A jelenléti oktatás örömére (máj. 10-től) is akartam írni valamit, de sok-sok hónap után az akkora kultúrsokk volt (szerintem mindenkinek), hogy az a poszt elmaradt. Másrészt azt hiszem, az is tök érthető, hogy az ember mindenfélére vágyott, csak éppen monitorra nem. Az én helyzetemet ráadásul súlyosbította egy elvárásokkal terhelt (digitális) iskolaújság, egy ambíciókkal teli írópalánta (nyert is valamit, ne röhögjetek!), és végül, de nem utolsó sorban, egy rémségesen giccses második világháborús románc.
Immár mindnek vége egy időre, de ettől még nem lett jobb kedvem.
Ami a jelenlétit illeti, tudtam jól, hogy ez egy mentálhigénés hónap lesz, nem is írattam dolgozatot, csak egyet, és igyekeztem türelmesen viszonyulni az osztálytermekben (igen, tanórákon is) uralkodó karneváli hangulathoz (nem, fegyelmezni sosem tudtam). Nem mondom, egyszerű menet az ilyesmi, pláne, hogy nekem is arra lett volna szükségem, hogy valakikkel karneválozzak, de hát egyrészt a külső nyomás, másrészt én vagyok a felnőtt, ugye, harmadrészt meg mégis csak el kell evickélni legalább szegény Vörösmartyig. Gondolatok a könyvtárban -- képzelhetitek, mekkora sikerem volt vele.
És azóta sem karneváloztam.
Voltam viszont különféle búcsúztatókon, ballagásokon, amik valahogy lementek, de hát az van, hogy a személyesség megkopott, valahogy mindenki megszokta a monitorfejeket. Kaptam persze csokit (amit mindig is utáltam kapni) és csokit, meg még csokit.
Voltam kirándulni is egy csodás, Trianon 100 éves évfordulójának alkalmából kiírt pályázat keretében. Utunk a Nagy-Magyarország Parkba vezetett (kötelező helyszín!): hát, ha nem látom a saját szememmel, hogy ez a hely létezik, biztos nem hiszem el. Sok mindent gondoltam eddig is a rossz ízlés + sok lóvé kombóról, de sosem képzeltem, hogy ezt ilyen mértékben ki lehet maxolni.
Az ofőtársam hozzám hasonlóan szerencsére szintén egy libernyák asszonyság, úgyhogy elegánsan kimentettük magunkat és a gyerekeket a Park idegenvezetőjének karmai közül, és elmentünk túrázni a Bakonyba. Igazán vidám kis menet volt a hat hónapra bezárt gyereksereget végiterelni a lankákon, miközben túravezetőnk, az 190 magas Viktor (!)--aki egyébként matektanár és lelkes lokálpatrióta--irgalmatlan tempót diktált. Így esett, hogy a Keleti-Bakonyból végül semmit nem láttam, mert már lelkesen edzettem itthon a lockdown alatt, a lábaim nem lettek hosszabbak.
Másnap itthon még (kötelező iskolán kívüli program keretében) kihajtottuk őket a tóhoz, amivel legalább rágyalogoltunk/bicikliztünk az izomlázra, aztán 48 perc kártyázás és/vagy bluetooth zenehallgatás után szépen hazamentünk.
Örülök egyébként, hogy be lehet járni az iskolába, bár ma például 37 fok van árnyékban, de azt határozottan éreztem, hogy a felnőtt társaság hiányzik. Mások óhatatlanul is bezombultak, szeretnének online záróértekezletet, de nem lehet. Lesz közös tanári vacsi is, ami nagyjából az egyetlen anyagi áldozat, amit a fenntartónk hajlandó meghozni értünk.
Lezártuk az évet munkaközösségileg is, az éves beszámolót hallgatva (nem annyira) megdöbbenten hallgattam, hogy minden másfeledik program mellett az én nevem van, bizony. Dicsérgettek is a kollégák, pedig hát csak munkával kompenzáltam ezt a kib@szott nihilt. Némelyek annyira lelkesek voltak, hogy felterjesztettek volna mindenféle díjakra (megjegyzem, 15 éves pályafutásom alatt intézményi szinten soha semmit nem kaptam), úgyhogy némi várakozással mentem az évzáróra.
De hát pénz, ugyebár, nincs, viszont kaptam egy szál sárga rózsát, ami valószínűleg sokáig dekkolt a napon, mert mire hazaértem, elhervadt. Lehetne ez a munkahelyi lelkesedés szimbóluma. A lekonyult sárga rózsa.
Azért az vicces volt, mikor megkérdezték, örülök-e, hogy a gyerekek kaptak az alapítványtól könyvutalványt, mert ez biztos életben tartja majd a lelkesedésüket. Hát, persze, hogy örülök, mondtam én, az engedelmes altruista.
Ha most valaki megkérdezni, mire vágyom, a következőt mondanám: szeretnék két hetet, amikor nem kell azzal törödnöm, hogy: 1) van-e itthon kaja 2) van-e itthon főtt kaja 3) tiszta ruha 4) jó-e az internetkapcsolat 5) kinek milyen adminisztratív/lelki/testi szükségletei vannak körülöttem. Ne kelljen bevárásolni járni, és a nekem küldött szövegeket olvasgatni (semmi, de semmi szöveget nem akarok!). Ne kelljen senkit sehova fuvarozni, senki helyett gondolkodni, problémákat megoldani.
Gyereket sem akarok látni. Akárhány évest sem. Tudom jól, milyen méltatlan vagyok a pedagógus diplomámhoz, a többiről nem is beszélve, de hát ez van.
