Fék news

Előrebocsátom, hogy nem vagyok újságíró. Az újságírás külön szakma, és én bizonyos műfajokra biztosan soha nem vállalkoznék.
De az is tény, hogy szoktam írni, a foglalkozásomnál fogva az elemzési készségem az átlagosnál szerintem fejlettebb, és mivel elemző szövegek írását is tanítom, van ebben némi gyakorlatom is.
Ettől még persze nem állítom, hogy minden meglátásom mindig helyes, vagy hogy minden esetben tudok objektív lenni. Természetesen van ízlésem, vannak érzelmeim és kulturális preferenciáim is, de igyekszem objektív, nyitott, nem ítélkező lenni, és próbálok tanulni, fejlődni, gyakorolni.

Mostanában különböző fórumokon sok vita megy arról, hogy a különböző nagy büdzsével működő médiumokat és az ott megjelenő szövegeket komolyan kell-e venni. (Itt most linkelhetnék mindenféle műsorokat, ahol ismert médiaszemélyiségek ismerik el, hogy homofóbok, ahol musicalelőadásokat tartanak provokatívnak és "ferde hajlamokra" serkentőnek, ahol iskolai diáknapra fogják rá, hogy kormánybarát politikai rendezvény, vagy ahol művészeti eseményekről állítanak bődületes baromságokat.)
Kommentárral ellátva általában én is meg szoktam osztani ezeket a cikkeket, de sokszor azt gondolom, pont ez a cél, hogy aztán (általunk) ezekkel legyen tele az internet és a közösségi oldalak. A negatív hírverés is hírverés, ugyebár. Ez kicsit hasonlít ahhoz, mint amikor dilettáns politikusok véleményén pörgünk hetekig ugyanabban a körben, ugyanazokkal a felebarátokkal, aki magasról tojnak az egészre.

Persze tisztában vagyok azzal, hogy kezdeni kell valamit az egyoldalú kormánymédiával, ami a pénz okán remekül megtalálta a maga útját a választópolgárok zöméhez. Nálunk a megyében a helyi lap házalgat, külön felkeresik az előfizetést lemondó olvasókat, és visszacsábítják őket. Kedvezményeket adnak, bónuszkártyát, amivel állítólag még a benzin is olcsóbb (... mondta a mama, amikor a kezembe nyomta a sajátját. A helyi lap 9-10. oldalán egyébként mindig migránshírek vannak. A migránshírek miatt a mama múltkor egy egyszeri telefonbeszélgetés alapján azt vizionálta, hogy amikor a lányáék hazaindultak Hollandiába, lezárták az osztrák-magyar határt--a migránsok miatt--, ezért csak valami nagyon veszélyes hegyi szerpentinen lehetett átjutni Ausztriába. A valóságban az történt, hogy a holland-német határátkelőt zárták le felújítás miatt, ezért a GPS egy másik útvonalon vitte át a lányáékat a határon. Ezek persze apró differenciák, és a mama igazolva érezte a miniszterelnök szavait, ami konvergál a saját véleményével.)

Nem gondolom, hogy a mamához hasonló embereket érdekli az, mit ír bármelyik kormányszócső egy budapesti musicalről vagy a pride-ról. Azt sem gondolom, hogy eljutnak hozzájuk a mi megosztásaink a közösségi oldalon, mert ha interneteznek is, receptoldalakat meg vicces cicás videókat néznek, és valahol tökre igazuk is van.
A választások után olvastam néhány kezdeményezésről, amiknek az lett volna a célja, hogy megpróbálják bomlasztani a vidéki médiát úgy, hogy ingyenes újságokat terjesztenének kisvárosokban és falvakban. Persze ehhez vállalkozók és tőke is kell. És nem tudom, mit várhatunk egy olyan ellenzéktől, ami a kistérségekbe be sem tette a lábát a választási kampány ideje alatt, és azóta is remekül elvan a parlamenti székében.

Nemrég egy ismerősöm írta ehhez a cikkhez, hogy nem kellene úgy tennünk, mintha a dilettánsok véleményével komolyan foglalkozni kéne, mert ezek a nyilatkozatok egyszerűen nem vitaképesek, és csak azt mutatják meg, mi történik, ha idióták vannak döntés- és policy-hozói pozícióban. Ez megakadályozza az érdemi eszmecserét.
Én valahol ott látom a megoldást (ha már...), hogy az idióta cikkeket szisztematikusan le kell bontani, a szerzőikről bebizonyítani, hogy ostobák és avatatlanok, és gyilkos iróniával leleplezni a logikai bakikat. Magyarán szakmai hozzáértésből támadni vissza, mint kb. pl. ez az írás.

Hogy még árnyaltabb legyen a kép, elmesélek viszont egy történetet.
Elég régóta írok egy fesztiválról, ahová mindig szoktam belépőt kapni, két darabot.
A tudósítást annak idején önként vállaltam, mert szeretem ezt a fesztivált, és mert az adott (egyébként nagyon idényes és nem megalkuvó) médium más munkatársainak nem volt alkalma leutazni ide, hiszen a fesztivál nem biztosított szállást, nem volt kapacitása arra, hogy az itt tartózkodáshoz bármilyen segítséget is nyújtson. Olyan év is volt, hogy a sajtóregisztráció fejében ingyen írtam két cikket, bár ez a médium (becsületükre legyen mondva) még nulla állami támogatás mellett is mindig ragaszkodott ahhoz, hogy (időben) kifizesse a szerzőit.
A tavalyi cikkemben talán kicsit több bíráló jellegű megjegyzést volt, mert úgy láttam, a rendezvény kezd egy kicsit kifulladni. Nincs ezzel semmi baj, öregszünk, változik az ízlésünk, változik a közönség is, a nagy konkurenciában muszáj megújulni és innovatívnak lenni, a kritikusnak pedig muszáj megírni az észrevételeit, hiszen a kritikus nem pr-os vagy marketinges, hanem elemző. Aztán a szervezők vagy megfogadnak néhány javaslatot, vagy úgy döntenek, ehelyett az egyetlen darab bírálat helyett inkább a másik huszonnyolcra koncentrálnak.
Az idén már csak egy belépőt kaptam.
Tavaly volt ugyan a követhetetlen jegykiadások miatt volt egy szigorítás, amire rákérdeztem, de akkor még megkaptam a kettőt, mint tisztes visszajáró vendég és mint alapos elemző. Az idén azt hittem, tévedés történt, ezért írtam nekik, és kiderült, most már nem olyan nagy biznisz, hogy megdobnak két belépővel, én pedig írok egy lehúzós kritikát főleg úgy, hogy az általam képviselt portál (aminek a szerkesztési elveibe, tegyük hozzá, semmilyen beleszólásom nincs) nem promózza előre a rendezvényt (hiszen ők semmit sem promóznak, nem ez a profiljuk, ráadásul pont úgy a kulturális élet parkolópályájára vannak téve--ha nem jobban--mint az említett fesztivál).
Félreértés ne essék, tisztában vagyok vele, hogy ez valahol potyázás, hiszen én (mi) nem csak dolgozni jártam erre a fesztiválra, hanem szórakozni is. Emellett azt is tudom, hogy egy ilyen rendezvényen számtalan ingyen jegy kimegy az ismerősöknek, haveroknak, üzletfeleknek. Én nem hiszem, hogy egy nagy látogatottságú fesztivált (még ha csökken is az állami pénz, amiből gazdálkodhatnak) pont ez vinne csődbe, talán inkább az egyre emelkedő fellépti- és bérleti díjak, amiken a bérlet árának emelésével lehetne segíteni.

Nem azért vagyok csalódott, mert megváltozott a policy, hanem azért, mert ezek szerint a vélemény kimondása/megírása szankciókkal jár még egy ilyen "hippibuli" hírében álló rendezvény esetében is. Persze tavaly már feltűnt, hogy nem rakták fel a cikkemet a honlapjukra (ahogy az is, hogy tele volt viszont ömlengő és önismétlő írásokkal), de ebből még nem gondoltam azt, hogy ez odáig vezet, hogy én most egyszer csak elveszítem ezt a fesztivált, csak mert alaposan végeztem a munkám. Pedig elveszítem. Viszlát, városi hippik, álmodjatok szépeket.

Elhiszem, hogy marketing és pozitív reklám az egész világ. Csak sajnálom.
Ahogy sajnálok minden margóra tett írástudót, gondolkodót és arccal bíró fesztivált is.

UPDATE: Egy héttel később megkaptam a másik bérletet is.

Csak egy hét

Szívesen írnék blogbejegyzést valamilyen emelkedett társadalmi-politikai-kulturális témáról, de csak az jut eszembe, hogy egy hete vagyok szabadságon, és egy egyszerre tűnik nagyon hosszúnak és borzasztóan rövidnek.

Borzalmasan örültem, hogy június második hetétől már nem kellett órákat tartani, de végül ez nem azzal járt, hogy belevetettem magam a többi munkába, hanem teljesen leeresztettem, és ugyan összesen hét napon még elvonszoltam magam vizsgáztatni, de ott már inkább a pénzre gondoltam, és túlélni igyekeztem.

Az érettségik rendben lementek, ismét sok tanulságot gyűjtöttem be. Azt gondolom, én reálisan pontozok, szerintem az érettségi egy megmérettetés, és arról is szól, mennyire vesszük komolyan magunkat meg a céljainkat. Az érettségi nem valamiféle közös elnéző összekacsintás és jófejkedés. Szóval volt egy kis konfliktusom emiatt, mivel magas ívben tojtam az iskolastatisztikára és a a továbbtanulási tervekre is (ez így nem igaz, hiszen aki felkészült, annak segítettem). Arra is, hogy ezzel az osztállyal csak nyolc hónapnyi közös múltunk van, mert ezalatt az idő alatt mindent megtettem, hogy felkészítsem őket a vizsgára. De tényleg, nagyon sokat dolgoztam, és azt láttam, hogy ezek a gyerekek egyáltalán nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy valaki ennyit dolgozik, és ennyire konkretizálja, mit vár el.
És aztán az első napon nagyon kevés pontokat adtam, egy fiúval pedig csak azért nem húzattam póttételt, mert ő volt az utolsó, és mert addigra már tényleg kihúztam a gyufát az osztályfőnöknél.
Aztán amikor már majdnem azt gondoltam, elnyiszálom az ereimet, akkor a második naptól jöttek a jobb feleletek.

Összességében jó élmény volt, és pár kollégától megkaptam azt az elismerést is, amitől végül kicsit kevésbé éreztem magam fáradtnak. Volt, aki azt mondta, igazán nagyszerű, hogy ennyi idő alatt ilyen szépen gatyába ráztam a tantárgyat meg a gyerekeket, és hogy a módszeremet fel kéne írni receptre. Hogy némelyek sokkal szebben feleltek, mint más osztályokban. A szülők a büfében folyton kávét akartak nekem főzni, és az egyik kislány megölelgetett a folyosón, egy másik pedig azt mondta a banketten, én, a negyedik tanáruk tanítottam meg őket "magyarul".

Az iskola az utolsó hetekben egyébként egy zárt osztályhoz kezdett hasonlítani, persze, gondolom, más iskola is így van ezzel ilyenkor, de egy ilyen gimnáziumban a szokásos év végi fáradtság mellett még az egók is gigászi módon tudnak egymásnak feszülni. A munkaközösségi megbeszélésen azon veszekedtek, hogy a 30 éve ott tanító kolléga miért nem kaphat magyarórát (azért, mert idegbeteg, és a megalázó módszereit egy 10-12 fős nyelvórán könnyebb kivédeni), hogy a sok kiborulás és táppénz oka nyilván a nyomasztó és ellenséges munkahelyi légkör. Hogy a szemtelen és pofátlan gyerekeket ki kellene innen rúgni, és hogy XY nem hajlandó bemenni Z osztályba, mert csörtéje volt valamelyik kontrollálatlan kamasszal. Hogy többet kéne segíteni egymást, és akkor nem lenne bipoláris depresszió, rosszullét, ideggyengeség és reuma.

Biztos az én képemen túl vastag a bőr, de ekkor szót kértem, és elmondtam, hogy az általuk szorgalmazott differenciált terhelésnek az lesz az eredménye, hogy ki fognak merülni azok is, akik "húznak", és akkor ott vagyunk, ahol a part szakad. Hogy az egyéni családi, szociális és magánjellegű problémákról nem a munkahely tehet. Hogy nagyon szívesen vállalnék plusz feladatokat, mint "fiatalabb kolléga" (mert hogy elvárásként ez is megfogalmazódott, ugye), de ha folyton a tűzoltással kell foglalkozni, sajnos nincs rá időm. Ha én helyettesítek, az nem a 12-14 órámon (vö. szakvezetők, mestertanárok, stb.), hanem a 24 órámon felül jelenik meg.
Szóval itt azt hiszem, kicsit beleállítottam a kést a levegőbe, de ahogy öregszem, egyre kevésbé van kedvem befogni a pofám. A munkaközösségben az átlagéletkor kb. 50, jövőre valaki félállásba megy, egy másiknak kiderült, hogy nincs meg a diplomája (nyelvvizsga miatt), egy harmadik pszichés beteg, és nem tudni, vissza tud-e jönni. Ketten közülük végzős osztályt fognak vinni, azaz ha kidőlnek, 2 osztály felkészülése és vizsgája lóg a levegőben.
Közben pedig az iskola felvett egy magyar-etika szakos pályakezdőt, akit nyilván a magyarórákhoz is tudunk "hasznosítani", ámde (surprise, surprise) a mentorálását senki nem vállalja el, mert "mindenki túlterhelt".
Hát itt tartunk. Nyihognak a feladatok miatt, de az utánpótlást és a segítséget nem szeretnék kiképezni.
Úgyhogy elvállaltam a feladatot én. Nulla tapasztalattal, a hierarchia aljáról. Pedig magasról teszek a módszertanra meg az életpályamodellre. Vicces.

Szerencsére ebben az iskolában nem szokás érzékenykedni, úgyhogy az utolsó értekezlet végeztével mindenki úgy lőtt ki, mintha puskából.

Azóta elmentem egy három napos garden partyra (másfél napig zuhogott az eső), mert megjöttek a holland rokonok. Utána három napig mostam és főztem, majd elmentünk koncertre. Jövő héttől már nem én fogok dolgozni, tehát nekiállhatok pihenni, megnézni a letöltött Hal Hartley-életművet, elolvasni a harmadik Ibsen-drámát, és kijegyzetelni a szakkönyveket.

Hallgassatok zenét.