2017. október 24., kedd

Fordítva

Az ifjúsági regény, amit fordítottam az első lesz az adott szerzőtől, ami megjelenik nálunk.
Azon kezdtem el gondolkodni, kinek a felelőssége, mi kerül a srácok kezébe -- mármint azokéba, akik egyáltalán olvasnak. Az is eszembe jutott, tulajdonképpen nem is csodálkozom, hogy egy csomóan már nem olvasnak (vagy mást olvasnak!), hiszen a korosztály számára hozzáférhető könnyedebbnek, szórakoztatóbbnak számító könyvválaszték elég gyér.
A környezetemben lévő tizenévesek, főleg a srácok, keveset olvasnak. A lányok tapasztalatom szerint többet, de az, hogy milyen az ízlésük (surprise, surprise), sokban múlik a környezetükön. Az előző suliban volt olyan tanítványom, aki falta ezeket a vámpírszerelmes izéket (nem, nem azért vagyok ilyen slendrián a fogalomhasználattal, mert lenézem a műfajt, hanem mert kicsit sem vagyok tapasztalt ezekben, és nem akarnék úgy tenni, mintha az lennék), a fiúk meg, akik olvastak, Glukhovskyt preferálták (őt én is bírom). Az új munkahelyemen eddig csak egy srác kezében láttam könyvet, az valami norvég krimi volt.

Ahogy haladtam a fordítással, két dologban lettem egyre bizonyosabb: 1) ez a könyv a fiatal lányokra nézvést kifejezetten káros 2) mennyire érdekes már, hogy a fordítás az igazi close reading -- tökéletesen ki lehet ismerni egy szöveg minden csínját-bínját. Mert hogy nem mindig tudod megfogalmazni, mitől rossz egy könyv, de ha végigfordítasz egyet, rájössz. 

Az első ponttal kapcsolatban az van, hogy, amikor megpróbáltam összegyűjteni, mitől vonzódhatnék ehhez a könyvhöz arra jutottam, hogy egyrészt a mottó szerint ez a félénk, visszahúzódó, bátortalan tiniknek nyújtana afféle közös lelki élményt, hát, mondom, okés, végre. A főszereplő viszont ehhez képest persze hogy nem egy pattanásos és csúnyácska (vagy legalább is magát annak gondoló) kamaszlány, hanem egy amúgy már (gondolom, a PC szexjelenet érdekében) nagykorúnak számító majdnem nő, akinek (bár persze szűz) volt már palija, ráadásul az a mániája, hogy 40-es, 50-es évekbeli filmsztárokat majmol, Audrey Hepburnt meg Lana Turnert. Ez a Lana Turner-haj visszatérő motívum a könyvben, na nem mintha a művésznőnek ne lett volna számtalan hajviselete, de oké, legyen ez egy kulturális referencia itten. Nos, ez a lány a neten megismerkedik egy fiúval, akivel nem mer a való életben is kapcsolatba kerülni, ellenben megpróbálja lenyomozni és kilesni, közben pedig találkozik egy kockás hasú (!), vállig érő hajú (!!) szörfössel (!!!), akit persze eleinte a velejéig utál, de aztán -- spoiler alert! -- összejönnek. Naná, hogy a második adandó alkalommal levetkőzik előtte, majd, miután nettó négy percben megbeszélik az élete nagy traumáját is (azt, amitől egyébként ilyen kurvára introvertált), megvan a szex is, ami persze földöntúli, érzéki, csodálatos, az ég a földdel összeér, a világ darabokra hullik, stb. Csak azért nem angolul idézem, hogy tényleg mindenki érzékelje a frenetikát -- tapasztaltam kollégák mondták, hogy erre persze megvannak az angolban bejáratott jelzők, hát én is simán alkalmaztam a Júlia-Romána regényújságokból tanult körítést. Minden csodálatos, öt perc múlva a kiscsaj már a második kotont keresi a szörfös furgon elsősegélydobozában, de aztán szerencsére talál egy ülések közé szorult cápafogat, nagyon izgi, majd meglátjátok.  
Szóval köszi, remélem, a félénk lányok összes problémája megoldódott, rohan mindenki Lana Turnert bodoríttatni, és ebből a szépen felépített narratívából az is kiderül, hogy nem baj, ha félénk vagy, ha a sminked tökéletes, a rucid meg vintage, biztos akad egy szörfös csávó.
Arról most nem is beszélek, hogy az, ami a könyv kb. 20. oldalától nyilvánvaló az olvasónak, azt a mi főhősinánknak csak a 390. oldal körül esik le, nem baj, sok dolga volt a gyerekkori traumák, a Lana Turner-hairstyle meg a srác közelében érzett folyamatos bizsergés miatt.

Ami még imponált, az a fejezetek elején lévő filmes mottók, elkezdtem régi Hitchcockokat nézni, Cary Grantre meg Montgomery Cliffre guglizni, aztán ahogy haladtunk előre, egyre erősödött bennem a gyanú, hogy a Pitch Perfect, a Harry Potter meg a Star Wars már nem kifejezetten vintage (igen, ez egy közkedvelt jelző a könyvben) filmek, sőt, a mi szerzőnk vagy az első, vagy az utolsó öt percet nézte csak meg. Azért persze hálás vagyok, hogy így újranéztem pl. a Ponyvaregényt (aminek szarkazmusából a filmben persze egy fél dekányi sincs), de meg kellett, hogy állapítsam, hogy a kultúrbeetetésként használt filmes metatext egy nagy kamu. A mottóknak semmi köze nincs a fejezetekhez.

Ami meg a close readinget illeti, nos, életemben ennyi 'says', 'murmur', 'grunt', 'raising brows', 'growling' nem jött még velem szembe egyetlen angol nyelvű könyvből sem, úgyhogy komolyan elgondolkodtam azon, feladata-e a fordítónak az, hogy stilisztikailag jobb eredményt hozzon-e létre, mint az eredeti. Ha a szöveghűség jegyében az összes szóismétlést lefordítom, az nekem is fáj, úgyhogy egy idő után hagytam a fejébe. A másik pedig, amit komolyan nem értek: mi a fenének kell minden egyes ráncbecsípődést verbalizálnia a narrátornak? Kit érdekel, hogy a vetkőzős jelenet közepén hogy mossa le a tengervíz a szikláról a moszatokat meg hogy sirályok vijjognak az épp szexelni készülő delikvensek feje fölött? Ez valami überrealista omnipotens pozícióból működtetett prózapoétika (haha, hogy kedvenc kollégámat idézzem)?

Közben persze, mivel autodidakta vagyok, vettem pár leckét, és megtudtam, hogy ezen remek szerzők zöme fanfiction szerzőként indult, aztán a jó sorsuk kiadót kormányozott a seggük alá. (Nem olvastam a fanfictiont sosem, nem sznobizmusból, hanem mert ennyire nem rajongtam soha semmiért, de azért vannak, akinek elhiszem, hogy a fanfic szerzők közül sokan jobb sorsra érdemesek -- nem, a mi szerzőnk nyilván nem tartozik közéjük).

Na, a lényeg, hogy a munkát persze fel- és elvállalom. Érdekes és tanulságos volt, mert sok minden lejött azzal kapcsolatban, hogy milyen regényt nem szabad írni, meg hogy hogyan lehet rávilágítani arra, hogy valami mind cselekményét, mind stílusát tekintve übergáz. És igen, talán a pénzügyi szempontokon túl lehetnének más megfontolnivalók is, bár komolyan kétlem, hogy ez a könyv nem a 300 forintos polcon végzi-e belátható időn belül. Akkor meg minek.
    

2017. október 22., vasárnap

Öregek

A Szabó Magda-verseny, Marton és Sárosdi szexuális zaklatás-ügye, a most látott Mészáros Márta-film, valamint Törőcsik Mari kórházi kezelése valami furcsa összefonódó olvasattá álltak össze bennem.
(Pedig nem is erről akartam írni, hanem a fordítási munkáról.)

Amikor megkérdezték, hogy tetszett a film, azt mondtam, hát, olyan Mészáros Mártás lett. Nem igazán lepődtem meg semmin, voltak szép és mély, hosszú pillanatok, nagy csendek. Kicsit túl sok ordítás. A történet jól össze van rakva, talán még izgalmas is, de amikor a gyerekek megkérdezték, miért van ennyi indokolatlan meztelenkedés meg szexjelenet, nem tudtam válaszolni. Illetve először azt válaszoltam, szerintem miattuk, de ekkor értetlenül néztek rám.
Aztán megnéztem az ATV-s beszélgetést a rendezőnővel, és sokakkal ellentétben nem háborodtam fel rajta. Nem tudom pontosan megmagyarázni, miért nem, a bűn relativizálása vagy az áldozathibáztatás nem okés, mégis valahogy érteni vélem, hogy mindenki csak a saját perspektívájából, a saját történelmi-kulturális kontextusából tudja értelmezni a történteket. És mindent.
A filmben fontos komponens a (háborús) nemi erőszak, aminek sok fontos lélektani következményét szerintem sikerül is megmutatni (és arról most nem beszélek, most, hogy gáz van, mennyire méltatlan, hogy bárkit, aki a filmes vagy a színházi világból a médiába csöppen, arra próbálnak meglehetősen arrogánsan rávenni, hogy foglaljon állást ebben az ügyben), de azt hiszem, nem lehet egy általános perspektívát megszabni, bármennyire súlyos is ez az egész ügy.

Ugyanez a helyzet a Szabó Magda kapcsán, akiről a versenyen nagyon lelkesen beszélt minden résztvevő, a felkért hozzászólók, egyetemi oktatók is (nyilván semmi fontosat, korszakalkotót vagy bátrat nem hallottunk, mert az ilyesmi túl kockázatos). Arról viszont éppen hogy nem beszél senki, hogy ez a néni milyen szép és optimista regényeket írt pl. a második világháború időszakáról, hogy bárcsak így, ilyen simán, ilyen burokban és gyorsan megoldódóan történt volna mindent, mint az Abigélben. Olvasom-hallgatom a rám szabott regényt (még mindig, mert most már végigmegyek rajta még egyszer), és egyre jobban idegesít a főszereplő nyafkasága, a világ iránti érdektelensége, az értelmiségi elzárkózásba bújtatott nemtörődömsége, önzése. Egyszerűen bosszant, még akkor is, amikor a másik karakter (az alteregó) talán pont azt hivatott képviselni, hogy ezt a finnyás, kisujjat eltartó arisztokratikus gőgöt ellensúlyozza, hogy az évtizedes be- és fel nem vállalás miatti lelkifurdalást kompenzálja. Bosszantó, hát el kéne mondani, de nem tesszük.
Amúgy ironikus, hogy pont egy olyan tanulmányi versenyen kell ezt olvasni, ahol (társadalmi szolidaritásból) előre le vannak zsírozva a helyezések, és tizenéves kamaszoknak kell azzal szembesülnie, hogy nem a teljesítmény számít, hanem hogy még ha jobbak is, át kell adni a helyezést a "trianoni árváknak". Ez most részvétlenül hangzik, de attól még rémes. Mert nem hiszem, hogy a fiataloknak bármelyik "oldalon" ezt kéne megtanítanunk -- sem a regény, sem ez az egész versenyhelyzet nem hordoz jó üzenetet.

Nehéz dolog ez a társadalmi felelősségvállalás és annak a valahogy való megtanítása. És mi imádunk mindenkit felelősségre vonni: itt természetesen nem a szexuális zaklatás (még két éve is aktív!) elkövetőjére gondolok, hanem mindenki másra, akit ebben a történeti pillanatban megpróbálunk a véleménye kategorikus kinyilvánítására rábírni. Egy csomó olyan helyzet van, amikor az embernek egy csomóféle véleménye lehet anélkül, hogy köpönyegforgatónak minősülne. A mi történelmünk nem nagyon kecsegtetett soha azzal minket, hogy az önálló, karakán erkölcsi pozíció kifizetődő, sőt. Hát hiszen ez van, nem? Nem számít ki vagy, mit gondolsz, az számít kit ismersz és kivel vagy jóban. Móricz ezer éve megírta a Rokonokban. Semmi nem változott. Mégis imádunk cseszegetni mindenkit, akiről úgy véljük, hogy egy kicsit megingott (főleg ha "nagy öregként" pont az ellenkező lenne a dolga), de aztán mi sem küldjük el a főnökünket a picsába, nem jelentjük fel a zaklatónkat, nem mondunk fel a munkahelyünkön, és -- állítólag a gyerek érdekében -- nem borítjuk rá az asztalt a zsarnok tanítónénire. Nem megyünk el már tüntetni október 23-án.     
Aztán néha mégis úgy teszünk, mintha tökösebbek lennénk, mint a többiek, de a magunk ilyesfajta megnyugtatása is csak ideig-óráig áltathat minket.

Amikor pár éve azt írtam, a halál lehet, hogy azt is jelenti, hogy egyszer csak elegünk van már mindebből, megkaptam a magamét sokaktól. De még mindig így gondolom; iszonyatosan melós és fárasztó hűnek maradni saját magunkhoz ebben a világban. Amikor alig akadnak olyanok, akik ezt egyáltalán megpróbálják.
És nem vagyok optimista ebben sem.
Ma megnéztem a vukovári tömegsírokat.
Olyan közel van ez az egész.
És nem, nem művészet.

2017. október 11., szerda

Mítoszrombolók

Ma Petőfi kapcsán arról beszélgettünk a diákokkal, hogy miben áll az irodalmi kultusz meg imázsépítés, hogyan születnek az irodalmi legendák és mi tartja őket életben.
Erről már múltkori is volt szó velük, mert a nyolcadik órában, amikor tökre ki voltak bukva már, Barguzinról meg arról az őrült vállalkozóról, Morvairól, mutogattam nekik videókat, meséltem kicsit a túlidealizált költői szerelmekről és múzsákról, bemutattam az "igazi" Szendrey Júliát, és megnéztük Sándor 5-6 portréját a kis helyre szakállával. Azt is megbeszéltük, hogy nemcsak a népiességet, de az útszéli mocskos beszédet is bevitte a költészetbe -- ma biztos remek hiphopsztár lenne. Egy kicst meglepődtek, miközben én az irodalmi mítoszrombolásban dagonyáztam, gondolom, nem ehhez vannak hozzászokva.

Ez a dolog több ponton is aktuális, mert épp egy jó nevű magyar írónő a legújabb, és idei nagyszabású irodalmi versenynek a témája (a nevét csak azért nem írom ide, hogy ne legyek beguglizható, de idén lenne 100 éves). Ez egy hatalmas, határokon átívelő verseny, a határon túliak már egy éve készülnek, mi csak három hete (ne kérdezzétek, miért, belecsöppentem, de a háttérben nyilván orbitális bénázások és sértődések lehettek, aztán a gyakorlóiskola presztízse meg a nagy állami pénzek miatt már nem lehetett belőle kiszállni), úgyhogy úgy állítottam versenyzőt (kötelező jelleggel), hogy megkértem le kellett fizetnem három beígért ötössel.
Szegény, most a Für Elisét olvassa, amit én is újrahallgatok hangoskönyvben, és már az első fejezetnél dobtam egy hátast, hogy egy tizenhét éves lányt vajon mennyire csigáz fel, hogy húsz percen keresztül hallgatja Dódika szüleinek sivár (aka szexmentes) házasélete. 

Amúgy a múltkori rendhagyó órán Szilágyi Zsófia beszélt a szerzőről, rögtön a szívembe zártam, ez a beszélgetés sokat segített abban, hogy valami mosolygós megbocsátással, idős emberek iránt érzett együttérző szeretettől vezérelve tovább olvassam hallgassam ezt a regényt. (Szegény diákomat ez nem hatotta meg, a cselekménytelen, nagyon egocentrikus szószátyár prózától szenved, mint a kutya.)
Elhangzott többek között, hogy ilyen direkt módon saját életből dolgozni olcsó megoldás, de nincs más, mint erről beszélni, hiszen sem a prózai eljárások, sem a soft eseményesség/cselekményesség nem ér meg többet. A társadalmi kontextusról nem is beszélve. A néni szépen megélt az életéből, a nagy műveltségéből, a szövegszerkesztési/retorikai tapasztalatából, mindemellett imádta a figyelmet, és egy percig sem engedte kicsúszni a kezéből a dolgokat. Azt pedig meglehetősen rosszul viselte, hogy komolyabb szakértők nem foglalkoztak vele, őket megátkozta. (Becsszó!)

Szilágyi Zsófia meg Kiss Noémi megközelítésében is az tetszik nagyon, hogy mernek odamondani -- felettébb érdekes, hogy ez csak most, a szerző halála után X évvel történhet meg, persze ezt betudhatjuk annak is, hogy egyszerűen szóra sem méltatták bizonyos; ami érdekes, mert a népszerűsége hihetetlen és töretlen. Ha innen nézzük, elérte, amit akart. Én is olvastam őt, de a mostani viszolygásom jó példa arra, hogy megértsük az olvasási módozatok változását, ahogy az ember maga is alakul meg öregszik (vö. mi a fenét csíptem én ebben annyira?!).
És igen, ki kell mondani, hogy voltak és vannak sokkal jelentősebb szerző(nő)k, akiket nem sikerült ennyire kanonizálni, pedig sokkal bátrabban bántak magukkal, a hőseikkel, a szöveggel és a körülöttük lévő társadalmi-történeti-kulturális kontextussal is.

Na, miután ezeket szépen elmondtam a diákoknak, a ponyvairodalom kapcsán is kitértünk a titokzatos irodalomformáló erők mibenlétére (erről majd a következő posztban esik szó), és beszéltük egy kicsit a (szerintem) túlértékelt szerzőkről is.
Örülök, mert idén az egyetemista csoportjaim elég haloványak, ott a kultúra mibenlétéről van szó éppen, és úgy tűnik, lassan-lassan lecsurran és csöppen, hogy sok helyzetben mekkora orbitális méretű összeesküvés és manipuláció áldozatai vagyunk akkor, amikor már az óvodások is arról beszélnek, hogy a Sátánt Soros Györgynek hívják.