Maga a főváros nagyon emlékeztet Budapestre, én személy szerint érzem rajta a szocializmus és a háború hatását is, úgyhogy a régi történelmi városrésztől eltekintve nem voltam annyira lenyűgözve, mint ahogy az ismeretlen városoktól általában. Csodálkoztam is magamon. Gyakorlatilag már hétfőn mindent megnéztem, amit lehetett, a másik két városnéző túra semmi újdonságot nem hozott számomra.
Szerdán a szervező iskola néhány tanárával egész napos kiránduláson vettünk részt, elmentünk a Gavrolovic nevű húsgyárba, ahol paradicsompalántákat néztünk meg. (Eddig azt hittem egyébként, hogy ilyesfajta programokat csak az előző rendszerben szerveztek, hát ezek szerint tévedtem.) Az idegenvezetés horvátul zajlott, úgyhogy egy óra elteltével úgy éreztem magam (és igen, tudatában vagyok a képzavarnak), mint egy cseh filmszatírában, ahol az elhivatottságtól túlfűtött munkásnő fennkölten szónokol a gyár eredményeiről.
Az utána következő város Sisak volt, ami állítólag szintén egy tradicionális középkori látnivaló, ebből azonban nem sok mindent érzékelhettünk az alatt a húsz perc alatt, amíg oda-vissza végigsétáltunk a vízparton. A városnak (később az útkönyvből megtudtam) van egy igazi óváros része középkori piaccal - hát, jó lett volna látni, de az idegenvezető szerint (aki megint csak horvátul volt hajlandó megszólalni) túl messze lett volna gyalog. Nem értem, mire fel volt ott velünk a busz?!
Sajnálatomra nagyon kevés szó esett a nem olyan régen történt polgárháborúról, ami már csak azért is érdekelt volna jobban bármi másnál, mert egy nagyon kicsit, áttételesen mi is átéltük ezt annak idején. Az egyetlen "igazi" élmény ezzel kapcsolatban a Vukovár emléknapi események alkalmából az utcák mentén kirakott nemzeti színű mécsessor volt.
Az iskola, amit meglátogattunk, egy alapítványi szakközép, tele anyagilag jól eleresztett, ám annál bicskanyitogatóbb jellemvonásokkal rendelkező diákokkal - bár nem értettem, de elhallgattam, milyen stílusban beszélnek egymással, a tanárokkal, és hogy a prezentációk ideje és a kirándulás alatt milyen gátlástalanul csörgették a mobilokat, röhögtek, vagy éppen pofáztak. Átgondoltam a saját pedagógiai hozzáállásomat, és arra jutottam, hogy nem, nem vagyok konzervatív, liberális vagyok továbbra is, de az biztos, hogy egy-két embert gondolkodás nélkül kipenderítettem volna mondjuk a kirándulóbuszból, amikor az idegenvezetőre fittyet hányva papírzsebkendőket égettek Sisak főterén az öngyújtójukkal, és közben harsányan röhögtek.
A hét legmeghatározóbb élménye számomra a hét nemzetközisége volt, illetve a német és a horvát-amerikai kollégával való találkozás. Petra Faecks újságíró, német irodalmat csak a Németországban tapasztalható tanárhiány okán tanít - úgyhogy irigyeltem a szabadságát és munkától/állásától való viszonylagos függetlenségét - na meg a tűzokádó sárkányos motoros dzsekijét. Nada Cook pedig horvát születésű, de Amerikában tanult és élt 20 évig - és megjárta Angliát és Németországot is. Van családja San Franciscoban és Zágrábban. Mindenkitől független, magának való típus, az állandó bőrtáskájával, esernyőjével, és hibátlan arcával olyan, mint Mary Poppins, aki ott telepszik le, ahova éppen a szél sodorja. Szeptember óta él ismét a szülővárosában sok-sok év szünet után. Érdekes és különleges beszélgetések voltak ezek. Az élettapasztalat és a függetlenség tényét tekintve sokszor ledolgozhatatlan hátrányban éreztem magam hozzájuk képest.
Érdekes hét volt. Rájöttem többek között arra, hogy mi magyarok túl sokat görcsölünk, sokat gondolunk a pénzre, sajnálunk magunktól sok jót, és végtelenül nehezen tudjuk elengedni magunkat, mégha erre alkalom is nyílik. Na, de megnyugtató, hogy a szívünk azért mégis a helyén van, és nem riadunk vissza attól, ha négy napig etetni meg ápolni kell egy a hét első napján boka-balesetet szenvedő tizenéves, aki (vajon miért is) nem akart idő előtt hazajönni.
