Hét élet

Paudits Béla haláláról eszembe jutott, hogy a színházzal való kapcsolatom a musicalekkel kezdődött. Az első LP-ről átmásolt szalagos kazettám A. L. Webber Macskák című darabja volt (az 1983-as ősbemutató, ebből csinálták a nagylemezt). Apám volt nagy Webber-rajongó, úgy emlékszem, el is vitt egyszer a Madáchba, és megnéztünk egy Macskák előadást. Én utána beszereztem a további előadások hanganyagát is (Jézus Krisztus Szupersztár, Evita, Starlight Express, Az operaház fantomja, stb.), de éreztem, hogy a későbbiek már nem annyira ütősek, mint a korai Webber-darabok.

Tudom, a musical a(z "igazi") színház ún. mostohagyereke, amolyan slágergyanús izé, de az az igazság, hogy szerintem ez igenis egy releváns műfaj, és mint ahogy operettből is lehet posztmodern színházat csinálni, úgy musicelből is. Ráadásul az amerikai autentikus kultúrának (ha van olyan, persze, hogy van, a dzsessz) ez az egy darabja, amiért feltétlenül tudok rajongani, amennyiben minőségi darabbal találkozom. Persze a Browadway-n még nem voltam, de a West Enden igen, és meggyőződtem arról, hogy nem a budapesti standard az, amihez igazodni kell, ha ez a műfaj érdekel minket.

Gimnazista koromban nagy rajongója voltam Liza Minnelinek és a Kabarénak, rajta keresztül pedig Bob Fosse-nak, a kedvenc filmem pedig az All That Jazz volt (ez Fosse önéletrajzi filmje, a főszereplő Roy Scheider, a lányát az akkor gyerek Földi Erzsébet nevű magyar származású színésznő játszotta). Itt az ikonikus nyitójelenet:

Innentől kezdve érdekelt minden autentikus amerikai Broadway-musical (Internet híján persze nem volt olyan egyszerű felzárkózni), de azt is hamar észrevettem, hogy a dzsesszt gyorsan felváltották a popdallamok, a lírai hősök meg a romantikus történetek. A Kabaré meg a Chicago szatirikus-ironikus világképét a Miss Saigon meg a Nyomorultak (és hasonlók) nem tudták pótolni vagy követni.
A Chicagót (a filmet) anno valami mozis magazin mellékleteként vettem meg, a Kabaré pedig itt van videókazettán, mert véletlenül rábukkantam egy könyvesboltban. Amikor Londonban voltam, elmentem a Sister Actre (horror áron), és iszonyatosan jó volt, de a mostani szegedi bemutatóra egyáltalán nem vágyom.

Visszatérve a Macskákra, az eredeti szereposztás (1983) (Haumann, Kishonti, Cseke, Hűvösvölgyi, Gyabronka, Szerednyei, Bencze Ilona, Paudits, a Hitgyülihez Balogh Feri, Kiss Mari) szerintem azért működött annyira jól, mert még nem voltak sem X-faktor-sztárok, sem más tehetségkutatók, úgyhogy aki énekelt, az egyben remek színész is volt. Nem úgy ment, hogy tud énekelni valaki, és ettől egyből színésznő lesz. Másrészt a 80-as években bemutatott előadás sok tekintetben képviselte a szabad szellemű nyugati kultúrát, ha tetszik, egy igazi punk darab volt több évvel a rendszerváltás előtt.
A siker másik záloga pedig a fordítás volt. Mint köztudott, a Macskák T. S. Eliot Macskák könyve című kötetéből született, az ebből írt szövegkönyvet pedig Romhányi József fordította magyarra). A londoni ősbemutató 1981-ben volt, azóta a bemutatók és a visszatérések száma és mértéke követhetetlen. A szöveg szerintem zseniális lett a nevek fordításától kezdve a szóképeken át a rímekig. (Ki ír le manapság az öregséget jellemezve olyat, hogy "vén cseléd" meg hogy "lel kényelmet".)

Az az igazság, hogy a Madách új(abb) szereposztása(i) meg az előadás hét (akárhány) élete és sokadik jubileuma már egyáltalán nem érdekel; beálltak a buliba a másodrendű operett- és musicalszínészek, a megasztárosok, meg bárki, aki egy kicsit is tud énekelni. Szirtes Tamásért sem rajongok különösebben, más rendezéseit nem láttam. Zenés darabra utoljára kb. két hete mentem, mert elvittünk valakit, és egészen elképedtem, hogy a műfajban 30 éves semmi lényeges nem változott, ide is belopóztak a klisék.
Anyway, van azért mire emlékezni, amíg el nem jutok a Broadway-ra.