Borzalmasan örültem, hogy június második hetétől már nem kellett órákat tartani, de végül ez nem azzal járt, hogy belevetettem magam a többi munkába, hanem teljesen leeresztettem, és ugyan összesen hét napon még elvonszoltam magam vizsgáztatni, de ott már inkább a pénzre gondoltam, és túlélni igyekeztem.
Az érettségik rendben lementek, ismét sok tanulságot gyűjtöttem be. Azt gondolom, én reálisan pontozok, szerintem az érettségi egy megmérettetés, és arról is szól, mennyire vesszük komolyan magunkat meg a céljainkat. Az érettségi nem valamiféle közös elnéző összekacsintás és jófejkedés. Szóval volt egy kis konfliktusom emiatt, mivel magas ívben tojtam az iskolastatisztikára és a a továbbtanulási tervekre is (ez így nem igaz, hiszen aki felkészült, annak segítettem). Arra is, hogy ezzel az osztállyal csak nyolc hónapnyi közös múltunk van, mert ezalatt az idő alatt mindent megtettem, hogy felkészítsem őket a vizsgára. De tényleg, nagyon sokat dolgoztam, és azt láttam, hogy ezek a gyerekek egyáltalán nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy valaki ennyit dolgozik, és ennyire konkretizálja, mit vár el.
És aztán az első napon nagyon kevés pontokat adtam, egy fiúval pedig csak azért nem húzattam póttételt, mert ő volt az utolsó, és mert addigra már tényleg kihúztam a gyufát az osztályfőnöknél.
Aztán amikor már majdnem azt gondoltam, elnyiszálom az ereimet, akkor a második naptól jöttek a jobb feleletek.
Összességében jó élmény volt, és pár kollégától megkaptam azt az elismerést is, amitől végül kicsit kevésbé éreztem magam fáradtnak. Volt, aki azt mondta, igazán nagyszerű, hogy ennyi idő alatt ilyen szépen gatyába ráztam a tantárgyat meg a gyerekeket, és hogy a módszeremet fel kéne írni receptre. Hogy némelyek sokkal szebben feleltek, mint más osztályokban. A szülők a büfében folyton kávét akartak nekem főzni, és az egyik kislány megölelgetett a folyosón, egy másik pedig azt mondta a banketten, én, a negyedik tanáruk tanítottam meg őket "magyarul".
Az iskola az utolsó hetekben egyébként egy zárt osztályhoz kezdett hasonlítani, persze, gondolom, más iskola is így van ezzel ilyenkor, de egy ilyen gimnáziumban a szokásos év végi fáradtság mellett még az egók is gigászi módon tudnak egymásnak feszülni. A munkaközösségi megbeszélésen azon veszekedtek, hogy a 30 éve ott tanító kolléga miért nem kaphat magyarórát (azért, mert idegbeteg, és a megalázó módszereit egy 10-12 fős nyelvórán könnyebb kivédeni), hogy a sok kiborulás és táppénz oka nyilván a nyomasztó és ellenséges munkahelyi légkör. Hogy a szemtelen és pofátlan gyerekeket ki kellene innen rúgni, és hogy XY nem hajlandó bemenni Z osztályba, mert csörtéje volt valamelyik kontrollálatlan kamasszal. Hogy többet kéne segíteni egymást, és akkor nem lenne bipoláris depresszió, rosszullét, ideggyengeség és reuma.
Biztos az én képemen túl vastag a bőr, de ekkor szót kértem, és elmondtam, hogy az általuk szorgalmazott differenciált terhelésnek az lesz az eredménye, hogy ki fognak merülni azok is, akik "húznak", és akkor ott vagyunk, ahol a part szakad. Hogy az egyéni családi, szociális és magánjellegű problémákról nem a munkahely tehet. Hogy nagyon szívesen vállalnék plusz feladatokat, mint "fiatalabb kolléga" (mert hogy elvárásként ez is megfogalmazódott, ugye), de ha folyton a tűzoltással kell foglalkozni, sajnos nincs rá időm. Ha én helyettesítek, az nem a 12-14 órámon (vö. szakvezetők, mestertanárok, stb.), hanem a 24 órámon felül jelenik meg.
Szóval itt azt hiszem, kicsit beleállítottam a kést a levegőbe, de ahogy öregszem, egyre kevésbé van kedvem befogni a pofám. A munkaközösségben az átlagéletkor kb. 50, jövőre valaki félállásba megy, egy másiknak kiderült, hogy nincs meg a diplomája (nyelvvizsga miatt), egy harmadik pszichés beteg, és nem tudni, vissza tud-e jönni. Ketten közülük végzős osztályt fognak vinni, azaz ha kidőlnek, 2 osztály felkészülése és vizsgája lóg a levegőben.
Közben pedig az iskola felvett egy magyar-etika szakos pályakezdőt, akit nyilván a magyarórákhoz is tudunk "hasznosítani", ámde (surprise, surprise) a mentorálását senki nem vállalja el, mert "mindenki túlterhelt".
Hát itt tartunk. Nyihognak a feladatok miatt, de az utánpótlást és a segítséget nem szeretnék kiképezni.
Úgyhogy elvállaltam a feladatot én. Nulla tapasztalattal, a hierarchia aljáról. Pedig magasról teszek a módszertanra meg az életpályamodellre. Vicces.
Szerencsére ebben az iskolában nem szokás érzékenykedni, úgyhogy az utolsó értekezlet végeztével mindenki úgy lőtt ki, mintha puskából.
Azóta elmentem egy három napos garden partyra (másfél napig zuhogott az eső), mert megjöttek a holland rokonok. Utána három napig mostam és főztem, majd elmentünk koncertre. Jövő héttől már nem én fogok dolgozni, tehát nekiállhatok pihenni, megnézni a letöltött Hal Hartley-életművet, elolvasni a harmadik Ibsen-drámát, és kijegyzetelni a szakkönyveket.
Hallgassatok zenét.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése