Miközben a (bizonyos szektorban definiálható) kollégáim nagy része már a lábát lógatja itt-ott, én még csak nemrég kezdem érezni, hogy eljött a nyári szabadság ideje. Rögtön a tanév vége után ugyanis elmentem egy nemzetközi konferenciára, ahova régóta vágytam. Az élmény egyértelműen pozitív, az lett volna jó, ha én vagyok testileg/lelkileg/szellemileg sokkal-sokkal frissebb. Ez a nem közoktatásban dolgozóknak lehet, hogy sikerül, nekem annyira nem ment, mert kis túlzással éppen hogy csak beestem a tanévzáró értekezletről egy olyan nemzetközi eseményre, ami többet érdemelt volna tőlem -- mondom ezt úgy, hogy egyébként tényleg mindent megtettem.
Az ESRA konferenciája két évente kerül megrendezésre mindig más európai helyszínen (az eddigiek pl. Athén, Weimar, Antwerpen, Gdansk vagy Montpellier, a következő Portóban lesz) mondanom sem kell, mekkora lehetőség, hogy végre itt volt helyben. Kulturálisan és oktatásügyileg is nagy dicsőség ez nekünk, ehhez képest sehol sem láttam róla semmilyen híradást. A Pázmányban rendezték, gondolom, főleg a hely rangja miatt, meg mert úgy tudom, a Pázmányos kollégákat rendszeresen megtámogatják a külföldi részvételhez, ők mindegyiken ott voltak. (Összehasonlításul: az ELTE és a SZTE állítólag csak résztámogatást ad, engem meg senki nem támogatott; a tanszéki óraadóktól egyrészt a kovid első hulláma alatt, majd az alapítványosításnál megszabadultak, másrészt amúgy is csak óraadó voltam. Érdekes egyébként, hogy a PTE-ről nem volt résztvevő ezen a konferencián, bár én azt írattam magamra, mert az ilyesfajta rendezvényeknek az a mániája, hogy az ember rendelje magát valamilyen intézményhez.) Nem is számoltam, hány résztvevő lehetett, de többszázan voltunk, ez biztos, és bár európai szervezetről van szó, számos amerikai, kanadai, indiai, egyéb ázsiai kutató is megjelent. Sokan ismerték egymást, ettől igazán barátságos volt az egész, mármint főleg az, hogy kívülről figyelhettem, mennyire örülnek egymásnak és helyesen társalognak.
A mi szemináriumunk szervezői két francia és egy német professzor volt, a témánk pedig a férfi szerepeket játszó színésznők. Később megtudtuk, hogy főleg történeti megközelítéseket vártak, végül mindenki a saját országa előadásairól beszélt, úgyhogy halhattuk olasz Hamletről, ukrán III. Richárdról meg japán sokmindenről is. Párokba voltunk osztva, prezentálnunk kellett, aztán kérdezni a partnerünk szövegével kapcsolatban. Én egy meglehetősen furcsa, kissé hibbant japán nőt kaptam, aki szerintem nem is nagyon tudott angolul, viszont valamiféle zenés-mangás-szórakoztató és kissé pornográf adaptációkról beszélt, amikről persze lövésem sem volt, de legalább utána se tudtam nézni.
Nagy sikere volt persze, az egyetemi oktatók is imádnak röhögni.
Ami engem illet, elég vacakul éreztem magam; bár felkészültem, de semmi sem úgy sikerült, ahogy terveztem, amiből azt a következtetést vontam le, hogy rohadtul kijöttem a gyakorlatból; itt nem feltétlenül a konferenciázásra, de az angol nyelven való szakmai előadásra gondolok (idegenek előtt). Eléggé nyomaszt, hogy képtelen vagyok több időt beletenni a tudományos munkámba, bár így is több régi ismerős jött oda a folyosón, hogy üdvözöljön, volt, aki a csodálatát fejezte ki, hogy még bírom ezt. Hát, mint a mellékelt ábra mutatta, vannak hátulütők és hiányosságok bőven.
Ehhez még hozzájött a közvetlen főnökömtől kapott üzenet a konferencia első napjának estéjén, miszerint elfogadták a státusztörvényt, tehát kezdjek el szépen azon gondolkodni, hogy fogjuk átdolgozni a tantárgyfelosztást a kötelező 24 órára, bár erről még várja a főigazgatói utasítást (hisz nálunk pl. sok a mestertanár meg az órakedvezménnyel bíró szakvezető, stb.). Tudom, én vagyok a hülye, minek olvasok e-mailt.
Szóval a konferencia magyar résztvevőinek némelyikén azért látszott a nemzeti nyomor (rajtam is), ami érdekes kontrasztot alkotott a sok tekintetben felszabadultabb nyugatiakkal. Nyilván ezekben a körökben politizálunk is (én is elmondtam szépen a kőszínházak és a függetlenek helyzetét, az esztétikai nyomást, a cenzúrát, a beleerőltetett jólneveltséget és a nemzeti színházak "művészeti misszióját").
De persze minden relatív, és a mi státusztörvény miatt kesergő helyzetünk nem összevethető (már a magyar fejekben talán nem is teljesen függetleníthető) az ukrán kollégák helyzetétől. Volt néhány ukrán kutató ugyanis, akik összefogva, autóval jöttek sok-sok óra utat bevállalva, szállást fizetni viszont már nem tudtak, a magyar kollégák helyezték őket el barátoknál.
Mint európai szervezet, az ESRA természetesen
időben kiadta a nyilatkozatot az ukrán háborúval kapcsolatban is, és a közös megbeszélések egyik napirendi pontja volt az országokon átívelő segítség, gyakorlati támogatás az oktatáshoz, a publikáláshoz, a lehetőségek biztosításához. Ennek azért elég jó érzés volt a része lenni kicsit, rá kellett döbbennem, milyen ritkán érint meg bennünket a normalitás, a civilizáltság és az emberségesség manapság. Mintha ez valami fura, távoli, egzotikus sziget lenne.
Azok, akik ott tudtak lenni, meséltek pár dolgot. A megnyitó panel témája például a digitalizáció kihívásai, a Chat GPT kutatásra, oktatásra tett hatásai voltak, ahol felmerült, hogy a nyomtatott könyv/folyóirat funkciója már korátnsem az, ami volt. Mire a
zaporizzsjai atomerőmű vonzáskörzetében élő ukrán kolléga elmesélte, hogy okozott neki néhány álmatlan éjszakát, hogy mi lesz a könyveivel (köztük egy ritka, drága kézirattal), ha hirtelen menekülnie kell. Nos, igen, ez egy új aspektus, ki gondol Putyinra, amikor a modern világ bölcsészetet érintő kihívásairól esik szó, hát tessék. A záró panel témája is tetszett (bár ezen már nem voltam ott):
Teaching Shakespeare as Resistance - engem is régóta foglalkoztat, mi a fenére
gyakorlati szempontból lehetne felhasználni ezt a sok mindent. Azt hiszem, az ellenállás nem csak globálisan, de nekünk lokálisan is elég fontos lesz az elkövetkező időkben.
Most az van, hogy van még egy csomó munkám, úgyhogy egyelőre irigykedve nézem azokat, akik már azt olvassák, amihez kedvük van...
A fentieknek nincs különösebb tanulsága: személyesen tán csak annyi, hogy mivel itt fogunk élni, én meg fogok próbálni minél kevésbé tönkremenni ebben. Csak ezt tudom mantrázni.
