Felnőtt mese: egy darab valóság

Egy közgazdasági szakközépiskolában összejátszanak a biznisz és a pedagógia szempontjai. Sőt, a mai pénz- és profitorientált "marketinges" világban az előbbi gyakran felülírja az utóbbit. Mi is szép szorgalmasan gyűjtjük az új elsősöket, az igazgatónő felszólított mindenkit, hogy "hozzon még egy embert" a szakképzésekre is, mert különben alacsony marad a létszám, álláshelyek szűnhetnek meg, összevonhatnak bennünket. Ennek az érvelésnek persze az lett a vége, hogy tulajdonképpen a közgazdász-tanárok mentik meg a mi bőrünket is, hiszen a humán tudományok marketing szempontból teljesen értéktelenek.

Ezt a fajta értékítéletet egyébként régóta érzem, gyakorlatilag azóta, hogy betettem a lábam ebbe az iskolába. Azt ne firtassuk, rossz döntés volt-e, akkor nem volt az, állás kellett, és valószínűleg sehol máshol nem alkalmaztak volna irodalomtanárként abban az időszakban. Mégis, egyre többször eszembe jut, hogy jó lenne úgy dolgozni, hogy az ember megkapja a megfelelő elismerést annak a területnek az ismeretéért, amibe beleásta magát, és ami -- ezt kimondhatjuk -- nem mérhető anyagiakkal, nincs benne profit meg hatékonysági mutató.

Mindezt azért mondom el előzetesen, mert ma erőt vettem magamon, és meghallgattam a tizenegyedik évfolyamosok üzleti prezentációit, egy huzamban tizenkettőt. Ez nálunk kiemelt rendezvény minden évben, exkluzív és feddhetetlenül profi zsűrivel, afféle üzleti verseny, ahol a diákok a 10 héten át létrehozott fiktív cégükkel szállnak versenybe. Ennek a folyamatnak része a marketingstratégia, az üzletpolitika, logó és szlogen, reklám, a zsűritagokkal való kapcsolattartás, meghívó, stb. stb., majd egy negyed órás prezentáció, aminek egyik tétje a jövő évi szakmai vásáron (szintén kiemelt rendezvény) való részvétel, meg hát az erkölcsi elismerés.

Bár ódzkodok az ilyesmitől, most mégis végighallgattam, mert hozzám közel álló gyerekek prezentáltak, akik ugyan az utóbbi hetekben rendszeresen az őrületbe kergettek a "cégezéssel", de azért... szóval nekik fontos volt, na.
Ami az értelmezői pozíciómat illeti, a prezentációk anyagából kb. 50%-ot értettem, szakmailag teljesen inkompetens vagyok, egy szimpla customer, aki fogékony a kreativitásra meg talán a reklámra. De nem értek a SWOT analízishez (bár a harmadik után leesett), a BCG mátrixhoz, a mérleghez pláne és egyáltalán, örülök, mert remek könyvelőm van.
Szóval az értékelési szempontjaim az előadásmódra, a talpraesettségre, a meggyőző erőre, a "komolyságra" korlátozódtak, ami alapján felállítottam magamban egy sorrendet...

...majd persze teljesen mások kapták az elismerést.

Az egész nem is érdemelne szót, hiszen ilyesmi előfordul. Csakhogy a komoly üzletemberekből álló szakmai zsűri (iparkamarai akárki, vállalkozók baranya megyei szövetségének akárkije, két budapesti marketinges, mit tudom én...) értékelése után a verdikt meglehetősen nevetségesnek tűnt. Először is kiemelték, hogy a prezentációt meg kell tanulni, nem szabad felolvasni, és hogy milyen fontos a jó kiállás.... majd az első és második helyet odaadták két motyogós, dadogós, felolvasós társaságnak... Az egyik Hupikék törpikés logót használó cégtől megkérdezték, vajon utánanéztek-e a szerzői jogvédelem kérdésének, mire a válasz nemleges volt.... Ők lettek a másodikak. (Azt már egy hozzáértő súgta meg közben, hogy a prezentációjuk tele volt szakmai hibával is...)

Félreértés ne essék, nem a gyerekeket hibáztatom, hanem a felkészítőjüket. Azt, aki nem tette szóvá a szakmai hibát. Aki nem készítette fel őket a várható kérdésekre, és aki hagyta, hogy mindenféle idióta rikító színnel csinálják meg a reklámanyagot. (Megjegyzem, a "vesztes" csapatoknak volt videója, rádióhirdetése, kisfilmje, facebook marketingje, stb., a nyerteseknek szórólap, max. honlap... miután a zsűri a facebook-marketing fontosságát is ecsetelte, felettébb érthetetlen, hogy olyanokat hozott ki elsőnek és másodiknak, akiknél ez fel sem merült.) Azt a felkészítőt hibáztatom, aki mindezek után büszkén kijelenti, hogy úgy érzi, beérett több hónap munkája (természetesen az övé!), és megérdemelt az eredmény. A másik brancsot felkészítő kollégának pedig együtt érzően megveregeti a vállát, és azt mondja "tudom, tudom, neked mindig haza kellett sietni a kisgyerekhez... de ha valami gondod volt, miért nem kérdeztél...?"

Fogalmam sincs, mi van a háttérben. Azt tudom, hogy egy csomó gyerek alapos munkába vetett hite ingott most meg, és hogy barátok ugrottak egymásnak a vélt vagy valós igazságtalanság miatt. (A sors fintora ui., hogy egy olyan konkurens csapat nyert, akinek rengeteg segítséget nyújtott az, aki végül lemaradt...)

Azt sem tudom, mit mérlegelt pontosan a zsűri, hiszen magamat értelmesnek gondolva úgy véltem, fel tudom mérni a felkészültséget. És fel nem foghattam, hogy -- az egyébként teljesen slampos és felületes értékelés után -- miért adtak az általuk dicsért és javasolt szempontoknak teljesen ellentmondó produkcióknak a helyezést.

A vezetés persze elégedett. Az igazgató és a privilegizált szaktanár fürdőzik a sikerben. Mindketten afféle "munka hősei", akik nem restek akár este hétig is bent ülni a munkahelyen, félredobva családot (egyik részről) és... ööööö.... a magánéletet (másik részről). (Ehhez képest mondjuk elég különös, hogy valahogy egyetlen, a fenti személyek felelősségét képező feladat sem készül el soha időben, amit a kollektíva nyög.)

Nem tudok vigasztalót mondani az általános elkeseredésre, csak hogy ezek felnőtt játszmák, ne hagyják belerángatni magukat. És hogy ez ma egy darabka valóság volt, sajnos. Lassan kiveszik belőlem a diplomácia, és legszívesebben előreszegett szarvakkal mennék a sok-sok igazságtalanság és becstelenség ellen (tegnap hallgattam az Alföldi-sajtótájékoztatót (szöveges változata itt) még mindig a hatása alatt vagyok...), ami nagyban, és lám, kicsiben is folyik.
És hogy nem, nem a nemtörődömség a megoldás, hanem a kitartó, hűvös, elszánt "csakazértis" profizmus.

Korhatár

Az a bajom a Pörzse-féle alakokkal (who the f*ck is Pörzse), hogy nincs agyuk. Egyszer valaki el kellene, hogy magyarázza neki is például, hogy:

A színházakban igenis van korhatár, régen is volt, én pl. annak idején így láttam 16-os karikával Peter Shaffer Equus-át, amiben -- uram bocsá'! -- lovak jelenlétében dugtak, és bár még nem voltam tizenhat, értettem a stilizáltságot, és ez életem egyik legmeghatározóbb előadása lett (pedig valószínűleg nem is volt olyan jó).

Másrészt az rendben van, hogy a kamaszoknak mindenről a szexuális interkurzus jut eszükbe -- sőt, asszociációs játékokkal bizonyítható, hogy még olyasmikről is, amikre egy meglett felnőtt nem is gondol -- de azt cáfolnám, hogy mondjuk Az ember tragédiája kapcsán ez lenne a legmaradandóbb. Igen, biztos felvihognak, mint Szapphón, aztán továbblépnek. Vagy elfelejtik az egészet, mert az iskola vitte őket színházba, vagy élménnyé válik, de az nem az inflagranti miatt lesz... le kellene már szokni arról, hogy a 16 év alatti populációt teljesen hülyének nézzék. (Mert persze azok, de nem így...)

Azon pedig egyenesen röhögnöm kell, hogy a sértett személy "hölgy" lenne (a hölgyek nem vesznek szájukra ui. ilyen témákat), de azon még jobban, hogy újságíró, mert ha az lenne, nem menne el teljesen tájékozatlanul és alulművelten egy kulturális témájú sajtótájékoztatóra.

És akkor arról nem is szólok, mert már egyesek megírták, hogy ez az egész ügy csupán újfent bizonyítja, hogy némely honatyák funkcionális analfabéták (úgy látszik, ma ez dívik), akik nem tudnak különbséget tenni a "kapd be" és a "soha többé ne kapja be neked senki" között... legalább is verbálisan. De hát ez pont elég, hiszen ők állítólag a beszédjükből élnek.
Az ifjúságra tekintettel ezért indítványozom, hogy Pörzse Sándor agyát nyilvánítsák korhatárossá.

Katasztrófa

Volt ez az ál-katasztrófariadó, és én -- bár elolvastam jó pár cikket -- még mindig nem értem, hogy most végül is mit akartak tesztelni: hogy hogyan működik a tájékoztatás? hogy a rádiók be tudják-e olvasni? hogy hogyan reagál a nép? Mert a rádiók bizonyára be tudták olvasni, de hogyan mérhető az, hogy elérte-e ez az embereket vagy hogy hogyan hatott rájuk?

Én például, ha most ez egy éles helyzet lett volna, valószínűleg megdöglök, mert az adott időben/műsorsávban sem tévét nem nézek, sem rádiót nem hallgatok - ahogy szerintem a dolgozó populáció nagy része. Ahogy a riasztás a legtöbb állampolgárt elérhette volna/elérhetné, az vagy az internet, vagy esetleg a mobilszolgáltatók. De így az egész úgy múlt el, mintha nem is lett volna.

Illetve ez nem igaz, hiszen a cikkeket a különböző portálokon elolvastam, de mind azt emelte ki, hogy ez az egész fake, és hogy senki ne szarjon be. Nem tudom, talán a szatymazi hagymatermesztő kisnyugdíjasokra utaztak, hogy ők -- mivel mondjuk nincs internet hozzáférésük -- kapálás közben úgyis a rádiót hallgatják és majd az elvárásoknak megfelelően bepánikolnak...

Az oktatási intézményekbe persze soron kívül kiküldték a tájékoztatót (naná, Hoffmann Rózsa összes levelét is mindig megkapjuk), hogy miről is van szó, és hogy a t. diákság -- akik nyilván ismerik J. R. Tolkien munkásságát -- majd nyugtassák meg jó szüleiket, hogy ez nem komoly.
Mert hát igen, valóban hihetően hangzik, hogy pusztító vihar közeleg Völgyzugoly és a Helm-szurdok felé, ez legalább annyira autentikus, mint hogy Alekosz az igaz szerelmet keresi a villában vagy hol.

Az külön humorelem számomra, hogy A gyűrűk ura közismertségére apelláltak, hiszen azt nálam például egy osztályban átlag hárman ismerik, ők is főként hímneműek és intelligensek. Az átlag tizenéves populációnak már nem sokat mond Frodó meg a többiek, hiába is hiszik ezt a rendfenntartók.
Persze az ötlet kiagyalói tarthattak attól is, hogy az Orson Welles-féle Világok harca rádióadaptációjához hasonlóan pánik tör majd ki, de lássuk be, ezzel azért némileg alábecsülnek minket. Szerintem a lakosság 90%-a szépen, békésen szívott a munkahelyén ezen a napon is, ahogy a többin...

Pályaelhagyó

Elmondom, miért leszek hamarosan pályaelhagyó.
Hát például ezért. Mert már megint erről írok...
Nem, nem a pénz miatt. Nem mintha nem lenne jó, ha van, de ez igazából marginális. Egészen jól viselem, hogy keveset keresek, ha élvezem a munkát.
Nem is a társadalmi megbecsültség miatt. Bármit is dolgoztam életemben, mindig a fejemhez vágták, hogy "de hát ennek van bármi értelme?" meg hogy "szerinted ez érdekel valakit?" és hogy "jó, de ez mire jó?". Sokáig tartott, de most már egyáltalán nem érdekel, ki szerint vagyok 'társadalmilag hasznos', és ki szerint nem. Megtaláltam azt a kört, ahol ilyen kérdések fel sem merülnek, más társaságban pedig egyáltalán nem beszélünk róla.
Élénken emlékszem például egy kardiológus orvosra egyetemista koromból, akivel az anyám kedélyesen eltársalgott (a társaságomban), majd felmerült, hogy én mivel foglalkozom. Mondtam, tanítok, doktorit írok és olaszt tanulok. A két orvos (a doki és anyám) jót kacarásztak ezen tevékenységek haszontalanságán, anyám mondta, háhá, hát hiszen belefér az idejébe (mármint nekem), a doki pedig elmesélte, hogy az ő felesége is tanár, megteheti, hiszen ő, a kardiológus finanszírozza ezt a kis "hobbit".

Úgy emlékszem, mélységesen megbántódtam, és elhatároztam, csak akkor beszélek a munkámról ilyesfajta társaságban, ha az elkerülhetetlen. A barátaim pedig tanárok, oktatók, filoszok, gondolkodó emberek lettek, egyszóval csupa haszontalan népség... Kivétel a húgom, aki a nagykereskedelemben dolgozik, de egyébként büszke rám... viszont általában inkább más témáink vannak.

Szóval nem ezek az okai annak, hogy ott fogom hagyni ezt a pályát. Hanem mert egyre kevesebb küldetéstudatot érzek, hogy szembeszálljak az ostobasággal, az érdektelenséggel. Úgy érzem, mérhetetlenül egyedül vagyok. Úgy érzem, bármit teszek vagy mondok, az teljesen felesleges.
Már tavaly is mély depresszióba estem az érettségi esszék javításakor. Ennyit ért, hogy folyton téptem a szám?? Hogy mindig igyekeztem kitalálni valamit, ami érdekesebbé, relevánsabbá, a mai élethez kapcsolódóvá teszi azt, amit tudni kéne?
Most is hasonlóan érzek, bár a helyzet hajszálnyival jobb. De azért alapvetően el vagyok keseredve azon, a magatartásformák kapcsán egyeseknek egyetlen irodalmi alak sem jut eszébe, vagy csakis az Egri csillagok meg A Pál utcai fiúk, ami ugye általános iskolai anyag.
De jó, hagyjuk is ezt. Ami ennél sokkal jobban lehervaszt (mert ki a francot is érdekel, hogy ki az a Tolsztoj például) az az, hogy naponta szembe kell néznem a kezem alá került korosztály rasszizmusával, antiszemitizmusával, hímsovinizmusával (a lányok is!) és homofóbiájával. Ez rémisztő. Elborzaszt, hogy a négereket (sic!) majomszerűnek tartják és hogy fennkölten buziznak, valahányszor valamilyen érzelmesebb dolog szóba kerül. Hogy előítéletesek bármivel, ami a szemük elé kerül, kivéve persze saját magukat. Hogy szemrebbenés nélkül beszólnak és leszólnak, de ha megkapják a replikát, halálosan megbántódnak rajta.

Az utóbbi hetekben a következő élményeim voltak: idegen nyelvi órán a "melyik országban élnél szívesen" kérdésre a válasz "New York" volt, mert ott "jók a néger faszik". Irodalomból Móriczot tanítok épp, aki persze "idióta" és "értelmetlen" és "fúj", meg korábban Adyt, aki "nem is magyar". Az az osztálytárs, aki a barátságról tartott kiselőadást, az "buzis", az osztálykirándulás legmaradandóbb élménye pedig, hogy "hatvan liter alkohol fogyott el, aminek a 2/3-a tömény". Az érettségi esszében pedig a következőket olvasom:

Sajnos a mai világ csak a rossz felé viszi az emberiséget. Az ország helyzete romokban. [...] Az embereknek nincs természet feletti hatalmuk, és az ágyban fekve nem tudják egyik pillanatról a másikra a sorsukat irányítani. Mindenki magának harcolja és éri el az egyéni célját. [...] Ahogy két különböző pólus vonzzák egymást, úgy két különböző természetű ember is egymásra talál. Így történt ez Isten akarata szerint Ádámmal és Évával a Paradicsomban. Megszületett a nő, Ádám oldalbordája által. Szintén egymásra találtak Rómeo és Júlia is akiknek gonosz családjuk akadályozni akarta kibontakozó szerelmüket.
Sokszor mondják, hogy fontos a testvériség. Legyen ez két barát között, vagy az igazi testvérek között. Elvileg két testvérnek szeretniük kellene egymást és igazságosnak kellene lenniük. Miért van az, hogy mégis sok testvér ellenséggé alakul. Nem osztozkodnak egymás között. Valami hasonló történt Káin és Ábel között, akik nem szerették egymást és a harcig jutottak, amely tragikumba fulladt. [...]
Nem lehet mindenki tökéletes. Mindig tanulunk valami újat, általában a saját hibáinkból. Megszületünk és egyszer meg is halunk. Ilyen az élet körforgása.

Félreértés ne essék, egyáltalán nem zavar, hogy vannak hülye tizennyolc évesek. Még csak az sem zavar, hogy érettségit kapnak. A hiba bennem van: hiányzik a küldetéstudat, az eltökéltség, és nem akarok ezzel már sokáig vesződni. Mert rámegy a lelkem, rámegy a magánéletem. Mindenem rámegy. Számomra fontos dolgoktól veszem el az időt azzal, hogy a főnökömmel álmodom például.

Megvan a meggyőződésem, hogy jól csinálom, alkalmazva a korszerű eszközöket, a netet, a facebook-ot, a fiatalos gondolkodást, de közben próbálok effektív tudást is átadni. Nem egyszerű.
Azért a kiegyensúlyozottság kedvéért hadd soroljam fel a sikerélményeimet: tavaly egy tanítványom elolvasta a Mester és Margaritát. Idén ketten a Bűn és bűnhődést, illetve egy valaki a Tolsztoj Feltámadást. Két ember érettségi esszéjében előkerült a középkor, a reneszánsz illetve Raszkolnyikov és Köves Gyuri is. Szóval lehet, hogy van remény, de nekem ez a csepegtetett siker nem elég... Nem hibáztatok senkit. Jövő héten megint jönnek órát látogatni, ahol azt fogják nézni, hogy betartom-e az óra kezdeti rítusokat (jelentés, vigyázz állás)... nem szoktam. Elegem van az egészből. Nem akarok megváltani senkit. És közben máris tudom, hogy cserben hagyok... Mert mi lesz velük, basszameg....

distinct

Délelőtt még az érdekelt, hogy az az irigy, féltékeny és kicsinyes ribanc perszóna, hiába a faxon érkezett pecsétes kikérő az egyetemről, csakis "szívességi cserével" volt hajlandó elengedni Szegedre (haza, basszus, haza!), hogy megtartsam az előadásomat a konferencián.
Meg még kicsit az is érdekelt, hogy 1) a 11. évfolyam feje fölött még most, három nap elteltével is ott úszott a pálinkagőz, miközben én Babitsot próbáltam átvinni, és mindenkinek azzal dicsekedtek, hogy egy nap alatt hatvan liter alkoholt ittak meg 2) a nulladikosok pedig nem tudták kiheverni azt a tegnap esti eufóriát, amikor is Alekosz megnyerte a VV4-et. (Igen, ez a munkahelyem, magamnak köszönhetem, tudom...)

Most már inkább az érdekel, hogy hogyan foglaljam szavakba azt, hogy konkrétan sírva fakadtam a gyönyörűségtől, amikor szombat este Dianne Reeves abban az ocsmányronda ruhájában egyszer csak eltolta a mikrofont, és acapella betöltötte a teret - közvetlenül azelőtt, hogy lerúgta volna a szintén ocsmányronda cipőjét, hogy mezítláb visszajöjjön ráadást adni.
Bőgnivaló volt. És elénekelte a Crazy-t Gnarls Barkley-től.

És most így néz ki. Komolyan mondom, nagyon szar imidzs. Mint Carmen McRae. De hát ez az ő esetében sem érdekelt...

Agyf-----

Nem szeretnék olyan munkahelyen dolgozni, ahol:

1) Mivel minden agyba*ó programot az utolsó utáni pillanatban jelentenek be, képtelenség tervezni és alkalmazkodni, mely kifogásra a válasz nem más, mint a "de hát van a törzsidő"... akkor is nekem és a családomnak jogom van időben tudni, hogy mikor végzek, hova hánykor érek oda, és így tovább. Ez nem profit meg biznisz kemény határidőkkel és esetleges milliós percenkénti veszteséggel (vö. az idő pénz), ez csak a kurva közoktatás.

2) Ahol az agyba*ó program több órán keresztül abból áll, hogy EU-s irodák felfuvalkodott, de persze borzasztó jó PR-ú munkatársait meg reklámarcokat kelljen hallgatnom, ahogy verbálisan lealáznak engem, a velük korban és minden más emberi vonatkozásban egyenrangút, csak azért, mert ők EU és PR meg GDP, az iskolában pedig nincsen wifi, facebook és youtobe.

3) Ahol ezt a vagon szart "értékes szakmai programnak" próbálják eladni, és ahol még csak arra sem figyelnek, hogy a hallgatóság legalább minimálisan tájékozott legyen a topikot vagy a feladatokat illetően -- és ahol, a filmvetítés utáni jam session-ről, ahol a tizenévesek egy fia kérdést sem tudnak feltenni, az igazgatónő az első, aki elegánsan lelép. És ki. A moderátori szerepből.

De a legnagyobb bajom tényleg a menedzsment. Ha valamiben, ebben nekünk jónak kéne lenni. Vagy vajon ez valami degenerálódás nálam, hogy az én normám szerint legalább egy héttel előbb elő szoktam állni bármilyen programmal és a tudnivalókkal, ha valamit szervezek?

Minisz-terel-nök

Igazán nem lehet mondani rám, hogy ne akarnék emberileg közelebb kerülni az én miniszterelnökömhöz, ezért aztán arra vetemedtem, hogy megnéztem Hajdú Péter vele készült interjúját a Frizbiben.
Hajdú Pétert egyébként sosem nézek, maximum az interjúalany miatt (azaz kivétel pl. most, vagy a több héttel ezelőtti Keleti György-interjút); irritál a stílusa, a kérdései, a sznobizmusa, hogy fogalma sincs a világról. (Kettővel Orbán előtt egyébként Till Attilával beszélgetett az új, egyébként Cannes-ba is meghívott Csicska című filmjéről -- trailer itt -- és hát a szokásos irigykedő basztatáson csipkelődésen túl azzal verte ki a biztosítékot megint, hogy nagy naivan rácsodálkozott, hogy jé!, Magyarországon egyesek brutálisan és kegyetlenkedve kihasználják az embertársukat. Vagy hogy jé!, igen, ez itt történik tőlünk csupán pár száz kilométerre...)

Az, hogy a "miniszterelnök is ember" dramaturgiáját fogják követni a beszélgetésben, egyáltalán nem lepett meg, viszont az, hogy Orbán mennyire patriarchális, merev és konvencionális, az egészen mellbe vágott. (Annak ellenére, hogy a képbe az "Anya hol van" kérdéssel aranyosan beszaladó valamelyik kislány nyilván bájos, de korántsem spontán húzás volt, nem kéne elvárni a bulváron edződött nézőn, hogy ilyesmit beszopjon.)
Szóval arra a kérdésre, mit szól ahhoz Orbán (óppárdon, "Te", azaz Viktor), hogy a legnagyobb leány már nem lakik a családdal, a válasz az volt, hogy nem örül neki, nem helyesli, de hát nincs mit tenni... És igen, van udvarlója is, aki jóravaló fiatalembernek tűnik, csak hát "mégis csak nála van valami, ami az enyém". Kac-kac, kuncoghatnak ezen a nagymamák, hogy milyen helyes apuka ez a Viktor, csak hát kérem, ez a kijelentés kőkemény és nem kevés tekintélyelvűségről tanúskodik. Az udvarlóról persze nem sok derül ki, ahogy a fiúgyermek életének részleteiről sem (sőt, Orbán egyáltalán nem meggyőző atekintetben, hogy bármit is tudna a gyerekeiről) - mindezt a beszélgetés további részében "szemérmes apa-gyermek viszonynak" definiálják persze.
Sőt, a felesége a házat és nélküle, a családfő nélkül vette, ami persze "remek választás"... nos, tapasztalataim szerint pont azok a férfiak/férjek/apák beszélnek ilyen felszínesen és verbálisan hátba veregető gesztusokkal a feleségükről és a gyerekeikről, akiknek a mindennapjaiba egyáltalán nem fér bele az róluk való érdeklődés, gondolkodás és gondoskodás.

Egy másik kérdésben felmerültek a miniszterelnöki munka nehézségei és az azzal járó stressz. Orbán szerint ez "nem csupán egy állás", amit, "ha az ember bemegy a munkaközvetítőbe, akkor kiutalnak neki", hanem ez kérem olyan, amiért küszködni, hajtani és dolgozni kellett.
Ez valószínűleg végtelenül sértő kijelentés az ország populációjának azon része számára, aki régóta keres, de nem talál számára megfelelő munkát. Ezek a mondatok, azzal együtt, hogy Orbán azt is elmondja, hogy "a felesége még egy végzős egyetemi hallgatóhoz ment hozzá, nem politikushoz meg miniszterelnökhöz", remekül megmutatják, hogy az ország első emberének egyrészt fogalma nincs a munkaerőpiacról, az álláshelyzetről, másrészt soha egy percig nem élt bérből meg fizetésből. Ami nem baj egyébként, csak ne ragadtatná magát ilyen kijelentésekre.

Mindennek a tetejébe azt különösen pofátlannak, sértőnek és felháborítónak tartom, hogy a Gyöngyöspatai eseményekkel kapcsolatos töketlenkedést szándékos kivárásnak, átgondolt stratégiának definiálja valaki.
De azért rám egy rossz szava nem lehet senkinek. Az esélyt tényleg megadtam.