Tisztelt NMHH!

Az NMHH vizsgálatot indított a Tilos Rádió ellen, mert ez év szeptemberében este hat óra előtt pár perccel előzetes figyelmeztetés nélkül lejátszották Ice-T It's On című számát, aminek szókimondó szövege szerintük káros hatással lehet a fiatalok lelki fejlődésére.

Ennek analógiájára javasoljuk az NMHH-nak a következő művek betiltását és/vagy korhatárosság tételét és/vagy médiából való kitiltását (hisz, mint tudjuk, saját otthonában és kis színházában mindenki azzal kefél kísérletezik, akivel és amivel akar) hasonlóan káros, erkölcsromboló mivoltuk miatt.

1) Gustave Flaubert: Bovaryné
Nem elég, hogy egy fűvel-fával háló könnyelmű és ledér nőről szól, ebben a regényben található a világirodalom valószínűleg leghosszabb szexjelenete. A regény véleményünk szerint súlyosan veszélyezteti a társadalom alappilléreként funkcionáló családmodell szentségét és sérthetetlenségét.

2) Bertolt Brecht: Koldusopera
Mindenki lop, csal, kurvázik és hazudik. A végén ráadásul megússzák. Tűrhetetlen, semmilyen szinten nem szolgálja az ifjúság lelki fejlődését.

3) Denis Diderot: Az apáca
Leszbikus fertő. Az azonos neműek közti testi viszony propagálja. Megcsúfolja a szent keresztény-katolikus értékeket és a házasság intézményét és azokat a tradicionális értékeket és szerepet, amire egy nő születésénél fogva hivatott.

4) Petőfi Sándor: János vitéz
Hiteltelen képet vetít az ifjúság elé, miszerint a való élet problémái (szegénység, csonka család, kiszolgáltatottság, nevelőszülőkkel való rossz viszony) álmodozással, tündérekbe és óriásokba való hittel, csodákban való reménykedéssel lehet megoldani. Ne vágyakozzunk Tündérországbeli királyságra, a problémákat itt és most kemény munkával kell megoldani.

5) Madách Imre: Az ember tragédiája
Ádám öngyilkossági szándéka egyértelműen negatív példa az ifjúság számára. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a szerző ezt a dehonesztáló cselekedetet az első bibliai emberpár férfi tagjára dramatizálja - holott, mint tudjuk, a bűn és a gyarlóság eredője a nő, aki nem tudott ellenállni a Sátán kísértésének.

6) Baudelaire-, Verlaine- és Rimbaud összes
Költeményeik (ha egyáltalán annak nevezhetőek) direkt és indirekt módon is a tudatmódosító szerek használatát propagálják.

7) Ady Endre: A Sion-hegy alatt
Az "Isten-szag" kifejezés egyértelműen undort keltő, gusztustalan, ami az Atya képét a legtöbb kulturált magyar városban már a margináliákra száműzött hajléktalan populációval asszociálja.

8) J. D. Salinger: Zabhegyező
A lumpen, semmittevő, nihilista életformát népszerűsíti a nagyobb, emelkedettebb célokra érdemes magyar ifjúság körében.

9) Helen Fielding: Bridget Jones naplója
Egyrészt a magyar írók és költők által közkinccsé tett értékes és világhírű irodalmi bőségszaru mellett semmi szükségünk nyugati, imperialista ponyvaregényekre, másrészt ez a fércmű a "szinglihordák" Bibliája útikalauza, amiben a főszereplő nemcsak hogy haszontalan tagja a társadalomnak, de a nemesebb társadalmi célok helyett a gyarló érzelmeket, élvezeteket hajszolja.

10) Stan Lee - Steve Ditko: Pókember (képregény és film)
Az eksztázisban (a csuklójából) fehér, ragacsos váladékot szanaszét spriccelő mutáns nyílt szexuális allúzió, másrészt életében csakis a könnyen jött hírnevet kergeti. A szuperhős-narratívák pedig, különben is, a valósággal teljesen megtévesztő módon ellentétesek.<sup>1


1</sup> Ezt az ide illő poént a tegnap esti Showder Klubban hallottam az egyik stand-upostól, akinek méltatlanul elfelejtettem a nevét azóta. Mihelyst kiderítem, korrigálok.

Álom

Álmomban a munkahelyemen jártam, ami viszont úgy nézett ki, mint a hajdani általános iskolám. Nagy, hosszú folyosói voltak és a tanári előtt hatalmas előtér (nem tudom miért, de ez a tanári előtti tér sokszor előkerül mostanában, amikor álmodom). Valami tanári és/vagy igazgatói továbbképzés volt, és egyszer csak megpillantottam a volt osztályfőnökömet (aki az érettségink óta egyébként hódíthatatlanul igazgatója a városunk háromból egyik gimnáziumában). Beszélgeti kezdtünk, és feltárta nekem a városbéli két legnagyobb gimnázium monopolhelyzetét – amiből ő, lévén a harmadik, kisebb iskola igazgatója – kiszorult. Kicsit beszélgettünk más dolgokról is, ami jól esett, főként mert az elején azt hittem, meg sem fog ismerni, észre sem fog venni.

Az álom további részében új tanárokat kaptunk tanév elején, és emlékszem, megértéssel vegyes szánalommal figyeltem, ahogy alkalmazkodni és megfelelni próbálnak nekünk és az intézménynek.

Aztán a harmadik részben Szegeden jártam, ahol egy hét végi reggelen el szerettem volna látogatni a régi munkahelyemre, de közben időre haza kellett volna érnem. Fejvesztve igyekeztem, hogy megtaláljam azt a helyet, miközben sürgetett az idő… Na, ez.

Tánciskola

Tánciskola. Nekem túl sok benne az utánérzés. Úgy tűnik, valamiféle mikszáth-i hagyományt akar ápolni az alföldi témával valamiféle mai dzsentri figurákkal (vö. a kisvárosi közegben hoch értelmiséginek számító biológia-tesi szakos tanár és ügyvédbojtár unokaöccs, akik valójában ugyanolyan gyarló emberek – ó! – mint mi).

Átlátszó és nem túl eredeti még benne a Don Quijote – Sancho Panza metaforika: az egyik főszereplő be kívánja vezetni a nagybetűs életbe mulya és méla unokaöccsét, a beavatás szerves része pedig természetesen a baszás és a zabálás, meg a pia. Na meg hogy update-ek maradjunk, a drog is. A kaja-jelenetek nagyban hajaznak Krúdyra (de még inkább Huszárik Szindbád-filmjére), az anatómiai testleírások (természetesen nők esetében) pedig feltűnő hasonlósággal idézik József Attila Ódáját.

Nekem a nyelvezeti is kissé erőltetett, valahogy túlságosan és szépelegve folyton belebonyolódik a hosszas allegóriákba, és ha már Mikszáth, akkor hiányzik belőle a rapid, csattanót lecsapó mondatvégi írásjel, az önirónia (bár törekszik rá!), megasztárosan szólva a dög.

Plasztikus a törekvés, hogy némi lírát is csempésszen a dologba (ld. a főhős egy tönkrement életű mozgássérült lányba szeret bele, megtalálva ezzel a lelki üdvöt, a felelősséget, a felnőttséget és a megfelelő fokú karitativitást), és mindezt úgy igyekszik mégis a megfelelő stilisztikai mezőben (és érzelmi fokon) tartani, hogy durván, naturalisztikusan írja le a lány családjában történteket, illetve annak következményeit: a karácsonyi berúgást, a hányást, a szar életből való kiszabadulás elemi vágyát.

Ami meglepő módon tetszik viszont, az maga az alapkoncepció: a nyámnyila egyetemista akklimatizálódása az élet rögvalóságához. Kár, hogy Jocót, a jogászgyereket az összes tarisznyás bölcsész-sztereotípiával látja el a regény. Ahogy Radics Viktória korrekten megállapítja, az egész munka a fejlődésregények sémáját veszi alapul. Egyetértek.

Álljon itt néhány részlet a veretesnek szánt stílus illusztrálására. És döntsön az olvasó maga.

A városoknak nemcsak lelkük van, mint a korpás szakállú szakértők mondják, de testük is, fölfedezni, megízlelni, megsimogatni való fizikumuk. Van hely, ahol csiklandósak, másutt meg előfordul, hogy feltűnően jólesik nekik a törődés. A gyöngédebb városok leheletfinom puszikat szeretnek a nyakukba, ilyenkor végigszalad a gerincükön a hideg, rohan a libabőr le a széles csípőig, miközben diszkréten sóhajtanak, maguk is elpirulnak az elárult vágyakozástól. Vannak sokkal közönségesebb és nyíltabb helyek is, elsősorban az Alföldön, errefelé olyan városokat találni, amelyek az erős markot és a férfias mozdulatot szeretik, ha ölelés közben a fenekükre sóznak, ezek a helyek sokkal könnyebben kitárják magukat, odaadják csecsük, ölük, szájuk, sőt minden járatukat, ám ez mégsem jelent feltétlen odaadást. Nehéz örömet okozni nekik. Tenyészbikát várnak: hódítót, fáradhatatlant és kegyetlent, aki nem hátrál meg, sérelmeit magában tartja, a legkínzóbb helyzetekben sem vall kudarcot, hogy így, ilyenkor nem megy. Mindig megy. Aztán a végén, a fulladás határán megcsillan a hódító szeme sarkában a könny – az alföldi városok az ilyen férfit szeretik, és ha megkapják, ők is átadják magukat, megrázkódnak, mikor nem várod, magukhoz szorítanak, hogy alig kapsz levegőt, és a városok remegnek a gyönyörtől, pedig te a leginkább megcsalatva érzed magad, mikor a füledbe súgják, tied vagyok, te édes mostoha.

Az Alföldön asszonyok a városok, nem kamaszlányok, mint a Dunántúlon. Tata például serdülő lány, aki egyszer már fiú elé guggolt ijedtében, rettegve tőle, hogy ha semmiben sem enged, elhagyja az udvarlója. De a teste érintetlen. Feketeváros asszony, két gyerekkel és elnyűtt kebellel, Tótváros pedig szikár, apró testű, mégis dúsmellű anya, aki ha haragszik, úgy a combja közé szorít, hogy megakad benned a szusz. Tótváros teker a biciklijével a legnagyobb télben is, mikor Székesfehérvárnak lefagyna a fél arca a hidegben, oldalt két nejlonszatyor: akciós étel és tisztítószer. Tótváros nem röstell a gimnazista gyerekével tanulni, bár kikérdezés közben elalszik, és a férjének is úgy adja oda magát, mintha nem is ő lenne az, mintha a lelke ott sem volna. Tótváros csupa önkritika és reflexió, mintha mindig tükör előtt állna, vagy néhány méterre maga felett repülne, amikor a kíntól széthúzott szájjal teker a februári fagyban, és közben kívülről figyeli magát. Egy pillanatra sem felejti el, miből volt tehetséges, mire vihette volna, milyen volt ruganyos teste és hamvas bőre. És mikor férjét öleli, akkor is elcsodálkozik, kívülről látva a vonaglást: ki ez? Aztán néha mégis kitör belőle valami, férje hetekig ezzel álmodik, ejakulál, szétspriccel a gyönyör, féktelen erővel rázza a testét. (37-39. o.)

Jézuska-konszenzus

Van valami politikailag is korrekt konszenzus ebben a Jézuska-dologban, mert hogy egyrészt már nagyok vagyunk (meg nem is hívők), de másrészt meg olyan jó elhinni mégis, hogy a dolgok csak úgy berepülnek az ablakon, teljesen mindegy, mekkorák. Vagy hogy mekkora az ablak. És ebben az a szép, hogy ennek a minden racionalitásnak ellentmondó a félhitet még az sem rontja el senki és semmi, ha közben nagyrészt azért tudjuk az igazat. Mit számít, mi az igazság, és mit számít, mi a mese, a lényeg az öröm. És mindenki másnak örül, ugye.

Lassan szűnnek a zajok is, és nincs más csak magam, tisztulnak a gondolatok, visszatér az értelem, békések az esték. Igazán mondom, jó úgy lefeküdni, hogy nem a holnapra zummolok, hanem arra, hogy mi volt aznap vagy mi van akkor éppen, a megnyugvás pillanatában, a nap zárásaként. A zavart felváltja valamifajta csendes, elegáns nemtörődömség, ami utat nyit a szellemnek is aztán.

A zaklatott óév szinte utolsó felvonásaként viszont tegnap begyűrtem a kocsi első lökhárítóját. Nem nagy dolog, szinte csak szépséghiba. A nagy karácsonyi tumultusban történt bent a városban, ahol az egyik bevásárlóközpont tetőparkolójába való felhajtást a főútról lehet eszközölni. A lámpák is működtek, meg a forgalomirányító rendőrök is, mégis mindig bedugult a kereszteződés.
Mögöttem átjött egy pali a piroson, elől pedig későn vettem észre, hogy időközben megint megállt a sor.

A dolog azért bánt, mert megint kiderült, hogy nem vagyok mindenható. Hogy vagyok én is figyelmetlen. Hogy kihagy a koncentrációm, néha cserben hagy az agyam. Az ilyesmit nehezen bocsátom meg magamnak. Ezért is tanultam meg annak idején viszonylag nehezen vezetni.
Lehet, hogy ez is egy jelzés. Személyes egyezkedés a Jézuskával. Hogy kicsit félre kellene állni.

wintertime

Le vagyok merülve, na. Hiába szedem a vitamint, hiába sportolok is, akár ihatnék, semmi nem használ. Van egy elméletem (talán nem is az enyém) arról, hogy mi is úgy működünk, akár az állatok - télen is. Nézem a macskát, húsz órákat alszik, a maradék négyben eszik, alváshoz készül, vagy alvás után nyújtózkodik. Ez általában kora hajnalban van. Eszik, aztán visszafekszik valami meleg helyre. Jó élete van.

Szóval lelassulunk télen, legszívesebben bezárkóznánk és elnyúlnánk mi is a radiátoron, néha lustán végiglépdelnénk a zongorán, vagy valami meleg entitáshoz dörgölőznénk és dorombolnánk... De az élet, ugye. Amit, tudom, mi alakítunk, de ami nem is hagy megállni.
Exkluzív munkaszüneteket lehetne beiktatni télre. De legalábbis a globális felmelegedés következtében történő változásokhoz szabni a szabadságolásokat. Kinek kell nyáron az a két hónap, az egyik lehetne télen is. Mert le vagyok merülve, na. És mert nem jó ez így, hogy pont olyan tempóban kellene rohanni, mint tavasszal meg ősz elején. Fizikálisan lehetetlenség. A macska sem szaladgál a legyek után.

Múltkor a gyé meg én lógtunk szolfézsról. A lógás gondolata akkor fogalmazódott meg bennem, amikor a tanár néni zavaros tekintettel átsiklott abbéli kérésem felett, miszerint az egy hónapos kényszerkihagyás után jelölje be a tankönyvben az elmaradt anyagot. Nem jelölte. A szolfézs óra olyan, mint egy junior csatatér. Ha lennének tányérok, repkednének. A szolfézsról a gyerekkori énekórák jutnak eszembe, amikor csukott szemmel kellett Lisztet meg Vivaldit hallgatni kazettás magnóról, és elképzelni hozzá képeket a fejünkben. Esetleg lerajzolni.
Szóval lógtunk, most már kettőt is, hiszen úgyis tudom a tananyagot, akár itthon is tanulhatnánk; és akkor rájöttem, hogy normális ez, hiszen a gyé sem azért hálás nekem a lógásért ("Na, ezért szeretlek...", ami gyényelven nem ezt jelenti persze, hanem azt, hogy örül és hálás), mert a tévé előtt akar dögleni, hanem mert szüksége van a saját magára szánt időre. Akárcsak nekem. Úgyhogy leült festeni, szolfézs helyett.

Végre befejeztem A második nemet, ami nem az unalom okán tartott ilyen sokáig... abba pedig lassan belenyugszom, hogy nagyobb lélegzetűt most nem lesz időm tenni. De talán ez nem is az időről szól. Nap mint nap belegondolok, mennyivel jobb rokona, boldog őse és ismerőse lennék mindenkinek, ha nem kéne felcsatolnom a macsétát minden reggel...
Most lagymatagon nekiálltam inkább elolvasni a Tánciskolát, hogy rájöjjek, egyes évfolyamtársaim hogyan és miért vitték többre nálam.
Az ideggyengeségemre pedig pillanatnyilag az a mentségem, hogy szerintem Frenák Pál egy blöffer. Csak ezt még eddig senki sem merte elmondani. A Taxidermia, de még a HP7 is jobban tetszett.

Legitim

Csak most volt időm végignézni a heti közéletit, hát ez valami hihetetlen. És egyre abszurdabb. Részemről le a kalappal azok előtt, akik időt, energiát, szót, hangerőt nem sajnálva igyekeznek tartani a frontot  hektoliterszám ömlő szenny ellenében.

Csak az nem fér a fejembe, hogy magukat nemzeti kultúramentőnek tartó paprikajancsik miért nem tájékozódnak legalább alapszinten a nemzeti színművek nemzeti hőseinek nemzeti neveiről. Hogy vajon a sorozatos égések után (vö. Juliska - Iluska, németalföldi - havasalföldi) legalább egy szemernyit elönti-e őket a szégyen pírja, vagy pedig továbbra is igyekeznek a feketére rábizonyítani, hogy kérem, minden látszat ellenére az bizony fehér... Valószínűleg a bőr leégne a képemről, ha kiderülne, hogy az általam kardoskodva képviselt izé még alapjaiban sincs megtámogatva tájékozottsággal, intellektussal, hogy az ízlésességről és a szalonképességről ne is beszéljünk.

Egyébként meg mélységesen fel vagyok háborodva azon is, hogy esztétikai szempontok helyett (ó, mit is várok el!) vélt vagy valós szexuális orientáció alapján lehet ítélkezni alkotó emberek fölött; vajon mi következhet még ezután, nyilván az, hogy nő ne legyen honanya, menjen inkább haza főzni. Csodálom, hogy Morvai Krisztina még a helyén van. A mellékelt videó egyébként remekül szemléltetni, hogyan formál véleményt az egyszeri ember, amikor fel van izzítva ("Látta?" "Nem." "Ismeri?" "Nem igazán." stb.), de mit is csodálkozunk ezen, amikor maga Novák Előd felkent népvezér is minősíthetetlen stílusban, gyomorból üvöltözik.

Ki ez a Novák Előd? Ki ez a fickó, akit még saját elpajtása is felpofoz a bíróság folyosóján? Vajon milyen lelkiállapotban áll ki szónokolni a Nemzeti Színháznál, illetve milyen érzésekkel megy le a pulpitusról? Vannak-e egyáltalán érzései (és milyen borzalmas, hogy ezt képes vagyok elvitatni tőle...)?
És ha egyszer lesznek mondjuk gyerekei (nem tudom, vannak-e), akkor hogyan magyarázza meg nekik a saját alpári bélféregségét, miután azok mondjuk végignézték őt a tévében?

Sajnos úgy látom, hogy ezeket a kis Novák-féle nímandokat gond nélkül legitimálja a magasabb politikai körök pofátlansága, kulturálatlansága és hazugságai. És mint valami szép, összefüggő rendszer, minden hasonlóan igénytelen politikai megnyilvánulás igazolja és engedélyezi a kisember számára is a véglényként viselkedést. Már a saját mikrokörnyezetemben is látom a jeleket... Nagyon szomorú.

Mém

1. Milyen irodalom tételt húztál az érettségin?
Természetesen József Attilát, mi mást. A B-tétel (mert volt ilyen is) pedig az antik görög dráma volt. Mivel egyik szerelmem Attila volt (ezért is utálom tanítani, de nem erőltetem, hogy bárki is megértse ezt az összefüggést, ha elsőre nem sikerül), a másik pedig azóta is a színház, alig lehetett lelőni. Dicséretet is kaptam, vagy mifene. Büszke voltam magamra, eléggé.

2. Ennek hány éve is?
Nem tudom, úgy kábé tizenvalahány.

3. Emlékszel a középiskolás ofőd nevére?
Persze. Magyar-töri szakos volt, hapsi, és tizediktől vett át minket. Fura, magának való figura volt, göndör fürtökkel és négy gyerekkel két házasságból. Sokan szerették a fanyar, intellektuális humoráért, én úgy véltem, marhára minden exhibicionizmus hiányzik belőle, és egyáltalán nem tanárembernek való. Képes volt 45 percig összekulcsolt kézzel ülni az asztal mögött. Nem az zavart, hogy nem tudtunk az életéről semmit (az enyémről se tud senki semmit), hanem hogy nem derült ki, milyen ember. Illetve az derült ki, hogy ilyen. Később igazgató lett belőle egy FIDESZ-es jóbarátja révén, aki pedig tovább avanzsált a közgyűlésbe. Azóta is ott nyomják mindketten. Láttam róla fotókat, kikupálódott, gondolom mert muszáj nyilvánosan reprezentálnia olykor. De így végre kevesebbet tanít, ennek, gondolom, örül.

4. OKTV?
Nem. Alulmenedzselt tehetség voltam, elitgimibe jártam, de keveset puncsoltam. Egyszer elmentem Arany János Olvasási Versenyre, általánosban meg egyszer megnyertem egy megyei zeneelemzési versenyt.

5. Milyen szakkörbe jártál?
Mivel alulmenedzseltek és nem volt megfelelően követhető karizmatikus egyéniség (illetve volt, de elment szülni másodikban), nem volt számomra megfelelő szakkör sem. Ezért hát nem jártam kérem, hanem vezettem. Színjátszókört. Gyerekelőadásokat csináltunk, többet én írtam, turnéztunk velük a megye óvodáiban, általános iskoláiban Mikuláskor és gyereknapon. Még a helyi újság is írt rólunk. Az ighá nagyon büszke volt, és a második évben már buszt bérelt nekünk. Kurva jó volt, egy csomó gátlásos gyereket "kineveltem", van köztük, aki ma a tv2-nél tudósító, pedig világ életében pösze és félős volt, mint az állat.
Ehhez képest marhára rosszul esett aztán, amikor nem én kaptam ballagáskor a gimiben a közösségvezetői díjat, hanem a DÖK-elnök, aki persze matek speces volt, és az igazgató volt a matektanára. Végigbőgtem szomorúságomban a ballagási ebédet - akkor még problémáztam ilyeneken.
Mostanság tervezem, hogy beszkennelem a rendezői példányokat, díszletterveket, zenei partitúrákat, aztán majd mutogatom az unokáknak.
Jártam továbbá zongorázni és énekkarba, egy darabig a városi diákszínjátszók közé is, hogy rendező legyek, de sznobnak találtam őket és leléptem.

6. Hányas és milyen nevű úttörőcsapatban voltál ez meg az?
Kisdobos koromban voltunk Mókus-őrs meg Németh János-raj (ő egy megyebeli kerámiaművész volt). Aztán jött a rendszerváltás szele, de Pósch Jánosné Kati néni nem eresztette a csapatszellemet, és átalakultunk körökké. Én az Olvasókörbe tartoztam, minden héten két délután kellett közösségi foglalkozást tartani. Arra emlékszem, hogy az első felolvasó-délutánon a Jedi visszatért olvastam fel. Kb. az első öt oldalt.

7. Mi volt a tisztséged az őrsödben?
Őrsvezető, persze, vagy nem? Aztán körvezető.

8. Mi volt a legmaradandóbb emléked egy osztálykirándulásról?
Minden jó volt. Rengeteg helyre mentünk. Legmaradandóbb élményem, hogy mikor már mindenkit hazavittek az épp hogy megérkező busztól a szülei, én szép komótosan elindultam egyedül gyalog haza...
De talán az, hogy valami budapesti kóterban cigiztünk, és bejött a pótofő. Aztán meg, hogy mennyire tetszett Szeged, akkor határoztam el, hogy oda megyek egyetemre. Így is lett, nothing gonna stop me náááháháá.

9. Előfordult, hogy kirúgtak valamelyik suliból?
Á, nem. Szerettem tanulni. De most komolyan, az elejétől. A buktákat és a nehéz tárgyakat kihívásként éltem meg.

10. Ki volt az általános iskolás nagy ő?
A kétéltű ember, aztán József Attila, Victor Hugo, meg a kiskutyám.

11. Leggázabb poszter a szobád falán?
Nem voltak gáz poszterek. Csak kutyásak és színházasok a megyeiből.

+1. Aztán intő, bukás volt-e?
Nem. Mondom, hogy szerettem tanulni. A suliban meg számon tartottak, mert mindig sokáig bent voltam, ültem a lépcsőn, írtam, bámultam a falat, beszélgettem a portásnénivel. Egyesekre sem emlékszem, csak az elsőre-másodikra ált. isk. felsőből. Egyszer nem volt orosz házim, egyszer meg menstruált az ének tanár, és begurult, lejátszott egy dallamot zongorán, amit elsőre le kellett volna hallás után kottázni a megadott hangnemben (zenei tagozatos voltam). Mindenki egyest kapott.
Később a kémia meg a fizika nem ment, meg tán a biosz; a matekot erős hármasra mindig kihoztam.

technikai k. o.

Több dolog is keseríti az életemet manapság, a legnagyobb bánatom pedig az, hogy még írni sincs időm róluk. Olyan az egész, mint egy maratoni futás, ami közben a hét végék egy-egy jó stílusérzékkel hozzám baszott ásványvizes üveg. Utálom ezt az egészet, mert elveszik a lényegem, meghalok.

Már meghalék, Elpatkolék!
Lelkem az égbe száll;
Aludj ki, nyelv!
Hold, fuss, el, el!
Hal – ál! hal – ál! – hal – ál!
[Holdvilág el]

Néha csak úgy leülök zongorázni, mert az jó, és újra felfedezem a tökéletességre törekvés és a folyamatos alkotás örömét, azt, ahogy egyre és egyre jobb leszek, ahogy csiszolódik az anyag, épül a lélek, értelmet kap a szándék és a szent akarat.

De aztán ez elmúlik, mert fel kell onnan állni, és a következő dolgokkal-gondolatokkal kell megküzdeni.

1) Az iskolában elfogy lassan a fénymásolókeretünk - ami a félévre beállított másolási mennyiség - és ezt, nos ezt az idén takarékossági okból nem lehet kibővíteni. Tavaly még lehetett. De az új büdzsé (?!) máshol szorul. Mivel a tankönyveink ótvar szarok, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogyan dolgozhatnék fénymásolás nélkül mondjuk érettségi szövegértési feladatokkal; másrészt pedig azt sem értem, hogyan boldoguljon az, akinek még tankönyve sincs. Harmadrészt egyszerűen nem és nem hiszem el, hogy az vinne csődbe minket még jobban, hogy a tanarak rendesen szeretnék végezni a munkájukat megfelelő minőségű (háromfelkiáltójel, bazmeg) tananyagok segítségével. Mert az egy dolog, hogy évek óta nem rendelhetek új, szakmailag jobb és használhatóbb tankönyvet, de ha még a segédanyagokról is letiltanak, akkor hová leszek én. Meg a világ persze.

2) A nyelviskolai górém, az a széphajú, aki a hallgatókat csak a pénztárcájuk felől ismeri, küldött egy körlevelet, hogy - így szemeszter vége felé - felhívja a figyelmünket néhány dologra. Vezessük pontosan a nyilvántartást, stb. Mindenképpen fejezzük be a tananyagot - azt a tananyagot, ami normális iskolai környezetben egy egész tanévre, nem pedig 13 hétre oszlik, és amit csak akkor lehetne befejezni, ha tölcséren tölteném a fejekbe. Komolyan, nem tudom, hol élnek ezek, amikor ilyeneket találnak ki.

Valamint használjuk a - szintén szar - tankönyvhöz a dvd-s segédanyagot, mert különben biztos milyen unalmas órát tartunk, ha nem nézünk villódzó képeket.

Kiégek. Na de nem ez bosszant, hanem hogy az elmúlt hetekben több témáról akartam posztot írni (de nem sikerült). Lassan elfelejtem magamat.

Változások

"Több dolgok vannak földön és égen,
Horatio, mintsem bölcselmetek
Álmodni képes." (Hamlet, I. 5.)

Úgy látom, hogy nagyon jó változások állnak biztos lábakon várakozva az előszobában.

(Valahogy a mai napig nem vagyok nosztalgikus az igazi jó barátaimmal kapcsolatban, sokak szerint még nem vagyok elég öreg ehhez, de szerintem meg más az oka.)

Az egyik közeli barátom pár hónapja költözött a királyságba, a másiktól pedig ma megtudtam, hogy gyereket vár - régóta szerette volna. Azt mondják, ez a világ legegyszerűbb dolga, pedig egyébként nem...
Bár kis társaságunkból sok szempontból a legéretlenebbnek tűnök, rá kell jönnöm (a többiek mindig is tudták), hogy pont ellenkezőleg: én voltam az pár évvel ezelőtt, aki beljebb engedte a Nagy Változásokat az előszobából, úgyhogy nem lemaradva kell éreznem magam, hanem éppen hogy előretörve. Így is érzem.

A Nagy Változások hatásfoka enyhült, lejárt. Újabbak után kell nézni, kinőttem a jelenlegieket. Mindez már kevés. Egyre irritálóbb, sürgetőbb, kielégületlenebb. Szerintem már beletettem a közösbe eleget, ezentúl válogathatok.
Valami készül. És minden kényszerpálya és az összes fájdalmas és nyomasztó nehézség ellenére a választás szabadsága még mindig az enyém.

soul education

A tanítási szünetek ideje alatt mindig rájövök, hogy tökre jó fej vagyok. Amikor már a megfelelő mértékben kialudtam magam, akkor remek tanár is vagyok éppen szerintem. Kreatív, vicces, szórakoztató, egyéni, amilyen jó lenne, ha mindig lenni tudnék, de nem tudok. Mondhatnám, hogy ez az én saram, de inkább másra fogom. A rendszerre, a beosztásra, a világra, a helyzetre, meg hasonló elvont és nem létező izékre.

Ha több időm és sanszom lenne például, meg persze megfelelő támogatásom (és nem lennék túl öreg a lánglelkűséghez), akkor két dolgot kezdeményeznék az iskolában. Egy diskuráló klub lenne az egyik, ahol különböző aktuális, világunkat érintő témákról lehetne beszélgetni. Például a szegénységről/hajléktalanságról, a prostitúcióról, a homoszexualitásról, a drogról, a politikáról/politizálásról, ilyesmikről. Tökre nonprofit alapon meg-meghívnék néhány témához értő felnőttet, akiktől lehetne egy csomót kérdezni, de amúgy társalgás hangulata lenne az egésznek, ahol mindent lehet, nincsenek tabuk, pláne elvtelen hallgatások és mismásolás.
A másik pedig egy diákszínház lenne, főleg azért, hogy még idejében elvágjam a kommerszhez való ízlésbeli kapcsolódás lehetőségeit.

Mindez azért jutott eszembe, mert épp egy egyetemi diákszínjátszó fesztivál székeit koptatom, és az előadások láttán tökéletesen levehető, hogy ki min és kiknek a kezei alatt nőtt fel...

Zene: Jamiroquai: Soul Education

Megaszar

Javíthatatlan tehetségkutatónakálcázott médiaszarfogyasztó vagyok; egyrészt mert a zene az életem (áh!), másrészt pedig mert fáradhatatlanul keresem a kuriózumot, az egyéniséget, Az Előadót - hogy olyanokat lássak, mint mondjuk a Póka Angéla vagy az Oláh Ibolya annak idején (a körítés és amik azóta történtek, az most tényleg mellékes), hogy megforduljon velem a világ, hogy kiforduljon a négy sarkából, a hamleti kizökkent időt keresem, amit nem is akarok helyretolni...

Manapság rá kellett jönnöm, hogy más indíttatásból is nézem ezeket: segítenek kilökni magamból a héten felgyülemlett salakot, jót lehet anyázni, szidalmazni, káromkodni, hőbörögni, olyan lehet ez, mint a fasziknak a focimeccs. Isszuk a sört, szidjuk foci-metaforikába bújtatott életet.

Persze azzal is tisztában vagyok, hogy ez réges régen nem a tehetségről szól. Mégis nézem, és mégis fel tudok háborodni, hogy ostobábbnál ostobább zsűri és résztvevők vannak, akik már egy összetett mondatot sem tudnak kinyögni, csak annyit hogy "én jól éreztem magam a színpadon" meg hogy "az érzésre koncentráltam" meg hogy "szerintem átjött/nem jött át". Figyelem a kínt, ahogy keresik a szavakat, de nem találják, és arra gondolok, amikor még intellektusokat ültettek a székekbe; egy cseppet sem csodálkozom, hogy nem vállalták a sokadik remake-et.

De egyébként félelmetes, hogy a csillivillivel mi mindent próbálnak lenyomni a képzetlen néző torkán. Hogy a Megasztárban tízből csak kétszer nincs hamis hang, viszont tízből tízszer nincs karizma, egyéniség. Hogy az X-faktor kapcsán most szombaton komolyan kételkedni kezdtem, hogy a múlt heti műsor nem volt-e elejétől végéig playback. (Persze lehet, hogy csak bejött az a jóslatom, miszerint könnyű úgy az első élő adásra felkészülni, hogy hetek állnak rendelkezésre -- a korábbi adások ui. felvételről mentek -- de most csak egy hét volt arra, hogy összekapják magukat a t. aspiránsok.) Ami egyébként kiemelendő tény, hogy az X-faktorban tessenek figyelmezni, hogy a live felirat időnként eltűnik, és a közös számok ill. a vendégelőadó csakitt, csakmost, csakönöknek produkciója gyanúsan steril, vagyis minden valószínűséggel stúdiómunka. Átverés.

Az összes zsűri is az idegeimre megy egyébként. Pressernek, gyanítom, elfogyott a jogdíjakból szerzett pénze meg az ihlete, Eszenyinek úgyszintén. Friderikusznak szerintem túl sok szabadideje van, a Nagy Feró biztosítani szeretné a nyugdíjas éveit, a Gesztinek meg gyereke született, és kezd elkurvulni. Vicces, ahogy műmájerkedéssel vádolják X-et, miközben tökéletesen kiviláglik az ő összes előre megírt manírjuk.

Akit egyébként érdekel, annak elmondom, hogy a Megasztárban az általam jelölt zenei potentátok száma nulla. Senki nem érdekel. Világosan látom, hogy most is meg akarják teremteni a prototípusokat (a gyereksztár, a duci macsós mackó, a lelki sérült negyvenes -- hazánk Susan Boyle-ja), de ez már unalmas és szánalmas is. Az X-faktorban ugyanez. Néhány kimunkált hangú, középszerű figura, akiben meg van egy kis egyéniség, azt is szét fogják forgácsolni. Van, akit le akarnak bohócisítani, az általam itthon hallott eddigi legjobb férfivokalista együttesnek is csak szurkolni tudok, hogy ne hagyják magukat. Az agresszív-nyomulós női erőszakot pedig szintén fel kellett volna ismerni időben, de hát...

Mindegy, azt mondják, aki folyton foglalkozik valamivel, még ha az arra nem is érdemes, az tovább él...

[cím nélkül]

Egyszer már írtam egy bejegyzést arról, hogy mennyire káros hatásúnak tartom az ostoba és unalmas iskolai ünnepségeket, jó nagy felháborodás lett belőle, mondták, hogy kicsinyes vagyok meg nagyképű, stb. De az a helyzet, hogy nem, csak ifjúságpárti vagyok, vagyis nem, inkább ember- és tisztességpárti, és nagyjából belebetegszem, amikor olyasmit kell mellszélességgel támogatnom vagy olyasmiről kell szolidárisan hallgatnom, amit orbitális nagy baromságnak tartok, és amivel én sem értek egyet.

Itt van például az iskolai egyenruha kérdése. Egyszerűen nevetséges lenne, ha olyasmi szaladna ki a számon, hogy "márpedig a lányok ünnepi viselete a szoknya", vagyis nem fér bele még a csinosan szabott fekete nadrág sem. Nevetséges, mivel szinte soha nem hordok szoknyát, egyszerűen utálom. Hogy most ma mégis felvettem, az kizárólag annak köszönhető, hogy nincs ünnepi nadrágom. De egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy egyetértéssel védelmezzem azt a teljességgel autoriter és ostoba utasítást, hogy minden lány húzzon szoknyát. Már csak azért is, mert egyrészt szerintem igenis jól körülhatárolható az ünnepi viselet fogalma. Másrészt a t. kollégák sem húznak szoknyát, ami teljesen jogos észrevétel a diákság részéről. Harmadrészt ez is kiszúrás a lányokkal, mert ugyanis azért nem jár bünti, ha egy fiú húz bazinagy edzőcipőt az öltönyéhez, a nadrágos lányok viszont befenyíttettek egy osztályfőnöki intővel.
Mivel a srácok nem hülyék, a kérdéseiket persze felteszik. Nekem pedig fontosabb, hogy önnön hitelességemet ne hazudtoljam meg, ezért azt mondtam, döntsék el, osztályfőnöki vállalása vagy elvtelen behódolás. És óva intettem őket, hogy ez legyen életük legnagyobb problémája.

A másik teljesen jogos felvetés az iskolai megemlékezés ebben a formában való szükségessége és értelme -- amiből mellesleg egyenesen következik az előző kérdés (vö. érdemes-e egyáltalán kiöltözni, sőt, érdemes-e egyáltalán elmenni).
Október 23. alkalmából általában játékfilmeket nézünk a korszakról. Ezek (a Megáll az idő, a Szamárköhögés, az Eldorádó stb.) egyébként remek filmek, de teljesen hidegen hagyják az ifjúságot, ami nem az ő hibájuk: kontextualizálás és magyarázat híján ez teljesen érthető. A filmet megelőző történelmi tényeket ismertető 15 perces beszéd (mappás, zakós, mikrofonos formában) szintén teljesen érdektelen. Ráadásul minden évben ugyanazt a beszédet, ugyanazt a fekete mappát és ugyanazokat a dalokat porolják le...
A mai film kalózváltozatban, rossz minőségben került a vászonra. Ez egyrészt egy darabig derültséget okozott, mert a hang több másodperces csúszással ment a képhez képes; mozgott a szereplők szája, de nem mondtak semmit. Másrészt a képminőség is annyira vacak volt, hogy még én sem tudtam követni az eseményeket, pedig már sokszor láttam ezt a mozit. Így aztán nemcsak hogy illetlenül röhögtek, de tíz perc elteltével megindult a ki-be mászkálás.
Nincs jogom nagyon ítélkezni, én is halálosan untam, maximum a híres jó modorom tartott a fenekemen.

Minálunk is nagyon menő mindenért az ifjúságot hibáztatni: hogy érdektelenek, hogy buták, hogy semmi nem hozza lázba őket. Csak én meg már torkig vagyok azzal, hogy a szart próbáljuk meg lenyomni a torkukon. Képtelen vagyok elszámolni magamban azzal, hogy olyasmit kellene képviselnem, amivel totálisan nem értek egyet. Ezért aztán nem is teszem.

Mert mi az üzenete mindennek? Egyrészt egy egész iskola előtt vált nyilvánvalóvá, hogy szar kalózmásolatú filmet vetítünk nyilvános helyen, nyilvános alkalommal, teljesen illegálisan. Másrészt hülyét csináltunk magunkból megint azzal, hogy egy ócska minőségű és unalmas megemlékezés miatt világra szóló cirkuszt és előzetes fenyegetőzést csaptunk az egyenruha okán. Harmadrészt valószínűleg (mivel nincs hátsó kijárat) mindenki látta azt is, hogy a szigorúan (és különféle intőkkel megfélemlített) visszatartott diáktömegek erős ellensodrásában elsőként az újdonsült igazgatónő távozott a megemlékezésről a film kezdete után kb. fél órával - egyéb iskolai feladatokra hivatkozva. Na most ez már milyen.

Valószínűleg kötöznivaló bolond vagyok, mert kínosan ügyelek arra, hogy hiteles maradjak. A munkában pláne, de egyébként is. Egyébként meg annyira kínosan nem is kell rá ügyelnem, mert például pont ma böktem vissza néhány epés megjegyzésre a kötelező olvasmányokkal kapcsolatban (miszerint bezzeg az Alkonyat-trilógiát elolvassák), hogy ha hiszik, ha nem, egészen jó eredményeket tudunk felmutatni ebben, aminek a sikerét abban látom, hogy egyszerűen közösen megbeszéljük a vacak tantervi követelmények csínját-bínját... ez bejön.
Szóval nem nagyon örülök a tisztátalan játszmáknak, nem is vagyok alkalmas az ilyesmire, ha ilyet látok, dühöngök, szomorkodom, elképedek, elkeseredem, és sürgősen tervezgetni kezdek... A legnagyobb problémám pedig az, hogy mindez határozottan a politikára emlékeztet: hangzatos szólamok, makulátlan pofátlanság, cinkos hallgatás és az 'úgyis mindenki más hülye' konszenzusa. Már nem sokáig bírom.

Engedetlenek, elégedetlenek

Elvittem a csoportomat az Engedetlenek című kiállításra a Hattyúház Galériába; ez volt az a kiállítás ugye, aminek a pécsi püspök olyan jó kis reklámot csinált.
Nos, nem értem, mit verte annyira a palávert, de ez mondjuk annyira nem is érdekel. Az sokkal jobban, hogy ha már így, akkor miért nem tudtak egy rendes kiállítást összehozni az amúgy tökre jó kis térben. (Annyira slamposnak tartottam az egészet, hogy még rendes szaki kritikát sincs kedvem írni róla.)

A Hattyúház egy lakásból átalakított kis galéria a Színház térrel szemben egy ház első emeletén. Az -- amúgy csak az ajtón látható -- plakátra tollal ráírták, hogy első emelet, nehogy az ember eltévedjen. A lakás ajtaját kibontották, és beraktak egy fotocellás üvegajtót, bent pedig olyan a hangulat, mintha egy lakásfelújítás előtti állapotban éppen kipakolták volna a szobákat. Ez tetszett egyébként, jó nagy ablakok, tágas, világos belső, és sehol egy lélek, amikor beléptünk. Később (gondolom, a konyharészből), amikor jó harsányan köszöntem, előkerült egy csaj, és azt mondja, hogy ingyenes a kiállítás, majd visszamegy, és az ottlétünk alatt ki se néz többet. A sajtóanyag ingyenes, bár főleg lengyel meg angol nyelvű, de rengeteg alkotásról van benne kép/szó, amik nem tudom, hol vannak. Tulajdonképpen az egész csak 5-6 mű, a legtöbb a falra ragasztott fotó, két film, egy videó meg egy installáció-féleség. Ez utóbbi a sajtót is bejáró fekve fingó guminőt formázó vászonbaba (és most direkt nem nézek utána, melyik lengyel művész alkotta). A fotók között van Walt Disney-féle Hófehérke a szeme alá rajzolt karikákkal, duci meztelen nő zöldségekkel és a hasát karmoló gereblyével (mint csendélet), csomagtartóba zárt szépségkirálynő, dühös pózleszbi tinilányok és egy film, amiben egy meztelen, rongyokkal betekert és bekötött szemű csaj rálő egy házra (ami gondolom, a masszív maszkulin hatalmat szimbolizálja), de aztán ő rogy le holtan.


Elolvastam a promókban, hogy az alkotók mennyire elismert művészek, meg hogy nem titkolt céljuk a Lengyel Anya mítoszának földbe döngölése - oké. De hol a többi cucc? A tájékoztatóban vettem észre ezt a tök vicces alkotást, amikor is a megbámult női fenék jól visszanéz az ő szemével - na, ez a kiállításon nem volt látható. Amit szintén hiányoltam (ha már EKF), hogy lehetett volna legalább egy felkészült művtöri hallgató, aki kicsit eligazítja a gyanútlan látogatót. Mert se feliratok, se útmutatók, se semmi. A katalógus ismertető pedig még véletlenül sem a kiállított alkotásokról/-hoz szólt (hozzá).
No nem baj, utólag is elolvastam a híradásokat, és vicces lehetett, ahogy Páva Zsolt azt mondja, hogy "a kiállítás az életet tükrözi a maga igényes módján"... A magam részéről azt gondolom (és becsszó, nem az antifeminista beszél belőlem, muhaha), hogy ingyenesség ide vagy oda, igényesebben is meg lehetett volna csinálni az egészet még akkor is, ha ideológiájában és gondolatvilágában sem gondolom nagy truvájnak a felhozatalt. Biztos mert épp Simone de Beauvoir-t olvasok.
De persze az is lehet, hogy egyrészt nem kellene a Barbicanhoz viszonyítani, másrészt meg örüljek, hogy előbb leléphettem az iskolából.

A srácok egyébként lehidaltak egyrészt, mert még sosem jártak szobagalériában is (és a színházról is azt hiszik, hogy az a müzikel), másrészt meg mondták, hogy ugye majd elmagyarázom, hogy mi volt ez... Mondtam, hogy nem, de majd megbeszéljük.

The Kid

Bírom a kölyköt. Ha rossz napom van, de neki jó, akkor mindig sikerül feldobnia, mert tíz perces séta alatt elmeséli a fél univerzumot. Persze ha rossz napja van (pláne, ha nekem is), akkor égszakadás-földindulás. Érzelmeiben indulatos, heves. Rapszodikus. Később a lányok majd azt mondják rá, szenvedélyes.

Az új iskola óta még újra kreatív is, ez örömteli, mert lassan-lassan már kezdett unalmas fráterré változni. Az a sörhasat növesztő távirányítót a kezéhez tapasztó fajta, csak kiskorúban. Már második nap átvették a művészeti tagozatra, szerintem nem a kiemelkedő képzőművészeti képességei miatt, hanem mert meglátták benne a humánumot és az alkotóerőt, az emberséget, a szívet; azt, hogy jó és fontos a jelenléte. Azóta agyagozik, rajzol, színez, vág, fúr-farag, ötletel. Az egész élete egy nagy ötletelés. Nem didaktika, nem tanulás, nem agytömködés, azt ki nem állhatja. Még olvasni sem szeret igazán. A mások által teremtett világok másodlagosak, unalmasak. Az kell, amit ő alkot meg. Az a legjobb.

Új barátja is van, Bálint, aki gyerekszínész a Sziporkában. A múltkor dalt komponáltak az udvaron ketten, amikor is a lányok megzavarták őket. Basztatták őket, na. Hát elküldte őket ékes magyar nyelven vissza a szülőanyjukba. A tanítónéni persze lehidalt, a szidalom megfogant, az iskolában híre ment, hogy milyen "szakszókincse" van; de ő beelőzött itthon. Kérte nagyon, hogy ne haragudjak, hogy csúnyán beszélt, hiszen a lányok megzavarták az ihletet. Megbocsátottam. Másnap hangszereket vitt, hogy felfejlesszék a dalt - amit azóta sem hallottam.

Máskor suszti (=suszterbogár) kórházat csináltak a Bálinttal az udvaron. Odahordták a beteg bogarakat, majd becsukták a szemüket, és két nagy kő között halálra passzírozták őket. Hogy ne szenvedjenek. Gyorsan, fájdalommentesen. Eutanázia junior. Egészséges és élő bogarakat nem bántottak. A kórházat be is rendezték falevelekkel meg minden. A legfőbb páciens egy (még kimondani is borzalom) beteg darázs volt.

Ismét tervezgeti a jövőt. Bár a nyáron kissé elvadult, most három hete megint fű-fa-bogár-virág-madár jóbarátja. Kiskutyát és kiscicát majd kölyök állapotban egyszerre vásárol, pont olyan fizimiskával, mint rég elgyászolt kedvenceink, hogy őrizze az emléküket. És a kicsik majd együtt nevelkednek, s barátok lesznek.
A szolfézst utálja, a furulyát szereti, s nemsokára zongorát veszünk, ezt alig várja. Többek közt azért, hogy majd megtanítsa a cicát (is) zongorázni. És nyilván, hogy újabb dalokat komponáljon, bele a világba.

Életem első...

... repülőútja úgy indult, hogy reggel lekéstem a vonatot a reptérre. Na persze óvatos és körültekintő vagyok, úgyhogy az a vonat jött újra, én pedig időben odaértem. Éjjel nem nagyon aludtam a -- rám amúgy nem jellemző -- parától; nem, nem a repüléstől féltem, hanem a reptéri hercehurcától és adminisztrációtól.
Luton tényleg pici, és mindent nagyon könnyű megtalálni, a tömeg sodorja magával az embert, ki se lehet hagyni semelyik lépést. És ott már sokan voltak magyarok meg tapasztalt London - Budapest commuterek is. A becsekkolásnál sajnos kiszúrták a bőröndömre erősített hálózsákomat (frankó német múmiahálózsák, bélelt, még egyetemista koromban vettem), és azt visszatartották, mondván, hogy mindenképpen (!!!) elveszne (*kacsint*), de ha rajta is hagyom, sápot kell fizetnem, annyit, amiből kb. két hálózsák kijön... És akkor úgy gondoltam, ha fizetek is, meg még el is veszejtik, akkor inkább hagyom... remélem, valami rászoruló reptéri csövesnek odaadták.
A bőröndöm egyébként nem is volt túlsúlyos, mondjuk a Wizznél a limit most 32 kiló, az enyém meg 26 volt... de persze emiatt is idegeskedtem, mert abszolút semmi, de semmi arányérzékem nincs se súlyban, se hosszúságban (az egy héttel korábban feladott könyveknél is izgultam, hogy több, mint 25, erre csak 13 volt...).
A fapados marha kényelmetlen, kb. mint az IC, szűk a hely és sok az utas, ráadásul mellettem egy túlméretezett hölgyemény ült egy nagyon pici bébivel, aki persze végigbömbölte az utat. Jófej gofri voltam, és sokat segítettem felszedni a cumit meg megfogni a gyereket, amíg anyu kimászott a széksorok közül, cserébe kaptam egy üveg ásványvizet, ami nagyon jól jött, mert nem volt nálam - a security checknél ugyanis elveszik a folyadékot, szóval fogalmam sem volt, hol szerezte mindenki a vizet, nyilván az automatákból. Szóval még mondja valaki, hogy bunkók a magyarok, ez a nő a limitált szókincsével meg az egyszerű gondolatfutamaival végül is tök rendes volt.
Kis késéssel szálltunk fel, az érzés kifejezetten adrenalinserkentő volt, mint mikor a kocsiban az ember rálép a pedálra a lejtőn/emelkedőn; szóval jó. Mivel verőfény volt, mindent láttam, és azt hiszem, még soha sehol nem tapasztaltam még olyan csodás kékséget, mint a felhők felett. Kár, hogy nem kommentálták, mikor hol járunk, úgyhogy csak tippelni tudtam a Rajnára, aztán meg Esztergomra.
Ferihegy 1-en reptéri transzfer várt haza, ami megint nyomorgós volt, heten ültünk benne. Engem vettek fel utoljára, már majdnem elindultam a vonathoz türelmetlenségemben (4-kor keltem ugyanis). Az úton semmi különöset nem éreztem a táj láttán, viszont lekötöttek az útitársak: három holland, egy srác és két Dublinból, valami kongresszusról érkező egészségügyis nő. Na, ez utóbbiak anyáztak a légkondi hiánya, majd a huzat miatt, utána az utakat szidták, közben meg hosszú telefonbeszélgetéseket folytattak, amit utána aztán alaposan kibeszéltek. Mondjuk én sem örültem, hogy a kertváros felől érkezve nem engem tettek ki először ott, hanem még körbegányoltuk a belvárost, hogy a hollandokat elvigyük a Palatinusba, de eszembe se jutott, hogy ez azért van, mert ők "reklamálnának"... a nénik ellenben sóhajtoztak, forgatták a szemüket, ja, és pofátlanul letegeztek (amire, mint furcsaságra egyébként mindjárt vissza is térek).
Négyre értem vissza, aztán elrohantam az egyik kiskorúért a kisiskolába. Muszáj volt, hiszen előző este pókot talált a fürdőszobában, s félelmei ellenére nem visított, és igen reménykedett, hogy az meghozza a szerencséjét, miszerint én hozom el. Hát, meg is hozta.
Aztán még egy hétig örömködtünk.
---
Most már dolgozom ezen a héten, az iskolában körbenyaltak meg megkérdezték, hol barnultam le (???). Mindenkinek beígértem a "majd mesélek"-et, amiből többségében nyilván nem lesz semmi, mert a három napos csodák hamar lecsengenek. Azt viszont erősen és kissé meglepő módon tapasztalom meg, hogy a gyerekek az iskolában kurvára örülnek nekem. De tényleg. Nem pacsiznak meg ilyesmi, egyszerűen tök könnyű tanítani nekik most. Nyilván jövő héten már másképp lesz, mert minden boldogság viszonylagos.
Lassan-lassan elfelejtem, ami a hazaérkezéskor furcsa volt. Például hogy az utcán magyarul beszélnek, vagy ha valakinek nekimegyek, ne azt mondjam, sorry. A legszembetűnőbb a fentebb említett -- és komolyan mondom, bunkónak érzem -- tegeződés, mert rendben van, hogy egy tízest legalább letagadhatnék (főleg most, hogy csutkára felnyírattam a hajam), de gyűlölöm, amikor valaki, akit távolságtartásból és udvariasságból magázok, letegez. A csendőrpertu pedig kiakaszt. Angliában mindenki tök udvarias mindenkivel, itt meg fű-fa-virág lehellóz, még a bankban is. Anyátok....
Szerdán este egyébként már tanfolyamoztam, most meg már lassan minden olyan, mintha el sem mentem volna. De valami talán mégsem: egyelőre tökre nyugodt vagyok, és nagyjából még semmi nem tudott felcseszni. Kíváncsian várom, meddig tart ez majd.

Az utolsó...

... napokban eléggé felpörgettem az eseményeket, és több helyen is jártam, nem utolsósorban azért, mert már nem bírtam megülni a fenekemen.
Az egyik Richmond volt, ez az abszolút előkelő és elit környék a Temze mentén - érdekes volt látni, hogy itt a folyó egészen elkeskenyedik, és olyan, mintha az ember a Tisza partján sétálgatna Szegeden. Ha jól olvasom, nem is annyira régen kapcsolták be a térséget Londonba, ez észrevehető, teljesen olyan, mint egy kisváros. Ráadásul feltűnő, hogy kevés ezen a részen a keleti és déli bevándorló.
A parkot kissé nehezen találtam meg: hát, talán ez lehet a legnagyobb a királyi parkok közül, pont elég nagy ahhoz, hogy már ne is parknak nevezzem, inkább parkerdőnek, és pont elég nagy ahhoz, hogy ne tartsák olyan kínosan karban, mint a belvárosiakat. A Richmond park egyik nevezetessége a szabadon kószáló szarvasok. Három vagy négy út autóknak is van, de amúgy gyalogos bebarangolásra való a hely.
Ezen a környéken található a Kew Gardens is, ahol a királyi botanikus kert van (fotókat itt láthattok; ide sajnos nem mentem be, ezt lehet, hogy még sokáig fogom bánni.



Másnap Kensingtonba mentem, ami egy nem kevésbé puccos környék (ezt előzetesen nem tudtam), itt található a Kensington palota, illetve ezen a környéken lakott Diana is, mielőtt hercegnő lett (és utána is sokszor megfordult itt). Jellegzetesek a nagy, fehér-világos színű házak.
Itt van a Royal Albert Hall, a londoni művészeti akadémia, valamint itt lakott Freddie Mercury.



Ugyanezen a napon még belefért a Tate Modern is. A kiállítások nem nyűgöztek le annyira (talán a Barbicanos szürrealista kiállítás miatti lelkesedés hatására), az épület viszont annál inkább. Régen erőmű volt, és a turbina terem (ami az egész komplexum alapja) ma is szinte eredeti állapotában van meg. Az épület történetéről itt egy cikk, itt pedig egy remek képsor (BBC válogatás).




És végül egy kis celebvadászat... Nagyon szerettem volna megtalálni Chaplin házát valahol Dél-Londonban, de az East Streeten csak egy piac volt, és sehol sem láttam táblát. Az viszont, hogy Charlie sem a jóba született bele, na, az a környéket tekintve most is feltűnő...
A másik sorozat az Abbey Road-i stúdiót ábrázolja, ahol a The Beatles felvette az azonos című lemezét 1969-ben. Ennek a borítóján van az a híres zebrás kép... nos, a zebra (vagy az újrafestett reprója) ma is megvan, át lehet rajta haladni. Bár a stúdió egy házzal odébb költözött, a falat ellepik az üzenetek, amiket nem távolítanak el. Minden nap erre buszoztam, és rengetegen járnak ide fotózkodni. Nem messze, a Cavendish Avenue-n van Paul McCartney londoni otthona egyébként - a környékbe teljesen belesimul, minden extra felhajtás nélkül.
Kensingtonban Freddie Mercury otthona viszont magántulajdon, ezért onnan időről időre leszedik a relikviákat, üzeneteket és szép szavakat. Valamint monumentális magasságú mászásbiztos kerítés veszi körül a házat.

Westminster, Tower

A Westminsteri apátságba már régi vágyam volt elmenni, amikor pár (sok) évvel ezelőtt itt jártam a nagynéném énekkarával, akkor a szervezett túrából ez volt az egyetlen, amit bántam (mert hogy elhagytam a nyanyacsoportot, és külön útra mentem, a Globe-ba és a Bankside-ra -- egyébként édesek voltak, 55-60 közötti női brancs, egy egész busznyi, és induláskor már a parkolóban elővették az "unit"...). De aztán kiderült, hogy zárva volt, és nem tudtak bemenni.
Az apátság természetesen belépős, kivéve, ha istentiszteletre mész, akkor viszont nem lehet körülnézni. Tegnap este a pápa (aki most Nagy-Britanniában tartózkodik, fantázik a királynővel és hülyeségeket beszél) ide vonult esti imádságra, ma pedig, ha jól gondolom, a Hyde parkban fog beszélni. Csak azért gondolom, hogy ott, mert tegnap a buszról láttam, hogy iszonyat nagy erődítményt húztak fel a park közepén.
Na szóval az apátság (magyar link!) csodálatos. Bent persze nem lehet fotózni sajnos. A jegyhez jár telefon alakú audio túravezetés, Jeremy Irons mondja a szöveget, nagyon gazdag anyag, le a kalappal. Az egész épület hatalmas, olyan, mint egy gótikus labirintus és mauzóleum egyszerre. Elég zsúfolt, az itteni múzeumok is eszembe jutottak róla. Az audio guide-dal több, mint egy óra végigjárni. (Ezen a linken találtok még ismertetőt és egy kisebb galériát is.) A legizgalmasabb nyilván az emlékhely mivolta, hogy gyakorlatilag kb. a 11. századtól temetnek ide "nemzeti hősöket" egészen a mai napig. Szellemjárta hely, el se tudom mondani.
Persze, hogy leginkább a Poets' Cornert vártam, egészen egyedi élmény, itt van eltemetve Laurence Olivier, Edmund Spenser, Charles Dickens és még sokan mások (ezen a linken lejjebb meg lehet nézni, hogy kik), másoknak pedig emléktáblát helyeztek el.
A gondos időpontválasztásnak köszönhetően mindenhova be tudtam menni, az apátság kertjébe is (a képeken láttok egy szemtelen sirályt, aki úgy kéreget, mint egy kiskutya), meg a kerengőbe, a fotók ott készültek, valamint a St. Margaret's templomba is (itt esküdött Winston Churchill).
Aztán elbuszoztam a Towerhez, de oda nem mentem be. Most éppen királyi fegyver- és páncélkiállítás van (itt a slidehow-ra kattintva meg lehet nézni, hogy kb. mi minden). A Tower Bridge is mindig lenyűgöz, és azt például nem tudtam, hogy itt van egy lyuk, ahol a sokáig a Temzéből kihalászott hullákat tárolták a lépcső alatt, míg el nem vitték őket eltemetni (Dead Man's Hole, fotó itt, itt és itt.)

Álságos válságos

Az történt, hogy a királyságban lesittelték George Michaelt, aki úgy tűnik, a brit popkultúra Stohl Andrása. Még bizonyos magyar médiumok is megírták, hogy bár Mr. Michael őszinte megbánásról tett tanubizonyságot, a bíró immár ezt, lévén, hogy a sokadik eset, csak részlegesen tudta figyelembe venni. Nyolc hetet kapott, ebből négy hét a letöltendő, a második négy hétre valószínűleg szabadlábra helyezik, de felügyelet alatt marad. Azt mondják, azért csak ennyit, mert figyelembe vették a köz érdekében végzett karitatív munkáját, az adakozásait és a bűnbánatot is.

A bűnlajstromot most nem részletezem, a helyi bulvármédia elég szépen elbánt George-dzsal, még olyan is volt, aki nem túl ízléses módon azon ironizált, hogy a zuhanyzóban legalább lesz, aki felszedi majd a szappant... és ma részletesen beszámoltak az első börtönben töltött napjáról, akárcsak nálunk, Zalatnay Cini esetében. Egyébént ugyanabba az észak-londoni börtönbe vitték, ahova annak idején Oscar Wilde-ot, és a hasonló fajsúlyú bűnesetek elkövetőitől elkülönítve helyezték el, más veszélyeztetett bűnözők közé (tudjuk, kik ők), ahogy mondják, a saját biztonsága érdekében.
Érdekes módon a bűnügynek minősülő esetek között sorolják fel az egyéb botrányait is; na de mindenesetre tény, ami tény, többször drogos befolyásoltsággal vezetett, kábítószert találtak nála, és a legutóbbi esetig mindig megúszta pénzbüntetéssel és figyelmeztetéssel. Ez a mostani esemény (2010. júliusában drogosan egy észak-londoni fotóüzlet oldalába hajtott bele) ezért is verte ki a biztosítékot. [Csalhatatlan a brit humor: a bedöngölt üzlet oldalára valaki utólag odafirkantotta, Wham! -- azaz Bumm!]
A rendőrökkel ráadásul arrogáns volt, azt mondta, hogy ez a balhé most "elkúrja az egész következő hetét". [Az arrogancia egyébként sok korábbi nyilatkozatában is tetten érhető, nagyjából mindenkit, aki a "megmentéséről" nyilatkozott, elküldött melegebb éghajlatra azzal, hogy "ő ilyen".]

Az ítélet nyilván példaértékű, az elítélt visszaeső, az okokról és az eredőkről nem írnak sehol, mert miért is írnának. Az eset szinte mindennapos: alkotói válság, megoldatlan magánéleti problémák, aztán depresszió, drogok, felelőtlen tettek.
Hát igen, 2004 óta (Patience című, egyébként elég jó lemez) gyakorlatilag a remasterelésen meg régi dolgok újra kiadásán kívül nem nagyon csinált semmit. Az hat év, az alatt pont jó mélyen a béka segge alá lehet kerülni.

Amiért érdekes lehet ez az egész, az az, hogy személy szerint fogalmam sincs, hogyan lehet hosszú ideig húzódó alkotói válságokat átvészelni - amik nyilván oda-vissza szoros összefüggésben vannak a szellemi-fizikai leépüléssel és/vagy önsorsrontással. Van, aki hosszabb kreatvitást érintő pauza esetén belemegy komromisszumokba és képes sorozatgyártani a közepes nívójú, rutinszerű dolgokat, van, aki nem. Az utóbbi alkattal megáldottaknak nagyon nehéz kikecmeregni a kátyuból, mert minde egyes próbálkozás, 'erőszakos' alkotási szándék csak mélyebbre taszít és nagyobb elkeseredéssel tölt el, a belső mérce pedig hangosan tiltakozik a selejt részeredmények ellen, akármennyire is a a túlélést jelenti az ilyenkor. Így hát marad a várakozás, és közben a lassú halál.

Mindenki azt találgatja, vajon józanító hatású lesz-e a nyolc hét börtön vagy nem. A közvélemény (talán néhány tucat fanatikus rajongót leszámítva) egyértelműen elítéli az énekest, a hivatalos és 'szakmai' fórumokról nem is beszélve (ami máris óriási különbség a Stohl András-ügyhöz képest, akit nyilván anyagi és kereskedelmi tévés érdekek mentén, s nem emberbaráti szeretetből védett meg a számomra kifejezetten antipatikus és tenyérbemászó Kolozsi Péter), az újságok pedig lenézéssel teli szánalommal írnak arról, hogy hogyan bőgte végig az elítélt a börtönben töltött első estét azt hajtogatva, hogy el sem hiszi, hogy ez vele megtörtént.
Félreértés ne essék, egyetértek a döntéssel, mert az ilyesfajta viselkedés komolyan veszélyezteti mások testi épségét. Ugyanakkor fontos hozzátenni, hogy egyáltalán nincsenek morális (!!) aggályaim azzal, ha valaki a négy fal között saját nyomorában szétfüvezi az agyát vagy elissza az eszét (a sajnálat/szánalom, az persze más). Kíváncsi vagyok a végkimenetelre.

Már régebb óta...

... akartam írni a londoni buszokról.
És most, hogy ma délután karambolozott a busz, amivel utaztam, megint eszembe jutott. Egy ilyen emeletes buszon átélni akár egy egész kicsike karambolt is, elég félelmetes élmény, mert a felső szint sokkal ingatagabb ütközésnél és nagyobb sebességnél is. Úgyhogy amikor lehántottuk egy előttünk haladó (parkoló?) autó fél oldalát, kissé egymásra borultunk odafenn. Sikítozás meg ilyesmi szerencsére nem volt, de igyekeztünk minél gyorsabban lelépni a helyszínről.
Az ilyesfajta balesetek egyébként állítólag mindennaposak, ami igazából egyáltalán nem meglepő, hiszen a buszok hatalmasak, némelyik utca pedig nagyon szűk. Az autók a tilalmak ellenére simán közlekednek a buszsávban, nem is beszélve a biciklisekről; a gyalogosok pedig össze-vissza grasszálnak az úttesten (a piros lámpa itt nem nagyon jelent semmit, még ha a gyalogos kisgyerekkel vagy babakocsival van is).
Ami mindenképpen pozitívum, hogy még a legzsúfoltabb csúcsidőben sincsenek szinte soha tömött buszok. Sűrűn járnak és sok a férőhely. A mocsok (főleg a külvárosi buszokon) és a hátrányban lévő utasokkal való viselkedés (öregek, sérültek, kisgyerekesek) persze hasonló, mint otthon, pedig itt ki van táblázva minden buszon, hogy "kérjük ezt a helyet szükség esetén adja át rászoruló utastársának" - nem adják át. Múltkor egy pasi állt fel, hogy egy nő kisgyerekkel leülhessen, de alig hogy felemelte a fenekét, odahuppant egy idősebb, ámde elég jó kondíciójú úr (akikkel szemben, valljuk be, egy kismama simán előnyt élvezhetne). Az udvarias fickó persze méltatlankodott, de emez egyáltalán nem értette, miért.
A mindenféle jótékony figyelmeztetéseken kívül ami még pozitívum, az az ellenőrök hiánya, az Oyster-rendszer ugyanis önkiszolgáló: a kis feltölthető plasztikkártyát a sofőrfülke mellett érvényesíti az ember. Ha nincs rajta pénz, a sofőr leszállítja (vagy nem, mert rendes). Néha vannak rendőrkülsejű felvigyázók, akik a sofőrök (!!) viselkedését ellenőrzik: hogy tényleg csak az első ajtón enged-e fel utasokat, illetve hogy mindig rendesen beáll-e a megállóba. A nagy forgalom és a buszmegállókban parkoló autók miatt ugyanis gyakran előfordul, hogy a sofőr az úttest közepén kénytelen kiszállítani az utasokat, ami persze szabálytalan. Szabálykövetőbb sofőrök esetén viszont előfordul, hogy 10-15 percet várunk, mire az előző három busztól meg a stagnáló kocsisortól a busz be tud araszolni a padka mellé (ezt a szót nem t-vel kell írni, tudtátok?).
Ami viszont felettébb bosszantó, hogy a buszok néha teljesen ad hoc jelleggel fejezik be útjukat az útvonal egy bizonyos pontján, illetve változtatnak irányt. Mivel majdnem mindegyiken van digitális állomáskijelző és automata hangosbemondó, könnyű követni az eseményeket, viszont kicsit idegesítő, amikor épp hogy felszálltunk, már vége is az útnak, magyarázat nélkül. A másik, hogy ha azt szeretnénk, hogy a busz megálljon, jobban tesszük, ha leintjük, mert hiába a megálló, a sofőr nem áll meg, ha nem csápolunk. Manapság minden buszon van egyébként akadálymentesítő rámpa, amit a sofőr igény esetén ki tud engedni a hátsó ajtónál, sőt, minden busz padlózata lejjebb engedhető babakocsis felszállók illetve alacsony járda esetén.

Legtöbb helyen persze ilyen új buszok járnak, de néhány központi vonalon még látható a régebbi, nyitott ajtós, fogózkodós, ellenőrös típus is. 

Könyvtár #2

Aztán van a bölcsészlány, aki valószínűtlenül vékony, mikrokordnadrágot és kockás inget vagy népies jellegű blúzfélét visel, szőke vagy szürke haja van, de mindenképpen fakó színű. Vizenyős a szeme alatta hatalmas kék karikákkal, átütnek rajta a hajszálerek, és az egész lénye szinte átlátszó. Borzasztó kétségbeesetten tud nézni. Szöges ellentéte a korábban emlegetett nyakkendős entellektüelnek, mert ő viszont mindentől megrémül, ha hangosabban kattan a tolla, ha leejt valamit, ha megkordul a gyomra. (Mert az korog, hiszen nem eszik semmit, ugyanis minden feladat akkora mennyiségű stresszel tölti el, hogy egy falatot sem képes lenyomni a torkán.)

Iszonyú vastag enciklopédiákkal veszi körbe magát, és persze szótárakkal, kétségbeesett fejcsóválással és könnyes szemmel olvassa őket. Gyöngybetűkkel jegyzetel, tollal, aztán amikor a könyvtárőr odamegy hozzá, hogy tollat itt nem használunk, akkor majd térdre esik, úgy kér bocsánatot a főbenjáró vétekért.
Halál ideges mindentől: ha nem jó könyvet kért ki, vagy ha túl sokat kell várnia. Az egész munkáját szenvedésként éli meg, borzalmas kínokat áll ki, csak gyűlnek és gyűlnek a könnyek a szemében. Igyekszik a lehető legészrevétlenebb maradni, de a körülötte vibráló feszültségtől nem lehet nem ránézni és azt fontolgatni, hogy mikor kell mentőt hívni hozzá.

Kimegy ebédelni, előveszi az otthonról hozott kis diétás rizsét (mert nehogy már a büfében költsön holmi szénhidrátokra), és úgy eszik, mint egy egér, minden falatot harmincszor megrágva, és közben ijedten nézeget körbe-körbe, hogy jaj, megy az ideje. Ha valaki ránéz, mosolyogni próbál, de a vizenyős-könnyes tekintete mögül csak egy bocsánatkérő (és elég ijesztő) grimasz tud előbújni.

Igazából szánalomra méltó, de tudjuk, hogy ha megsajnáljuk, az csak annál rosszabb. Úgyhogy nála sincs más megoldás, mint a pofánverés.

Színház

Ezek a képek a színházlátogatásaim emlékeim. Nem mind én csináltam őket, van, amit az adott produkció sajtóarchívumából nyúltam le.

Könyvtár #1

Van az a bunkó öltönyös fajta azzal a hiperintellektuális pofaszakállal és vastagkeretes szemüveggel, aki döngő léptekkel jár csendes helyeken, mondjuk a könyvtárban, és úgy ül le egy asztalhoz, hogy két méter magasságból odabassza a könyveit az asztalra, hogy lehetőleg mindenki felkapja a fejét. Kilöki a segge alól a széket, hogy ne lehessen elmenni mögötte, meg hogy a keresztbe tett bőrcipős lába elférjen, aztán felcsapja az első nagyon vastag és nagyon fekete borítójú könyvet (angol költészet vagy minimum Habermas, esetleg Derrida), és hangos sóhajtozások meg fejcsóválások közepette olvassa. Néha cüccög, és sebesen jegyzetel a ceruzájával, a lejegyzetelt mondatokat meg félszavakat pedig körbesatírozza és bekarikázza, nagyon hangos és erőteljes ceruzamozgással, fellengzősen. Óriási felkiáltójeleket suhint a papírra, egymás után legalább ötöt.
Aztán egyszer csak valamin annyira felhúzza magát, hogy lecsapja a könyvet (nyilván lappal lefelé, gerincre), bekapcsolja a laptopját, amin persze nincs levéve a hang, úgyhogy a terem csöndjét betölti a Windows 7 bejelentkező pityogása. Egyszerre nyitja meg az e-mail fiókját, a Guardiant, a BBC online-t és a gazdasági híreket, hangosan, idegesen kattogtatja az egérgombot a touchpad-en.

Aztán mégis úgy dönt, hogy valamit dolgozni is kellene, ismét kinyitja hát a könyvet, és elkezd begépelni valamit. Úgy csapkodja a billentyűket, mintha rakkenrollt zongorázna (már persze ha érdekelnék az ilyen alantas műfajok), majd belenyomódik a klaviatúra az asztalba, és az egész helyiség egy merő kattogás. Persze nem szabályosan gépel, mert ő ilyen hülyeségek fölött áll, viszont egy fél órán át csattog, ha valamit melléüt, látványosan töröl és megint csak cüccög, mintha az aljas-alpári-békaseggealatti világkáosz része lenne az, hogy ő nem talált el egy betűt.

Amikor végre kimegy ebédelni, egy kicsit csönd lesz, és rajta kívül másra is lehet figyelni. (A székét persze nem tolja be, tolja be az, aki nem fér el tőle.) De aztán nagy sokára visszajön, fél óráig hangosan lapozgatja a papírhalmazát (mert persze tíz kiló jegyzettel jön be, még ha a felét meg sem nézi, akkor is), hangosan hümmög, csapkodja őket ide-oda az asztalon. Végül távozik, de előtte még zörög a zacskóival meg a konnektorral, aztán az asztala feletti lámpát persze égve hagyja, a széket meg kirúgva, ahogy kell.
Ha valaki megnézné, mit is csinált egész nap, látná, hogy semmit. És én sem csináltam semmit, mert végig az a kéjes gondolat kötött le, hogy de szívesen beverném a pofáját. A Toshiba laptopjával vagy a Nabokov-kötettel, amit itt lóbált egész nap.

[ide valaki ajánljon egy képet, mert ha beütöm az asshole-t, mindig valamelyik amerikai elnököt - legtöbbször persze Bush-t dobja ki...]

A héten...

... előkerült a harmadik szobából az új lakó, valami lány, aki állítólag két hete (de szintén ideiglenesen) itt lakik, de én még nem találkoztam vele. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy teljesen ellentétes az életritmusunk, amikor találkoztunk, pont fél 2 volt (délután), ő akkor kelt fel, és erősen meglepődött, hogy én ebédet csinálok. Rögtön lelejmolt kávéval (az övé állítólag "eltűnt"), túlestünk a formális bemutatkozó körön, aztán mentünk a dolgunkra.

A ház furcsa. A csaj, akitől én bérelem a szobát, a héten végleg kipakolt, mert máshova költözik, és elárult néhány intim titkot... hogy mennyire elege lett az éjjel 11-kor kezdődő főzőcskézésből meg a hajnali 6-kori zajongásból. Ez a lány holland. A lakótársai egy finn és egy spanyol lány voltak. Megértem, a kulturális különbségeket lehet, hogy az együttélés legelemibb szintjein is nehéz megoldani. Most a legjobb barátjával lakik, mondja, és minden tökéletes. Mondtam neki, hogy igen, én is tapasztalok furcsaságokat, mint az éjjel 2-kor való tányércsörömpölés, meg hogy szarnak a patkányokra és a penészre, és minden ottmarad a konyhában, hogy van, aki nem ismeri a wc kefét vagy hogy két hónapja a közös helyiségeket csak én takarítottam ki egyedül... és hogy bár az elején jóindulatúan közösködtem, ma már saját wc-papírt, mosogatószert és egyebeket tartok fenn. Bólogatunk ezeken, mint két nagyon bölcs "európai"... rögtön be is ismerjük, hogy ez hülyeség, és nem szabadna ilyeneket gondolni/mondani, de hát. Aztán azt is megbeszéljük gyorsan, hogy én talán azért tettem magam gyorsan túl ezeken, mert tudom, hogy az ittlétem átmeneti.
És tényleg, most már eléggé otthon járnak a gondolataim. Az elkövetkező heteken, hónapokon. Vettem néhány nagyon spéci tehát (füstös, indiai gyömbéres meg bergamott ízesítésűeket), J. mamának arab sálat és gyömbéres teasütit, a papának meg kis kiszerelésű skót viszkit - persze orvosilag nem ihatna, de hát a falusi emberek szarnak az orvosokra, és sokszor igazuk van - a képeslapomat is körbemutogatták a faluban, mi lesz még a gyömbéres sütivel meg a sállal... Megírtam az utolsó cikket, röhögtem egy sort a hazai írott média körülményeskedésein... elgondolkodtam azon, vajon mikor fogok megint cikket írni, és főleg MIRŐL.

Hazafiasabb érzelmű angliai magyar ismerőseim azt mondják, nem tudják eldönteni mitévők legyenek. A klíma (sok eső, kevés napfény) nagyjából elviselhetetlen, otthon viszont az életszínvonal az. S ott az a fránya magyarság, a kötődés. És hogy én mit gondolok. Azt gondolom, aki családostól lehet itt, és van biztos egzisztenciája, PLÁNE, ha azt dolgozhatja, amit szeret és amit otthon is, maradjon. Az időjárás megszokható. Egy multikulturálisan befogadó környezetből könnyebben mozdul az ember napfényesebb vidékek felé is akár. És a gyerekeik kisiskolásként, kétnyelvű, színes környezetben egy olyan esélyt kapnak, amilyet máshogy talán soha nem. Már tinédzserként boldogulni fognak önállóan az egész világban. (Az unokatestvéreimen látom ezt, akik kicsiként megjárták Bostont és Baselt is...) Ha tehetném, minden magyar gyereket - főleg a nemzeti radikálisokat, mert ilyenek is vannak középiskolás körökben - multikulturális környezetbe raknék egy meghatározó időre. (Tán a felnőtteket is, de ott kevesebb reményt látok.) Hogy lássák, hogy bár az arabok hangoskodnak a buszon meg ordibálnak az utcán, azért Európa "olvasztótégelyében" megférnek másokkal; a csendes ázsiaiakkal, az exhibicionista olaszokkal, a rágógumi-beszédű amerikaiakkal, és velünk is, mindannyian megférünk együtt. Hogy elérjük azt, hogy egy 'négert' már ne megbámuljunk az utcán otthon, hanem ugyanúgy átsiklassuk felette a tekintetünket, mint bárki máson, akinek sötétebb a bőre... ez lenne jó. Óriási esély kap az a gyerek, aki mindezt megtapasztalhatja. És akkor biztos nem cigányozna olyan könnyen, mint ahogy teszi amúgy.

Részemről az utolsó fontjaimból tett utolsó látogatásomat a Westminster apátságba tervezem. Jelenleg a sok betűcsépelésen kívül ez a legjobb, amit tehetek.

Mi a különbség a Globe és a Hamley's között?

Mivel az a három olvasóm, aki van, nem bír magával, ezért most elmagyarázom azt a szentségtörő gondolatomat, ami a tegnapi Globe színházbeli látogatásomkor támadt: miszerint a Globe lehet, hogy nem is színház.

Ez a gondolat egyrészt lerombol egy mítoszt, másrészt felépít egy másikat, harmadrészt pedig közvetlen közelről megtapasztalva beigazol néhány régóta fontolgatott sejtést. Na de menjünk sorjában.
Aki nem ismerné az újjépített Globe történetét, annak mindenképp el kell mondani, hogy az ötlet 1949-ben fogant meg egy amerikai színész-rendező, Sam Wanamaker fejében. Huszonegy évvel később megalapította a Shakespeare Globe Trust-ot, ami azt a célt tűzte ki, hogy egyrészt felépíti a hajdani Globe színház (épült 1599-ben) pontos mását, kiállításokat üzemeltet és kutatóközpontot hoz létre. Több évtizeden át kutatták, elemezték, hogy is nézhetett ki az eredeti épület, áttanulmányoztak történelmi dokumentumokat, rajzokat, drámaszövegeket, színháztörténészek, építészek, kutatók együttműködésének eredményeképpen pedig 1997-ben végül megnyílt a Globe a Temze-parton majdnem közvetlenül a Tate Modern mellett. A hely, ahol van, nem pont az eredeti, hiszen azt már belepték a Bankside egyéb épületei. Nemcsak színház, hanem, az ígéretekhez híven kutatóközpont, könyvtár, kiállítások, sőt étterem, shop is működik itt. Be lehet fizetni színháztúrára is, és amikor a matiné-előadás miatt a színházat magát nem lehet megnézni, az embert átviszik a pár sarokkal odébb lévő Rose színház maradványaihoz (egy felhőkarcoló alagsorában folytak az 1989-ben felfedezett nyomok ásatásai, amikor legutóbb itt jártam, de ahogy látom, most már azt tervezik, hogy ezt is rekonstruálják).

A Globe színházat a tradicionális brit színháztörténet legnagyobb vívmányának szokás tekinteni. A rekonstrukció fő tanácsadója az akadémiai oldalról Andrew Gurr színháztörténész volt, akinek közreműködésével aztán könyv is készült a munkafolyamatról. A cél mindvégig nem titkoltan az volt, hogy visszahozzák, újrateremtsék a Shakespeare-korabeli kondíciókat és színjátszást. Ezért aztán csakis koramodern darabokat (zömében persze Shakespeare-t) játszanak korhű jelmezekben, különösebb technika nélkül. Az épület persze korszerűbb, például védve van az időjárás viszontagságai és különféle katasztrófahelyzetek ellen, vannak reflektorok (hiszen este is vannak előadások), de csakis a tavasztól őszig tartó szezonban játszanak, nincs világításterv, élőben megy a zene, stb. Az eredeti állapotokhoz képest változás még, hogy - bár állandó társulat nincs - színésznők is szerepelhetnek. Az előadásokra álló- és ülőjegy egyaránt kapható, a kornak megfelelően arányos áron (értsd: az állójegy a legolcsóbb, 5 font). A színpadra be lehet vinni ételt és italt (ami önmagában nem kuriózum, más színházakban is tapasztaltam ezt), a szünetekben pedig a színházudvarban lehet eltölteni az időt. A beléptetés nem az épületnél, hanem az udvar kapujánál történik. Annyira erős a hagyományőrzés, hogy az első női szerző művét például csak (több mint 400 év után) az idén mutatták be, igen, Nell Leyshon Bedlam című előadása az első női szerzőtől befogadott darab.

Az egész projektet rengeteg kritika érte és éri folyamatosan színházi szempontból. Egyrészt azt mondják, hogy a cél (azaz az eredeti kondíciók rekonstruálása) eleve lehetetlen, hiszen változtak a nézők és a befogadás, a színészet, meg egyáltalán a kontextus. Mindebből az következik, hogy a produkciók nem életszerűek, az egész inkább múzeum és turistalátványosság jellegű. Az előadások színházi szempontból, kritikailag igazán nem értékelhetők.
És valóban, a feel-good-funon kívül én sem éreztem semmi különöset. Nem zárom ki persze annak a lehetőségét, hogy születhettek, születhetnek itt jó előadások és katartikus pillanatok is, mindenesetre szöget ütött a fejembe, hogy tényleg, miért is nem írnak mérvadó színházi szaklapok az itteni előadásokról.

Az este a befogadási folyamatok megfigyelésére mindenesetre nagyon alkalmas volt. Félrészeg turisták jöttek-mentek ki és be (mert azt lehet, hiába fizettél, akár az egész előadást is kint töltheted a büfében), a színpadról persze lefröcsköltek minket mindenfélével, felráncigáltak egy nézőt is (szerintem beépített ember volt) egy adott jelenetnél, állandó az interakció, akár a cirkuszban. A "teremőrök" jelenléte ezért eléggé életidegen, az hagyján, hogy a sutyiban fotózókra rászólnak, de - az autentikusság jegyében - az nem fért a fejembe, miért állítják fel az aréna szélén a földre ülőket és miért szólnak rá a hangosabban beszélgetőkre. A tapasztaltak tökéletesen igazolni látszanak azt a hipotézisemet, miszerint ilyen körülmények között nem létezhetett naturalista, lélektani alapú színjátszás, mert nézőnek és színésznek egyaránt lehetetlen a magába zárkózás. Viszont elgondolkodtam, miért is nem érzek többet, mint pár nappal azelőtt a Hamley's játék öt emeletes superstore-ban, ami a világ egyik legnagyobb játékboldkomplexuma, és ahol minden emeleten és sarkon bűvészek, bohócok és egyéb szórakoztatók játszották az eszüket.

A közönség változik, akárcsak a színház vagy bármi más. Az Erzsébet-korban kisebb fajta csodával is felérhetett egy-egy előadás ereje, ahogy ezt rengeteg korabeli szöveg leírja. Ami akkor érvényes volt, az viszont ma már lehet, hogy halott színház. Nekünk már mások a csodáink, ha arra vágyunk, valószínűleg máshová kell menni. Ugyanakkor elismerem, hogy a Globe egy páratlan tér remek lehetőségekkel. És ha nem ragaszkodnának ennyire az egyébként nem ismert, nem ismerhető, és ezért nem létező idealista eredetiséghez, akkor bizonyára nagyon jó előadásokat is lehetne itt csinálni. Hátrahagyva a régi kosztümöket, a deklamálást, meg az összes többi életidegen, idejétmúlt, halott dolgot, beengedve más, friss értelmezéseket.
Ha a cél persze az, hogy bemutassuk a világnak, meg tudtuk őrizni az "igazi" Shakespeare-t, akkor nem sok minden fog változni. A britek ebben nagyon jók, ezt már többször megírtam: remekül tudnak összefonódni a saját, sokszor reflektálatlanul hagyott hagyományaikkal örökre.

Van persze egy másik szempont is: manapság mindenféle megnyilatkozás besorolható a performansz kategóriájába, így a cirkusz, a Hamley's és a Globe-előadások is. Hagyományosabb felfogású színháztudósok szerint a nagyon tág szempontrendszer azonban nem alkalmas a finomságok megmagyarázására, és a minden előadás, minden performansz alaptétele megengedi akár azt is, hogy a Hamletet és a műkorcsolyaversenyt egy műfajúnak tartsuk. Igen ám - mondja Richard Hornby - de van egy alapvető különbség: a cél. Míg a Hamlet elsősorban esztétikai mércével mérhető, a korcsolya csak másodsorban mérhető azzal, mert az alapvető célja más, akármilyen szép is. Hát igen. Akkor most már csak az a kérdés (a valódi kérdés), hogy valójában miben ragadható meg a Globe-előadások célja manapság.

Most már...

... néha hullámokban tör rám a honvágy, vagy inkább helyesebb lenne ezt otthonvágynak nevezni talán. Múltkor néhány ismerőssel azon poénkodtunk a facebook-on, hogy majd figyeljük az aktuálpolitikát meg a közéletet, hogy mikor nyújtsuk be a vízumkérelmet. Az Index monstre cikksorozatot közöl a Fidesz gazdaságpolitikai ámokfutásáról az elmúlt kb. száz napban. Az új oktatási törvényekről szóló cikket meg az új Hoffmann Rózsát már nem is merem megnyitni.
Otthon vége a nyárnak, beindult a mókuskerék, én meg kicsit úgy érzem magam, mint akit itt felejtettek. Úgy érzem magam, mint aki két hónapja rohan, hogy aztán a végén újra találkozzon. Közben meg már elkezdtem szorongani attól is (ó, what a piece of work is man, S mily remekmű az ember!, Hamlet II.2., mindenen tud szorongani), hogy be fog darálni a mókuskerék ismét. Tegnap megkaptam az órarendem, a délutáni menetrendet, ehhez még fixálni kell a külön melókat majd... Szép, komótos, méltóságteljes tempóban kéne ezeket megélni, ahogy néhányan tudják. Ahogy a csillag megy az égen. Úgy érdemes. 

Azon is gondolkodom, hogy elcsesztem ezt a blogolás dolgot, mert egyrészt valójában vajh keveseket érdekel, amit írok, másrészt meg elvágtam a lehetőségét annak, hogy gond és gátlás nélkül beleüvölthessek a világba. Nyilván oka volt annak, hogy így történt, talán itt az ideje az ön-integritásnak (self-integrity), a névtelenség teljes felszámolásának, hiszen immár úgysem sok értelme van, s adott esetben több energiába kerül, mint amennyit megér. 

Ma itt maradok a lakásban és az iskolai dolgokkal foglalkozom. Megírom az évkönyv cikkeit, átgondolok néhány taktikai lépést az új tanévvel kapcsolatban. De mivel ezt úgyis hamar megunom, kérek sajtófotókat az új cikkhez, és tovább írom az első fejezet második alfejezetét. (Arról is le kéne egyébként szokni, hogy mások tempójához és életéhez viszonyítsam magam, mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája....) Aztán majd - kihasználva, hogy kihagytam a kezdeti döcögést - igyekszem láthatatlanul és anonim módon besimulni az új hatalmi viszonyokba. És közben alagút-összeesküvésen töröm majd a fejem. Lehet, hogy némi koncepcióváltással megtartom ezt a blogot is a tervezgetésnek. Hogy legyen hol fecsegni értelmetlen és érdemtelen dolgokról is. Hiszen a fecsegésből összeálló kupacok tetején virágoznak ki a nagy dolgok végül. És akkor is, ha, oh man, a nyálas szaroknak áll a világ, azért mindenki csak építgesse a maga kreatív kis szemétkupacait, hátha.
Sem a lakás, sem ez a világ nem szűnik meg idegennek lenni. A kéretlen lakótársak, a kiirthatatlan penészfoltok a fürdőszobában, az átnedvesedett falak, a dohszag, mind-mind itt vannak. Nincs más élő itt, csak én. Szakadatlanul esik, a klaviatúra billentyűzete pedig kezd fényesre kopni.