Visszaszámlálás indul

Szinte biztos, hogy az idén sem fogadok szerenádozókat. Egyrészt manapság mintha szinte kötelesség lenne szabaddá tenni a ballagás előtti hétköznapok összes estéjét, nagytakarítani, nagybevásárolni, sütni-főzni, tüsténtkedni, mert egy újabb végzős osztály indul el az érettségi vizsgára a következő héten, és végre ismét együtt kínlódhatunk a húsz százalékos álomhatárért.
Másrészt nincs kedvem végignézni és -hallgatni, ahogy harminc fiatal felnőtt(korú) gajdolja és őrjöngi végig a környéket.
Harmadrészt ma gyakorlatilag bejelentették magukat. Hiszen úgyis tudják, hol lakom. Ha meg pontosan nem is, majd addig fognak keresni, és mindenhová becsöngetni, amíg megtalálnak. (Ui. ma a zajos környéken lakás hátulütőiről beszéltünk, hát, ők majd hamarosan tovább emelik a zajszintet, mondták.)

Nem mintha fair lenne ilyesmit felemlegetni, de többek között még azért nem kerestem eddig új munkahelyet, mert nem szerettem volna, ha őket más érettségizteti le. Illúzióim persze nem voltak a dologgal kapcsolatban, tudtam nagyon jól, hogy egy pillanatig sem fogja őket meghatni szerény személyem (idén sem), és tulajdonképpen halálra idegesít, hogy mintha nem tudnának különbséget tenni jó és rossz között (lehet, hogy tudnak, lehet, hogy később fognak tudni, nem tudom). Persze van az a Ranschburg-örökzöld, hogy a gyereket, akármit is követ el, ne büntessük karácsonykor-szülinapkor-húsvétkor és hanuka alkalmával... Csak hát ők már nem gyerekek, mint én voltam ennyi idősen. Nem tudom, érzi-e bármelyikük azt a torokszorítást, amikor végzős koromban azt éreztem, hogy az iskola elhagyásával végleg kicsúszik a lábam alól az egyetlen biztos talaj. Hogy elveszítem az egyetlen közösséget, ahol számítottam valamit, és hogy már soha nem lesz körülöttem megbízható felnőtt.
A szerenád pedig (ahogy a tanulmányi kirándulások és mindenféle más alkalmak is, mondjuk mifelénk az auschwitzi-krakkói kirándulás) manapság afféle pálinkatúrává nőtte ki magát most már, és egyik félnek sem fordul meg olyasmi a fejében, hogy most valami végérvényesen megváltozik, vagy hogy valami fontos veszik el az életünkből. Sok osztály nem is énekel például, csak felkurjantanak, aztán jöhet a pia meg a kaja.

Két évvel ezelőtt az írásbelik hetében tartottam poszt-szerenádot egy pénteken, jó volt, tényleg csak az jött el, aki akart. A tavalyiak nem jöttek el, mert nem bírták, nem akarták összeszervezni magukat.
Az idei nagy menet a jövő héten indul a tabló próbafotózással. Innentől kezdve más sem számít majd, csak a fényképek, a ruhák, az időben lefoglalt körmös-fodrász-kozmetikus. És valahogy szomorú, ahogy ebben az orbitális show-ban eltűnik a pici, szürke, egyszerű, lényeglátó emberség. Azok, akiknek ez tényleg harmadlagos. Vagy az hogy az ember a legtöbbjüknél sokkal, de sokkal többet dolgozik, hogy összeálljon az a tételkollekció és hogy meglegyen az a vizsga.
És szomorú az is, hogy nem is fogják érteni, hogy én ezt vállaltam, nem pedig a nagy közös részeg okádást.

Testtörténeti zanza

Amikor két héttel ezelőtt utoljára sokat, egyhuzamban gondolkodtam, akkor sokat olvastam a testelméletekről. Van egy remek válogatás Mike Featherstone, Mike Hepworth és Bryan S. Turner tollából, tök érdekeseket írnak a testről való gondolkodás fejlődéséről, a fogyasztói kultúráról, a fogyókúráról, az evésről, az öregedésről meg az aerobikról. A másik, amit ki szerettem volna olvasni (de vissza kellett vinnem a könyvtárba), az A szexualitás története Foucault-tól, már harmadszor ugrottam neki, de úgy látszik, ehhez kevés nekem, amit rászánok.

Az összes forrás (szinte mindegy, hogy szociológiai vagy antropológiai megközelítés) nagyjából megerősíti azt a feltevést, hogy kb. a 17. századig szabadon és liberálisan gondolkodtak a testről, aztán a cogito-korszakkal meg Descartes-tal beköszöntött a ráció, és a fizikalitás meg az arról való elmélkedés az illendőség parancsai, a szabálytudat mögé szorult, illegalitásba vonult. A felvilágosodás/klasszicizmus hanyatlásával ez a regresszió oldódott, aztán a 20. században megint feléled a gátlásosság, miután az különböző izmusok kitombolták magukat a századelőn. A testiség, annak ábrázolása, az abban való gondolkodás tehát valamilyen módon mindig összekapcsolódik az alternatív (értsd: az éppen adott rendszer ellen menő) kulturális formákkal és megnyilvánulásokkal.

Mindez persze végigkövethető konkrétan a művészetekben (és így a színházban) is, de azért a folyamat szerintem nem annyira egyszerű, mint ahogy elsőre tűnik. Mondjuk az világos, hogy a felvilágosodás előtt a középkorban, a reneszánszban és a barokkban is -- persze más és más formában -- dominált a test és annak ábrázolása (lásd a középkori népi kultúra, a reneszánsz anatómia színház meg mondjuk a barokk képzőművészet erotikája), de mondjuk ami a 16-17. századi udvari viselkedést illeti például, ott a kontrollált, szabályozott viselkedés és testbeszéd volt kívánatos, nem pedig a piacterek szabadossága. Ugyanígy az akadémiákon meg az udvari színházakban, vagyis az olyan "kulturális helyszíneken", ahol a(z antik mintát követő) mértékletességet tartották szem előtt. Ez az 'udvari ember' humanista eszménye, amivel gyakran próbálták összekapcsolni (vagy abból általánosítani) a sztenderd reneszánszkori viselkedésformákat. De ez részben nyilván tévút, hiszen a reneszánsznak is megvolt az ún. sötét oldala, és ha az általánosításoktól eltekintünk, a nem sztenderd viselkedésformákat például simán köthetjük a középkori groteszk testiséghez.

Aztán ennek az alternatív test(kép)képzésnek a megnyilvánulása lehet a hullák iránti perverz (?) érdeklődés a 18. század végén mondjuk a gótikus- bűnügyi és horrorirodalomban (lásd a Frankenstein-sztorit), sokkal később meg mondjuk a dadaizmusban és a szürrealizmusban  (például nagy kedvencem, Übü király).


Most (egy nagy ugrással) megint ott tartunk, hogy különféle ideológiák mentén titkoljuk a testiséget és sanyargatjuk magunkat -- ennek manifesztációi a fogyókúra-mánia, a diéták, a Photoshop-címlapok meg a ránctalanító krémek --  és mindent elkövetünk, hogy formára gyúrjuk a külsőnket. A testképek meg a viselkedés valamiféle szabálytudat mentén rendeződnek, aki/ami kilóg, azt a többség kilöki vagy elnyomja. Ugyanakkor érdekes, hogy továbbra is élénk érdeklődést mutatunk a deviáns testek/testi megnyilvánulások iránt. Hogy bár a szabályosat szeretjük, mégis érdekes számunkra a szabálytalan is. Sőt, a titkos vágyunk az, hogy ne kelljen aszkétikusan szépnek lennünk, mert az egy kicsit sem élvezetes.
Kár, hogy most nincs kedvem ezt az egészet egy kicsit hosszabban megírni.

Tanévkezdés-fun #2

Ma szitkozódva és fogcsikorgatva kérvényt írtam az igazgatónőnek. Az imént fejeztem be. Ha kicsit jobban eleresztem magam, egy esszé kerekedik belőle, de így is van rá esélyem, hogy nem olvassa el, ugyanis -- sűrűn -- több lett, mint egy oldal.
A lényeg az, hogy a mi bonyolult lélekvilágú iskolánkban, amihez képest az orosz tajga meg a sötét és depresszív Szibéria is lóf***, nem lehet rendesen összeállítani az órarendet. Ez van! Nem le-het!! Értem?! Nem engedi a program!
Az emberre rendszeresen rá van bízva, hogy néhány órát ceruzával, hálótervekkel hadakozva maga préseljen bele az órarendbe (jelige: "Oldd meg!"), miközben hajbókoló és csontig benyaló közszolgák akadályozzák az útját folyamatosan. Amikor először láttam ennek a módját-útját, őszintén rácsodálkoztam és meglepődtem, hogy ilyen van?
Teremtsük meg magunknak a munkafeltételeket, majd dolgozzunk. Önállóságra nevelés, ugye.

Nekem négy extra órám nem került be az órarendbe, ellenben kedden csak két órám van. (Ha kérném, biztos nem sikerülne ez a balansz.) Csodák csodájára viszonylag egyszerűen el is helyeztem őket ("Oldd meg!"-jeligére), aztán ma jöttek az obstákulumok, úgymint Közoktatási Törvény, 52. paragrafus, 3. bekezdés, valamint Belső Parancsok Kusza Hálózata. Bépékáesz!
Órákat nem lehet úgy csereberélni, hogy kilencedik évfolyamon hatnál több legyen egy nap (senkit ne zavarjon, hogy abból négy tesi, rajz, ének, ofői) vagy hogy hetedikben-nyolcadikban sokszor volt ilyen. A gyerekek és a szülők egyébként készek aláírásukkal igazolni, hogy vállalják az aznapi hét órát.
Hétfő hetedik órában pedig a virtuális megbeszélések időpontjában (ami nem mindig van, de hátha) ne legyenek órák. Maradnak tehát a nyolcadik, kilencedik, tizedik és mínusz egyedik órák (de már azok is jórészt foglaltak), mert a hangzatos lózungokra figyelünk, a túlterheltségre meg á, nem.
Úgyhogy kérvényt írtam, mert eljutottam arra a pontra, hogy nem tudom ellátni a munkám, mert nem tudom összerakni az órarendem. Meg televan a búrám az "Oldd meg!" - "Megoldottam!" - "De így nem jó!" - "Akkor hogy??" - "Azt nem tudom, oldd meg!" dramaturgiájú pingpongjátékkal.
Most azon tűnődöm, milyen következményei lennének objektíve annak, ha heti 22 óra helyett csak húszat tartanék meg... Vagy ha azokat se tartanám meg. Vagy egyáltalán, csak úgy bejárnék kávézgatni, mint az önkormányzati képviselő-testületi tag, aki még egyetlen értekezleten se nyitotta ki soha a pofáját, csak a dohányzóban szokott szolidan zsidózni.

Kóda:
Miközben ma ezen tűnődtem, napközben megint változott az órarend, így történt, hogy hiába indultam el az ötödik órámra, nem találtam meg a csoportot. Kiderült, hogy infóórára vannak beosztva. Döbbenet. Egyszerűen a szürrealizmus témakörébe tartozik számomra, hogy mikor változott meg a pénteken lediktált (ötödik, nyelvtan órát prejudikáló) órarend. És miért tudta mindenki, kivéve engem. És hogyhogy az összes falon olvasható dokumentációban nem szerepelt ez a mai óra. (Bizonyítékom van rá, hogy pénteken még szerepelt.)

Lehet, hogy napközben átcsöppentem egy párhuzamos valóságba. Lehet, hogy élet vagyok a szöszön. Lehet, hogy csak álmodik engem egy lepke. Vagy lehet, hogy benyelt az a kurva mátrix.

Ulickaja

Ma megkaptam ajándékba az Imágót (nem számítottam rá), ami még nyilván váratni fog magára egy keveset, mert most olvasom épp újra a Kukockijt. Rájöttem, hogy elfelejtettem, csak arra emlékszem, hogy ez a könyv volt rám eddig a legnagyobb hatással Ulickajától. (Bár, ahogy az ismerőseimmel beszélgetek, mindenkire tán az, amit legelőször olvasott.) A másik pedig a Surik.
Ezek valószínűleg azért tetszettek, mert vonzódom a bizarrhoz és a groteszkhez, és ami a Kukockijt illeti, a röngtenszemű nőgyógyász elég nonkonform...
A könyv/ek alapján mindenesetre egy (annak/azoknak megfelelően) bizarr nőt vártam, ehelyett Ulickaja meglehetősen egyszerűnek és hétköznapinak, hogy ne mondjam, klasszikusnak tűnt, de ettől még nagyon szimpatikus volt, főleg, amikor észrevettem, hogy mennyire könnyedén és lazán veszi az alkalmat meg a rendezvényt, hiába is próbálnak az egésznek óriási ünnepélyes feneket keríteni a szervezők. Az imázsa kicsit emlékeztetett egy titkolózó, de kemény és bölcs mámuskára (a cinikus genetikus), a hangja meg szerintem Psota Irénre hajazott, de ezt senkinek sem mondtam...
Persze a klasszikusság is igaz abban az értelemben, hogy elmondta például: nem használ multimédiális kommunikációs formákat, nincs blog meg általa működtetett website, jó, számítógépen ír persze, bár pont a Kukockij bizonyos első szakaszait kézzel és írógépen írta. Nem posztmodern abból a szempontból sem, hogy egyrészt nem érdekli az irodalomkritika, másrészt nem életre-halálra ír, mert szerinte a folyamatos koncentráció és írói figyelem egyenlő a rabsággal.

A moderátor egyébként elég rémes kérdéseket tett fel, engem például sokkal jobban érdekelt volna, ha a könyveiről beszél, és nem olyan témákban kell megnyilatkoznia, mint a vidék és a város kapcsolata Oroszországban, a nemzetközi recepció vagy a különböző rendezvényekhez és meghívásokhoz való viszonya. Arról nem is beszélve, hogy egyszerre két tolmács igyekezett megbirkóznia fordítással, ami -- én elhiszem, hogy komoly feladat -- egy egyetemi programon minimum zökkenőmentesen kellett volna, hogy menjen, ha nem is profin. Untat továbbá a feminista író sztereotípiája vele kapcsolatban, rendben van, hogy írt egy Médea-parafrázist (mondjuk), de a nagy művek többsége szerintem cseppet sem férfi vagy nőorientált, hanem jó orosz regények, és kész. A Csehov-párhuzamról meg nem is beszélve, úgy közhelyes, ahogy van. Nyilván, hogy Csehovhoz fogják hasonlítani, hiszen az egyik legkanonizáltabb orosz - mellesleg ha már a kánonnál tartunk, arra is kíváncsi lettem volna, hogyan viszonyul a kortárs szerzőkhöz, mondjuk Szorokinhoz, akit a világ meg én szintén nagyra tartunk.

Két dolog viszont viszont a szerencsétlen kivitelezés ellenére is tetszett: egyrészt amikor azt mondta, hogy az értelmiséget gyakran túlértékelik, érdemeiket eltúlozzák, mintha valami "lovagrend" lenne. Másrészt pedig utolsó tanácsként és üzenetként (mert ezt is kiprovokálták belőle, istenem) óva intett a szokványos reakcióktól, és a személyes felelősség vállalásának fontosságát emelte ki. Igyekezzünk saját válaszokat adni. Ne legyünk lusták és ne süppedjük a megszokásba. Ámen.
Dedikáltatni nem mentem oda, mert utálok kuncsorogni.

A hét kalandja

A hét egyik nagy kalandja Nyafi volt (a másikról majd holnap), akit két kislány szorongatott a Coop áruházzal szemben délután kettőkor. Apró, teknőctarka cicus, az anyját állítólag széttépték a kutyák (ez azért urban legend-gyanús), mindenesetre a két kiscsaj éppen azon dilemmázott, hogy mit csináljanak a macsusszal, mert azt, hogy hazavigyék, megtiltották nekik. (Bírom az ilyen szülőket, a parancsot kiadják, az alternatívát viszont nem, hadd furdalódjon a gyerek, hogy otthagy az utcán egy öt hetes cicát, ha meg emiatt nem megy időben haza, még jól ki is kap...)
Naná, hogy hazahoztuk. És emiatt aztán a gyé két napig Igazi Hősnek érezhette magát. Már ezért is megérte.

A Diócica persze egyáltalán nem örült, sőt, annyira agresszívan viselkedett, hogy a kiscicát ki kellett lakoltatni az erkélyre. Ott viszont annyira visított (hogy őt aztán ne hagyják egyedül), hogy attól lehetett megbolondulni. De tényleg, kismacskából ekkora harsány sikítozást még életemben nem hallottam. Ődiósága viszont idebent morgott, mint egy vén eb, úgyhogy gyorsan eldőlt, hogy a picur nem maradhat.
Gyorsan telefonáltam párat, de mindenki mindenféle érthető kifogásokat emelt, úgyhogy ultimátumot adtam magamnak: ha ötig nem lesz senki, kénytelen leszek kocsiba rakni a gyermeket, és vidékre költöztetni oda, hátha a Diócica anyja kedvesebb lesz hozzá, mint az idősebb sarj... Így is lett, délután ötkor egy zongoraóra és egy Teszkó-kör után már száguldottunk is.
A picur persze visított, de annyira, hogy minden más kommunikációt ellehetetlenített. Annyira kimerült volt viszont, hogy olykor, két visítás között egyszerűen lecsuklott a feje és elaludt. Majd felriadt, és kezdődött minden az elejétől.
A vidéki lakban aztán nagyon örültek neki, mert bébi, és végre lehet valakivel megint anyáskodni (a két kutya meg az öreg macska -- a Diócica anyja -- mellett).

Hazaérvén az én sértődött cicusomat találtam, aki a vacsoráját nagy kegyesen elfogyasztotta ugyan, de utána duzzogva trappolt és morgott/fújt, valamint nem volt hajlandó kimenni az erkélyre, mert hátha még ott van a fatty... Este kilenc körül aztán nagy kegyesen elfoglalta a helyét az ágyamban, de mihelyst szóltam hozzá, fordult egyet, és a hátát mutatta felém. Később közelebb jött, de nem engedte, hogy megsimogassam. Reggelre aztán nagyjából minden rendbe jött, de dorombolni a mai napig nem hajlandó.
A nyafogóst a jövő héten meglátogatjuk.

Mai orosz

"A te szavaidból az következik, hogy a tudomány a tudatlanság ellentéte. Ez hiba. A tudomány a tudás megszervezésének módja, a tudatlanság pedig a megismerés elutasítása. A tudatlanság nem kevés tudás, hanem beállítódás. A tudatlanság gyűlöl mindent, ami számára elérhetetlen. Tagad mindent, ami erőfeszítést, akaraterőt, nézőpontváltást igényel. A megismerésnek nincs erkölcsi színezete, csak az emberek lehetnek erkölcstelenek, de nem a fizika vagy a kémia, pláne nem a matematika…"

(L. Ulickaja: Kukockij esetei)

Tanévkezdés-fun #1

Van ez a G. néni, aki egy olyan fajta napközis tanítónéni, aki feszülős fehér farmerban flangál meg fodros blúzban a 30 fokban a flaszteron, a fülében meg nagy ezüst karika fülbevalót hord. Nincsen vele semmi baj, szép erőteljes és határozott orgánuma van, valószínűleg valami low budget továbbképzésen jól megtanulta azt is, hogy a szülővel kedvesen kell viselkedni, meg mosolyogni kell, hogy jó benyomást tegyünk rá.
Aztán majd eltelik néhány tíz év, és pont olyan házsártos, ordibálós, keserű és kiégett és aszott tyúk lesz, mint azok a tanító nénik, akiket itt a kertiben késő délutánonként látni szoktam, amint mennek az éjjelnappaliba a rövid plusz sörért az esti bódulathoz. Persze ha van/lesz egy nem pedagógus, de a versenyszférában dolgozó férje, akkor nem. Akkor majd unatkozó negyvenes lesz, aki fiatalos apukákkal szűri össze a levet napközi után, amikor az ember még nincsen otthon.

Igazából akár sajnálhatnám is, mert az aljamunka jutott neki; napközi negyvenhét gyerekkel, ha jól értem, kombinált tanulószoba egyben, negyedikes, ötödikes, hatodikos, hetedikes korosztállyal. (A hatodikos-hetedikes nem tudom, hogy kerül oda, talán kötelezővé tett tanulószoba vagy felzárkóztatás, de hát ki tudja mit zárkóznak, amikor G. néni -- bár nagyon filigrán és határozott -- persze nem tud egyszerre négy évfolyammal házi feladatot ellenőrizni.)
A napközi G. néninél kettőtől négyig tart, első indoklás szerint azért, mert így szépen lesz idő mindenkinek a házi feladatát ellenőrizni. Második körben nincs indok, mert kiderül, hogy erre egyszerűen nincs személyi kapacitás (ezt a szót ő nem használja, hanem én). Mindegy, előbb eljönni a koedukált napköziből nem lehet, mert "amúgy is nagy volt a túljelentkezés". Addig igenis ott kell játszani a flaszteron vagy éppen punnyadni a harmadik emeleten.

Pár dolog viszont nem világos.
A napközit az alsó tagozatban tudtommal biztosítani kell törvényileg, és most mindegy, hogy délutáni tanórának vagy felügyeletnek hívjuk. Akkor meg hogy jön ide a túljelentkezési ráta? Valamint ha a személyi kapacitás defektes, azaz nem sikerül mindenkit ellenőrizni (ami érthető), plusz a negyedikesek meg a hetedikesek leckemennyisége amúgy sem kompatibilis, szóval aki végzett, az csak unatkozik...
... szóval akkor miért kell a negyedikest naponta azzal lelki nyomás alá helyezni, minden józan ész ellenére, hogy próbálja meg elintézni, hogy minden nap négyig maradjon (jelzem, unatkozni...)? Vajon ide már leszólt a Rózsa telefonon, hogy kerül amibe kerül, kísérleti jelleggel vezessük be az egész napos iskolát? Esetleg attól tartanak, hogy elfogy a gyerek, és szegény G. néninek még ez a félállás (?) sem jut, és mehet diszpécsernek meg ingatlanügynöknek?
Pedig biztos, hogy jutna, mert egy csomó kölyök csak aludni jár haza, már tíz évesen is. De tényleg. Úgyhogy kultiválni kellene, ha valaki meg nem (csak)...

A szabadság vége

Ha tegnap előtt írtam volna ezt a posztot (ahogy terveztem), akkor azt írtam volna, hogy úgy érzem magam, mint aki a Marsról (vagy a Vénuszról, mindegy) csöppent a munkahelyemre - ennek az érzésnek minden előnyével és hátrányával együtt. Reménykedtem/-em benne, hogy sikerül tartani ezt a "nincs közöm hozzá" és "kit érdekel" érzést, amit az is felerősít, hogy átköltöztem a kisebbik szobába, és végre nem negyvenedmagammal kell vitatkoznom azon, hogy kinyithatjuk-e az ablakot a tíz perces szünetben. Ettől az érzéstől felbátorodva elhatároztam azt is, hogy rutinból fogom elvégezni a munkát, és inkább fontosabb dolgokra koncentrálok. A dirinő is ezt szeretné, úgy tűnik, mivel eléggé úgy kezel, mint aki lepattintott végleg... ez most vagy azért van, mert máshova tartozónak vél, vagy mert tart tőlem. Esetleg irigy. Úgy veszem észre, csak a hátam mögött mer megnyilatkozni rólam/velem kapcsolatban, akkor sem túl hízelgő módon persze.
Aztán tegnap realizáltam, hogy szarul áll a svájci frank, szeptemberben nem lesz pluszpénz, úgyhogy ezen egy kicsit elszomorodtam estére, prejudikálva a következő hónapok keserveit. Mindegy, a szülinapom nagyon jó volt, évek óta nem éreztem különlegesnek ezt a napot, de most megint. Ettől az érzéstől jó kedvem is volt, egy napig (nem, dramatizálok, tulajdonképpen még most sincs rossz kedvem igazán).
Felállítottam a házon kívüli dolgok fontossági sorrendet, írás, álláskeresés, dolgozás; aztán persze egy idő múlva ezt majd felülírja a depresszió, de remélem, nem hamar. A tanévkezdés nem hiányzott, és nem csak tanárként nem.
Az mindenesetre bizalommal tölt el, hogy -- bár nem látványos, de -- belefogytam néhány két évvel ezelőtti ruhadarabba (bár nem kilóra mérem, hanem formára), és megint látszik, hogy vannak izmok a hasamban/-on, a combomban meg a rekeszemben, vagy hol. A hasam persze nem publikus, úgyhogy ez igazából az én titkom marad. Titkos lázadás a punnyadt rendszer ellen. Ahogy az is, hogy titokban Foucault-t meg Bahtyint olvasok a munkahelyemen, amikor a rutinom felszabadít nekem némi időt.
Az isten jó sorsom adjon nekem türelmet, kitartást, és egy olyan új munkát, amiből nem menekülnöm kell. Minden másom megvan (és azokból nem akarok újat). Indul a visszaszámlálás...