Így viszont persze az indulás előtt már napokkal szétizgultam az agyam, hogy hogy fogja elviselni a hat órás utat oda meg vissza (a köztesek nem számítanak, mert a szállásokon -- egy panzió és egy ismerős lakása -- otthon maradhatott). Rossz tapasztalataink vannak ugyanis az autózással, ha a bioritmus egy bénán belőtt pillanatát sikerül kifogni, akkor megindul az autóban a bélműködése, természetesen a legrosszabb pillanatokban.
Ezért aztán készültem tisztítószerekkel, elsősegélyládával, macskaalommal, tálcával, stb. stb. Reggel persze nem kapott enni, de ez nem sokat nyomott a latban, az első órában kiadta magából, ami benne volt (alul és fölül), jó időérzékkel pont az első autópálya-pihenő után két perccel... Szerintem ez volt a bosszú. Szerencsére nem kellett sokat várni a következőre, utána meg már nem mentem pályán. Szóval tisztába tettem, és utána nem volt probléma. Mondjuk az idő is kedvezően hűvös és borús volt, úgyhogy néhány nyivák kivételével megúsztuk a továbbiakat. (A macskák persze, a kutyákkal ellentétben, képtelenek enni és inni utazás alatt, de még vécézni sem tudnak, mint a mellékelt ábra mutatja, hiába az alom és a tálca... egyszerűen lefoglalja őket a stressz.)
Az első szálláson (panzió) eleinte elég ideges volt a mindenféle hangok és zörejek miatt, de az ágy alól három perc után sikerült kicsalogatni némi kajával (reggel óta nem evett), aztán már nem bújt vissza, hanem lapos kúszásban igyekezett felfedezni mindent. Amint hangot hallott, persze eliszkolt, úgyhogy amikor jöttünk-mentünk, nyitva hagytuk neki a szekrényajtót, hogy biztonságban érezze magát. Valahányszor visszatértünk, elő sem jött, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy ismerős hangokat hall... Esténként azért, amikor elültek a zajok, előmerészkedett az előtérbe, és megcsócsálta a valamilyen sásfélét a cserépben (ld. képek), sőt, egyszer majdnem a frászt hozta rám, mert a tetőtérből megindult lefelé a lépcsőn, mint aki esti lumpolásra indul. Elkezdtem keresni, aztán egyszer csak megint ott ült a lépcsőn, mint aki nem találja a megfelelő emeletet -- és aztán többször nem is ment le.
Éjszaka viszont egyáltalán nem aludt, idegesen keringett a szobában körbe-körbe, néha lefeküdt, de minden hangra felfigyelt és felriadt, hajnalban meg százszor megnézte, hogy ott vagyok-e még az ágyban (úgyhogy akkor meg én nem aludtam).
Tovább induláskor szerencsésebb pillanatot sikerült kifogni, úgyhogy (valószínűleg a kevesebb kilóméternek is köszönhetően) az úton nem történt semmilyen baleset.
A második szállás egy ismerős lakása volt, és mintha érezte volna, hogy ez egy otthon, az első perctől biztonságosan mozgott. Járt-kelt a teraszon, kiült az ablakba, szinte olyan volt, mint itthon, éppen hogy csak a hangja nem jött meg... mert hogy itthon ordenáré nagy pofája van, de idegenben, mintha elvágták volna, valószínűleg így akar teljesen észrevétlen maradni. Lényeg a lényeg, a második szálláson a sokadik estén már dorombolt is, sőt, reggelente felkeltett, hogy kajás... mert hát igen, a nyaralás nagy előnye volt kényelmi szempontból, hogy egyszerűen nem mert visongani hajnalonként.
A pozitív tapasztalatokat aztán hazafelé úton jó cica módjára ellensúlyozta egy csomó hisztivel; igaz, meleg is volt, hosszú is volt, így aztán Ceglédnél a tisztába tételt sem úsztuk meg ismét. Itthon pedig elfoglalta méltó helyét a függöny mögött a hűvös padlón, és szerintem most egy hétig aludni fog (még vacsorát kérni is elfelejtett).
Összegezve, minden macskás fórummal ellenkezve azt mondhatom, hogy az utaztatás teljesen (gazda és cica részről is) egyéniségtől függ: én például nem majrézok, amikor meg kell állni kakit pucolni, cserébe ő jól fogadja az idegen helyeket, és az első pár óra után belak szinte bármilyen pecót. De ami a lényeg, mégiscsak nyugodtabb vagyok, hogy én vigyázhatok rá, és nem kell másra hagyni napokra.
