Egyszerűen csak annyi történt, hogy túl sok volt most minden. Talán korábban már írtam arról, hogy karácsony környékén egyszer csak azt vettem észre, hogy kétszer olyan fáradt vagyok, mint amilyen olyankor általában lenni szoktam -- és mostanra megvan az ok is: nagyon-nagyon keményen kellett fogni mindent. Csupa átvett osztály, ahol nincs rend, szabályok bevezetése, betartása, betartatása, közben humor, emberség, jófejség, hatékonyság.
Én azért egy elég vicces lány vagyok, amikor tanítok, de eddig még soha nem gondoltam arra, hogy ez mennyi energiába telik. Hát, most igen.
Mire eljött az érettségi hete, egy kupac angol, egy nagyobb kupac magyar dolgozat csücsült az asztalomon, egy útikönyv-fordítás (életem egyik legrosszabb munkája, mind a feladatot, mind az eredményt tekintve), egy budapesti konferencia, és számos egyetemista esszé, amik, bár minden segítséget megadtam, formailag egyáltalán nem felelnek meg egy szabvány szövegnek (és most hagyjuk, hogy ki milyen okos vagy milyen gimiből jött a bölcsészkarra).
Amióta gimnáziumban dolgozom, még erősebben kívánom minden gyereknek, hogy minél előbb kiszabaduljon a közoktatásnak nevezett kaszárnyából. Idén élesben láttam az eszelős pontvadászatot a felvételire, a kétségbeesést pár százalékkal alacsonyabb eredmény láttán, és a könyörgést, hogy de csak még ezt a pontot adjam meg, mert. Hát, nem adtam meg, ha nem járt, inkább megpróbáltam elmagyarázni, hogy az élet ennél sokkal szebb és összetettebb, és hogy mindennek megvan az oka, csak lehet, hogy az később derül ki. (Milyen ijesztő például a stresszes-gátlásos-görcsös végzős lánytól, aki sírva fakad a 75%-ja láttán azt hallani, hogy a pszichológia szakra készül, hát legszívesebben felkaptam volna, hogy azonnal lemenjünk a Balatonra, és felejtsük el ezt az egészet.)
Az is egészen különös, hogy ezekben az iskolákban milyen ügyesen tornásszák fel a statisztikát, mert úgy javítanak, hogy egyik kezükben a kék, másikban pedig a piros toll (láttam!). És most már értem, miért gondolja magáról azt sok 20 éves, hogy ő mindent tud, majd oszt ki engem első éves egyetemistaként, amikor keresztbe naaagy, vörös vonallal áthúzom a dolgozatát. ... mert hogy itt a cél sokszor nem valaminek a megtanítása vagy a készségfejlesztés, hanem a jó nagy ötös.
Aztán ha valaki nem áll be a sorba, jöhet a fegyelmi tárgyalás olyan pitiáner esetek miatt, hogy a diáklány visszaszól a nem túl idős tanár úrnak, akinek pozíciójánál fogva (szerinte) eleve járna a tisztelet, a tanári kar pedig akkor is mellé áll, ha mással nem is történt hasonló affér. Szépen összenő, ami összetartozik.
Nem panaszkodom, szeretek ott dolgozni. A kissé jól szituáltabb (jobban szituált?! hehe) gyerekeknek is kellenek a normális felnőttek (már hogy például én, ugye), hogy lebontsák az előítéleteiket, hogy megpróbálják elfogadóbbá tenni őket, hogy kikalapálják belőlük a sznobizmust (!) és a fölényességet, vagy éppen biztassák azokat, akik ebben a közegben rosszabbul érzik magukat.
Na szóval érettségik leadva, útikönyv elküldve, most már csak az elsőéves esszék vannak, #kezdjetekelélni.
Ma reggel, amikor kibicikliztem a tóhoz, azon gondolkodtam, mit csesztem el, az nem lehet, hogy ilyen simán lement ez mind, lehet, hogy mindjárt visszajön a New York guide, és le kell fordítanom az összes streetet utcára.
No mindegy, elkezdtem elolvasni a könyveket a Kindle-n, megnézni a filmeket a drájvról, és ledolgozni a munkahájat, mert az bizony visszanőtt oda, ahova ilyenkor szokott, lassan felveszem a fonalat a családtagokkal is, és a (bizonyára hasonló
Hiába, produktív kis tanév volt ez minden szempontból.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése