkodott befelé angolórára. 
Mondjuk én nem ódzkodnék befelé semmiképpen. Inkább kifelé. A büdösséget meg gond nélkül vállalnám, mert például a Diócicát nem zavarja. Simán vérengzést rendezne belőlem.
 
Ma épp Nietzschét meg Kirkegaard-t magyaráztam (én lánglelkű próféta!), amikor közölte az egyik fiú, hogy a filozófia tulajdonképpen haszontalan, mert a negatív gondolatok csak elszomorítják az embereket. Csak a bánatos emberek filozofálnak. Bánatos embernek lettem hát titulálva. 
Mondtam, hogy azt hiszem, inkább minden gondolkodó ember, mondjuk tán ő is, csak legfeljebb nem tudja róla, hogy az az. Például most is.
De azért én aztán tovább gondolkodtam. Lehet, hogy emiatt még bánatosabb is lettem?
 
A kezembe került nekem is Fűzfa Balázs remek irodalomkönyve, ami olyan, mint egy kultur-patchwork. A szerzők-életművek köré olyan bőséges intertextuális és -dimenzionális utalásrendszer van szőve, hogy az ember agyrakétája rögtön beindul. Extraként televan kortárs utalásokkal (Tasnádi, Varró, Bächer Iván, Parti Nagy, Karafiáth, stb.) és szövegekkel, mint valami univerzális szöveg-, referencia- és ötletgyűjtemény.
Megörültem, majd el is keseredtem rögtön, mert fogalmam sincs, hogy a hipertext felizgat-e bárkit rajtam kívül abban az épületben perpillanat; a fiatalok szerint leginkább a képek nagyon jók, de D. például közölte, hogy egy tankönyvbe nem való feladatsor. Ezek szerint a feladat([sor]ok) az életünkbe se valók bele.
 
Különben a mikrokozmosz valószínűleg megzavarodott. Hiba a mátrixban. Idén több tehetséges tanítványom határozta el, hogy megbukik. Az ostobák meg aratnak, halovány dicsőséget és figyelmet - és újra és újra el kell magyaráznom, hogy az érzék, a tehetség, de a rátermettség is alapok és táplálás nélkül csak üres locsogás és kopott poén a harmadik kör után. "Ezek mind hülyék vótak" - mondja B. a második sorból az egzisztencialistákra, de teljesen mindegy, a nyugatosokra is ezt mondta meg Berzsenyire és Arany Jánosra is. Kafkára is ezt fogja meg Thomas Mannra. Hát ez van, Wass Alberten kívül mindenki hülye. És pássz.
 
Hajós úr zsenijében az 'éles dolgok puha sarokkal jönnek felénk', ami valószínűleg egy nő; s bár mondhatjuk hogy 'csak az boldog, kinek efféle fátyol óvja a szemét', de inkább valószínű, hogy férjhez fog menni...
Az emelt óraszámú magyar (7 fő) tulajdonképpen lehetne az életem értelme, ha a hét és a nap azon szakaszára már nem vergődtem volna magam túl a felvilágosodáson, Csokonai asszonáncain, a szövegtanon, az angol rendhagyó igéken és a nyelvrokonság kérdésein. (A diákok egyébként meglepő módon tájékozottak nyelvrokonsági problémákban. Az akadémia és a finnek már ezer éve hathatósan megcáfolták a finnugor nyelvrokonságot, első írásos emlékeink pedig még a honfoglalás előtti időkből rovásírással íródtak direkt az utókor számára... halálosan nem izgat a nyelvtörténet. Az általam felajánlott lehetőséggel, miszerint olvassunk utána a japán-etruszk-sumér stb. nyelvrokonság hátterének, csakis én éltem. Ötös nekem. Be is írtam.)
Lehetne életem értelme, ha a dolgok puha sarka nem nőből lenne. Ha annak az egy szem majdnem bukottnak, aki tévedésből került oda, és akinek mindenről eszébe tud jutni a műköröm meg a péntek esti buli, engedték volna, hogy inkább ne járjon be.  
 
Lassan elborít a struktúra és rám omlik a lépcső. Aztán mégsem, hanem felmászok rajta és jót röhögök a tetején.
 
Esténként az Amadeust nézzük epizódonként; alkalmanként húsz perc-fél óra. Zseniális. Zseniális! (Olyan, mint az élet, mondaná D.) Mindenki a zsenikkel akar barátkozni, hátha a zseniporból rájuk is hullik valamicske. Én is zsenikkel akarok barátkozni, remélem, a zsenipor zöld (vagy kék).
Az Apokalipszis mostot is egy hét alatt néztük meg. Én mondom, maradandóbb. Meg energiatakarékosabb. Marlon Brandot is tanítani fogom, elhatároztam. Majd összekapcsolom az egzisztencialistákkal valahogy.

Szünet

Nem jönnek ki túl jól mostanában, a körülmények meg ő. Valahogy nem találják a közös pontot.

De a legnagyobb baj nem is ez, hanem hogy úgy látszik, lehetetlen alkotó energiává formálni a spleent.
Ez a spleen egyébként nem generalizált életfilozófia vagy hozzáállás. Ez tökéletesen átmeneti állapot, ő is tudja. Mégis hagyja magát - átmenetileg - lerántani az irónia pereméről bele a szótlan sűrűjébe.
--- 
Feleslegesnek érzem a beszédet ugyanis. Mintha egyfolytában és mindig csak a hülyeség folyna mindenhonnan. A felesleges szócséplés, az önismétlés, a meddő viták, a visszapattanó szólamok: mintha mindig minden nap és minden beszélgetés ugyanolyan lenne. Mintha nem lenne értelme belekezdeni a valóban elsőnek, utolsónak vagy egyetlennek szánt első mondatba, mert tudható, hogy az nem az első, de nem is az utolsó - a plebs ismétlésért hajrázik, kiprovokálja a folytatást. Jót derülnek a komolyan veendőn és sírnak a vicceken. Mindent félreértenek és semmit sem értenek, bárhogy is magyarázom. Bárhogy is magyarázom, csak magamból csinálok verklit, a megértés halvány reménysége, annak egy szikrányi szándéka sem mutatkozik.
 
Tiszta, egyvonalú hangokra vágyom most. Nyitott fülekre. És ha ez maga a csönd, akkor legyen.
Lassú, kimunkált mozdulatokra, bólintásokra. Eleganciára, finomságra, valódi, nem elvtelen előzékenységre.
És nagyon.
Kerülöm a szavakat, mert komorrá tesznek. Lehet mondani, hogy befelé fordulok vagy hogy a szeretet nélküliség, netán eltitkolt családi történetek szervezik a diskurzust... Hülyeség. 
Egyszerűen feleslegesnek érzem, hogy túl hangosan mondjak bármit is. És ilyenkor nincs szükség részvétre sem megerősítésre. A tiszta, egyvonalú hangokra és a nyitott fülekre van szükség. A kimunkált mozdulatokra, bólintásokra, eleganciára, finomságra, valódi, nem elvtelen előzékenységre. És nagyon.

Új időknek új dalaival

Olvasom a cikket az index.hu-n, és nem hiszek a szemeimnek. Hogy már ezek is... elképesztő.
 
Bevallom, nem vagyok Chuck Palahniuk nagy ismerője, a Harcosok klubját láttam, nagyon tetszett.
 
Azt is mindig tudtam, hogy az USA a világ leginkább Janus-arcú országainak egyike, sosem vágytam oda, mert valahogy mindig gyanús volt a túlságosan fényes homlokú optimizmus és feltűnőre mázolt liberalizmus. Hát tessék.
 
Nos, én elolvastam az ominózus Guts című elbeszélést (a cím magyarul két értelmű: "zsigerek" vagy "belek" ill. "merészség"), amit (ó, mily botrány!) eredetileg a Playboy közölt le, és olvasóként, de magyartanárként is mondhatom, nem találtam benne semmi kivetnivalót. Egyrészt hallatlanul (ön)ironikus, vagyis direkt bagatellizál és nagyít fel egy tabutémát, ami nemcsak az elbeszélő 'magánügye', de sokan másoké (olvasóké) is. Másrészt maga a narráció, a szöveg hihetetlenül önreflexív, "kiszólogatós" - azaz például remekül meg lehet rajta keresztül tanítani azt, hogy túllépve egy adott írás témáján, hogyan koncentráljunk a struktúrára, az elbeszélésmódra vagy a narrátor és az író/stílus/stb. viszonyára. Bármire. Bármire, ami nem a konkrét téma. De mégha az is - hát ez is az élet része. 
 
A novella NEM pornográf. Szexuális témájú persze, ráadásul bizonyos szempontból túllép normatív kereteket is, de semmiképpen sem öncélúan vagy a szexuális hatásra hajazó módon pornográf. Ez az eljárás és ferdítés körülbelül olyan, mintha holnaptól betiltanánk Nádasdy Ádámot (mondjuk mert a költészete buzilobbi) vagy ha Csáth Géza Anyagyilkosság c. novelláját szadistának minősítenénk. És esetleg Bret Easton Ellist se olvassunk többé. 
 
Hadd számoljak be egy friss személyes tapasztalatról: az Anyagyilkosság az idei tanév legsikeresebb novellaelemzése. Sőt, Csáth Géza az egyik legsikeresebb szerzőnk. Miután jól kiborzongtuk magunkat azon, hogy mennyire 'aberrált' és 'hűha', a nagy sikerre való tekintettel komolyan fontolóra vettem, hogy az Ópium című filmet (Szász János, 2007) is megnézzük. Időhiány okán nem lett belőle semmi, de a véleményt fenntartom.
 
Tudomásul kell venni, hogy akárcsak mindenfajta médiában, az irodalomban is egyre erősebb ingerek kellenek, és hogy jó lenne már felszámolni az elitista, "Hochlitearatur" hozzáállást. Ez nem minőségi romlást jelent, hanem nézőpontváltást (aka ironikus látás- és létmód) esetleg -válogatást és az alkalmazkodás képességét.
 
De hát a lényeg (vagy a lényeg hiánya) pontosan itt van, és már megint ide lyukadunk ki. Ha már a Nobel-díjas írónk is azt jelenti ki az itthoni befogadó közegről, hogy az nem érti az iróniát, lenne min elgondolkodni. (Bár a facebook linken örömmel fedeztem fel magyar vélemény-nyilvánítókat is). És még az se nagyon nyugtasson meg bennünket, hogy a tengeren túl sem tartanak előbbre egy lépéssel sem.
 

Élet light

Jól szituált, egyszerű és általános megállapításokat tartalmaz ez a cikk a magyarországi szappanopera-viszonyokról, olyanokat, amikkel alapvetően egyetérthetünk.
Hiányolok azonban belőle több olyan fontos megállapítást, ami felelősségteljesebben, felelősségre ébresztőbb módon kísérelné meg helyretenni a helyzetet.
 
Való igaz, hogy a kereskedelmi tévék szappaoperái legbutított sorozatok pont úgy, ahogy az egész kereskedelmi televíziózás egy általában véve profitorientált, nagyrészt külföldi lincenszműsorokra építő struktúra; azaz nagyrészt olyan programokat igyekeznek átvenni nyugati televíziókból, amiről valamiért azt gondolják, hogy itthon is meghonosítható és anyagilag kifizetődő. Mondhatjuk, hogy a Barátok közt és a Jóban rosszban is ezen elképzelés alapján készült egyben azzal a bőszen deklarált szándékkal persze, hogy betömjék a rést, amit a Szomszédok maga után hagyott. Az első pillanattól fogva teljesen világos volt azonban, hogy ezek nem azok a sorozatok lesznek. Évekkel később el is indult aztán az Életképek az M1-en.
 
A Barátok közt és a Jóban rosszban nemcsak azért nem tudja betölteni társadalmi szerepét, mert nem reflektál a mai magyar valóságra. Pontosan úgy látom, különösen a Barátok köztben, hogy a homoszexualitástól az abortuszon át a drogproblémákig és a depresszióig katalógusszerűen minden aktuális problémát felvonultat (és ezzel eleget is tesz valamilyen hevenyészett társadalmi funkciónak), csak ez épp a legcsekélyebb mértékben sem érinti ezen jelenségek valós összetettségét és súlyát, leginkább csak látványelem és reklámfogás, mint mondjuk a meleg szereplők a valóságshow-kban. A reflexió a Mónika show és a Story magazin szintjén marad, és gyakran tökéletesen és pontosan megfelel annak a felszínességnek, ahogy az adott problémát a társadalmunk kezeli. Mindez nemhogy elmélyíteni a nézőben a szociális tudatosságot vagy az adott jelenségekhez való viszonyt, hanem éppen hogy a felszínen tartja. A kereskedelmi sorozatok a nézettséget célozva nem végezhetnek mélymerítést, naivitás tehát elvárni tőlük, hogy társadalmi missziót töltsenek be... Abban a pillanatban, mihelyst ez megtörténne, átkerülnének az éjszakai műsorsávba.
Mindemellett nem látom, hogy a példaképpen emlegetett korábbi és külföldi sorozatok másképp lennének ezzel a dologgal. Való igaz, hogy a Szomszédok inkább tűnt "átlagmagyarnak", mint a Barátok közt, de ez csak annyit jelent, hogy egy korábbi generáció, illetve egy másik társadalmi réteg életét próbálta kopírozni. Ez a különbség ma is érzékelhető pl. az Életképek és a kereskedelmi sorozatok között: míg az előbbi szereplői alsó-középosztálybeli értelmiségiek (újságíró, tanár, színházrendező), addig az utóbbiaké főként vállalkozók. Ezért is a különbség a pasztell és a színes díszletezés között - no meg persze azért, mert az adott sorozat az őt megrendelő és működtető tévécsatorna ízlésvilágát is tükrözi; ugyanúgy, mint mondjuk a reggeli hírműsor vagy az esti híradó színvilága.
 
A cikk hivatkozik egy amerikai forgatókönyvíróra, és követendő példának tartja a következő megállapításokat.
Dana Cooper, amerikai forgatókönyvíró elmélete szerint a nézők négy szükségletét kell kielégítenie egy jó sorozatnak. Egy: új ismeretekkel kell szolgálnia. Kettő: lehetőséget kell adnia arra, hogy a néző olyan fontos "igazságokra" döbbenjen rá, melyeket nem feltétlenül kell a saját életében megtapasztalnia. Három: ötleteket kell adnia a konfliktusokkal, nagy változással járó élethelyzetek feldolgozásához. Négy: ki kell elégítenie azt a teljesség iránti igényt, amire a tévékészüléken inneni világ nem képes - a való élettel ellentétben minden kérdést le kell zárnia, minden problémát maradéktalanul meg kell oldania, hogy igazi minta lehessen. [...] Hiába, amikor a tévézés ennyire meghatározó eleme a mindennapoknak, szükség van arra, hogy a sorozatokból kidolgozott és megoldott mintaszituációkat kapjunk, még ha ezek legtöbbször banálisak, nevetségesek is.
          Részemről nem láttam még olyan sorozatot, ami az itt felsorolt szempontrendszert követve új ismeretekkel szolgált volna. A szappanopera lényege éppen az ismerős elemmel való játék, hiszen a néző, mihelyst nem ismer magára, rögtön átkapcsol. És bár való igaz, hogy a teleregények szándék általában a (vélt vagy valós) aktuális társadalmi helyzet ilyen-olyan módon való ábrázolása, teljesen elképzelhetetlen az, hogy minden problémára maradéktalan és kétségtelen megoldási lehetőségeket kínáljon. Az ilyesfajta misszió egyrészt a profitorientáltságtól távol állóan didaktikus, másrészt hiúság lenne. Harmadrészt pedig alapvetően hülyeség azt gondolni és elvárni, hogy a televízió (ráadásul "banálisan" és "nevetségesen" megoldott mintaszituációkkal) pótolhatja a saját, valós tapasztalatokat ezáltal az élet teljességérzetét nyújtva. 
 
Végül pedig, ami a színészi játékot illeti, tudomásul kell venni, hogy bizonyos (akár jó) színészek elmennek szappanoperába játszani, mások pedig nem; én ebben alapvetően nem látok semmi kivetnivalót. A sorozatok színészei legtöbbször megélhetési színészek vagy legtöbbször nem is azok, csak szimplán jól mutatnak a képernyőn, mert dekoratívak; és azért affektálnak, mert attól valamilyenek egyáltalán.
A rossz vagy a (helyzetnek és az igényeknek, a rossz szövegkönyvnek megfelelően) leegyszerűsített színészi játék nem minden esetben a színészt mint színészt minősíti (ha egyáltalán az), hanem véleményem szerint inkább a rossz, kontár szövegkönyveket. 
Aki komplex színészi munkát vár, az nem teleregényt néz. Szimplán kereskedelmi szempontok befolyásolják egyébként azt is, hogy a jobb sorsra érdemes színészek általában csak átmeneti szereplői az ilyen sorozatoknak, és ez így is van jól.
 
A sorozatoknak ma kizárólagosan egyetlen funkciója van, az pedig hasonlatos a kibeszélőshow-kéhoz és a pletykalapokéhoz; ez pedig a társadalmi, életbeli aktualitásokra történő látszólagos utalásrendszerrel (vagyis annak illúziójával) történő szórakoztatás. A magyar átlagnéző nem is vágyik többre, és általában okulni sem vágyik, mert aki igen, az nem néz ilyen sorozatokat. Tetszik, nem tetszik, a nézők termelik ki a saját tévéjüket és műsoraikat, de a szórakoztatás és a befogadói aktivitás legalábbis szoros kölcsönhatásban van. Úgyhogy nyugodtan bevallhatjuk, hogy nem vágyunk jobb sorozatokra, mint amiket készíttetünk magunknak.
 

Ovidius Tomiban

Ma délután fél ötkor (már sötét volt) szépen elbattyogtam a postára az esernyőmmel (szitált az eső) és feladtam a pályázatot. A határidő utolsó napján.
Úgy éreztem magam, mint valami elfuserált Berzsenyi a 21. század elején. Gimnazista koromban az volt a fixa ideám Berzsenyiről, hogy reggel, miután felkelt, felvette a fapofát, és elindult ügyintézni. Miután elrendezte a birtok körüli teendőit, pókerarccal eldiskurált az asszonnyal és tárgyalt a gazdákkal, elköltötte a vacsorát, a válaszokra már oda sem figyelve mindenféle kérdéseket tett fel háza népének, majd egy üveg borral elvonult és hajnalig égette a gyertyát. Hajnalban elábrándozott, aludni ment, majd másnap kezdte előröl az egészet. Heti kétszer-háromszor pedig kiállt a kapuba és leste a postát, hátha ír az a nyamvadott Kazinczy. Aztán a kukába dobta a leveleket.
Na hát én is így éreztem magam, amikor battyogtam fel a dombon a postáig a koromsötétben.
 
Semmi kétség, a memóriám, úgymint a képzeletem sokkal inkább textuális, mint sem vizuális. Tegnap este elalvás előtt még pontosan meg tudtam fogalmazni magamnak az érzést, amit az vált ki bennem, hogy talán túl sok elcseszett életű költőt-írót tanítok mostanság. Arany János, Juhász Gyula, Babits. Mind Ovidius Tomiban... Na, hát akkor kellett volna felkelni, és lejegyezni a mondatokat egy darab papírra, ahogy régen. Lámpát kapcsolni - nem baj, ha eltávolodik egy kicsit az álom. De már a mondataimhoz sem ragaszkodom. Nem is olyan fontos.
 
Beadtam a pályázatot, adtam egy esélyt a nagy magyar államapparátusnak. Meg kell mondjam, nem vagyok túl bizakodó. Szerénytelen sem. Inkább realista, bár nagyon szívesen megmutatnám, hogy a margináliáról lehet a legnagyobbakat kiáltani. Bár a minimum időtartam 3 hónap, én 2 hónapot kértem a magyar államtól, mert tudom, hogy ennyi fér bele a lelkiismeretembe, a jómodorba és a pénztárcámba. Ezt nyilván formai hibaként fogják majd értékelni. A témavezetőm, aki három éve rám se nézett, a munkásságomat nem értékelte kiemelkedőnek. A munkahely rublikába beírtam a helyet, ahol valóban dolgozom. Igazán kíváncsi vagyok, hogyan esik a latba a projektem, mint a "magyar tudomány és kultúra eredményeihez (hungaricumok) kapcsolódó kutatás". Mert szerintem ezek az urak (!) nem tudják, hogy végső soron minden, nem másik országban kifejtett intellektuális tevékenység (így az enyém is) a magyar kultúrát emeli. 
Meglátjuk. Nagyon meglepődnék.
Minden ember macska nem lehet... csak néhány.