Elég vacak

kép: photodune.net

Elég vacak január-februárelőn vagyok túl, de már jobb. Úgy tűnik, sikerül kimászni a feneketlen gödör aljáról, vagy talán találóbb lenne azt mondani, hogy lassan úszom a felszín felé, de nem mint egy nagy, hanem mint sok apró légbuborék.

Sokat segített, hogy elindult a második félév. Az első egy tömbösített filmes kurzus volt (online) egy közepes francia művészfilmmel és sok-sok Junggal meg álomfejtéssel, a második pedig önismeret, ahol jó volt hallgatni mások történeteit. Nem azért, mert ilyenkor rájövök, hogy másnak nálam sokkal rosszabb, hanem mert látom, hogy az ember (nem is értem, hogyan) szinte minden szarból képes kimászni. Az eszközök változnak, de ami mindig megvan, az az irónia meg a humor. 

Csoportban persze minden könnyebb, ezt láttam azon az anya-lánya délelőttön is, ahova hospitálni mentem az önismeret másnapján. Nem volt semmi különösebb apropója vagy témája az alkalomnak, egy segítőnek tanuló lány tartotta, és beleintegrált egy biblioterápiás foglalkozást is anyáknak és 17-18 éves lányaiknak.

Azon gondolkodtam, mennyit változott a világ, aki akart, mennyivel tudatosabbá és önreflexívvé válhatott mostanra, lám-lám, eljönnek egy szép szombat délelőttön, beszélgetnek az érzéseikről, az elválásról, a szabadságról, a kötelékekről. 

Pedig a szöveg nem volt egyszerű - Szvoren Edina: Munkanéven ember.

Ezer éve nem olvastam ezt a szöveget, egészen lenyűgöz, hogy milyen tűpontosan ragadja meg ezt a merev, összeszorított erőszakot meg frusztrációt.

Volt, aki teljesen el is utasította egyébként mondván, hogy persze tudja, hogy ilyenek léteznek a világban, de ezzel ő nem szeretne szembesülni. (Ezt nem találtam volna problémásnak, ha az illető nem egy színésznő mondjuk...)

Én mindenesetre elhatároztam, hogy újraolvasom a Szvorent, mondjuk még nem tudom, hogy mikor. Ha vidámabb tőle nem is leszek, de legalább megerősödik bennem, hogy mit nem akarok. 

(folyt. köv.)