2016. május 22., vasárnap

Zsolnay Piknik 2016 Művészeti Kar

Az idei Zsolnay Pikniken a legizgalmasabb program a Művészeti Kar nyitott műhelyei voltak (más programokról nem is ejtenék most szót). A karnak hihetetlen mázlija van, hogy ilyen szép épületben kapott helyet, maga a komplexum is egy műalkotás (ahogy a fotókról látni fogjátok). Fogalmam sincs, ezek a tehetséges gyerekek fognak-e tudni boldogulni Magyarországon, de nekem személyesen baromi nagy öröm volt látni, hogy nincs minden veszve -- van itt kreativitás, ötlet, érzékenység, témák, arcok. A műhelyekben jól elkülöníthető mindenki titkos sarka és kuckója, és ez az alkotások zömén is látszik: egyediek, újak, meghökkentőek olykor (mondom ezt laikus szemmel). Az a fajta látható hatás és befolyás, ami más művészek által érhette őket, pedig idővel majd kikopik vagy átalakul.

  https://goo.gl/photos/uFrF4AHoD2SwTQgV6

vagy

2016. május 19., csütörtök

Elveszettek

A minap azon gondolkodtam, mi okozza azt a hihetetlen passzivitás és motiválatlanságot, ami a mai 18-20 éveseket jellemzi (és most előre is elnézést kérek, mert ebben a posztban általánosítani fogok, vagyis inkább a saját magam körül látottakból kiindulni). Biztos, hogy nincsen egyetlen oka ennek, a magyarázat nagyon összetett lehet, és amilyen bonyodalmasan és hosszan alakult ki ez így, pont ilyen bonyodalmas és hosszas lesz az, ha a helyzet esetleg változik. És a rossz hírem az, hogy ez még nem a kapunyitási pánik, hanem ez valami korábbi.... Úgy látszik, lassan minden generációnak meglesz a maga korosztályi pánikja.

Emlékszem, amikor érettségiztem, voltak céljaim. Nem emlékszem, mindannyiunknak voltak-e, de a mostani fotókat, facebook-profilokat elnézve mindenki megtalálta a célját, és többé-kevésbé boldog embereket látok (38 éves leszek, vissza lehet számolni). Van, aki külföldön dolgozik, van, aki a szülővárosunkban maradt, vannak családosok, egyedülállók, utazók, stb. Még a legbénább osztálytársammal is lett valami. Gimnáziumba jártam, jó nevűbe.

A következő tapasztalatom azzal az osztállyal volt, akiket életemben először végigtanítottam 9. évtől érettségiig. Ott megtapasztaltam, hogy a középiskolai pályafutásuk végén egyszer csak elment az eszük, komolyan inni kezdtek, bulizni, nem tanultak, és szarul érettségiztek. Ennek ellenére többüket felvették valamilyen felsőoktatási intézménybe, mások ottmaradtak a szakképzésen; az volt az az év, amikor nagyot fordult a felsőoktatás, már ami a keretszámokat meg a ponthatárokat illeti. A feltételeket látva a legjobb tanulók is elvesztették a kedvüket, de persze közben meg is hülyültek kissé, borzalmas eredmények születtek év végén. Ettől az osztálytól viszont évek múltán több e-mailt is kaptam, hogy mennyire jó volt a középiskola, milyen sokat tanultak, de kár, hogy nem vették komolyabban, és megbánták, hogy ennyire elcseszték.
A tavaly előtti érettségiző osztályomban hasonlóak történtek, ám a vizsgán sokkal nagyobb önteltséggel és tudatlansággal találkoztam, valahogy úgy érezték, hogy minden simán fog menni készülés nélkül is. Többüket nem vették fel az egyetemre/főiskolára az érettségi jegyük miatt, amiért kaptam szemrehányásokat is (ahogy azért is, hogy szar feleletekre nem adtam jó pontot). Ez volt az első vizsgaidőszak, amikor feltűnt az, hogy azt várják, a kapcsolatunkra tekintettel adjak jó pontokat. Nem adtam. Szét tudom választani a munkát meg a barátságot. Végig ezt is kommunikáltam és tanítottam, de úgy látszik, szerintük az érettségi egy más eset.

Idén már senki nem tanult semmit. Megelégedtek a kettessel, amit általában pöccre kiszámoltak, nem értették, miért követelek (volt aki azt mondja, engedjem át kettessel "csak úgy", aztán nem az én dolgom, hogy ő hogy készül fel az érettségire), az érettségi teszteket hanyagul írták meg, várom a reakcióikat a pontszámaimra, és rettegek a szóbelitől, hogy kellemetlen helyzetekbe kerülünk mindannyian.
Szóval valahogy az lett az általánosan elfogadott, hogy az eredményeknek minimális erőfeszítéssel is jönniük kell, senki nem küzd semmiért, mert minek. Félreértés ne essék, nem akarom, hogy minden diák egyetemet végezzen és színötös legyen, a tudásra való igényről és az önmagunkkal szemben támasztott elvárásokról beszélek.

Lehet persze azt mondani (mondják is), hogy annyi gondjuk van az életben, hogy a tanulás a legkisebb gondjuk. Ezt én mindig elfogadom, de megjegyzem, hogy a világ egyszerű dolgai és történései sem érdeklik őket, mondjuk a hírek, a politika, a kultúra. Nem olvasnak újságot, nem járnak kulturális eseményekre (vagy csak ritkán), nem néznek minőségi filmeket még akkor sem, ha lehetőségük lenne rá. Ennél fogva nem alakul ki semmilyen kritikai gondolkodás sem, végtelenül énközpontúak, kevés bennük az empátia. A saját sérelmeiket gyűjtögetik és ordítják ki magukból, a másikat általában nem hallgatják meg, ebben sokszor egyébként lemásolják a szüleiket, akik szintén mindig meg tudják magyarázni valamilyen sérelemmel, hogy miért baszták el az életüket vagy miért nincs idejük gyereknevelésre. Minden idejüket az elektromos kügyüikkel töltik, ami nem lenne baj, ha megválogatnák a tartalmakat. Kétes eredetű internetes tartalmakat tényként kezelnek, és erre hivatkoznak, mint "tudásra". Nem alakul ki az az igény, hogy az információnak utánajárjanak vagy hogy árnyaltan értsék és adják tovább azt. Nincs bennük ilyen értelemben vett kétkedés.
Arra is lehet hivatkozni, hogy mindez a családból jön. Hogy aki nem lát maga előtt példát, az nem tanulja meg, mi a könyv, a színház, a beszélgetés vagy az érdemi vita. Igen ám, de egészen közeli példával tudom igazolni, hogy ez nem minden esetben van így. Olyan is van, hogy a csoportszellem felülírja az otthonról hozottakat, és az ember csak reménykedhet abban, hogy előbb-utóbb a második fog felülkerekedni (és addig nyeli szépen az olyan mondatokat, hogy "na, ezt se nevelték meg" vagy "ezt se tanították meg neki").

Az biztos, hogy a fent említett generációnak egyébként óriási törődéshiánya van, és elég súlyosan megszenvedik azt, hogy a szüleik nem érnek rá semmire, mert a pénzt hajtják. (A csonka meg sérült családokról most nem beszélnék.) Vagy azért, mert nincs rájuk idő, vagy azért, mert a szülők ezt túlvédéssel kompenzálják, vagy azért, mert egyszerűen azt látják, hogy felesleges küzdeni, a sok munka eredménye csakis a kimerültség, az összetörtség, a pénztelenség, az alkoholizmus meg a másfél szobás panellakás. Minek is küzdjön, ha ez az eredmény csupán, nagy lóvé nincs, az az osztálytársnak van, akinek a szülei adócsaló vállalkozók, bankárok, korrupt politikusok meg hálapénzt elfogadó orvosok (bocsánat, általánosítás). A boldogság meg ugye, a lóvéban van, mert meg lehet venni mindent, ami kell. És a csajok is a pénzes pasikat szeretik. A pasik meg sokat akarnak költeni a csajaikra.

Azt tök fölösleges magyarázni egy ennyi idős gyereknek (igen, gyereknek, mert önvédelemből nyilván 20 évesen is az marad, nehogy ki kelljen menni az életbe), hogy mi az önmegvalósítás meg a tudásért való tudás. És sajnos a poroszos neveléssel az iskola még rátesz erre egy lapáttal, mert nem foglalkozik a korosztályi problémával, csak az évek során megváltozott gondolkodású fiatalok fejébe próbálja a tudást beletölteni. A régi tudást. Ráadásul a pedagógusok vagy kiégettek (mert a rendszer ellen próbálnak értékeket képviselni, és ez egyre nehezebben megy) vagy linkek ("megadom a kettest, csak ne lássam többet" vagy "ennyi fizetésért minek tartsam meg az órát"), mert nem akarnak beledögleni már ők se semmibe.   

Megoldást nem tudok. Akit el kell engedni, elengedem, mert nem oldhatom meg mindenki életét, és csak bízom abban, hogy egynémelyeket egyszer megcsókol a bölcsesség istennője. Nem tudom, hogyan, ha eddigi életükben nem igazán figyeltek oda arra, mit beszélünk nekik mi, akik még képesek voltunk azt érezni, hogy lesz valami értelme a munkáknak és az életünknek.


2016. május 10., kedd

Négy gengszter

Régóta szerettem volna hallani a The Manhattan Transfert élőben. Gyerekkorom óta kedvencem, tőlük voltak az első kazettáim, aztán cédéim, és világosan emlékszem, amikor apám hétvégenként felrakta a bazi nagy fejhallgatót (mert anyám nem szeretett zenét hallgatni), és többek között őket nyomatta a fröccse mellett.
A vokális zenének amúgy is nagy rajongója vagyok, ha találok egy énekegyüttest, az a minimum, hogy adok nekik egy esélyt. A lánycsapatokat is nagyon bírom (az Andrews Sisterstől kezdve a The Puppini Sistersig), és meggyőződésem, hogy a pop fiú- és lánybandák nem jöttek volna létre ezek nélkül az együttesek nélkül.

A The Manhattan Transfer eddig már kétszer volt Magyarországon, egyszer a VeszprémFeszten, egyszer pedig valami nagykoncerten, amiről egy hétig beszéltek az akkori Danubius Rádióban. Amikor felfedeztem, hogy a Jazztavasz 2016 egyik zárókoncertje ők lesznek a MÜPÁ-ban, azonnal vettem jegyet (egészen durva, de csak 4500 volt, ami összevetve Sarah McKenzie-vel -- ami vacak volt -- nevetséges, a VeszprémFeszt jegyáraihoz képest viszont inkább sírni lett volna kedvem, na mindegy, oda is megyünk végül). A gond csak az volt, hogy nem volt hol aludni, ezért életemben először megkockáztattam, hogy oda-vissza vezessek egy nap alatt.

Az együttest 1969-ben alapították, és többször cserélődtek a tagok, a leghosszabb ideig működő felállás Tim Hauser, Alan Paul, Cheryl Bentyne és Janis Siegel. 1975-ben csinálták meg az első slágerüket, és azóta a karrierjük gyakorlatilag töretlen, egészen Tim Hauser (az alapító) két évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig. Tim az alapító volt, ráadásul a koncertek alkalmával mindig ő volt a ceremóniamester -- nem volt különösebben karakteres hangja, szerintem afféle menedzsertípus is volt kicsit, és a jelenléte sokkal erősebb volt, mint az őt helyettesítő Trist Curlessnek. A budapesti koncert tehát már Tristtel zajlott, aki a cikkek szerint már helyettesítette Timet egy pár évvel ezelőtti, műtét miatti kiesés alkalmával. Sajnáltam persze, hogy nem az eredeti felállást hallom, de így is maradandó élmény volt az egész.

Bevallom, neten található videók alapján féltem, hogy öregembereket fogok látni, aztán amikor az első szám elindult, teljesen azt hittem, hogy playbackről szól minden. Aztán kiderült, hogy nem, ezek tényleg cd minőségben tudnak énekelni élőben. A koncertre a repertoár legjavát hozták, minden lemezről egy kicsit, gondolom, ez a fesztiválhakni. Trist is nagyon meggyőző volt a csapatmunkában, azon gondolkodtam közben, hogy hogy lehet 40 évnyi repertoárt hirtelen megtanulni -- valamint azon, hogy mekkora nyomás lehet rajta egy több, mint 10 Grammys bandában egy ilyen előddel. Derekasan helyt állt egyébként, és a többiek nagyon szimpatikus módon szorítottak neki.

A struktúra a más vokális zenekarok koncertjeihez hasonlóan alakult: sok közös szám, és mindenkinek minimum egy szóló (bár igaz, más zenekaroknál ezt így nem láttam azon túl, hogy bizonyos számokban kiemelt szerepet énekel ez vagy az). Ez persze nem is csoda, mert Alan Paul, Janis és Cheryl is kitűnő szólisták, és egyéniben is vezető énekesek. Oké, Alant nem követem, mert szerintem tök nyálas, és inkább örülök, hogy nem a bandában éli ki a rajongásait (50-es évek, Elvis, stb.), de Janis meg Cheryl igazán alázatos énekesnők, tribute-okat csinálnak neves előadóknak meg stílusoknak/műfajoknak, és mindkettőnek megvan az összes szólólemeze is.

A ceremóniamester Tim hiányában láthatóan Alan Paul lett, aki -- mint mondtam -- kissé negédes, de hát most ő a korelnök férfi, nincs mit tenni. A lemezeket követve is hallgató, hogy mindig is ő volt a bonviván, nos, élőben ez még szembetűnőbb, iszonyú sok gesztusa és manírja van, artikulál az amerikai fogsorával és szenved éneklés közben -- mellesleg amúgy iszonyú muzikális és kellemes a hangja is. A legnagyobb performer persze Cheryl, aki úgy énekel, mint Dee Dee Bridgewater és Rachelle Ferrell hibridje, teljesen kattant, de ettől nagyon élvezető. Vokálisan hozza az üveghangokat, kottára elénekli az összes Miles Davis-szólót, és egy pillanatra sem ereszti el sem magát, sem a zenét, sem a közönséget. Janis viszont nagyon szerény (a hangja nem kifejezetten dzsessz-hang, sokak számára túl egyszerű és irritáló), de hihetetlen profi, és engem mindig lenyűgözött az a fajta előadásmód, amikor valaki az egyszerűségbe bújtatva, visszafogottan alkot vérprofi módra. Szerintem ez a művészet. (Egyébként egy Billy Holiday-dalt énekelt szólóban, sima bőgővel, meghaltam rajta, azóta is keresem. Ő egyébként egy korább taggal, Laurel Masséval megalapította a JaLaLa lánybandát, szerintem nagyon királyak.) Tristnek is adtak szólódalt persze, de ez sajnos észrevétlen maradt. És azt hiszem, a zenekartagok jobban tapsoltak neki, mint a közönség.

A Manhattan Transfer (a "manhattani átszállás"; ami egyébként, nem tudom, mondtam-e, de egy John Dos Passos-regényről kapta a nevét, és a névadás lényege pedig a különböző hátterű individumok találkozása valamilyen közös kulturális térben) legnagyobb erőssége az ún. vocalese stílus, ami annyit tesz, hogy eredetileg hangszeres kompozíciókra írnak szöveget, majd eléneklik. Nem, ez nem azonos a scat-tel, ami a dzsessz halandzsanyelve, hanem ez konkrét szövegeket ad olyan (hangszeres) számoknak, mint pl. Duke Ellington Cotton Tail-je vagy Charile Parker és Woody Herman Four Brothers-e. (Lásd a scat verziót itt, a vocalese verziót itt.)
A banda nemcsak az ötvenes évek előadóit dolgozza fel ilyen módon, hanem a későbbieket is, van pl. Chic Corea-lemezük, amiről sajnálatos módon egyetlen számot sem énekeltek. A Miles Davis - feldolgozásaik viszont szuperek, és a koncert egyik legátütőbb pillanata a Tutu című szám volt Cheryllel. (Aki bátor, hallgassa meg.)


Elhangzott persze sok klasszikus is, sláger is. Ami lenyűgöző volt, az a csapatmunka; hogy együttesben senki nem önző, még akkor sem, ha mindenki egyéniség -- és ettől jó az egész. Dedikáltunk Ella Fitzgeraldnak, akinek nemrég volt a szülinapja, volt brazil hangulat, és három ráadás. Két órát játszottak. Tiszteletreméltó.
Meg kell említenem még, hogy látva őket, a stílust folyton majmoló Cotton Club Singerst végleg leírtam (na jó, kivéve az ABBA-lemezt). Viszont akinek beindult az érdeklődése a stílus iránt, hallgassa a Budapest Voicest, mert a tapasztalat az, hogy azok a vokális bandák jók, akik saját kulturális közegben/ből dolgoznak.

Ja igen, fotóztunk is a környéken.