Lélekben

Lélekben -- de lehet, hogy ez itt egy anomália -- olykor megfoghatatlan belső agresszióval tudok viseltetni némely emberek iránt, a korukra való tekintet nélkül. Ez még akkor is így van, ha ennek az indulatnak nem engedek utat, hanem lefojtom, lenyelem, és belülről emészt, mint valami gyomorfájás. Ez a hastájéki feszültség, ezek a fáradt és lemondó sóhajok gondoltatják azt velem nagyon gyakran, hogy nem vagyok jó helyen.

Úgy érezhetem pedig, hogy mindent megteszek. De nagyjából az összes lelkesedésem lelohad, amikor egy kedves, intelligens, jó eszű lány azt mondja arra a kérdésre, hogy "vajon a Szomorúság a Lázár Ervin-történetben férfi-e vagy nő", hogy:

- Buzi.

Nincs ezzel semmi baj amúgy. Nem mintha nem érteném a megjegyzés kapcsán kitörő röhögést, és nem mintha nem tudnám valami olyasmivel jól kezelni ezt, hogy "nem is tudja, most milyen naprakész dolgot mondott, hiszen bizonyos radikális nézetek szerint, ahogy a szexualitás is, az ember neme is választás kérdése" -- nem törődve közben azzal, hogy a terminológia és a logika sántít kicsit. Nem mintha nem tudnék válaszokat találni az általuk ilyen egyszerű módon megfogalmazott dilemmákra és problémákra.
Azt is tudom, hogy az ilyesmi hosszútávú befektetés, és még jó esetben sem én leszek az, aki egy szép napon majd visszakap némely gesztusokat, tudást vagy az intellektuális partnerséget.

A baj az, hogy nincs kedvem ezt csinálni. Hogy bár az általam kiválasztott emberekkel együtt vagy velük szemben szívesen felveszem a kesztyűt az intolerancia, a lelki egyszerűség vagy a sivárság ellen, de ebben a mikrovilágban van úgy, hogy az ellenerő egyszerűen túl sok, puszta kézzel nem harcolok.
Nem hibáztatok senkit, igazán. Okolni csak saját magamat okolhatnám, ha akarnám.
Ténymegállapításaimban arra szorítkozom, hogy rájövök, nem is nagyon várhatok semmit  abban a közegben, amiben így együtt, közösen vagyunk, és ahol, igazán, a felnőttek sem viselkednek különben vagy másképp. Ahol az egymás agresszív földbe döngölése jelenti a karakán viselkedést, és sem a minimális tisztelet, sem pedig a megvédhető álláspontok egyenessége nincs meg. Csakis a sunyi, ajtók mögötti láthatatlan "szobaforradalmak", az áskálódás, álszerénység, önzés.
Be kell látnom, hogy egy ponton túl nincs mit tenni. De annak azért örülök, hogy én Karinthy-novellájából még mindig a fiatalembert választom, pedig már nem vagyok tizenhat. Ezzel a választással nagyjából egyedül vagyok a tizenhat évesek között, ők a másik szereplőt preferálják. Mondták.

F**ck the Millennium

Most, hogy már majdnem teljes egészében kivégeztem a Millennium-trilógiát, nyugodtan mondhatok nem official véleményt róla. Mert végül is mire van a blog - hogy félig összefüggéstelenül, impresszionistán fröcsöghessek néha...

A könyvet nyáron rendeltem az neten, amikor Angliában voltam, na nem magamnak, hanem itthonra, hogy enyhítsem a hiányomból fakadó feszültséget - na meg persze érdekelt is, hiszem odakinn mindenki ezt olvasta a metrón és a buszon. Kacérkodtam a gondolattal, hogy belefogok angolul, de megálljt parancsoltam magamnak, és szigorúan az előttem álló feladatokra koncentráltam.
A kötet itthon - is - nagy siker lett, ezért hát ősszel én is nekiálltam, és egy idő után már az bosszantott, hogy -- fogadalmaim ellenére -- nem tudok mással foglalkozni, csak ezzel, amíg csak a végére nem érek.

Az egy dolog, hogy ifjú koromban a nagy klasszikusok előtt végigolvastam a krimiirodalom nagy részét (Rejtő Jenő helyett inkább a detektívregények foglalkoztattak, közvetlenül az ifjúsági fantasyk után)... és azóta egyetlen krimit sem vettem a kezembe gondolván, hogy nincs új a nap alatt. A Millennium-trilógia viszont annak ellenére nyűgözött le, hogy egyáltalán nem vagyok naiv meg átverhető sem, olvasás terén elég kritikusnak számítok, sőt.

A legfőbb vonzerő nyilván a centrális karakter, Lisbeth Salander, akit valami oknál fogva teljesen autentikusnak és originálnak látok annak ellenére, hogy eléggé képben vagyok a kick-ass csajokkal kapcsolatban, a legjobb barátném warrior princess fan, meg különben is, majd ha írok egy minor disszertációt (a major után), az a tough girl-ökről fog szólni.
Lisbeth a gyengéje lehet a feministáknak eztán, lefogadom, hogy az elkövetkező években feminista és gender-központú egyetemi szemináriumok garmadája fog foglalkozni nemcsak az ő személyével, de a regénnyel úgy általában is, hiszen a téma (a regény makronarratívája) a steril Svédország korrupciós viszonyai, a lány- és szexkereskedelem meg a többi. Mindez megspékelve a biszex, androgün testű, rejtett érzelmekkel és elfojtott indulatokkal bíró szociopata Salanderrel igazi csemege.

Ami a filmeket illeti, egyikkel sem voltam igazán kibékülve, főként a másodikat untam halálra (A lány, aki a tűzzel játszik). Azt még elfogadom, hogy a svéd színészi repertoárnak megfelelően a halálosan megfenyegetett középkorú perverz úgy "retteg" verbálisan, mintha legalábbis egy kiló kenyeret kérne a boltban... De hogy egy thriller semmilyen izgalmat és rettegést nem vált ki belőlem, a nézőből, azt nehezen fogadom el. Sokan megírták már, hogy a második film a regény leglényegesebb pszichés motívumait veszíti el - ez így is van. Az mindenesetre tény, hogy Noomi Rapace lélegzetelállítóan tud jelen lenni és nézni, és az amerikai remake, annak ellenére, hogy nyilván dinamikusabb, explicite szexuálisabb és acélosabb lesz, a nyomába sem fog érni.
De hát nincs ezzel semmi probléma. Az olvasó képzelete a főnök.

Realizmus

Hatottam, alkottam, gyarapítottam, és a haza fényre derült.
Mi tehát az (orosz és francia regényekbeli) irodalmi realizmus lényege?

"Az hatalmas para ha egy nő szerelmes lesz és félrelép...de azzal semmi gáz,hogy egy férfi lopkod össze-vissza..."

Top of the hops

Végigcsináltam a tanfolyamozás első 1/5-ét, és egyre rosszabb, egyre kevésbé bírom az esti műszakot meg azt, hogy nap közben nem tudok hazajönni legalább fél órára. Öregszem. Ez a reggel 7-től este 7-ig már nem nekem való.
Szar ügy, de este a tévé előtt akarok heverészni, beszélgetni, agyalni a legújabb mániáimon vagy csak simán elolvasni a neten az összes közéleti hírt, amit csak fellelek.
A január mindig is ilyen volt; nehéz, hosszú, gyötrelmes, szürke, napról napra túlélős. De most ez az idő mintha megzavarná a szép, ritmikus lehangoltságot, mert tavaszi reményeket suhint, napfénnyel fertőzi a sápadt fehér, téli, könnyen ráncolódó arcbőrt. Olyan ez, mint az Ózban a banya, az ember hirtelen azt érzi, menten elolvad vagy menten szétperzseli az újjászületés.

Sok mindenről álmodozom, legfőképp talán arról, hogy a dolgok materiális lényegét tekintve normálisabb életünk van, mindenki - csak egy kicsikét - elégedettebb a sorsának menetével, mint most. Persze tudvalévő, hogy az ilyesmi nem megy elhatározások és vasakarat nélkül, s ez utóbbiról azt kell mondjam, pedig már hónap közepe van, elég határozottan érzem. És sokszor elképzelem azt a jelenetet, amit a Romy és Michelle-ben sokszor láttam, hogy a film végén a két lúzer főszereplő beszáll a luxuslimóba, és gálánsan mindenkinek pát int. Én is ezt tervezem. Hogy szinte mindent hátrahagyok. Illetve mindent, ami egyáltalán nem fontos.

A nyomor (bárhogy is értjük ezt) a nagy elhatározások megérlelésére való. Sikerül.

Black or white

Egyik éjjel megnéztem a VV4 kiválasztó showját nem is olyan véletlenül. Kíváncsi is voltam, és az elmúlt hetekben sok olyan jellegű kritikát olvastam, miszerint ez nem a valóság, nem ilyen az élet, stb. Ezek az észrevételek nagyrészt azt is kifogásolták, hogy a beválogatott szereplők nagy részénél a figyelemfelkeltés volt a cél, legfőképpen az explicit szexualitás kapcsán; ebben sem tudom, mi annyira meglepő, annak idején szociológusok hada vitatkozott azon, hogy mennyire hasznos vagy káros a különböző társadalmi rétegeket, kisebbségeket bemutatni, illetve hogy ezen csoportok reprezentációja mennyire tükrözi a valóságot.

Azóta már egy csomó minden történt ország-, világ- és médiaszerte, most már semmi sem olyan nagy szám a tévében sem, ezért aztán növelni kellett az ingereket, tovább feszegetni a toleranciahatárt. Az új valóságshowban ezért aztán múltjuk miatt ilyen-olyan szempontból hírhedtnek számító szereplők láthatóak (ex-prostik, pornósok, modellek, stb.). Ezért aztán eléggé álszent módon mindenki azt várja, mikor jön az első eksön, ami azért vicces, mert ezek a fiúk-lányok már mindenféle pozícióban egyedül, másodmagukkal és társaságban is láthatóak voltak itt, ott meg amott.

A középiskolás korosztály egyébként nézi őket. Valószínűleg új nekik a műfaj, hiszen amikor mindez betört a magyar médiába, még én is csikókorú voltam. És pont ez az érdekes, hiszen ami feltűnt, az a valóságshow-szereplők és az általam ismert ifjúság közötti lelki rezonancia, jelesül az a fogalom- és kifejezésrendszer, érzelmi paletta, amivel/amiben a lelkiséget és a szellemi tartalmasságot összekapcsolják.
Miről szólt ugyanis a kiválasztás.
A szereplők érzelmi alapon mondtak véleményt arról, kivel nem akarnak többé együtt lakni, és az ügyesebbje egészen jól össze tudott kötni két vagy három komplex gondolatot verbálisan, viszont a mondandók tartalma nem volt túl változatos. XP nem őszinte, kétszínű, én próbálok, de nem tudok vele jó kapcsolatot kialakítani, stb. Nem egyenes ember, megjátssza magát, taktikázik, miegymás.
Az, hogy az őszinte - nem őszinte - kétszínű stb. fogalmak mentén kialakulhat valamifajta fogalmi színesség, hogy nem minden fekete és fehér, az persze fel sem merül. Hogy ezek az egyszerű koncepciók kontextusonként mást és mást jelenthetnek, senkinek eszébe sem jut.

Ezt látom magam körül szinte minden nap. A szemét ember az szemét ember, és ezt az elgondolást senki, semmilyen érvek vagy gondolatmenet mentén nem hajlandó árnyalni. A lelki gazdagságot, a mély gondolkodást az ilyen szavak kimondása, az ilyen vélemények megfogalmazása jelenti. Mindenki idióta, hülye, beteg, nem normális, stb. Mi pedig frankók vagyunk, hogy ezt - a tutit - jól meg is mondjuk, arcba. Még egy kicsit csapkodunk is hozzá, hogy autentikusabb legyen.

Én például nagyon szeretném, ha erről a színes világról, benne a színes emberekről színesebb, árnyaltabb véleményeket tudnánk fogalmazni.