Szmog

Már két nap is eltelt, amióta visszajöttem, de még mindig nem tudom túltenni magam rajta.

Azon gondolkodom, vajon min is múlik valójában, hogy az ember érzékeny, barátságos lénnyé vagy egy önző, akaratos, vastag bőrű, mérgező csótánnyá válik-e végül. Egy makacs túlélővé, aki mindenáron boldogul, viszont titokban mindenki viszolyog tőle.

És hogy amikor végül odaér arra homokos, szomorú, vizes síkra és szétnéz, akkor elgondolkodik-e, hogy ki is ő valójában, és hogy mit tett hozzá ahhoz a mikrovilághoz, ami a létét biztosítja. Vagy ha nem is a mikrovilághoz, legalább azoknak az életéhez, komfortjához akiket szeret. Hogy vállalt-e valaha igazi felelősséget bármiért is, hogy eszébe jutott-e valaha az a másik tízmillió vagy hétmilliárd. 

Vajon miért olyan nehéz vagy elmulasztható, ha nem is szavakkal, de legalább tettekkel körülrajzolni a szeretetet, ráérezni arra a néhány pici gesztusra, amitől a másiknak kicsit szívmeleg lesz, hogy ez aztán befűtsön egy egész szobát. Vagy úgy van ez, hogy azt hiszik, pénzre minden átváltható, és a törődés valójában nem más, mint nagylelkű borravaló egy számlához, amit úgyis ki kell fizetni, mert a fogyasztói társadalomban ez garantálja a létezésünket. Fizetek, perkálok, pénzt osztok, tehát vagyok. És ha kapsz, csak akkor vagy valaki.

És vajon van-e tényleg egy olyan pillanat a halál előtt, amikor számot kell adnunk magunk előtt arról, hogy kiért mit tettünk, és hogy az, amit tettünk, elég-e ahhoz, hogy békésen hátradőljünk a gazdag, magasított párnánkra, amit az erőszakkal harácsolt, összekuporgatott jólétünk rakott a fejünk alá. Be kell-e valaha ismerni azt, hogy az önzetlenség nem azt jelenti, hogy mindig magamat keresem a visszapillantó tükörben, hanem azt, hogy felismerem és elfogadom a másik igazi arcát. És nem akarom többé bántani. Mert észreveszem, hogyha bántom. Szinte pofán csap, mint a szarszag. És elszégyellem magam. Súlyosan rám telepszik a bűntudat, értetlenkedem, hogy ezt eddig nem láttam meg. 

Mint amikor két centire tőlem--satufékkel--megáll előttem egy száguldó autó, és hirtelen rádöbbenek, hogy megúsztam. Még időben. Még éppen csak hogy... Hogy történhetett volna egészen másképpen is, és mindez csak egy másodpercen múlt.

Persze, lássuk be, ijedtség ide vagy oda, a legtöbben legközelebb úgyanúgy nem néznek a lábuk elé. 

Watch your step, mondanám, ha nem lenne már tökre mindegy.

Antihumán

A hétvégén (a szombati munkanapon) az egyetemen voltunk egy kedvcsináló programon a felsőbb évfolyamokkal. A szervezés korrekt volt, mindenki a szakirányának megfelelő karra ment; illetve ment volna, ha a gazdasági, az orvosi meg a műszaki karok is bevállalták volna a szombati programot. Ám őket ez nem hozta lázba, teszem fel azért, mert amúgy is mindig van elegendő hallgatójuk, és minek is csinálnának kedvet bármihez is.

Én a BTK-ra mentem néhány szakos osztályfőnökkel meg diákkal (a nem ofő kollégák persze leléptek, volt, aki már 9.05-kor; a program 9-től 12-ig tartott), gondoltam, végighallgatom a tájékoztatót, aztán beülök a tanszékre, beszélgetek meg dolgozgatok, és a Campus-túra után meghallgatom a szakos programot.

A tájékoztató ahhoz képest korrekt volt, hogy főleg adatok és statisztikák hangoztak el, valamint egy csomó olyasmi, ami majd pár hónap múlva válik fontossá a jelentkezéssel. Nem tudom, az egyetemen munkanap volt-e, érzésem szerint nem, hiszen eleve mi is egy őszi szüneti napot dolgozunk le, szóval elég rendes volt a munkatársaktól, hogy megpróbálták lelkesíteni az enervált kamaszokat. Hallgatók is beszéltek a tapasztalataikról (angol, politológia és történelem szakosok), és mivel ez egy egyetemváros, nyilván sok az ismeretségi átfedés az intézmények között.

10-kor véget ért a tájékoztató, a kollégák közölték, hogy elmennek kávézni, a gyerekeket meg elvitték túrázni. Én felmentem a tanszékre, ahol lézengett néhány ember, volt, aki annak ellenére bejött, hogy nem vállalt foglalkozást a gimnazistákkal (szegedi exkollégáim, ofkórsz).
11-kor a srácok még sehol.
11.10-kor sehol.
11.15-kor lassacskán megérkeztek kb. 18-an, és csodálkozva észleltem, hogy nincs velük tanár.

Namármost.
Mi egy gyakorló gimnázium vagyunk.
Elvileg kooperálunk az egyetemmel, sőt, érdekünk, hogy minél több gyerek menjen egyetemre, főleg a helyire.
A jelenlévő kollégák szakosok voltak, azaz akár még az is érdekelhette (volna) őket, mi zajlik egy ilyen kedvcsináló foglalkozáson.
Ehhez képest ott ültem én, részben kíváncsiságból, részben a tanszéki munkám miatt, valamint azért, mert szombaton munkanap volt.
Most legyinthetnék, hogy az én korábbi, strict munkahelyemen a besúgórendszer miatt ezt senki nem merte volna megcsinálni, de nem mondanék igazat, ugyanis inkább a munkamorálról meg a lelkiismeretességről van szó. Érted, ha én meglépek, milyen alapon baszogatom a gyereket, ha ő is. (Ja, mert hogy az egyikük--még a "kávézás" előtt--vádló hangon kiáltozott az egyik folyosó vége felé iramodó srác után, pedig szegény csak a csoportot próbálta utolérni...)
Szóval anyway, lehet mondani, hogy itt szakmailag mindenki mekkora nagy ász meg hogy ez egy elit iskola, de most azért megtanultam, hogy itt is csak emberek dolgoznak, akik leginkább nem akarnak dolgozni. Vagy nem mindig. Vagy mindig nem. Sütögetés, gesztenye, stb. Tojik itt mindenki mindenre. És Te se dolgozz sokat, mert akkor mástól is ezt fogják elvárni.

A másik tanulságos gondolatom az volt, hogy az egyetemek mennyire elcseszik ezt a toborzást. Magyarázza meg nekem valaki, hogy miért a 60 éves docenseket kell odaállítani motiválni, amikor már magukat is unják? (Költői kérdés, tudom, nekik nincs otthon szombaton gyerek.) És miért van az, hogy az összes irodalom-töri-kultúra programajánló egy kalap szar? Miért nem tájékozódnak, mit tudnak a gimnazisták vagy hogy mi érdekli őket? Vagy hogy mi van a középiskolai tananyagban?
Pár éve, amikor megkértek, tartsak órákat, örülni látszottak, mert azt mondták, végre lesz valami kapocs a középiskola és az elsőéves egyetemi évfolyam között... szerintetek hány értekezletre hívtak meg ebben a témában? Hányszor kérték, hogy beszéljek erről az egyetemi oktatóknak?

Persze, tudom én, könnyebb azon nyihogni, hogy ezek már nem olvasnak semmit, hogy egy fél oldalt sem tudnak megírni, angolul sem tudnak, stb. stb. Meg azért is, hogy nem megy senki irodalom-kultúra specre, csak alkalmazott nyelvészetre. Hogy megszűnik a magyaros mesterképzés. Hogy nincs bölcsészhallgató, csak a filmen, a médiaszakon meg a pszichológián (btw. ők sem tartottak bemutatkozó programot, fene a felfuvalkodott fülük tövit).
Na de amikor az irodalmár egyetemi docens azt mondja: Csináltam nektek egy quizt, bár tudom, hogy úgysem tudtok majd válaszolni a kérdésekre! -- majd másból sem áll az egész, mint általuk nem ismert angol/amerikai szerzők, műcímek, műfajok összekötögetéséből, nos, akkor arra gondolok, lehet, hogy nekem is el kellett volna mennem egy soha vissza nem térő kávézásra...