Megérett

Megérett az idő a változásra. Én már nem leszek más. És nem szabad elvárnom, hogy más másmilyen legyen.

Úgy érzem, régebben még az érettségi bakik is intelligensebbek voltak. Nem is beszélve minden másról, ami az érettségit körülveszi.

Volt nálam Joli, a szaktanácsadó, aki semmi különöset nem csinált, ezért hát poszt se lett belőle. A világhírnév elkerüli örökre, annyira jelentéktelen az alkalom is, a személyek is, még csak egy poénra sem futotta. Minden jó volt neki, nem tudtam meg magamról semmit, de róla sem. Csak hogy minden jól van úgy, ahogy van.

Sokszor úgy érzem, magányos ellenállók vagyunk mind. Néha találkozunk, az pillanatnyilag feldob mindenkit, aztán elmúlik. Mintha semminek nem lenne már súlya.
Akartam írni több hosszú posztot mindenféle keserűségről, de szóra sem érdemesek.
Nagyjából az a legjobb érzés, amikor az edzőteremben kiabál a zene, és mechanikusan megyek előre.

Voltunk a nyitott Művészeti Karon, a Zsolnay Piknik alkalmából, ahogy tavaly is, nézzétek meg a képeket.

Fotók

Készenlét

A munka nem látszik fogyni, és van az az állapot, amikor az ember már az itthoni teendőket is csak egy újabb feladatnak tekinti. Takarítás, mosás, zoknigombócolás, főzés, olvasás, írás, edzés, macska, menetelés ide és oda. Amint leteszek valamit, mindig terem a helyébe kettő; talán ki kellene találni valamilyen új interpretációs keretet, amivel nem fogok fel mindent feladatnak.

Nem panaszképpen mondom egyébként ezt az egészet, a feladatokat én vállaltam. De mire a kötelezők után eljutnék odáig, hogy az örömmel végzett munkának nekiálljak, már elfogy a lelkesedés. Öregszem, szerintem. Nem is tudok semmilyen lelkesítő, motiváló dolgot kitalálni már magamnak, mert egy film/edzés/séta/egy két két és fél pohár bor után ugyanolyan szar visszaülni a kulimunka mellé.

A bizonyítványokat két nap alatt megírtam, nem volt semmi gond, csak azonnal kialakult a szokásos vizsgaidőszak betegségem, magyarán beállt a derekam, de legalább a héten még sportolni se volt időm (de kedvem se). Maradt a fájdalomcsillapító meg a lóbalzsam, két bizonyítványt persze elrontottam, a ballagást elmosta az eső, pár diák elég botrányosan viselkedett, többüket az egész nem érdekelte, viszont írtam egy szép beszédet, amivel legalább magamat meghatottam.
Nem vagyok egy ajándék- és virágfetisiszta, szerintem hiú sem, de azért néhányuktól jól esett volna egy köszönöm vagy egy szál virág (például azoktól, akiket minden jobb meggyőződésem ellenére átengedtem kettessel év végén, holott nem kellett volna). Az osztályban tanítóknak szép, kreatív és egyedi ajándékokat vettek, nálam valószínűleg elfogyhatott a lelkesedés. Viszont csinosak voltak, és még ha nem is túl okosak, azért többen ki fognak tenni magukért a vizsgákon.
Mire a vizsgák eljönnek, túl leszek minden apró csalódáson, és az év végi hajtás fáradtságán is, úgyhogy objektíven és higgadtan fogok tudni majd pontozni - mert hát a pozícióm sokuk szerint mégis csak egy alkalmazotti viszony ezek szerint. Az iskola szolgáltat, ők pedig a megrendelők.
Volt abban valami visszataszító egyébként, ahogy pont az a 2-3 anyuka ült a második sorban az orrom előtt nagyon büszkén, akiket kilencedik óta nem láttam, viszont a telefont sem vették fel és sokat üzengettek azzal kapcsolatban, hogy mit miért nem hajlandóak befizetni, elintézni vagy megtenni.
A szülők közül is csak egyetlen egy jött oda a végén.
Persze az egész tutira az én hibám is, nem vagyok egy nagy smúzer, nem is tegeződöm a szülőkkel, pedig hát ez kell nekik, legalább a tanár udvarolja körül a hiúságukat, ha más nem is teszi.

Egyszóval úgy éreztem magam, mint egy önmegvalósító anyuka, aki a saját érdekeire, céljaira is koncentrál, mert ettől érzi magát teljes embernek - és ezért a gyerekei kicsit megbüntetik néha. (Vagy ő, ki tudja miért, büntetésnek érez néhány gesztust) - Anyák napi kitérőnket olvashatták.

Az egyetemen egyre kevesebb a hallgató, még azok sem járnak be, akik ott vannak a névsorban. A prezentációk hetei mennek, szeretem, mert mindig képbe kerülök kicsit, mi érdekli a fiatalokat és milyen mélységben. Az idén a feminizmus, a számítógépes játékok és a tömegmédia a kedvenc témák - azzal, hogy az humán tudományok miért is vannak válságban, nem tudtak mit kezdeni.
De nem ez az, amit nem értek, hanem hogy miért értékelik baromi sok ponttal az amúgy vacak prezentációkat (ui. egymást is értékelik, így szeretnék kritikus hozzáállást elérni) még akkor is, ha az a követelmények minimumának se felel meg. Néhány esetben rájöttem: annyira tojnak az egészre, hogy végigmobilozzák az órát a pad alatt, aztán meg behúzkodják az öt pontokat mindenhová. (Én pedig pazarlom a papírt.)

A héten rádöbbentem, hogy még hátravan a szaktanácsadói látogatás, amit a főnököm varrt az iskola legjobb magyartanára és az én nyakamba (kettőnkhöz jön). Az ismerőseim szerint szaktanácsadót pályakezdőhöz vagy problémás pedagógushoz hívnak. Én egyik sem vagyok, meglátásom szerint, csak perpillanat egy végzős osztály kimerült osztályfőnöke, aki épp hogy leadta a nőtörténeti kutatási témájú tanulmányát, és most gyorsan színikritikát kell írnia, valamint egy recenziót a hónap végére egy könyvről, amit még el sem olvasott, aztán várja 15 emelt angolos dolgozat, 3 szóbeli, 24 magyaros dolgozat, ugyanennyi szóbeli.
Mókás a dolog, mert most a ballagás után nettó egy osztályom maradt, akiket megnézhet Jolika, a szaktanácsadó (ezzel a névvel mire számítsak, de most komolyan....), a tizedikesek, egy rakás hormontúltengéses fiú, informatika szakosok. Általában nem vezetik a füzetüket, viszont mindenhol ciciket látnak meg dzsangát, jó a humoruk (az enyém is az, ha róluk van szó), de hát pont Kölcsey Himnuszát fogom venni azon a bizonyos órán. Hááát...... mit is várjak, mit is mondjak. A haverom szerint (a már sokat emlegetett szocmunkás, gyerekvédelmi gyám, akivel együtt szoktuk örvendezni a kormány legújabb szociális- és oktatáspolitikai intézkedései felett) feltétlenül említsem meg, hogy Kölcsey esetleg meleg volt, így adhatunk az életműnek egy gender- és queer perspektívájú olvasatot is, ami biztos felkelti majd az érdeklődést a klasszikusok iránt, és mint tudjuk, ez nehéz feladat manapság.
Szóval Jolika, WELCOME! Én készen állok az utolsó rohamra.