2015. április 28., kedd

Wilson



Hétvégén elmentünk, és megnéztük Robert Wilson 1914 című előadását, ami egyrészt azért nagy esemény, mert még sosem láttam Wilsont (ellenben sok Európát járó barátommal), másrészt pedig mert hát ő mégis csak egy világsztár, rendezőben olyan, mintha teszem azt, Jeremy Ironst látnám élőben Hamletként. Az esti előadást megelőzte egy beszélgetés/nyilvános lecture is, ahol Wilson a pályájáról beszélt, és néhány fontos rendezéséről. Többek között megemlítette, hogy a vizualitásra és mozgásokra épülő színházi világa abból is sokat táplálkozott, hogy fiatal korában örökbe fogadott egy afro-amerikai siket fiút, akivel nem tudtak másképp kommunikálni, csak képekben és mozdulatokban. A fiú álmaiból, rajzaiból, az ehhez kapcsolódó hangulatokból sokat táplálkozott az a színház, ami ma Wilsont jellemzi. Mindez azzal a felismeréssel kezdődik, hogy az emberi érzékszervekre hagyatkozás lekorlátozza az esztétikai élményt, hogy nemcsak a fülünk hall, hanem a testünk is, hogy a nyelvvel csak a gondolatnak egy ki töredéke fejezhető ki. Hogy nem törvényszerű, hogy be legyünk zárva a nyelvbe. Ezért aztán Wilson legfőbb kifejezőeszközei a zene, a fények, az eszközök, a díszlet, a látvány, azaz a dizájn.

Néhány fontos rendezéséről is beszélt (The Life andTimes of Sigmund Freud, 1969, The Life and Times of Joseph Stalin, 1973, A Letter For Queen Victoria, 1974, Einstein on the Beach, 1976), ezek főleg a korai darabok. Sztorizgatós, rajzolgatós beszámolók voltak, a színpadterveket mutatta be egy nagy menedzsertáblán, képeket vetített, és tulajdonképpen olyasmikről beszélt, amiket a róla szóló könyvekből is meg lehet tudni. Kedvenc sztorim, hogy a Viktória királynőről szóló operában a királynőt a 88 éves nagymamája játszotta, akit azzal sikerült rávennie, hogy vállalja el a szerepet, hogy láthatja Európát, jelesül Párizst. Viktória végül azért lett napszemüveges a darabban, mert a mamát bántották a színpadi fények... 
Wilson nagyon jó előadó egyébként, magával ragadó, majdnem 120 percet beszélt egyhuzamban különböző performatív elemekkel tarkítva, mint például a megszólalása előtti kb. 3 perces totális csönd. (Igen, a színházi csönd meglehetősen fontos Wilsonnak…) Az előadáson a színházi élet apraja-nagyja ott volt, főiskolások a tanáraikkal, rendezők, zenészek, színészek, színháztörténészek, stb. Azon gondolkodtam, vajon mennyire kell nagy embernek lenni ahhoz, hogy egy kis beszámolóra ennyien legyenek kíváncsiak (ja, hát és persze a jegyárak a színházi előadások jegyáraival vetekedtek).

A mestert egyébként Eszenyi Enikő konferálta fel, aki kicsit benyalt a színházban jelenlévő Balog miniszternek (a színészek nem tapsoltak), és bejelentette azt is, hogy Wilson jövőre a Vígszínházban is rendezni fog. Ő az egyetlen színész egyébként, aki a Vígszínház részéről az esti koprodukcióban is játszott (a cseh és a szlovák nemzeti színház színészei mellett). Az 1914-et Wilson az első világháború kitörésének alkalmából rendezte, a bemutató pont a 100 éves évforduló hónapjában volt a Vígben. Az előadás a háború kitörésének előzményeit, megtörténtét és traumáját dolgozza fel burleszk (történelmi revü) formájában. A revü, mint forma nyilvánvalóan biztosít egyfajta ironikus rálátást az amúgy tragikus eseményekre, a szereplők fehérre festett arcú clown-ok, a két fő karakter (egy pici duci és egy magas vékony) Stan és Pan stílusban kommentálják végig (nem mindig, néha csak ott vannak) az eseményekben. Olyasfajta figurák, mint a reneszánsz festményeken a képből kitekintő figurák (van egy találó elnevezésük, de most nem jut eszembe). 

A háború tipikus jelenetei követik egymást kezdve a szarajevói merénylettől a háború végéig (sorozás, vonatkozás a frontra, vigasztalódás a kurvákkal, gyengélkedő, a tisztek megőrülése, a háború vége, stb.), a szereplők stilizált, charleston-szerű mozgáskultúrával közvetítenek egy teljesen elidegenített képet az eseményekről, és közben végig szól a néha idegesítően ható ragtime szerű muzsika. A szereplők három nyelven beszélnek (szlovák, cseh, magyar, ez a wilsoni interkulturalitás, illetve hát rámutatás arra, hogy a háború a mi közös nagy traumánk ebben a térsében), valamint ehhez még hozzájön a német, ami a darab elején a földből kiemelkedő "halálangyal" (Soňa Červena) nyelve. A halálangyal állandó szereplő, és mondhatni, ő a legkarakteresebb, időnként kommentál, adatokat mond a háborúról, de sokszor csak néz, figyel, és lassan, nagyon lassan átvonul a háttérben úgy, hogy mindenki őrá figyel.

A jelenetszériában vannak jól és kevésbé jól eltalált részek, sokszor a monoton beszéd miatt lankad a figyelem (például a gyengélkedős/hullaházas jelenetben, amikor a figura vontatottan közelítve a nézőtér felé beszél). Remek viszont a kurvás jelenet, Eszenyi és a másik színésznő más-más nyelven (de ugyanazt mondva) szidják egymást, miközben világossá válik, hogy mindketten pénzből élnek, és csak túlélni szeretnének (afféle vágáns Kurázsi mamák). Az egyik utolsó jelentben a lassan előrevonuló, monoton hangon kántáló gázálarcos sereg is nagyon hatásos, valamint Eszenyi Ime, hát megleltem hazámat című versét mondja el szaggatottan, drámai géphangon, miközben a zenekar a Hajmási Péter, Hajmási Pál című operettbetéttel szakítja meg minden egység után. Groteszk, vagy inkább bizarr hatás. Sokkal tragikusabb, olyan keserű magyar -- és giccses -- módon rémes, amilyen talán csak ránk jellemző.
nagyjelenete is, amikor József Attila:

Nagyon örülök, hogy láttam egy Wilsont, biztos, hogy (felvételről) meg fogok nézni többet. Egészen más élmény ugyanis elolvasni bármilyen elemzést, és végigélni egy előadást, és ezt nem feltétlenül a végigélés javára mondom, de a tapasztalat másságára. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy az igazán jó színházaknak minálunk nincs mit szégyellniük Wilsonnal szemben, az élménye kicserélése viszont szükségszerű.

2015. április 22., szerda

Fesztiválszezon

Betáblázott napok, lóvévirítás, és annak az illúziónak az előkészítése, hogy a jól megérdemelt szabadságot (majd valamikor) jól megérdemlem.
Miután végre megcsináltattuk az autót (ami nem luxuscikk, csak egy vacak, de mivel totálkáros volt egyszer, olyan, mint egy beteg szervezet, toldozgatni-foldozgatni kell), törvényszerűen bepánikoltam, valahányszor ilyesmi ér, úgyhogy elkezdtem mindenféle feladatokat elvállalni. Nem bánom, itt a fesztiválszezon, nincs is jobb, mint ide-oda elmenni, és azt (pénzért) megírni; kár, hogy túl kevés pénzért, annyiért, hogy sokan fel sem áldozzák emiatt a gondtalan és felelőtlen művészetben való élvezkedést. (A darabokról itt nem írok, egyrészt az egyiket még nem láttam, másrészt meg mindkettő majd megjelenik.) A fesztiválszezonnal együtt jön a vizsgaszezon, ami szintén emberközeli feladat, és némileg rutinosabb, kevesebb kreativitást igényel, ellenben több emberbarátságot, és időnként feldobható jó fej kollégákkal meg találkozásokkal.

Az viszont baj, hogy annyira fáradt vagyok már, hogy nem tanítok elég jól, persze ez is viszonylagos, mert most az a divat, hogy "bezzegazénidőben"-ezünk meg "ezekamaifiatalok"-ozunk ahelyett, hogy magunkba szállnánk, bár én mintha túl sokszor és túl mélyre szállnék magamba, mert még mindig úgy gondolom, hogy nem vagyok tanárnak való, herótom van a ballagástól, a szerenádtól, amint lehet, elhúzok az iskolaépületből, nem bratyizok, nem jófejkedek, nem megyünk ki meccset nézni, íratok vázlatot, hozatom a felszerelést, nem üldözöm a diákokat, hogy legalább egy kettest adhassak, és legfőbb eszközöm a szarkazmusom. Ma például az angolóra közepén négy darab mobiltöltővel legóztam magam előtt az asztalon, miközben a going to-t magyaráztam, a csoport persze röhögött, még az a lány is, aki sűrű "háteztnemhiszemel"-ek közepette könyörgött, hogy adjam vissza (mind a négy) töltőt, mert még fizika óra előtt okvetlenül fel kell tölteni a telefonját. Szemét vagyok, na. De ugyanakkor ma megkérdezte az egyik tanítványom, hogy nem akarom-e örökbe fogadni, mire azt mondtam, hogy de, csak az a baj, hogy itthon egy őrmester vagyok (persze nem hitte el, pedig de).

Demonstráltam a szabad művészetért, voltam színházas konferencián, és annyira felkészületlennek éreztem magam, hogy sikerült egészen ellazulni, és belátni, hogy nem én vagyok a leghülyébb (még így -- szerintem -- készületlenül sem, ami egyébként azt jelenti, hogy nem tízszer írtam át a szövegem, csak háromszor, és a harmadik a délelőtti plenáris előadások alatt történt), sőt, számomra igazából az ilyesminek nincs is igazán nagy tétje, a legfontosabb szerepem pedig az, hogy normális tanácsokat adhassak a fiataloknak, azoknak, akik még halálra izgulják magukat. Ez sikerült is, és annyira felbátorodtam, hogy (ha nem vigyázok) még a végén legközelebb fejből fogok beszélni.
Egy elég szánalmas szekcióban voltam egyébként, valami vezető italianista nő volt az elnök, akit semmi nem érdekelt, csak hogy sikerüljön beszerelnie a technikát (az ügybuzgó, szintén akadémikus férjével együtt, amúgy mindig elcsodálkozom ezeken a párokon, hogy vajon tényleg ilyen fennhordott orral kanalazzák vasárnap a húslevest is, hogy egyebet ne mondjak). Szóval úgy mutatott be, hogy nekem kellett elmondanom, ki vagyok (ki, hát senki), és még akkor is szereltek, amikor már öt perce beszéltem. Fel nem fogom, annak a pár embernek, aki megérti egymást és tud beszélgetni, minek konferenciákat rendezni, átküldenénk a szövegeinket, mindenki elolvasná, aztán simán elmehetnénk sörözni és traccsolni.

Mondjuk ha lenne miből; ez mostanában valahogy mindenkinek egy kardinális kérdés, mert sokat változott a világ, szerencsére olyan irányba is, ami nekem jó, bár különösebben nem tűnik fel, hiszen az egész eddigi életemet (amióta lehet) végiggüriztem. Ezen igazából az sem segített soha, hogy nem lett volna muszáj, én mindig úgy éreztem, hogy ez muszáj, aminek persze volt egy csomó egészségügyi hozadéka, de arra mindenképp jó (volt), hogy a közel tartott a földhöz. Most azt látom, hogy ha kicsit küzdesz, azért lassan-lassan némileg jobb lesz, nem, nem a pénzed lesz több, de valahogy megtanulod, hogy csak magadra számíthatsz, és ez a magabiztosság már rád van írva, és akkor hirtelen mindenki elkezd irigyelni, mert azt hiszik, meggazdagodtál. Pedig nem, vagyis de, mert soha többé nem érhet meglepetés azzal kapcsolatban, hogy mire vagy képes, még akkor sem, amikor nagy szarban vagy.

2015. április 5., vasárnap

Falat kenyér

[unalmas énposzt]

Nagyon kellett már ez a szünet, de ez nem is szünet, hanem szabadságnak álcázott itthoni munka. Nem is tudok kikapcsolni, jár az agyam, ideges mindenem, és legszívesebben törnék-zúznék néha. Nem tudom, hogy ez nem az elkésett téli depresszió-e, vagy annak valami utózöngéje.
Javítom a próbaérettségiket, keserű vagyok miatta, mert úgy érzem, hiába próbáltam mindent elkövetni, ezek vacakok. Na jó, nem mindegyik, de hát....
Érdekes, hogy a végzős osztályokkal valahogy minden évben megromlik a viszony, vagy legalább is kiéleződnek bizonyos ellentétek, olyannyira, hogy tényleg csak az segít, ha az ember megpróbálja szigorú munkakapcsolatnak felfogni az egészet. Valahogy hiábavaló minden baráti ösztönzés, kérlelés, szigor, lelkesítés, motiválás, a lázadás csúcsa és az érettségi év egybeesik, nincs mit tenni. Persze jövőre ez már a tavalyi hó lesz, és tudom, hogy hálás, szeretetteljes e-maileket fogok kapni arról, hogy de jó is volt "az életről" beszélgetni, bezzeg most meg csak a számok, a számlák és a képletek. De mint minden évben, most is kurvára elfáradtam, és alig várom, hogy vége legyen. Egyáltalán nem vagyok tanárnak való, szoktam mondani, ez csak egy véletlen baleset volt, és menjen mindenki az iskolán túlra gyorsan. Szerenád idén sem lesz, csak kis szolid sörözgetés azokkal, akik még a vizsga után is kíváncsiak rám (nem sokan szoktak lenni...).

Mindjárt indul viszont a fesztiválszezon, vannak már jegyek, lesznek utak ide meg oda, és mindenféle kulturális élményekkel fognak megtelni a hónapok (mit nyafogok, amikor végre telik ilyesmire, igaz, másra nem, de éljen a pedagógus életpályamodell....) --  de előtte még megpróbálok eleget tenni az összes vállalt kötelezettségnek. Igen, a számlatömbön látszik, hogy ilyenkor, az évnek ebben a szakaszában azért már csurran-cseppen ez az, és nem csak a favágás van. Csak ilyenkor meg olyan nehéz letenni azt a rohadt baltát, de tényleg.   

Az egyetem haldoklik csendben, még a februári vizsgáztatást sem fizették ki, és majdnem vége a félévnek, de még szerződésem sincs. Vajon lesz-e pénz. A tanszéki titkárság ajtajáról egyszer csak lekerült a titkárnő névtáblája, aki a félév elején érkezett. Neki, gondolom, előbb lett elege abból, hogy tojnak a fejére.....