Tegnap

A héten (és a jövő héten is) kiselőadások, pontosabban vitaindítók zajlanak, a témaválasztásban szabad kezet adtam.
Az egyik srác a homoszexualitást vállalta, na, mondom, itt valami készül, és igazam is lett.
Mivel vitaindítókat kellett írni és előadni, ügyesen figyelt arra, hogy érveket és ellenérveket is felhozzon (szóbeli pirospont), de, mint tudjuk, a teljes objektív hozzáállás lehetetlen, úgyhogy persze kivillant a lényeg, ami egy -- prezentációt lezáró -- jóízű buzizós poénban kulminálódott: biztos ti is láttátok már azt az ominózus mémet, amin Sándor, József, Benedek zsákban hozzák a meleget, azaz Steiner Kristófot.

Az agyerem persze nem pattanhatott el, ez mégiscsak egy tanóra meg egy tanóra meg egy iskola, ez a srác pedig tisztességesen felkészült, és halálos komoly hittel beszélt arról, hogy a melegség egy betegség, hogy gyógyítható, hogy a melegek gyakrabban kapnak el nemi betegségeket, és hogy buzinak nem születik az ember, hanem az akar lenni.
Volt persze parázs vita, ha másért nem is, hát egy kis buzizás okán, de időkeretek ide vagy oda, egy-két célzott kérdést azért feltettem pl. arról, hogy ha buzivá nevelődni lehet, akkor hogy legyen heteroszexuális szülőknek meleg gyereke (válasz: mert olyan társaságba járnak), miért csak a férfi melegek vannak itt kipécézve (?), és hogy hallottak-e arról, hogy a hajlam esetleg genetikusan öröklődik (válasz: de tudósok bebizonyították, hogy nem, illetve hogy tessék, itt ez a prospektus, ebben konkrétan le van írva minden, meg különben is, akkor most én ezt mondom, hogy a melegség olyan, mint a rák? [wtf?!]).

Nagyon nehéz egy ilyen vitát kordában tartani, pláne, ha még hárman várnak arra, hogy beszéljenek, úgyhogy megígértem, visszatérünk a témára. Persze nagyon jól tudom, hogy az adott fiút érintően ennek semmi értelme nem lesz, a világlátását egy millimétert sem fogom tudni megingatni. Ami azért megnyugtató volt kicsit, hogy azt azért sikerült többekkel elismertetni, hogy 1) buzi lenni senki nem akar, mert mi is a jó abban 2) hogy akar-e valaki gyereket, az nem függ attól, hogy valaki buzi-e (mert persze feljött a jó öreg fajfenntartás is, mint érv) 3) végtére is a buzik is pont ugyanolyan nyugiban akarnak élni, mint bárki más 4) a vér és nemi érintkezés útján terjedő nemi betegségek nem csak a melegek közt tudnak terjedni, értem?

Ami viszont félelmetes, hogy 17 éves emberek sziklaszilárd és megingathatatlan véleménnyel rendelkeznek valamiről, amiről túlságosan is keveset tudnak, és nem is akarnak utánanézni más nézőpontoknak, hanem hangosan ordibálják a sajátjukat. Amikor hazajöttem, rákerestem kicsit erre a srácra, és kiderült, hogy a családja az egyik leghíresebb Hit Gyülis família a városban (gondolhattam volna), a szülei orvosok, és családostól ott vannak minden vidám vasárnapon. A prospektus pedig, ami a "melegekkel kapcsolatos mítoszokat cáfolta meg", nyilván valamelyik kellemes propagandaanyaguk volt.

Az a helyzet, hogy ez nekem azért új. Mármint nem az orvosgyerekek, hanem a "szektás" gyerekek, volt ugyan Jehovás tanítványom, több is, de rajtuk nem érzékeltem, hogy ennyire átitatta volna őket az ideológia, mint ezen a srácon tegnap. Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy ha a "buzivá nevelés" ennyire emberellenes, akkor vajon az, hogy a vallási nevelésben nem adunk választási lehetőséget, nem hasonló-e. Zavart ez az egész, főleg az otrombaság, úgyhogy később írtam neki egy óvatos üzenetet, benne néhány dolgot, amit még el szerettem volna mondani, csak nem volt rá idő. Küldtem neki egy cikket is, meg ajánlottam filmet, megdicsértem, hogy milyen fontos témát választott, és biztosítottam arról, hogy  később folytatjuk majd a vitát. Persze nem tudom, mennyire lehet vitának nevezni azt, amikor a másik fél egyáltalán nem nyitott semmiféle más nézőpontra. Még egy kicsit sem. Tudom előre, hogy bármennyire értelmes is ez a fiú, nem fog semmi történni. A keresztényi szeretetet és felebaráti elfogadás kártyát pedig nem fogom bedobni.

Hogy jót is mondjak, volt két másik nagyon érdekes vitaindító a nők és a sport, illetve a nemi sztereotípiák témában. Nem, nem én adtam az ötleteket, még egyszer mondom, bár volt egy listám, de ezek önálló választások!
Azt is észrevettem, hogy ezek is fontos témák számukra (vö. feminizmus, nőkérdés), mert sokat hallanak róluk, csak mivel felületesen tájékozódnak, ostobaságokat képesek beszélni. (Vagyis hát nem tudom, múltkor olvastam a helyi felettébb optimista napilapban, hogy a nemtelen Európa felé haladunk, és mi, magyarok vagyunk az utolsó mentsvár azok számára, akik még a normális családi értékekben hisznek, tanuljon tőlünk Hollandia, meg a többi buzisimogató.)

A vita- illetve párbeszédhiánynak pedig például az az eredménye, hogy a fiúknak már égnek áll a haja, ha meghallják a 'feminizmus' szót, a lányok pedig minden apróságért hisztiznek meg verik a palánkot. Úgyhogy azt is tisztázni kellett, hogy ha már feminizmus, azaz egyenjogúság, akkor abba az is beletartozik, kérem, hogy ha egy srácnak a rózsaszín meg a színes cuccok tetszenek, ápolja a bőrét, és szeret vásárolni, akkor nem buzizzuk le automatikusan.

Folyt. köv.
(hacsak fel nem nyom a Hitgyüli)
 

Univer

... az egy majonéz, tudom.
De itt most azon kezdtem el tűnődni, vajon az egyetemista intellektuális és evolúciós szempontból mennyivel fejlettebb embertársainál, még ha csak elsőéves is.

Egyrészt két hétköznapon végigmegyek délután kettő és négy között a tanszéken (sőt, a karon), és szinte csakis külföldi hallgatókat látok. Nem, nem baj, csípem a multikultit, az egyik órámra jár is egy orosz lány, nagyon okos, tavaly volt egy török tanítványom, ő is az volt. Mindketten törekvőek.
Csak azon gondolkodom, nem tévút-e valahol, hogy míg az egyetemek megpróbálják a pénzük miatt becsábítani a külföldi hallgatókat, az itthoniaknak egyre inkább csak a nihil jut.

Múltkor olvastam egy cikket (csak most nem találom), hogy a magyar hallgatók jelentős százaléka nem fejezi be az egyetemet annak ellenére, hogy a hallgatói szerződésben erre az esetre kötelezik őket a tandíjuk visszafizetésére és/vagy ledolgozására. A cikk nem keresett okokat, csak statisztikákat közölt.
Véleményem szerint amúgy még mindig túl nagy a társadalmi nyomás abba az irányba, hogy ha nincs diplomát, nem lesz állásod (hülyeség), sem magas fizetésed (szintén hülyeség), ezért aztán boldog és boldogtalan jelentkezik, főleg a bölcsészkarra úgy, hogy közben nincs előtte semmi perspektíva meg ambíció.

Persze biztosan számtalan más oka is van a sikertelenségnek meg a motiválatlanságnak.
Mint a középiskolások lelkeit jól ismerő oktató, igyekszem mindenre gondolni. Pontos, gondos információkkal látom el őket, mindent feltöltök a megfelelő helyekre, külön és hetente e-mailezek a házi feladatokról, ennek ellenére ma is megkérdezte valaki, hogy akkor most mit is kell csinálni.
Mondtam, hogy már kiküldtem az e-mailt régebben. Erre ő: igen, megkapta, el is olvasta, de nem emlékszik.
Na, itt néha patthelyzetben érzem magam.

Ugyanez van az instrukciókkal és az alapkészségek fejlesztésével.
Feladat: válassz ki egy témát, ami valamilyen módon kötődik a (széles értelemben vett) kultúrához. Fogalmazz meg egy állítást ezzel kapcsolatban (tézis). Gyűjts érveket. Olvass el min. egy szakcikket/szakirodalmat hozzá. Próbáld a prezentációt jól felépíteni. Add elő igényesen.
A témák megadva (próbáltam, de maguktól nem tudnak választani), a konzultációs lehetőség felajánlva (minden e-mailre válaszolok azonnal), szakirodalmi segítség szintén felajánlva. Az időpontokat ők választják ki.

Miután 6-8-an nem válaszoltak az e-mailemre, ezért eleve későn lett témájuk, az első prezentációs héten két hallgató mondta le a dolgot, az egyik úgy, hogy meg se jelent. A másikat már befenyítettem: megírtam neki, ha nem lesz idő rá a halasztott időpontban, egyszerűen nem hallgatom meg. Meg persze voltam kis füllentések: nem jó a ppt, elveszett a pendrive, nem tudta kinyomtatni, stb. stb.
A csúcs viszont az volt, hogy egy lány, aki a historical past/national identity témát választotta, azt mondta, ő kicsit bátorkodott megváltoztatni azt.

Téma: pozitív szemlélet a mai világban. Tézis: az élet szép. Érvek: hááát, pl. tök jó zenekarok vannak a 70-es évektől kezdve, meg felmentünk az űrbe, feltalálták az Internetet, szóval csak pozitívan előre, és minden jobb lesz, nem kell olyan sötéten látni a világot...

Nem , nem tini önsegítő csoportom van, hanem egyetemi szeminárium irodalom/kultúra témakörben.

Aztán ott ült egy srác pont ezen az órán, egy amolyan flegma filozófus, harmadéves, egyfolytában a telefonját nyomogatta. Kiderült, kényszerből vette fel az órát, kötelezőként, most fog végezni, hátára a púp. Azon kívül, hogy lenézően pislogott (és néhányszor elég kellemetlenül is éreztem magam emiatt), semmit nem csinált, semmit le nem adott, így egy nap gondoltam egyet, írtam neki egy e-mailt, hogy ez vajon szándékos passzív rezisztencia-e (az legalább tökös lett volna), vagy valami más. És ha teljesíteni akarja a kurzust, adjon már le pár beadandót, nem szívesen szívatok meg végzősöket.

Kiderült, hogy szó sincs tökösségről, egyszerűen lusta, meg elvesztette a kurzusleírást (igen, azt, ami év eleje óta fel van töltve, és amely mappára hivatkozva amúgy minden héten írtam egy e-mailt a csoportnak), de azért köszönte, és ígérte, ír valamit.
Múlt héten megkaptam a 'kritikus reflexióját'.
Ebben a félév elején tárgyalt négy szöveget veszi egy kalap alá, és ilyeneket ír, hogy...

... az irodalom- és kultúrakutatás nem tudomány, hiszen a tudomány egzakt tényekkel dolgozik. Ám ő az ilyen kurzusokon tényekkel még nem találkozott, csakis nézőpontokkal, de őt nem érdeklik a nézőpontok, csakis az igazság (sic!). A tudomány nem keveredhet a politikával (politika = többek közt a hatalom megszerzésére és befolyásolására irányuló tevékenység), ő nem is érti, minek hall politizálást (!) az órákon, különben meg mennyire visszás, hogy emberek abból élnek, hogy ilyen ingatag területeket kutatnak, mint irodalom meg kultúra. (Filozófia szakos hallgató, csak mondom!)

Tele van a hócipőm a mások fejében turkálással, ha 500 kisebb-nagyobb esszét nem javítottam szeptember óta, akkor egyet sem, de azért erre kénytelen voltam írásban válaszolni.
Leírtam többek közt, hogy bár nem vagyok otthon a filozófiában, de az igazság kérdésének szerintem elég nagy szakirodalma van, vagy ha józan ésszel nézem, akkor is megállapíthatom, hogy az igazságot mindig valakik deklarálják, azaz az sosem lehet objektív. A politika pedig többek között úgy kapcsolódik a tudományhoz, hogy az egyes tudományos tézisek elfogadása igenis hatalmi játszma, ha nem hiszi, kérdezze meg mondjuk Galileit vagy Giordano Brunót. Mellesleg meg szerintem a humán tudományok soha nem is aspiráltak a természettudományok piedesztájára, a kettőt egyszerűen nem lehet összehasonlítani.

Arra jutottam, hogy szép lassan (aktívan rájátszva vagy passzívan elviselve) mindenki aláveti magát annak, hogy itt igenis a társadalom elbutítása zajlik. Az oktatók fásultak, a diákok nem akarnak semmit, csak szabad, önfeledt életet, online játékokat és jó piákat, az egyetemeket meg majd fenntartják a kínaiak, az oroszok meg a törökök. Csak ki fogja őket okítani? Ez a kérdés. Majd a Rezsim Rokonai.
 

Inter

Tegnap volt TeachMeet, ami tulajdonképpen nevelőtestületi értekezlet volt, de úgy oldottuk meg, hogy egymásnak adtunk át mindenféle praktikumokat, jógyakorlatokat, vagy csak simán tapasztalatokat osztottunk meg.
Nagyon hasznos dolognak tartom az ilyesmit, amikor nem három vezetőt hallgatunk nettó öt órán keresztül, hanem gyakorlatilag bárki beszélhet. Igaz, végül felkértek néhányunkat, de voltak önként jelentkezők is bőven (tanár = exhibicionista), úgyhogy eltelt az idő.
A plenáris előadásokat mintha kicsit hatalmi alapon válogatták volna ki: egyrészt szolgálták az iskola működő programjainak bemutatását, másrészt fontos aktuális projekteket vázoltak fel. (Na jó, volt 10 perc a mindennapos éneklésről is, mert hurray-hurray, az egyik helyettes ének szakos, úgyhogy még énekelnünk is kellett. A néni a zenei általános iskolámra emlékeztet, meg persze Zsuzsira, a nagynénémre, akinek a zene a mindene, és bármit képes a zenén keresztül elmagyarázni.)
Nagyon dicséretes és szerény szerintem, hogy az intézményegység-vezető nem szólalt fel, gondolom, ez részben azért történt így, mert újabban kevesebbet tanít, másrészt meg -- ahogy én látom -- szerényen operatív az ő szerepe.

A gondom az volt, hogy utána a szekciókban nem volt átmozgás, azaz végig kellett hallgatnod mindenkit ott, ahova beültél. A kvázi avítt humán szekcióhoz képest szívesen meghallgattam volna az idegen nyelvet (bevallom, elképzeltem az én kreatív ex-kollégáimat, ahogy megosztják a nagyon ügyes tapasztalataikat, és baszki, hogy nem olyan helyen dolgoznak, ahol ezt lehet), de azért ez is rendben volt, mert azt láttam, hogy az idősebb kollégák sincsenek belesüppedve a nihilbe. (Az ország legjobb magyartanára plenárist tartott persze, nagyon jó volt, és akaratlanul is kapcsolódtam hozzá az enyémmel, de erről majd később.) Volt IKT, kreatív töri verseny, egy nagyon cool etikatanárunk van, és hát mindig nagyra becsülöm azokat a kollégákat, akik tudják az összes pedagógusminősítéshez szükséges szart, de legalább is a módszertani dolgokat, amiket én nem. Én csak használom őket. (Ennyi idő után kellett megtudom, hogy a grafikai szervezőket is mind ismerem, csak nem tudtam, hogy ez a nevük.)

Elég jól éreztem magam. Persze nem nagyon tudtam az elmúlt két és fél hónapból kiindulni, ezért amikor felkértek, hogy beszéljek valamiről, úgy döntöttem, az első éves egyetemisták és a középiskolai évek közt húzódó szakadék kapcsán mindenféle szövegértési deficitről fogok pár mondatot mondani. Gondoltam, ez fontos, hiszen egyrészt innen sokan mennek egyetemre, sokan jönnek vissza gyakorló tanárnak, meg nagyjából az első éves szemináriumok azok, ahol még meg lehet ragadni, ha valami nem világos. (Persze ez nem mindig sikerül.)
Beszéltem arról a törekvésről, hogy az egyetemi angol szakon már nem csak a szövegértelmezés a cél, kulturális jelenségeket próbálunk megérteni (szokások, médiajelenségek, politika, emberi viselkedés, stb.), és hogy a diákok milyen nehezen szakadnak el attól, hogy 1) értelmezni csak szöveget lehet, 2) ami szórakoztat, azt nem kell kritikusan megérteni, csak passzívan befogadni.
Holott ez jó irány a bölcsészetben, hiszen idegennyelv szakra nem feltétlenül csak irodalmi érdeklődésű gyerekek mennek, viszont a megértés/reflexió mindenhez fontos, nem csak a hagyományos értelemben vett szövegekhez.

Az óráimon egy Michael Jackson-videóval (Thriller) foglalkozó cikket szoktunk olvasni, ami a videót a rasszizmus szemszögéből elemzi, a tézise pedig az, hogy a fekete karakter teljesen tipikusan -- azaz rémisztőként, veszélyesként, szexuális ragadozóként van bemutatva annak ellenére, hogy MJ az első fekete előadóművész, aki meghódította a tömegmédiát. Amikor meg kell érteni ennek a szövegnek a lényegét, a diákok rendre mellényúlnak; vagy a cikkírót, vagy egyenesen MJ-t nevezik rasszistának, de azt is gyakran leírják, hogy egy videót felesleges elemezni, az csak a szórakoztatás céljából készült. Az elemzés erőltetett, MJ és alkotótársai nem ezt akarták mondani -- írják. Magyarán nem tudják felismerni a különbséget tény és vélemény, illetve objektív és előítéletes vélemény között sem.

Ezek után elmondtam, hogy szerintem továbbra is fontos az olvastatás, a mondatok szétszedése, az álláspontok elkülönítése, az irodalmi határterületekkel való ismerkedés; ahogy az is, hogy hangsúlyozzuk, a kritikus gondolkodás az élet bármilyen területén elemi képesség/készség.
Megkérdezték, látok-e fejlődést, mondtam, hogy a félév végén nem, de gondolom, azért a harmadik év végére elérnek némi eredményt magukkal, mivel a felsőbb évesek (nyilván sok-sok olvasási meg írási tapasztalat után) jobban szerepelnek ezekkel az (amúgy tök egyszerű) szövegekkel.

Komolyabb észrevételt persze nem kaptam, ez nem olyan közeg, de azért jó érzés volt, hogy itt mindenkit érdekel a szakmája. Nagyon jól tudom magamról, hogy ez baromira nem életpályamodell- meg módszertan-kompatibilis probléma, de engem ez a karrier nem érdekel, és soha nem is fog. Ezt majd megcsinálják mások.
Viszont ma odajött egy idősebb töri szakos kolléga, és azt mondta, megihlettem, mert ma bevitte a Kossuth Lajos azt üzente... kezdetű nótát, hogy, mint interdiszciplináris vonatkozást, a dallam és az éneklés szempontjából is megnézzék a nagy nemzeti öntudat témájához. Mert hogy minden értelmezhető, ami körülvesz minket.
Hát, ha már ennyit elértem, szerintem oké.
 

Elsivatagosodás

Ma történelem OKTV-n ügyeltem. A gyerekek másfél óra alatt befejezték a három órás tesztet, állítólag nem is szoktak többet ülni fölötte nagyon.
A feladatlapok leadásakor rövid polémiába keveredtünk az igazgatóhelyettessel (volt ebben némi hazabeszélés és sok-sok általánosítás is részéről, meg persze a polémia is túlzás, mivel én inkább hallgattam), mivel nincs túl jó véleménnyel a humán tantárgyak információdömpingjéről. Azt mondta, a humán tárgyak szerinte túlreprezentáltak a vizsgákon, a törit választható érettségi tárggyá tenné, szóval két válaszható vizsgatárgy lenne ildomos, míg a matek, magyar, idegen nyelv lehetne kötelező.
Azt mondta, ő nagyon pragmatikus ember, célratörő, és azt a szemléletes példát hozta fel, miszerint mivel járunk jobban egyedül a sivatagban: az analitikus-algoritmusos készségekkel vagy ha jól tudunk Goethét elemezni.

Megígértem, hogy elgondolkodom rajta, és el is gondolkodtam.

Egyrészt nyilván a humán tudományok iránti tipikus előítéletek szóltak belőle, amin azért nem csodálkozom annyira, mert ebben az iskolában a humán tudományok művelői (akár nők, akár pasik) legtöbbször csak nyafognak, dacolnak vagy mindkettő. Másrészt sajnos sokakban tévhitként él az, hogy adatokat és évszámokat tanítunk; a saját diákjaimat sem bírom leszoktatni arról, hogy évszámostul tanulják meg az életrajzokat, vagy hogy kritikátlanul minden tetsszen nekik, csak mert az kötelező. (Engem Jókai például halálra idegesít, ezt rendszeresen el is mondom, múltkor pedig Petőfi Minek nevezzelek? című verséből toltam egy akkora trollságot, hogy a fal adta a másikat... szegény hősszerelmes Sándor...)
Szóval erről az egész vitáról eszembe jutott a mostani nemzeti konzultációs kérdőív, és annak uszkve 18 soros kérdései/állításai, amiket, mire az egyszeri ember végigolvas és érzelmez, inkább nyom egy igent, csak hogy hagyják már békén. Az érthetetlenség és kuszaság persze csak az egyik baj, a másik a totál reflektálatlanság és félremagyarázás, értsd: látszólag jó móka Soros angol nyelvű írásaira hivatkozni dátummal (!), ha csak a mondatok felét idézzük be, azok még igaznak is tekinthetők, ám ha valaki elolvassa a 'de' és az 'ám' utáni részeket is (angolul, ugye, ami szintén humán tárgynak mondható az iskolai oktatásban), mindjárt kiderül, hogy a kérdőív/állítássor egy jó nagy humbug. Ennyire utánajárni persze senki nem fog, hagyjon minket mindenki békén.
Ahhoz is egy cizelláltabb gondolkodásmód kell, hogy rákérdezzünk arra: tényleg egy ekkora és ilyen jól fizetett kormánystáb kell ahhoz, hogy egy ennyire stilisztikailag és nyelvileg is silány vackot toljanak le az emberek torkán?

(A kérdés persze költői.)

Fordítva

Az ifjúsági regény, amit fordítottam az első lesz az adott szerzőtől, ami megjelenik nálunk.
Azon kezdtem el gondolkodni, kinek a felelőssége, mi kerül a srácok kezébe -- mármint azokéba, akik egyáltalán olvasnak. Az is eszembe jutott, tulajdonképpen nem is csodálkozom, hogy egy csomóan már nem olvasnak (vagy mást olvasnak!), hiszen a korosztály számára hozzáférhető könnyedebbnek, szórakoztatóbbnak számító könyvválaszték elég gyér.
A környezetemben lévő tizenévesek, főleg a srácok, keveset olvasnak. A lányok tapasztalatom szerint többet, de az, hogy milyen az ízlésük (surprise, surprise), sokban múlik a környezetükön. Az előző suliban volt olyan tanítványom, aki falta ezeket a vámpírszerelmes izéket (nem, nem azért vagyok ilyen slendrián a fogalomhasználattal, mert lenézem a műfajt, hanem mert kicsit sem vagyok tapasztalt ezekben, és nem akarnék úgy tenni, mintha az lennék), a fiúk meg, akik olvastak, Glukhovskyt preferálták (őt én is bírom). Az új munkahelyemen eddig csak egy srác kezében láttam könyvet, az valami norvég krimi volt.

Ahogy haladtam a fordítással, két dologban lettem egyre bizonyosabb: 1) ez a könyv a fiatal lányokra nézvést kifejezetten káros 2) mennyire érdekes már, hogy a fordítás az igazi close reading -- tökéletesen ki lehet ismerni egy szöveg minden csínját-bínját. Mert hogy nem mindig tudod megfogalmazni, mitől rossz egy könyv, de ha végigfordítasz egyet, rájössz. 

Az első ponttal kapcsolatban az van, hogy, amikor megpróbáltam összegyűjteni, mitől vonzódhatnék ehhez a könyvhöz arra jutottam, hogy egyrészt a mottó szerint ez a félénk, visszahúzódó, bátortalan tiniknek nyújtana afféle közös lelki élményt, hát, mondom, okés, végre. A főszereplő viszont ehhez képest persze hogy nem egy pattanásos és csúnyácska (vagy legalább is magát annak gondoló) kamaszlány, hanem egy amúgy már (gondolom, a PC szexjelenet érdekében) nagykorúnak számító majdnem nő, akinek (bár persze szűz) volt már palija, ráadásul az a mániája, hogy 40-es, 50-es évekbeli filmsztárokat majmol, Audrey Hepburnt meg Lana Turnert. Ez a Lana Turner-haj visszatérő motívum a könyvben, na nem mintha a művésznőnek ne lett volna számtalan hajviselete, de oké, legyen ez egy kulturális referencia itten. Nos, ez a lány a neten megismerkedik egy fiúval, akivel nem mer a való életben is kapcsolatba kerülni, ellenben megpróbálja lenyomozni és kilesni, közben pedig találkozik egy kockás hasú (!), vállig érő hajú (!!) szörfössel (!!!), akit persze eleinte a velejéig utál, de aztán -- spoiler alert! -- összejönnek. Naná, hogy a második adandó alkalommal levetkőzik előtte, majd, miután nettó négy percben megbeszélik az élete nagy traumáját is (azt, amitől egyébként ilyen kurvára introvertált), megvan a szex is, ami persze földöntúli, érzéki, csodálatos, az ég a földdel összeér, a világ darabokra hullik, stb. Csak azért nem angolul idézem, hogy tényleg mindenki érzékelje a frenetikát -- tapasztaltam kollégák mondták, hogy erre persze megvannak az angolban bejáratott jelzők, hát én is simán alkalmaztam a Júlia-Romána regényújságokból tanult körítést. Minden csodálatos, öt perc múlva a kiscsaj már a második kotont keresi a szörfös furgon elsősegélydobozában, de aztán szerencsére talál egy ülések közé szorult cápafogat, nagyon izgi, majd meglátjátok.  
Szóval köszi, remélem, a félénk lányok összes problémája megoldódott, rohan mindenki Lana Turnert bodoríttatni, és ebből a szépen felépített narratívából az is kiderül, hogy nem baj, ha félénk vagy, ha a sminked tökéletes, a rucid meg vintage, biztos akad egy szörfös csávó.
Arról most nem is beszélek, hogy az, ami a könyv kb. 20. oldalától nyilvánvaló az olvasónak, azt a mi főhősinánknak csak a 390. oldal körül esik le, nem baj, sok dolga volt a gyerekkori traumák, a Lana Turner-hairstyle meg a srác közelében érzett folyamatos bizsergés miatt.

Ami még imponált, az a fejezetek elején lévő filmes mottók, elkezdtem régi Hitchcockokat nézni, Cary Grantre meg Montgomery Cliffre guglizni, aztán ahogy haladtunk előre, egyre erősödött bennem a gyanú, hogy a Pitch Perfect, a Harry Potter meg a Star Wars már nem kifejezetten vintage (igen, ez egy közkedvelt jelző a könyvben) filmek, sőt, a mi szerzőnk vagy az első, vagy az utolsó öt percet nézte csak meg. Azért persze hálás vagyok, hogy így újranéztem pl. a Ponyvaregényt (aminek szarkazmusából a filmben persze egy fél dekányi sincs), de meg kellett, hogy állapítsam, hogy a kultúrbeetetésként használt filmes metatext egy nagy kamu. A mottóknak semmi köze nincs a fejezetekhez.

Ami meg a close readinget illeti, nos, életemben ennyi 'says', 'murmur', 'grunt', 'raising brows', 'growling' nem jött még velem szembe egyetlen angol nyelvű könyvből sem, úgyhogy komolyan elgondolkodtam azon, feladata-e a fordítónak az, hogy stilisztikailag jobb eredményt hozzon-e létre, mint az eredeti. Ha a szöveghűség jegyében az összes szóismétlést lefordítom, az nekem is fáj, úgyhogy egy idő után hagytam a fejébe. A másik pedig, amit komolyan nem értek: mi a fenének kell minden egyes ráncbecsípődést verbalizálnia a narrátornak? Kit érdekel, hogy a vetkőzős jelenet közepén hogy mossa le a tengervíz a szikláról a moszatokat meg hogy sirályok vijjognak az épp szexelni készülő delikvensek feje fölött? Ez valami überrealista omnipotens pozícióból működtetett prózapoétika (haha, hogy kedvenc kollégámat idézzem)?

Közben persze, mivel autodidakta vagyok, vettem pár leckét, és megtudtam, hogy ezen remek szerzők zöme fanfiction szerzőként indult, aztán a jó sorsuk kiadót kormányozott a seggük alá. (Nem olvastam a fanfictiont sosem, nem sznobizmusból, hanem mert ennyire nem rajongtam soha semmiért, de azért vannak, akinek elhiszem, hogy a fanfic szerzők közül sokan jobb sorsra érdemesek -- nem, a mi szerzőnk nyilván nem tartozik közéjük).

Na, a lényeg, hogy a munkát persze fel- és elvállalom. Érdekes és tanulságos volt, mert sok minden lejött azzal kapcsolatban, hogy milyen regényt nem szabad írni, meg hogy hogyan lehet rávilágítani arra, hogy valami mind cselekményét, mind stílusát tekintve übergáz. És igen, talán a pénzügyi szempontokon túl lehetnének más megfontolnivalók is, bár komolyan kétlem, hogy ez a könyv nem a 300 forintos polcon végzi-e belátható időn belül. Akkor meg minek.
    

Öregek

A Szabó Magda-verseny, Marton és Sárosdi szexuális zaklatás-ügye, a most látott Mészáros Márta-film, valamint Törőcsik Mari kórházi kezelése valami furcsa összefonódó olvasattá álltak össze bennem.
(Pedig nem is erről akartam írni, hanem a fordítási munkáról.)

Amikor megkérdezték, hogy tetszett a film, azt mondtam, hát, olyan Mészáros Mártás lett. Nem igazán lepődtem meg semmin, voltak szép és mély, hosszú pillanatok, nagy csendek. Kicsit túl sok ordítás. A történet jól össze van rakva, talán még izgalmas is, de amikor a gyerekek megkérdezték, miért van ennyi indokolatlan meztelenkedés meg szexjelenet, nem tudtam válaszolni. Illetve először azt válaszoltam, szerintem miattuk, de ekkor értetlenül néztek rám.
Aztán megnéztem az ATV-s beszélgetést a rendezőnővel, és sokakkal ellentétben nem háborodtam fel rajta. Nem tudom pontosan megmagyarázni, miért nem, a bűn relativizálása vagy az áldozathibáztatás nem okés, mégis valahogy érteni vélem, hogy mindenki csak a saját perspektívájából, a saját történelmi-kulturális kontextusából tudja értelmezni a történteket. És mindent.
A filmben fontos komponens a (háborús) nemi erőszak, aminek sok fontos lélektani következményét szerintem sikerül is megmutatni (és arról most nem beszélek, most, hogy gáz van, mennyire méltatlan, hogy bárkit, aki a filmes vagy a színházi világból a médiába csöppen, arra próbálnak meglehetősen arrogánsan rávenni, hogy foglaljon állást ebben az ügyben), de azt hiszem, nem lehet egy általános perspektívát megszabni, bármennyire súlyos is ez az egész ügy.

Ugyanez a helyzet a Szabó Magda kapcsán, akiről a versenyen nagyon lelkesen beszélt minden résztvevő, a felkért hozzászólók, egyetemi oktatók is (nyilván semmi fontosat, korszakalkotót vagy bátrat nem hallottunk, mert az ilyesmi túl kockázatos). Arról viszont éppen hogy nem beszél senki, hogy ez a néni milyen szép és optimista regényeket írt pl. a második világháború időszakáról, hogy bárcsak így, ilyen simán, ilyen burokban és gyorsan megoldódóan történt volna mindent, mint az Abigélben. Olvasom-hallgatom a rám szabott regényt (még mindig, mert most már végigmegyek rajta még egyszer), és egyre jobban idegesít a főszereplő nyafkasága, a világ iránti érdektelensége, az értelmiségi elzárkózásba bújtatott nemtörődömsége, önzése. Egyszerűen bosszant, még akkor is, amikor a másik karakter (az alteregó) talán pont azt hivatott képviselni, hogy ezt a finnyás, kisujjat eltartó arisztokratikus gőgöt ellensúlyozza, hogy az évtizedes be- és fel nem vállalás miatti lelkifurdalást kompenzálja. Bosszantó, hát el kéne mondani, de nem tesszük.
Amúgy ironikus, hogy pont egy olyan tanulmányi versenyen kell ezt olvasni, ahol (társadalmi szolidaritásból) előre le vannak zsírozva a helyezések, és tizenéves kamaszoknak kell azzal szembesülnie, hogy nem a teljesítmény számít, hanem hogy még ha jobbak is, át kell adni a helyezést a "trianoni árváknak". Ez most részvétlenül hangzik, de attól még rémes. Mert nem hiszem, hogy a fiataloknak bármelyik "oldalon" ezt kéne megtanítanunk -- sem a regény, sem ez az egész versenyhelyzet nem hordoz jó üzenetet.

Nehéz dolog ez a társadalmi felelősségvállalás és annak a valahogy való megtanítása. És mi imádunk mindenkit felelősségre vonni: itt természetesen nem a szexuális zaklatás (még két éve is aktív!) elkövetőjére gondolok, hanem mindenki másra, akit ebben a történeti pillanatban megpróbálunk a véleménye kategorikus kinyilvánítására rábírni. Egy csomó olyan helyzet van, amikor az embernek egy csomóféle véleménye lehet anélkül, hogy köpönyegforgatónak minősülne. A mi történelmünk nem nagyon kecsegtetett soha azzal minket, hogy az önálló, karakán erkölcsi pozíció kifizetődő, sőt. Hát hiszen ez van, nem? Nem számít ki vagy, mit gondolsz, az számít kit ismersz és kivel vagy jóban. Móricz ezer éve megírta a Rokonokban. Semmi nem változott. Mégis imádunk cseszegetni mindenkit, akiről úgy véljük, hogy egy kicsit megingott (főleg ha "nagy öregként" pont az ellenkező lenne a dolga), de aztán mi sem küldjük el a főnökünket a picsába, nem jelentjük fel a zaklatónkat, nem mondunk fel a munkahelyünkön, és -- állítólag a gyerek érdekében -- nem borítjuk rá az asztalt a zsarnok tanítónénire. Nem megyünk el már tüntetni október 23-án.     
Aztán néha mégis úgy teszünk, mintha tökösebbek lennénk, mint a többiek, de a magunk ilyesfajta megnyugtatása is csak ideig-óráig áltathat minket.

Amikor pár éve azt írtam, a halál lehet, hogy azt is jelenti, hogy egyszer csak elegünk van már mindebből, megkaptam a magamét sokaktól. De még mindig így gondolom; iszonyatosan melós és fárasztó hűnek maradni saját magunkhoz ebben a világban. Amikor alig akadnak olyanok, akik ezt egyáltalán megpróbálják.
És nem vagyok optimista ebben sem.
Ma megnéztem a vukovári tömegsírokat.
Olyan közel van ez az egész.
És nem, nem művészet.

Mítoszrombolók

Ma Petőfi kapcsán arról beszélgettünk a diákokkal, hogy miben áll az irodalmi kultusz meg imázsépítés, hogyan születnek az irodalmi legendák és mi tartja őket életben.
Erről már múltkori is volt szó velük, mert a nyolcadik órában, amikor tökre ki voltak bukva már, Barguzinról meg arról az őrült vállalkozóról, Morvairól, mutogattam nekik videókat, meséltem kicsit a túlidealizált költői szerelmekről és múzsákról, bemutattam az "igazi" Szendrey Júliát, és megnéztük Sándor 5-6 portréját a kis helyre szakállával. Azt is megbeszéltük, hogy nemcsak a népiességet, de az útszéli mocskos beszédet is bevitte a költészetbe -- ma biztos remek hiphopsztár lenne. Egy kicst meglepődtek, miközben én az irodalmi mítoszrombolásban dagonyáztam, gondolom, nem ehhez vannak hozzászokva.

Ez a dolog több ponton is aktuális, mert épp egy jó nevű magyar írónő a legújabb, és idei nagyszabású irodalmi versenynek a témája (a nevét csak azért nem írom ide, hogy ne legyek beguglizható, de idén lenne 100 éves). Ez egy hatalmas, határokon átívelő verseny, a határon túliak már egy éve készülnek, mi csak három hete (ne kérdezzétek, miért, belecsöppentem, de a háttérben nyilván orbitális bénázások és sértődések lehettek, aztán a gyakorlóiskola presztízse meg a nagy állami pénzek miatt már nem lehetett belőle kiszállni), úgyhogy úgy állítottam versenyzőt (kötelező jelleggel), hogy megkértem le kellett fizetnem három beígért ötössel.
Szegény, most a Für Elisét olvassa, amit én is újrahallgatok hangoskönyvben, és már az első fejezetnél dobtam egy hátast, hogy egy tizenhét éves lányt vajon mennyire csigáz fel, hogy húsz percen keresztül hallgatja Dódika szüleinek sivár (aka szexmentes) házasélete. 

Amúgy a múltkori rendhagyó órán Szilágyi Zsófia beszélt a szerzőről, rögtön a szívembe zártam, ez a beszélgetés sokat segített abban, hogy valami mosolygós megbocsátással, idős emberek iránt érzett együttérző szeretettől vezérelve tovább olvassam hallgassam ezt a regényt. (Szegény diákomat ez nem hatotta meg, a cselekménytelen, nagyon egocentrikus szószátyár prózától szenved, mint a kutya.)
Elhangzott többek között, hogy ilyen direkt módon saját életből dolgozni olcsó megoldás, de nincs más, mint erről beszélni, hiszen sem a prózai eljárások, sem a soft eseményesség/cselekményesség nem ér meg többet. A társadalmi kontextusról nem is beszélve. A néni szépen megélt az életéből, a nagy műveltségéből, a szövegszerkesztési/retorikai tapasztalatából, mindemellett imádta a figyelmet, és egy percig sem engedte kicsúszni a kezéből a dolgokat. Azt pedig meglehetősen rosszul viselte, hogy komolyabb szakértők nem foglalkoztak vele, őket megátkozta. (Becsszó!)

Szilágyi Zsófia meg Kiss Noémi megközelítésében is az tetszik nagyon, hogy mernek odamondani -- felettébb érdekes, hogy ez csak most, a szerző halála után X évvel történhet meg, persze ezt betudhatjuk annak is, hogy egyszerűen szóra sem méltatták bizonyos; ami érdekes, mert a népszerűsége hihetetlen és töretlen. Ha innen nézzük, elérte, amit akart. Én is olvastam őt, de a mostani viszolygásom jó példa arra, hogy megértsük az olvasási módozatok változását, ahogy az ember maga is alakul meg öregszik (vö. mi a fenét csíptem én ebben annyira?!).
És igen, ki kell mondani, hogy voltak és vannak sokkal jelentősebb szerző(nő)k, akiket nem sikerült ennyire kanonizálni, pedig sokkal bátrabban bántak magukkal, a hőseikkel, a szöveggel és a körülöttük lévő társadalmi-történeti-kulturális kontextussal is.

Na, miután ezeket szépen elmondtam a diákoknak, a ponyvairodalom kapcsán is kitértünk a titokzatos irodalomformáló erők mibenlétére (erről majd a következő posztban esik szó), és beszéltük egy kicsit a (szerintem) túlértékelt szerzőkről is.
Örülök, mert idén az egyetemista csoportjaim elég haloványak, ott a kultúra mibenlétéről van szó éppen, és úgy tűnik, lassan-lassan lecsurran és csöppen, hogy sok helyzetben mekkora orbitális méretű összeesküvés és manipuláció áldozatai vagyunk akkor, amikor már az óvodások is arról beszélnek, hogy a Sátánt Soros Györgynek hívják.

Biztos nagyon...

Biztos nagyon izgalmas lesz ez a gimnázium a sok okos és tehetséges gyerekkel... majd amikor egyszer már találkozom velük.
Nem tudom egyébként, várjam-e ezt, mert ha már jönnek, az azt jelenti, hogy visszafordíthatatlanul elindult a tanév, és nem lesz időm a) olvasni b) írni c) gondolkodni d) edzésre járni e) élni, f) pontpontpont, egyszóval semmire, ami feldob. Jó, rendben, ez most pesszimista hozzáállás.

Egyelőre csak értekezletek vannak, kicsik, közepesek, nagyok, mondjuk azt az ember örömmel látja, hogy a saját szakterülete is kap némi dicsfényt, meg hát egészen örömteli ének- és művészettanárokkal találkozni egy iskolában (hogy aztán később jól megváltoztassuk erről a véleményünket, persze).
Én nem vagyok hiú különösebben, nem törekszem a tanárságban hírnévre, úgyhogy eléggé idegesítenek a gőgös megjegyzések, és hát lássuk be, a legvonzóbb helyeken is vannak csontvázak a szekrényben, amik lehet, hogy már az első találkozáskor falkában dőlnek ki onnan.
Itt van például ez az iskola meg a díjnyertes színpadvezetője, akinek a sikereire SZÜKSÉG VAN, még akkor is, ha század eleji módszerekkel tanít szavalni (!), amit versmondásnak hív egyébként (!!), a színházról meg úgy gondolkodik, mint az ük-ükanyám, öregem, megnéztem a youtobe-on, a korszerű színjátszás a fekete streccsruha, lassú sétálás a színpadon és a deklamálás. Komolyan, megrémültem.

A magyartanárok persze fújnak és őrjöngenek, de nem azért, mert tizenéves gyerekek azt hiszik, a művészet egyenlő a hosszú, elnyújtott agóniával fekete pólóban, hanem mert ezek a srácok egyfolytában próbára járnak, a színpadvezetőnek meg akkora vonzereje van (szerintük), mint valami szektavezérnek.
Van ebben egyébként valami, ilyen ez a kis ország, bennfentes. Kapcsolati háló, elöregedett művészet, nyomulás, az elvtársam elvtársának az elvtársa. Nem vitatom, szépen színpadibeszélnek ezek a gyerekek, de valaki esetleg megmondhatná itt mindenkinek, hogy eltelt egy kis idő, és a színház nem az irodalom szolgálóleánya többé. Felszabadították a forradalmárok. Meg Grotowski. Meg a fizikai színház. Meg az élet, maga, a társadalomtudatosság, ami nemcsak a pofázásban nyilvánul meg. Satöbbi, satöbbi.

Jó, persze, nékem ebben egyelőre semmi részem sincsen (majd belerángatnak!), ám azt is meg kell jegyezzem, hogy EZ MOST KOMOLY, hogy a gimnáziumokban máig azok a tanulmányi versenyek mennek humán vonalon, amik MÁR ENGEM IS UNTATTAK?! Vegyük például a most aktuális őszi regionális irodalmi versenyt, ahol Pécs témakörben kellett regényeket megnevezni, hogy abból majd feladatokat állítsunk össze...
... hát, biztosan egy tuskó vagyok, de sem a Török tükör címűt, sem a P. Horváth Tamás egyik regényét sem olvastam. Ez persze nem jelent semmit, lehetnek ezek ettől még nagyszerű és fontos regények, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy a középiskolás korosztály nem fog tőlük ujjongani, úgyhogy az ötletgazdák megint szépen majd újratermelik saját magukat, csak kicsiben - és ez egy végtelenül szomorú történet. A maradék pedig még a könyvtár közelébe sem megy.
Meg különben is: nem lehetne már, hogy erről a városról a törökökön meg a Zsolnaykon kívül más is eszünkbe jut?!

Szóval hát itt is a(z irodalom)politika működik, kérem szépen. Te elismersz engem az ország legjobb magyartanárának, én elismerlek téged értékes és minőségi írónak, és dagonyázunk egy jót a regényvilágodban, amit ugyan mindenki utált és letett, de erről nem beszélünk. Minden és mindenki más meg le van szarva. Aztán még elmegyünk négy szavalóversenyre, három édes anyanyelvünk versenyre, öt szépkiejtésire, persze mindegyikhez tartunk hat fordulós előválogatót, hogy kirakassuk, aki egy kicsit selypít.

Na jó. Hogy mit fogok én itt csinálni, még nem tudom. De hogy kiskosztümöt és klumpát (meg lila vagy bordó szemhéjpúdert!) nem húzok, az tuti.

Birodalmi cirkálók

Az etyeki látogatás ötlete úgy jött, hogy tanév közben az egyik kollégám lelkesen mesélte, milyen érdekes dolog volt meglátogatni a filmstúdiót, van vezetés, lehet sétálni a díszletvárosokban, nagyon jópofa az egész. A problémám nem volt több, mint hogy nem szerettem volna odáig elvezetni, ezért megfűztem lelkes antibékemenetes szomszédomat, hogy az ő kocsijával menjünk, kicsit habozott, de miután mondtam neki, hogy természetesen Felcsútra is benézünk, rögtön belement a dologba.

Hát, le is foglaltam az időpontunkat (elég drága mulatság egyébként, hétvégén még drágább, egy felnőtt jegy 3100 forint, maximum a családi jegy éri meg, de erről a későbbiekben még esik szó), és nekivágtunk.
Az egész komplexum nincs nyitva folyamatosan, a megadott időpontokra lehet túrákra bejelentkezni, mi persze túl korán odaértünk, úgyhogy a mogorva biztonsági őr bizalmatlanul méregetett minket. A haverom mondta, szerinte nem lenne feltűnő, ha behajtanánk a kocsival, hogy ő Brúszvilisz és jött dolgozni, de mondtam, hogy a pali kicsit jobban néz ki annak ellenére, hogy minimum hússzal több nálunk. (Attól még a hasonlóság persze megtévesztő.) Szóval akkor átszaladtunk gyorsan Zsámbékra, ahol volt bruttó 10 percünk, akkora volt a forgalom.

Visszaérvén már megérkeztek a látogatók, besoroltunk szépen, sőt, a sorban még kaptunk valami bónuszjegyet is egy házaspártól, úgyhogy Tesco gazdaságosan be is tudtunk menni. A benti épület bejáratánál (bár komolyan azt hittem, valamelyik csarnokban kezdünk) elénk is pattant a mi kis idegenvezetőnk, nevezzük mondjuk Gegének, mert ezek olyan modern fiatal gyerekek, ezek a filmgyáros idegenvezetők, mindenkit ismernek és a becenevükön kell őket szólítani. Szóval ő mondta, hogy itt nagyon szigorú szabályok vannak, nem szabad fényképezni, csak ha ő mondja, és előremutatott egy nagy füves pusztára, hogy amíg elérünk az első díszletvárosig, elő se vegyük a telefonunkat, mert ötvenezre a bírság, hacsak le nem lő minket a szekuriti (haha, ez vicc volt, de amúgy tényleg minden be volt kamerázva).

Ez a bejárat

A nem fotózható rész egyébként egy homokos placc volt néhány műsziklával meg zöld háttérrel, ez valami Mars-áldokumentumfilm díszlete (hehe, díszlet), ami egyébként veszteséges, de azért még tolnak belőle egy évadot. Na, de ezen nem volt idő szomorkodni, mert meg is érkeztünk az első díszletvárosba, a Nyú Jork nevűbe, aminek a neve csak egy címke, ugyanis itt a nagyvárosi jeleneteket forgatják a filmekben. Amúgy régi amerikai városnak néz ki, de mondta a srác (a mi Gegénk), hogy ezt ám mindig a megfelelő városra átépítik. Fel is sorolt gyorsan néhány filmet és jelenetet, amit itt vettek fel, persze mi a haverommal egyet sem ismertünk (na jó, talán a Hellboy 2-t hallomásból), mert mi Tarr Bélán szocializálódtunk (na jó, nem, de majdnem).

Viccet félretéve, érdekes volt egyébként, sosem láttam díszletvárost, olyan, mint a szociális háló, elölről és az egyik oldalról nagyon jól néz ki, hátul meg csak alumíniumcsövek tartják, ezért aztán nem is lehetett felmenni sehova, csak messziről fotózni. Mondta ez a Gege, hogy a színészek se mennek fel a díszletre (belül/hátul üres, ugyebár), csak körülötte futkorásznak, aztán mennek a stúdiókba, szóval azokba a bazi nagy hangárokba, ahova sajnos nem lehetett bemenni, mert nem volt rá túraengedély.
Egyébként ez a gyerek végig csak ilyeneket tudott mondani, meg még, amikor látta, hogy lankad a figyelem, benyomott néhány sztárpletykát, amit egyébként a Blikkben is el lehet olvasni, hogy Madonna hisztis, a Kovács Ákos egy felfújt hólyag meg hogy Charlize Theronnak milyen hosszú a combja, meg hogy a férfi színészek élőben nem olyan jóképűek ám, mint a filmvásznon (váó, gondoltam, és akkor eszembe jutott a belépőjegy ára, ami nyilván ezt a szakértő idegenvezetést is magába foglalja). Mondta még, hogy ők nem mondhatnának amúgy rosszat senkire, úgyhogy a Fluor Tomi milyen jó fej, meg hogy Jeremy Irons a személyzettel ebédelt minden nap.

Na, ekkor visszaindultunk, mert a hangárok között nem lehetett átvágni (nem volt rá engedély, ugye), fényképezőket megint elrakni, jön a Marsfelszín, fotózni tilos.
A másik díszletvárost, amit láttunk, Rómának vagy középkori díszletvárosnak hívják, itt forgatják a Borgiákat pl. (ez amúgy is a stúdiónak a nagy sikere, minden Borgia-plakáttal van tele). Itt nem aluváz tartotta a házakat, de mondta Gege, hogy lehetőleg ne másszunk fel sehova, mert minden hungarocell meg funér, még a végén beszakad. Elmondta azt is, hogy a nagykapun kívül látható kukoricaföldön forgatták a Valami Amerika 2 világhíres jelenetét (ezt se láttam), meg hogy ne lepődjünk meg, hogy minden ilyen picinek és jelentéktelennek tűnik, a filmvásznon minden teljesen más (!).

Ezután tíz perc pihenő következett a kantinban, ami egyszerre volt ajándékbolt meg vécélejáró is, itt lehetett ajándékokat venni. Ekkor meglepődve tapasztaltam, hogy a kasszás csaj és a mi Gegénk a giftshopos és a büfés is egyben, elkezdtem gondolkodni, kik lehetnek ezek a gyerekek: talán elsőéves filmszakos hallgatók, akik élvezik, hogy mindenesek lehetnek egy hétvégén teljesen kihalt filmstúdióban (portás nem számít), és hollywoodi karrierről álmodnak közben.
A már majdnem másfél órás vezetésből még egy rész volt hátra, a benti kiállítás megtekintése. Egy másfél szobás lakásnyi teret kell elképzelni, ahol a  kiállításberendezők megpróbáltak némi filmtörténeti/-tudományi nyomot hagyni a látogatóban. Az mondjuk nem derült ki, milyen kultúrkörre fókuszáltak, mert szó volt kicsit a Korda-fivérekről (oké, róluk nevezték el a helyet), voltak eredeti Vuk-rajzok (?), sok-sok Borgia plakát, meg néhány ismert filmes trükköt imitáló szerkezet és masina (zöld háttér, fordított szoba, tükörszoba, plasztik hulla, stb.).
Na, itt már mindenki unta kicsit a banánt, miközben szegény Gege olyanokkal próbált brillírozni, hogy a reklámokban nem igaziból habos ám a sör! nem igazi fagyit nyalnak ám! nem forró a Nescafé! (a tampon és hüvelygombagyógyszer-reklámokról nem mondott sajnos semmit) - mert hogy ezeket már mind tudjuk a Spektrum csatornáról. Ez van, lemaradt a múzeumi tudomány.
Búcsúzóul még vetettünk egy pillantást a két fejre, ami állítólag díszlet a Prometheusban (nem tudom hol van, de esküszöm, megnézem újra UPDATE: rágugliztam és megvan!), aztán távoztunk, hellósziasztok, mondták az idegenvezetők, ilyen fiatalosan amcsi ez a filmstúdió.

Egyébként egyszer mindenképpen érdemes megnézni, az adatokat/méreteket kicsit szkeptikusan kezelni, nem elhinni a promóciós videót, hogy majd szinkronstúdiót, kaszkadőrshowt meg ilyeneket is lehet látni, de azért tök menő átmenni azon a kapun (ja, nem ott mentünk át), ami A marsi című film NASA-bejárata is.
---
És hát közel van a miniszterelnök faluja, Felcsút (ami lehet, hogy község persze), mintegy tizenöt kilométer, ahogy közelítesz, már érzed, hogy a levegő is más...
Trollkodásból doktorált útitársaim persze meg akartak állni a kisvasútnál is, ahol sokat fotózkodtak és menetrendet loptak, mondtam is nekik, figyeljétek meg, a stadionnál már ott fog várni minket a TEK.

Vajon kik fociznak a Balmazújvárosi Kamilla Gyógyfürdő színeiben....?

De nem várt ott senki, csak egy csapat turista, akik szintén A STADIONT akarták megnézni (köztük egy szlovák rendszámmal rendelkező határon túli hazafi sasmadaras brifkóval, bőszen fotózta a főnök házát), és akkor legmegdöbbentőbb felfedezésben volt részem: ez a kurva stadion tényleg a ház végében van. Echt. Konkrétan átmész a keskeny utcán, és ott. (Ezt nem fotóztam le, féltem a terrorelhárítástól.)
A ház egyébként szép, nem hivalkodó, a nagyzolást jól láthatóan az arénába feccölte a főnök. Mert az óriási, díszes és biztonságosan körbeépített. Bekamerázott.
Az én legtrollabb haverom persze focizott egyet egy citrommal a fociakadémia nyitott pályarészén (ó, az a szép zöld gyep), sőt, a Felcsút táblánál is meg kellett állni, hogy a citromkákat (narancsot nem árult a Spar így augusztusban) a férfias kis mellkasához szorítva pózoljon egy sort. A felvételek bizalmasak, mint mondtam, félünk a TEK-től. (A jó hír, hogy még mindig megvan mindannyiunk állása, ki tudja, mit hoz a szeptember persze...)

Hát, ez Felcsút, visszafelé azon gondolkodtam, milyen lehet itt élni egyszerű polgárként (hát még pláne, ha valaki nem is az!), mert a két percenként elhúzó hatalmas kormányközeli vállalkozói BMW-k jelenléte nem volt annyira megnyugtató.

A többi képet itt lehet megnézni >>>> KATT.

Hiperlinkes

Tudományos munkásságomról annyit (ld. előző poszt), hogy elkezdtünk tinifilmeket nézni, hogy lefordítsuk a fejezetek eleji mottókat. Megvolt már a Pitch Perfect, a Mean Girls és az Easy A, ahogy nézem, a következők rég nem látott klasszikusok lesznek a Chinatown, a Jaws, és a The Postman Always Rings Twice. Szerencsére a szöveg könnyű, még jól is szórakozom is rajta, arra meg majd később gondolok, mi lesz ezzel az egésszel munka mellett. Mindenesetre minden tinilány ismerősöm vendégem egy kötetre, ha majd egyszer ebből lesz valami.

Megvolt a fesztivál is, ami nagyon jó volt, persze mindig van egy mélypont, amikor már nem akarok vezetni, nem akarok menni sehova, nem akarok napon lenni és nem akarok több kulturális impulzust. De aztán mindig megyünk tovább, és mindig jó a vége. Persze a beszámolókból nem csak ez fog majd kiderülni, hanem néhány kritikus dolog is, mint például hogy néhány helyszín eléggé el lett hanyagolva, és hát az ilyen nagy múltú rendezvényeken mindig van valami, ami kívánnivalót hagy maga után. Nem baj. Azt nem írtam le, hogy úgy tűnik, öregszem, mert úgy bedagadt a lábam a melegben, ahogy még soha (vö. tuskólábú néni), szóval ez teljesen új élmény volt, ahogy az is, hogy bár a homlokom nem gyöngyözik, de a tarkómon a hajamból váratlanul a hátamra csöpög a víz... hát ilyen esztétikai élményekről tudok még beszámolni. (És a melegben dagadó láb effektusról és gyógymódjairól is kérdezzetek bátran.)

Holnap elmegyünk az etyeki filmstúdióba poénból (és persze útba ejtjük Felcsútot is), szóval remélhetőleg több élményem lesz, illetve többet lesz kedvem írni róla ebben a hőségben.

Fotók

Az úgy kezdődött...

... hogy lerobbant az autó. A város közepén.
Elég sokat mentem vele, nyekergett és nyikorgott, pont terveztem, hogy beviszem egy szervizre, aztán -- ahogy mondani szokták -- bevitette magát. Megállt egy belvárosi utcában, ráadásul engedélyköteles parkolóhelyen.
Jó fej volt a szerelőm, a három napos nyaralásból telefonálva hívott egy autómentőt, aki elvitt a műhelybe.
A pali jó fej volt, olyan hatvanas szakállas rokkerhobó. Ráadásul még sosem láttam kisautót feldobni a trekkre, nagyon izgi volt. Legjobban azt irigyeltem, ahogy hanyagul továbbintette a Merdzsókat, akik nem tudtak tőle bejönni az egyirányú szűk utcába.
Az úton a műhelybe megbeszéltük, hogy tök mindegy, milyen autót veszel, mindegyik szívás, látott ő már három hónapos luxuskocsit látszólag ok nélkül lemerült aksival.
A fiúk aztán bevették az autót, kiderült, hogy a gyújtásnál eltört valami csavar, a nyekergés meg valami gömbizé, amit megolajoztak, aztán majd egyszer kicserélik, ha lesz pénzem.
Ilyenek ezek a szerelőfiúk, figyelnek a pénztárcámra. Közben persze folyton poénkodnak a piros versenyautón, amibe ha beszállnak, elfogja őket a cifra remegés... Még jó, hogy a trekkerre való várakozás közben kiszedtem a macskás kormányvédőt (oké, a szürke virágos szőnyegek bent maradtak)....

Szóval délutánra kész lett, úgyhogy az egy órás városbeli bolyongás (amikor is megállapítottam, hogy a Kormányhivatal hétfő délután 2-kor már nem dolgozik) után mentem is érte a jó kis vihar utáni szaunában - busszal.
Imádom ezt a kocsit, mindent kibír, olyan, mint én. Lehet, hogy még fizimiskára is hasonlítunk. Persze az is lehet, hogy nagymama vigyáz ránk odafentről, ezért nem a bakonyi szerpentinen vagy a pozsonyi csúcsforgalomban krepált be a gyújtás, hanem a trip utáni első nap délelőttjén.

Ma pedig elmentem tűz- és munkavédelmi oktatásra, mert minden évben végig kell hallgatni, hogyan ne gyújtsunk fel egy diákot (vö. ha pedig meggyulladt, oltsuk el), hát, sokkal szórakoztatóbb volt, mint XY úrral szeptember elején. A csajnak volt humora, főleg saját sztorikat mesélt, dögös volt a haja és a végén nem kérdezett semmit, csak aláírt. Ezt persze megelőzte a munkavédelmi foglalkozás-egészségügyi orvos, aki sajnos alkalmasnak nyilvánított, viszont szerencsére az asszisztens közben átvitte a tavasszal már megállapított eredményeimet a saját gépébe (nem, nem változott semmi). Hihetetlen, nem? Két szomszédos rendelőről beszélünk, közös számítógépes rendszerről, de be kell menni, hogy egy vén doki (aki mellesleg legalább nem vetkőztetett melltartóra, hogy megvizsgálja a szemem) feltegyen két kérdést. Tiszta szerencse, hogy ezentúl nem kell rendelőkbe járkálnom (legalább is ilyenekbe), mert majd házhoz jönnek - komolyan!

Hát így telnek a napok, egy nyommer tiniregényt kaptam fordításra, hogy ne unatkozzak, de a tudományos munkásságomról majd a következő posztban írok.

 

Nyaras

Nagy híve vagyok a nyárnak is, meg a fesztiváloknak is, meg amúgy is úgy gondolom, hogy pihenni csak úgy lehet, ha az ember nem otthon van. Ha otthon van, csak dolgozik, tesz-vesz, pakol, rendet rak, mindig kitalál valamit.
Na nem mintha a nyár nem a nagy kitalálások időszaka lenne.
Szerintem leírtam már, hogy ez az év (tanév persze) elég fárasztó volt, és ezt a fárasztóságot/fáradtságot sokszor rossz eszközökkel vezettem le... úgyhogy az első kitalálásom az volt, hogy többet sportolok és sokat megyek ki a zöldbe. Na, ebből eddig csak az első valósult meg, mert (nyár lévén) lelkesen fel tudok kelni a reggel 6-kor kezdődő edzésekre, és vígan tekerek a magyar hip-hop színe-javára a klimaxos ötvenesekkel, akiknek délután már túl meleg van... Berreg a ventilátor, énekeljük a Red Bull Pilvakert, és minden fasza.

Elkezdtem rendet is rakni, ami félbe maradt, lévén hogy tapétacsíkok és festékes vödrök között kell lavíroznom átmenetileg, de lassan már ez is helyre áll. A szoba renoválás miatti átrendezése miatt a macska nem tud felmenni a megszokott bútordarabjaira, ezért hisztizik (meg amúgy is, mert már öreg, és mos éppen nem tátott szájjal hanyatt fekve piheg, mert 40 fok van a szobában). Ez eszembe juttatta azt a nyári kitalálást is, hogy elviszem a cicadokihoz, ahova egyébként minden évben rendes mamaként. Ha ez megvolt, akkor rendbe teszem a biciklimet, és jöhet a természetbe menetel, persze csak megfelelő klíma esetén.

Idei első fesztiválunk amúgy a VeszprémFest volt, ami idén különösen mókásra sikeredett. Nem volt jegyünk egyetlen nagykoncertre sem, mivel egyrészt tavaly óta kétszeresére emelkedtek az árak, másrészt pedig popkoncertre nem adok ki egy kisebb vagyont, megnézem inkább a youtobe-on.
Szomorú ez egyébként, hogy a régi jó kis dzsesszfesztiválok hangulatát (vö. történelmi városok, köves utcák, közvetlenség, és jó zene!) felváltotta valamiféle üzleties szemlélet. Egyrészt áthelyezték a rendezvényhelyszínt az Óváros térről a História kertbe, ahol felhúztak egy csomó sátrat, mint valami burzsuj esküvőre. Felállítottak egy ocsmány kék mobilnézőteret, persze hagytak állóhelyeket is (tombolni, haha), és teletáblázták a várost, merre kell menni és hol lehet parkolni.
Ami ebben jó volt, hogy a lezárt vár területeit is meg tudtuk végre nézni, kisétáltunk a Kálvária-dombra, és megnéztük a vár alatt található kis utcákat is. 

És most jön a poén: este visszasétáltunk, és tökéletes akusztikával lehetett hallani a(z egyébként rémesen kommersz) Heather Small-koncertet, sőt, egy erősebb távcsővel, gyanítom, még végig is lehetett nézni.
Na igen, Heather.... A délutáni séta alkalmával a próbát is hallottuk, nem nyűgözött le. Persze egyébként sem értem, hogy egy fesztiválra, ahol Dee Dee Bridgewater, Diana Krall meg Marcus Miller játszott valaha, miért a New Power Generation (Prince ex-zenekara, akik remekül élnek az életműből, úgy látom) és Tom Jones a sztárvendég. (A rajongók persze már kiposztolták a videókat a Sexbombról meg a Delilah-ról.... az ötletet pedig, hogy főleg álló jegyeket adjanak el, nyilván a tavalyi Jamie Cullum-koncertből nyerték, ahol a közönség spontán felállt a székből...)

Na szóval végül kiröhögtük Heathert, megírtunk (fejben) egy kritikát, ahogy szoktunk, aztán elmentünk a Rozé, Rizling és Dzsessz Jazz Napokra, ahol hatszáz forint volt egy deci bor, de legalább ingyen volt a zene.
Direkt Falusi Mariannra voltunk kíváncsiak, akit én személy szerint nagyon bírok, és amíg sorban álltunk sörért, el is énekelt egy remek kis Gershwint. Aztán sajnos, amint letettem a fenekem, már ABBA meg Michael Jackson-dalok jöttek, szegény Marcsa nyilván látta, hogy senki nem elég részeg még ahhoz, hogy sztenderdekre bulikázzon. Így aztán maradtak a Demjén Rózsi-slágerek (persze lényegesen minőségibb kivitelezésben).

Azon tűnődtem egyébként, hogy készülnek-e az ilyesfajta koncertekre az ilyen profi énekesek, mert nagyon úgy tűnt, hogy egy kész repertoárt mozgat. Előtte volt a kis tabletje (nem, nem kotta ám!), és ott pörgette a dalszövegeket, mi kell a népnek.
Egy ponton oda akartam menni a színpad elé szólni neki, hogy bazmeg, hagyd ezt abba, de aztán a Time After Time-ra jól elbuliztam egy filippínó párral, akiknek szerintem fogalmuk sem volt, hova csöppentek (viszont sok szekszárdi bort ittak), és végre hallottak egy nemzetközi slágert.

Hát így telt eddig.
Legközelebb viszont csak Jamiroquai-koncertre vagyok hajlandó menni, ha már nemzetközi és drága. (Miközben ezeket a sorokat írom, épp egy live streamet nézek a facebookon, 18 perce tolják a fankit, Jay Kay fölött kicsit eljárt az idő, kicsit izzad az űrsapija alatt, de minden tökéletes.)

Utolsó

Nagyon intenzívek voltak az utolsó napok az iskolában, nem is volt időm írni minderről.
Összességében is elmondható, hogy iszonyú fárasztó évet zártunk minden szempontból, jól kimerültem, egy hete nagyjából csak filmeket bámulok, illetve végre kiolvastam a január óta magamnál tartott nagy, rózsaszín regényt, ami egyáltalán nem érte meg, de, mivel karácsonyra kaptam, megfogadtam, hogy kivégzem (lehet, hogy később még írok róla).

Három emelt vizsgám volt, két nyelvvizsgám, rengeteg értekezletem, egy három napos osztályérettségim, sok-sok agybaj, egy bankett, egy tanári buli és egy felmondás, egy osztálytalálkozó. Közben dolgozatok, egyetemi évzárás, a diákoktól meg nem tudtam elbúcsúzni, amit nagyon sajnálok, és majd megpróbálom valahogy megoldani. (Bár ha az érettségizőkre gondolok, felesleges felhajtás az egész, úgyis a jótékony feledés a vége.)
Közben amúgy nem volt érzékelhető sem a tempó, sem a súly, aztán a végén csak azt vettem észre, hogy teljesen kiégtem.

... pedig egyébként eufóriát kéne éreznem, hiszen munkahelyet váltok, ami alapvetően jó. Ma pont kiválogattam a cuccaimat, félretettem minden angolos tananyagot, hiszen azt most egy darabig nem fogok tanítani.
De nem érzek eufóriát, lezártságérzésem sincs, csak azt érzem, hogy itt a szabadság, és ma nagyon tudatosan rákoncentráltam arra, hogy holnaptól szabadságon vagyok.

Az új hellyel az első tapasztalatom az, hogy a normális emberi dolgokat természetesnek veszik. Én persze óvatosan közelítek, sokat kérdezek, és nem értik, miért. Gyanakvó vagyok, ezt szintén nem értik, talán a mással való kiszúrás nem olyan természetes mindenhol. Augusztus végén már majd biztos kíváncsi is leszek, egyelőre azt érzem, hogy nem akarok tanterem közelébe menni...

Az utolsó napok minden hülyeség ellenére könnyedén zajlottak, de ez sem volt különösebben más, mint máskor, hiszen a vizsgák után már két rendrakás és három javítóvizsga-dolgozat összeállítása közben inkább kávézunk meg dumálunk - minden olyasmit csinálunk, amit év közben is kellene.
A felmondásom áthelyezési kérelmem szóbeli bejelentése simán zajlott, a főnök nagyon jól el tudja játszani, hogy egy cseppet sem lepődik meg, és pár nap alatt nagyon csinos fedősztorit rittyentett a publikumnak arról, hogy miért megyek el: kutatótanári ambícióimat neki már nincs lehetősége támogatni, arra csak ez a másik iskolatípus alkalmas, ezért ő nem tarthat vissza.
Ehhez képest az igazgatói irodában zajló megbeszélésen csak arról volt szó, milyen jól emlékszik rá, amikor az engedélye nélkül új tanári asztalt választottam magamnak, amiből ő áááá, nem csinált ügyet, viszont ez szerinte már azt jelezte, hogy megromlott a mi amúgy csodálatosan remek kapcsolatunk (everybody loves Bridget).
Nem rántottam fel magam rajta, ahogy azon sem, hogy a tanévzárón elfelejtett elbúcsúztatni, illetve amikor észrevette, hogy csak két csokor virágot vetetett a kis ölebeivel a két másik távozó kollégának, volt képe az mondani nekem, hogy tanárokat nem szoktak kétszer elbúcsúztatni. (Amúgy persze mást sem.)
Azt egy kicsit sajnálom, hogy nem lesz alkalmam az új harci kutyájával együtt dolgozni (az előttem egy héttel felmondott igazgatóhelyettes pozíciójára ugyanis rögtön kerített egy embert egy másik iskolából), akiről csak annyit mondanék, hogy saját megítélése szerint emberi kapcsolataiban a teljesítményre törekszik (sic!). A tesi szakos kolléga szerint jöhetett volna akár katonaruhában is, bár a tüsi haja, a karika fülbevalója, a vékony szemöldöke és szögletes állkapcsa így is sok mindent sejtet. Igazán kár, hogy nem fogom megismerni.

A záróbulit aztán Orwell Állatfarmján tartottuk, ahol megettük a leölésre ítélt szürke marhákat (elfogyott ugyanis a fenntartásra szánt EU-s pénz), ahol szép ajándékokat kaptam a kollégáimtól, ráadásul nagyon látványosan.
Szomorú egy munkahely ez, mindenki elégedetlen, mint a leölésre szánt szürke marhák (nyelvtannáci olvasóimnak mondom, kétféle helyesírást találtam eme hungarikumra!), de csak az elenyésző kisebbség mer szólni vagy gesztusokat tenni élete kockáztatásával. Vagy legalább protokollellenesen felvenni egy nadrágot szoknya helyett, ünnepségekre. A retorzió ugyanis sosem marad el. 

Ezért aztán amikor a dirinő szomorúan ette a marhapörit egyetlen csatlósa társaságában (akinek már nincs veszteni valója, ugyanis nyugdíjas), nem sikerült megsajnálnom, viszont el sem köszöntem tőle. Ezen biztos megint megsértődött, de annyi baj legyen.
A látványos búcsúkat amúgy utálom, teljesen feleslegesnek tartom, hogy visszamenjek az augusztusi értekezletre, bár híveim szerint igenis vetessek a közalkalmazotti tanács pénzéből (amit én is mérsékelt lelkesedéssel, de befizettem) valami méregdrága könyvet, és küldessem el postán.
A csokor virág is jöhet.
Megköszönni nem kell semmit.

Indiában, hol éjjel a vadak...

Indiában, hol éjjel a vadak várnak, ott minden napszakra jut egy madár.
Úgy kezdődött, hogy kivágták a mellettünk lévő fasort, mert épült a területre egy Penny Market.
Erre az ott tanyázó varjak áttelepültek a házunk elé, és mivel négykor kelnek minden nap, eléggé vészjósló hangon hívják fel a figyelmet arra, hogy megint eljött egy kibaszott nap reggele, és ez sem lesz jobb, mint a többi.
Már az újságok is megírták őket, de nem tágítanak, egyre többen vannak és egyre hangosabbak.
Azt vizionálom, hogy beszállnak az erkélyre, és véres csatába elegyednek a macskával, aki, mivel konzerven és száraz tápon él, elfut a gecibe.

Aztán a minap, ahogy melegedett éjszaka is az idő, a másik oldalon éktelen nyikorgásra-vijjogára lehetett figyelmes az ember. Olyan a hang, mintha a játszótéri hinta nyikorogna éjjel, mert szellemgyerekek veszik használatba, amikor már senki sem látja. Ráadásul egyszerre többet is, mivel más és más zenei hangokon hallani a kísérteties zajt (mélyebb, magasabb). Először azt hittük, denevérek, aztán kiderült, éjszakai baglyok. Több fán ülnek, és egymással beszélgetnek. Gyanítom, az aznap elrabolt lelkeket számolják.
Egészen sajátos élmény beállni a fa alá az elhagyott játszótéren, és felvilágítani mobillal. A bagoly elhallgat, lenéz, forgatja a fejét, szinte száznyolcvan fokban és pislog. Nem vijjog olyankor.

Az életünk egy kibaszott jelenet a Mad Maxből.
Délután a szomszéd kiscsaj homoki quadja berreg a betonon, aztán jönnek a baglyok, majd a varjak.
Tényleg csak az elnyújtott szájharmonika-szólam hiányzik.

Relativity

A viszonylagosság nálam úgy működik, hogy általában észre sem veszem, mekkora terhek és felelősségek nyomják a vállam. Amiket egyébként én vállaltam, csak nem mérlegeltem, mert nem tudtam vagy nem akartam. Ennyire fasza gyerek vagyok. Mit nekem.

Ha mások rám szólnak, lecsitítom őket, hogy á, dehogy. Aztán egyszer csak -- mint amikor rádobnak valakire két cementes zsákot -- nagyon hirtelen megérzem. Kellemetlen, ahogy hirtelen megérzem, hogy ez milyen kibaszott nehéz. Súly, teher, nyomás, mázsák, tonnák. Szar. Ilyenkor általában csak az üvöltő rockzene segít. Sok gitár. Aztán később majd cizellált és filozofikus mondatokban kinyilvánítok.

 

 

 

Várfal

2017. június 14. szerda 9 óra 58 perc

Ülök a várfalon, és kicsit úgy érzem magam, mint Lisbeth Salander, amikor a kórházi ágyon a kis kütyüjén világméretű összeesküvéseket hozott éppen nyilvánosságra (vagy arra készülődött).
A hatodik napja vizsgáztatok különféle vizsgákon, egész nap vagy fél nap.
Közben színházi fesztivál van, ami rend szerint éjszakába nyúlik (nem tudom, miért kezdenek 210 perces előadásokat este 9-kor).
A folytonos üléstől beálltak az izmaim, ezért múlt reggel felkeltem ötkor, és elmentem a hat órakor kezdődő edzésre.
Utána bementem dolgozni, ahol megkérdezték, részt vettem-e az éjszakai sportprogramon (nem), mert olyan álmosnak nézek ki.

Szóval ülök a várfalon, ami alapvetően jó, mert reggel 9 óra van, és nincs itt senki. Ne, ne kérdezzétek, miért kell várlátogatást és kultúrprogramot reggel 9-re 8-ra szervezni, amikor semmi nincs nyitva. Később persze kinyitnak ezek, a kultúrfőváros megtelik turistákkal, osztálykirándulókkal és dologtalan jómódú középkorú értelmiségikkel.... de most még nem.
Ülök a várfalon, van nálam két könyv, egy mp4 lejátszó (fejhallgatóval), egy tanári notesz, egy kis termosz tea, egy megvásárolt víz (a behűtött uborkás vizemet a mélyhűtőben felejtettem, mert éjjel fél 12-re értem haza a Bűn és bűnhődés első felvonásáról, és reggel nem voltam teljesen magamnál) és egy nagyon rövid, netről kinyomtatott guide a várfalról.
Beugró vagyok ugyanis.
Ez itt, kérem, a kisgyerekeknek szervezett kultúrprogram, ami lehetőleg reggel nyolckor kezdődik, hogy még jobban utálják, és amiben négy órát kell gyalogolni a tűző napon, hogy még annál is jobban. Tizenöt perces programok hatvan percre vannak kalibrálva, hogy az időérzéküket is elveszítsék, de azt nem sikerül, illetve már korábban elveszett (vö. "menjünk haza aludni").
Nem voltam ugyan beosztva erre a programra, dolgozom én eleget, vizsgáztatok, naplót írok, értekezek, érettségit, bankettet készítek elő, konzultálok, a felmondásomat tervezgetem gondosan, de hát mit lehet tenni, ha a beosztott kolléganő előre tervezett módon pont erre a két napra hasmenést kapott. Biztosan a hőség... A lényeg, hogy ezt is megoldottuk (pipa), szóltunk egy ráérő kollégának (pipa), aki ugyan nem tud semmit az egészről, mert éppen öt napig nem tartózkodott a munkahelyén a vizsgák miatt. Nem baj, hogy nem tudja a diákok nevét (a kollégákat csak felismeri a téren), de az sem, hogy anyagot sem kapott a helyszínről - alapvető pedagógiai kompetencia ugyanis, hogy utánanézzen az interneten, és önállóan rendelkezzen a diákok kaja- és pisiszünetéről a belvárosban. Vagy inkább arról, hogy a feszült érdeklődéstől se éhesek ne legyenek, se pisilniük ne kelljen.

Itt ülök a várfalon tehát, az első csoportot még megtaláltam, megnéztük a várfalat; a második annyira felpörgette az idő malomkerekét, hogy elhussantak előlem fel a várfalra (idő előtt húsz perccel), bottal üthettem a nyomukat. Jó, mondjuk nem ütöttem, elmentem kávéért (Bűn és bűnhődés, ugye), aztán kerestem egy nyilvános mosdót, amit pont akkor nyitott ki a vécés néni, és bár épp egy ismerőssel tárgyalt ("Jáááj, egyem a zuzádat, nem ismersz meg? Há' gyerekkorodbó' ismerlek, nem mondod, hogy most itt dógozó', így megnőtté'?! Tudod, én vagyok az unokatesód nagybáttyának, a Gázsinak az unokahuga, a Jóska vót az e'eső férjem!"), de azért bemehettem. Száz forintért.
Utána visszamentem a várfalra, lelkiismeretből.
Közben arra gondolok, jó dolog megszervezni ilyen diákprogramokat, szépen, gyorsan kipipálni azokat, aztán nem gondolni arra, hogy adtunk egy tockost a kultúrának. Később jól nevelten és tanárosan ingatni a fejünket, hogy micsoda érdektelenek ezek a gyerekek.

Jó hely ez a várfal, arra gondolok, ha egyszer lógnék a munkából, ide jönnék. Ülnék a fűben vagy a falon, ne jár itt senki, főleg ilyenkor, kora délelőtt, olvasnék egy könyvet, és úgy tennék, mint aki turistacsoportra vár. De az soha nem jön el.

Vanitatum vanitas

A hetekben túlestem néhány határidős munkán.
Leadtam például az érettségi-dolgozatokat, amik mérhetetlen csalódást okoztak, de erről most nem fogok írni, mert végül is a ballagás meg az utolsó pár hét már túllendített ezeken az érzéseken. A javítás körül történtek sokkal nagyobb csalódást okoztak, de most erről sem fogok írni, mert már nem érzem magaménak ezt a problémát. Ezt sem. Sőt, a munkát sem érzem annyira fontosnak, hogy tovább problémáznak rajta. Valahol bosszantó persze, hogy az iszonyatos megfeleléskényszerrel legitimáljuk azt a sok baromságot, amit ránk nyomnak. Én nem akarok ebben élni, nem akarom ezt csinálni. Nincs ekkora fontosságtudatom.

A mai dolgozatmegtekintést is (a tetőtéri terem kb. negyven fokos hőmérséklete ellenére) hűvösen tudtam kezelni. Mindenki ott lesz a szóbelin, lesz sok nyökögés, dadogás, de legalább gyűlnek majd a poénok is. 
Az emelt vizsgákkal is végeztem, valahogy egyre lazábban csinálom azt is. Ha tripla időm lenne, akkor persze biztosan nem így lenne.
A két javítás között nem volt nagy hangulati eltérés, az utóbbin a javításvezető majd egy hetet kért a felüljavításra; amikor én találkoztam vele, már olyanok voltak a szemei, mint Tomnak a Tom és Jerryből, amikor átmulatott néhány éjszakát. Megcsináltam, amit kért, aludjon nyugodtan.

Az egyetemen is lezártam a félévet, és az sem volt energizáló vagy inspiráló - orbitális baromságokat olvastam, amikből még idézni sem volt kedvem. Az egyik óra végén odajött egy srác (vitaképes és nagyszájú volt, bár kicsit hebrencs), hogy köszöni az órát, de ő azért csalódott, mert itt az embereket nem érdekli semmi. Helyeseltem, hogy valóban nem. Azt mondta, ő azon van a legjobban kiakadva, hogy a tanár szakosok a leghülyébbek (első éves óráról beszélünk). Mondtam, hogy szerintem is, és ez tragikus... Azt kérdezte, mi lesz ebből a világból, ha ilyen emberek lesznek a tanárok, ő pont azért nem szeretne tanár lenni, mert szétszórt, nincs benne respekt és távolságtartás, hirtelen ember és nagyon lelkes.... mondtam neki, pedig jobb lett volna, ha inkább ő jelentkezik tanárak. Nem lesz tanár. Elmegy külföldre. Remélem.

Aztán voltam egy próbatanításon. Nem túl lelkesen tartottam egy sokadik Kölcsey-órát a hazáról, tele van már vele a bánatos bugyrom. Szubvertálni kellett volna az egészet meg dekonstruálni durván, de hát azt mégsem tettem... majd egyszer.
Felvettek. Oda fogok menni dolgozni ősztől.
Annyira kiégettnek érzem magam, hogy nem is ujjongtam, pedig örülök, hogy megszabadulok fél mázsa elmebajtól, és végre békén hagynak kicsit. Hogy legalább nem egy olyan helyen kell majd dolgoznom, ahol nem bíznak a lelkiismeretemben, ezért folyton ellenőrizni akarnak.
Örömömben elmondtam ugyan pár embernek, de hivatalosan még nem mondtam fel.
Az sem érdekel igazán, ha kiszivárog, bár tudom, hogy azzal nem járnék valami jól.
Aztán meg higgye mindenki csak azt, hogy azért vagyok hallgatag, mert fáj a szívem.
Hát nem fáj.
Szerintem mindenkinek menni kéne.
Gondolkodtam ezen, és tényleg, a jó kollektívához valamiféle önazonosság, önbecsülés, kevesebb félelem és több bátorság kellene.

Végre megírtam a recenziómat egy nálam fiatalabb lány doktorijából készült könyvéről, és ezen is elgondolkodtam... mert ez is mire jó. Mármint nem, nem a recenzió, hanem a tudományos blabla hulla egyszerű dolgokról. Ne értsetek félre, fontos a tudomány (nekem is), de amíg csak ilyen lányok írnak monográfiákat, mindenki azt fogja gondolni, hogy ez a tudomány. Hát pedig szerintem nem. És ilyenkor megint felötlik bennem, hogy lennének fontosabb dolgaim is.... Mondjuk nem tudom, azoknak rajta kívül ki venné hasznát.... most, hogy a huszonévesek wikipédiás forrásokból írnak diplomamunkákat, az oktatók meg nem szólnak egy szót sem. Én (meg még néhányan) persze szólok, és mindezt mérhetetlen értetlenség övezi.

Visszamenőleg elolvastam a híreket (elküldöm magamnak e-mailben, és összegyűjtöm), így bukkantam néhány hátborzongató dologra családpolitika témában.... Egy félelmetes sorozatot nézünk (a regényt is elolvasom a nyáron, és tévedésből az egész estét verziót néztem meg először, ami szintén nagyon frusztráló, nem is értem, hogy maradt ez eddig ki), ami ijesztően rímel erre az egészre, és komolyan elkezdtem gondolkodni, mi lesz majd, ha elindul a begyűjtés... Hogy a gyarmatokra nem megyek, az biztos.
Olvasok inkább most Eve Enslert, nagyon refreshing, ki is találtam, hogy csinálok belőle drámaórát jövőre. (És itt egy film is....)
Meg voltam a Drávánál, nézzétek.

Megérett

Megérett az idő a változásra. Én már nem leszek más. És nem szabad elvárnom, hogy más másmilyen legyen.

Úgy érzem, régebben még az érettségi bakik is intelligensebbek voltak. Nem is beszélve minden másról, ami az érettségit körülveszi.

Volt nálam Joli, a szaktanácsadó, aki semmi különöset nem csinált, ezért hát poszt se lett belőle. A világhírnév elkerüli örökre, annyira jelentéktelen az alkalom is, a személyek is, még csak egy poénra sem futotta. Minden jó volt neki, nem tudtam meg magamról semmit, de róla sem. Csak hogy minden jól van úgy, ahogy van.

Sokszor úgy érzem, magányos ellenállók vagyunk mind. Néha találkozunk, az pillanatnyilag feldob mindenkit, aztán elmúlik. Mintha semminek nem lenne már súlya.
Akartam írni több hosszú posztot mindenféle keserűségről, de szóra sem érdemesek.
Nagyjából az a legjobb érzés, amikor az edzőteremben kiabál a zene, és mechanikusan megyek előre.

Voltunk a nyitott Művészeti Karon, a Zsolnay Piknik alkalmából, ahogy tavaly is, nézzétek meg a képeket.

Fotók

Készenlét

A munka nem látszik fogyni, és van az az állapot, amikor az ember már az itthoni teendőket is csak egy újabb feladatnak tekinti. Takarítás, mosás, zoknigombócolás, főzés, olvasás, írás, edzés, macska, menetelés ide és oda. Amint leteszek valamit, mindig terem a helyébe kettő; talán ki kellene találni valamilyen új interpretációs keretet, amivel nem fogok fel mindent feladatnak.

Nem panaszképpen mondom egyébként ezt az egészet, a feladatokat én vállaltam. De mire a kötelezők után eljutnék odáig, hogy az örömmel végzett munkának nekiálljak, már elfogy a lelkesedés. Öregszem, szerintem. Nem is tudok semmilyen lelkesítő, motiváló dolgot kitalálni már magamnak, mert egy film/edzés/séta/egy két két és fél pohár bor után ugyanolyan szar visszaülni a kulimunka mellé.

A bizonyítványokat két nap alatt megírtam, nem volt semmi gond, csak azonnal kialakult a szokásos vizsgaidőszak betegségem, magyarán beállt a derekam, de legalább a héten még sportolni se volt időm (de kedvem se). Maradt a fájdalomcsillapító meg a lóbalzsam, két bizonyítványt persze elrontottam, a ballagást elmosta az eső, pár diák elég botrányosan viselkedett, többüket az egész nem érdekelte, viszont írtam egy szép beszédet, amivel legalább magamat meghatottam.
Nem vagyok egy ajándék- és virágfetisiszta, szerintem hiú sem, de azért néhányuktól jól esett volna egy köszönöm vagy egy szál virág (például azoktól, akiket minden jobb meggyőződésem ellenére átengedtem kettessel év végén, holott nem kellett volna). Az osztályban tanítóknak szép, kreatív és egyedi ajándékokat vettek, nálam valószínűleg elfogyhatott a lelkesedés. Viszont csinosak voltak, és még ha nem is túl okosak, azért többen ki fognak tenni magukért a vizsgákon.
Mire a vizsgák eljönnek, túl leszek minden apró csalódáson, és az év végi hajtás fáradtságán is, úgyhogy objektíven és higgadtan fogok tudni majd pontozni - mert hát a pozícióm sokuk szerint mégis csak egy alkalmazotti viszony ezek szerint. Az iskola szolgáltat, ők pedig a megrendelők.
Volt abban valami visszataszító egyébként, ahogy pont az a 2-3 anyuka ült a második sorban az orrom előtt nagyon büszkén, akiket kilencedik óta nem láttam, viszont a telefont sem vették fel és sokat üzengettek azzal kapcsolatban, hogy mit miért nem hajlandóak befizetni, elintézni vagy megtenni.
A szülők közül is csak egyetlen egy jött oda a végén.
Persze az egész tutira az én hibám is, nem vagyok egy nagy smúzer, nem is tegeződöm a szülőkkel, pedig hát ez kell nekik, legalább a tanár udvarolja körül a hiúságukat, ha más nem is teszi.

Egyszóval úgy éreztem magam, mint egy önmegvalósító anyuka, aki a saját érdekeire, céljaira is koncentrál, mert ettől érzi magát teljes embernek - és ezért a gyerekei kicsit megbüntetik néha. (Vagy ő, ki tudja miért, büntetésnek érez néhány gesztust) - Anyák napi kitérőnket olvashatták.

Az egyetemen egyre kevesebb a hallgató, még azok sem járnak be, akik ott vannak a névsorban. A prezentációk hetei mennek, szeretem, mert mindig képbe kerülök kicsit, mi érdekli a fiatalokat és milyen mélységben. Az idén a feminizmus, a számítógépes játékok és a tömegmédia a kedvenc témák - azzal, hogy az humán tudományok miért is vannak válságban, nem tudtak mit kezdeni.
De nem ez az, amit nem értek, hanem hogy miért értékelik baromi sok ponttal az amúgy vacak prezentációkat (ui. egymást is értékelik, így szeretnék kritikus hozzáállást elérni) még akkor is, ha az a követelmények minimumának se felel meg. Néhány esetben rájöttem: annyira tojnak az egészre, hogy végigmobilozzák az órát a pad alatt, aztán meg behúzkodják az öt pontokat mindenhová. (Én pedig pazarlom a papírt.)

A héten rádöbbentem, hogy még hátravan a szaktanácsadói látogatás, amit a főnököm varrt az iskola legjobb magyartanára és az én nyakamba (kettőnkhöz jön). Az ismerőseim szerint szaktanácsadót pályakezdőhöz vagy problémás pedagógushoz hívnak. Én egyik sem vagyok, meglátásom szerint, csak perpillanat egy végzős osztály kimerült osztályfőnöke, aki épp hogy leadta a nőtörténeti kutatási témájú tanulmányát, és most gyorsan színikritikát kell írnia, valamint egy recenziót a hónap végére egy könyvről, amit még el sem olvasott, aztán várja 15 emelt angolos dolgozat, 3 szóbeli, 24 magyaros dolgozat, ugyanennyi szóbeli.
Mókás a dolog, mert most a ballagás után nettó egy osztályom maradt, akiket megnézhet Jolika, a szaktanácsadó (ezzel a névvel mire számítsak, de most komolyan....), a tizedikesek, egy rakás hormontúltengéses fiú, informatika szakosok. Általában nem vezetik a füzetüket, viszont mindenhol ciciket látnak meg dzsangát, jó a humoruk (az enyém is az, ha róluk van szó), de hát pont Kölcsey Himnuszát fogom venni azon a bizonyos órán. Hááát...... mit is várjak, mit is mondjak. A haverom szerint (a már sokat emlegetett szocmunkás, gyerekvédelmi gyám, akivel együtt szoktuk örvendezni a kormány legújabb szociális- és oktatáspolitikai intézkedései felett) feltétlenül említsem meg, hogy Kölcsey esetleg meleg volt, így adhatunk az életműnek egy gender- és queer perspektívájú olvasatot is, ami biztos felkelti majd az érdeklődést a klasszikusok iránt, és mint tudjuk, ez nehéz feladat manapság.
Szóval Jolika, WELCOME! Én készen állok az utolsó rohamra.