nyugalom, én csak utazom

Én csak utazom
felhevült, hazátlan utakon
mutatom magam, az unalom
lassan magamban kutatom,
hogy hol van van a nyugalom,
hol, melyik vonalon szalad el,
az a kicsike gőzös a folyamon,
ami elszállítja a hátamon
a látszatot, hogy
elvagyok, megvagyok, átkarol a szánalom

Mondatok, amelyek holnapra talán érvényüket vesztik

Kép innen.

Egy nap egyszer csak felébredtem, és elindultak a szavak.

Ne lökd el a dolgok megtörténtében való felelősségedet. Sose üsd le a lelkiismereted azzal a bizonyos péklapáttal. A lelkiismeret kontroll. Kellemetlen, kíméletlen, fájdalmas, de jobb hallgatni rá. Helyre tesz és karban tart. Vannak ugyan baklövései, de két kézzel tart a felszín fölött.

Neked fogalmad sincs a bátorságról, a belevalóságról és az egyenességről. A bátorság, a belevalóság és az egyenesség az, amikor időről időre, vállalva a kiközösítést, a szánalmat, a sajnálatot és a lenézést, megvédesz valakit, akin éppen nincs mit védeni. Amikor mögé látsz az ad hoc kétszínűségnek és álságosságnak, amikor le tudod rántani a sumákság leplét valakiről, aki amúgy nem olyan. Amikor a világon egyedüliként hiszel valakiben, akiben már más nem talál hinni valót.

Sokat mosolyog, és nagy odaadással veti bele magát az őt érdeklő feladatokba. Én is sokat mosolygok és nagy odaadással vetem bele magam az engem érdeklő feladatokba. Vagy így volt. Aztán már nem volt, aki észrevegye.

Rövid szövegeket olvasni gyorssegély, instant hatás. A gyógyulás meg fájdalmas, illúziómentes, oldalak százai kellenek hozzá. 

Minden pillanatnak, érzésnek, szívdobbanásnak lejár a szavatossága egyszer. A jóknak és a rosszaknak egyaránt. Még a legkitartóbbaknak és a legmakacsabbaknak is. Kínlódó, vajúdó szülés lesz, de többé már nem fog érdekelni, kiharapom magamból. Az emberek szeretnek, de a farkasok ereje lakozik bennem.

Várakozás

A pálinka elfogyott. A változás lassú. Valamelyik jól van úgy, ahogy van.

Az élet viszont igazságtalan, mert titokban kell, hogy maradjanak dolgok. Vannak dolgok, amiknek nem szabadna titokban maradnia. Például a szomorúság okának. Például a ráncok eredetének, az elvégzett munka mennyiségének, a sok-sok erőfeszítésnek.
Ha ez mind kiderülne, akkor lehervadnának a mosolyok, és minden valami néma szégyenérzetbe, mély hallgatásba burkolózna. Vagy persze lehet, hogy nem, mert kell némi felszín mögé/alá látásra való képesség ahhoz, hogy ne csak a hámréteget kapargassuk. Hogy felismerjük, ha valamit nem ismerünk és nem is ismerhetünk meg, és hogy rájöjjünk, hogy valamihez egyszerűen nincs hozzáférésünk. Ez a bölcsesség. Vagy annak egy formája. Belátni, hogy nincs mit tenni, csak várni, még akkor is, ha az a valami talán soha nem történik meg, soha nem jön el. Vladimir és Estragon jól tudta. És mindketten öregek is voltak, mert ebbe meg lehet öregedni, és ez a külső szemnek nem annyira szép. Ez nem a derűs várakozás vagy nem a sztoikus apatheia, ettől ráncos lesz a bőr, gödrös lesz a szem, ez tud tompán vagy éppen türelmetlenül és elviselhetetlenül fájni. Néha közömbösen hagy, de akkor is oda a szépség. Ez nagyon magányos dolog, és ezt a magányt nem lehet felróni senkinek.
Persze talán van, aki meglátja emögött is a méltóságot és az eleganciát. Az erőt. Ami végül is maga a szépség; szebb, mint a festett, mesterségesen pirosított hátterek meg a látványos gesztusok és a lendület, a pillarebegtetéses nézések.
Csak legyen elég türelem még, tényleg.

Élet

Nyilván van sok visszahozhatatlan érzés az ember életében, de ami talán maradandó, az az (bocs a naturalista megközelítésért), amikor először rúg be a gyereked.
Berúgni sokféleképpen lehet, szépen, csúnyán, aranyosan, agresszíven, eszméletlenül és helyesen, de hát az első az mégiscsak első. Emlékszem, amikor először megéreztem az alkoholt, az egy szilveszteren történt, kb. 16 éves voltam, és gin-tonikot ittam apám és a felesége (meg a társaság) felügyeletével (illetve társaságában). Aztán rúgtam be karaokébulin diplomaosztó alkalmával, ösztöndíjasként Németországban lengyel bulin, meg itthon is. Függő családból származom, nem csodálkozom magamon, hogy olykor elragad a hév.
Arra viszont határozottan emlékszem, hogy a szüleim sosem foglalkoztak azzal, iszom-e vagy sem. Az még nem az a világ volt. Ittam, persze, meg cigiztem is, de vagy nem akarták észrevenni, vagy tényleg, csak magukkal voltak elfoglalva. Igaz, a sörnél tovább szerintem nem jutottam.

Manapság máshogy megy ez. És meg kell mondjam, mindez aggodalomra is ad okot, a minap egy lány az osztályomból azért nem jött egy hétig iskolába, mert megviselte a barátja (19) halála, aki a saját hányásába fulladt bele egy hajnalon, a saját ágyában. Ezek a történetek ijesztőek, és az ember nyilván túlkompenzál, amivel pedig tovább szítja az ellenállást.

Tegnap szalagavatón voltunk, amit egy hónap gyilkolászós veszekedés előzött meg, ezért az ünnepi hangulat a készülődéskor elmaradt. Aztán amikor tűzték a szalagot, az mégiscsak megható volt, sosem gondoltam az életemről, hogy megérem ezt. Hiszen még csak most volt az éjszakai lázak, priznicek, a kisiskolás farsangok ideje, az izgalmak a felvételi miatt, a szakállnövés, borotválkozás, meg minden ilyen baromságok, és jézusom, az egyetem még hátravan. És ebben mind valahogy benne vagyok, én.

Olyan volt az egész különben, mint egy akkurátus készülődés a részegségre, a polcról ellopott feles pohár (nehogy már üvegből), a táskában később talált sok ásványvizes üveg, az alig várt vacsora, meg a bizonygatások, hogy nem úgy, és nem annyit. Az idejekorán befejezett este (23.30), a telefon, hogy ülhetek a kocsiba, és mehetek, ott vár, a dülöngélő léptek, a mondatok, hogy "ez már azért az alja volt" és hogy "jó, én se tudok a világomról, de legalább fel tudok menni a lépcsőn és be tudom ütni a kapukódot", az ágyba dőlés, a csuklás, az álmában beszéd, és az éjszakai virrasztás még egy órán keresztül, hogy alszik-e már. Aludt. Másnap azt mondta, köszönöm, hogy hazahoztál.
Felnőtt valamelyest, mondhatni, még ha ezen a ponton nem is csak ezt (és így) képzeltem erről. Attól még jó.

Ámok

Szarul nézek ki.
Olyan szarul, hogy nem is tudtam írni.
Olyan ez, mint a Hamlet, ahol kizökkent az idő, és az a töketlen idióta egész végig nem jött rá, hogy az idő csak benne zökkent ki. Nem, ő az egész világrendnek akart alányúlni, hogy visszategye a sínre. De belebukott. Hát, Hamlet, haver, magadban kellett volna keresni azt a fogaskereket, ami megállt, vagy fordítva kezdett el kattogni. Néha ráéreztél a lényegre, de aztán mégis másfelé indultál.

Most egyébként pont egy Hamlet-adaptációt olvasok, biztos nem véletlen, Lenni vagy nem lenni a magyar címe (milyen eredeti), valami szabálytalan sci-fi közegben játszódik, és biztos jobban érteném a struktúrát, ha eléggé figyelnék. De nem figyelek, mert tulajdonképpen nem is érdekel ez a same old story. Same old story: kiborulunk, rendbejövünk. Elesünk, felállunk. Mélyre süllyedünk, aztán feljövünk a felszínre levegőért.

Mindezen persze nagyban segítene néhány nap szabadság, mindenféle értelemben. Mondjuk egy lakatlan sziget. Egy búra. Vagy egy másik planéta. Valahogy elkerülnek a sikerélmények, ezt nyilván én is bevonzom, mert ennyire szerencsétlennek és kiábrándultnak látszom. Lassú is vagyok, már rég továbbfordult a föld, de én még mindig ugyanott tartok. Nehezen megy az elengedés. Pozitív és negatív dolgok elengedése is. Ami jó, az maradjon meg örökre, ami rossz, azt nem hisszük, hogy el tud múlni. Vagy hogy hamar el tud múlni. Az egész persze összefügg azzal, hogy az ember mindent jól akar csinálni. Mindig mindent. Hogy olyan nehéz tudomásul venni, hogy nem lehet mindig mindent jól csinálni. Hogy vannak elbaszott dolgok, hibák, gyengeségek. Hogy a legjobb szándéknak is betarthat egy más, kiszámíthatatlan valami; egy ismeretlen génállomány, egy éppen most kifejlődő személyiség, vagy a hormonok pillanatnyi állapota. Konstellációk, helyzetek, véletlenek. Na igen, azok a kicseszett véletlenek is, minek vannak.

Amikor az ember lába alól kicsúszik a talaj, az sosem a másik hibája. És még ha ezt tudjuk is biztosan, és hangoztatjuk is, nehéz elfordítani azt a rohadt szekérrudat, és elindulni a másik irányba. Keressük a biztos pontokat, amik régen örömet okoztak, vagy olvassuk az önsegítő könyveket, cikkeket, tanácsokat (kicsit szatirikusan és ironikusan persze), és a másokkal való törődéssel eltereljük a saját figyelmünket magunkról. Mert az ráér.
De nem ér rá. Mi vagyunk a fontos. Mert minket szeretnek. Azt, ami vagyunk. Ami akkor voltunk, amikor megszerettek, és amit mi is szerettünk egykor magunkban. Azt kell megtalálni, és le kell szarni minden mást. És mindenki mást, igazándiból.

Artopedia

Miközben a Metanoia Jégdoktrinák című előadására mentem, azon gondolkodtam, hogy régóta élek itt, az évek száma lassan vetekszik a kedvenc városomban töltött évek számával (sőt), mégsem tudok felidézni egy olyan társulatot sem, ami ennyire hatásos és erős alternatív előadásokat csinált volna, mint amit a Metanoiától láttam annak idején. És egyáltalán, egy városban, ami a kultúra kapitóliumaként adta el magát évekig, miért nincs manapság hatása, eredménye, kultúrája, látogatottsága az ilyesminek. (Persze ha lokálpatrióta lennék, biztos be tudnék számolni olyan helyekről és alkalmakról, ahol ez még anno megvolt.) Az említett előadáson egyébként kb. ötvenen voltunk, és mondanom se kelljen, rajtunk kívül csak azokat az arcokat láttam, akiket mindig szoktam, színház szakosokat, független értelmiségieket -- de például senkit az egyetemekről, senkit a nemzeti színházból, szóval aki tanulhatna ebből, azokat egyáltalán nem.

A Jégdoktrinák nagyon agyas előadás, rég láttam ilyet. Nem jöttem rá, és nincs is kedvem rákeresni, hogy a cím melyik náci rétor melyik szónoklatából származik, de ez talán nem is érdekes; mindenképpen olyan szilárd és megkérdőjelezhetetlen meggyőződésekről van szó, amiket a szónokok szentül hittek, és amelynek kapcsán a megkérdőjelezés vagy a kétség fel sem merült. Ezt a fajta attitűdöt egyébként az előadás során a hosszú percekig ordító retorika (Hitlert és másokat idézve) többször is hangsúlyozta, amikor ellentmondást nem tűrő hangon sulykolta a mondanivalót.

A szöveg darabkákból épül fel, náci rétorok szónoklatait, visszaemlékezéseket és a holokausztról kapcsolatos gondolatokat ötvöz. A narráció egy része felvételről megy (itt mondjuk néha idegesítő volt a recsegés és az érthetetlenség), más része mikrofonba (a hangkeverőember révén), illetve a négyből három szereplő közvetít mindent, amit az előadás közölni akar. Az előadás központi figurája szerintem Erdély Andrea, aki az első, gyerekhangú megszólalásakor kisebb döbbenetet okoz, amikor Mao (és más diktátorok) gondolatmenetét közvetíti teljesen ártatlanul, fehérre meszelt arccal, gyilkos tudatlansággal. Mint egy eszelős. A legveszélyesebb.
A színésznő egyébként ezer arcú, ő a kemény, durva szavú szónok is, az affektáló, de kegyetlen értelmiségi (aki bejelenti az egyetemek és más kulturális intézmények zsidótörvényeit), Merlin, a tévés médium, aki küldi az energiát, hogy Horthy Miklós feloldozza magát, és a 21. századi plázalány is, aki úgy nyomat náci retorikát, hogy észre sem veszi. A másik két főszereplő az öregek otthonából (elfekvőből) szalasztott lerobbant hazafi, aki lehet egy kiöregedett diktátor vagy egy ostobán maradt, megvénült irredenta, illetve egy apácaruhás nő, aki az önmagát felmentő egyház/vallás vagy a 21. századi értékrenddel bíró feleség/háziasszony, aki kikéri magának, hogy a közértben a hajléktalanok megtapogatják a zsömlét, amire nincs pénzük.  

Apropó, náci retorika. Az előadás témája, ahogy az a címből is kiderül, természetesen ez, de nemcsak a második világháború előzményeiből és időszakából merít, hanem nyomon követi azt is, hogy az adott szófordulatok, eszmefuttatások, gondolatiság hogyan maradt fent például a mai buzi-, zsidó- és cigány viccekben. Remek az arányérzék, mert amikor már kezdjük unni a megidézett Klempert, Nyiszlit, Himmlert és Eichmannt, akkor jön a bazdmegoló plázalány, aki nyilván alkalmasabb arra, hogy megérintse a tízen- és huszonéves korosztályt, ha ott lennének egy ilyen előadáson. A produkció egyébként más módon is oda-vissza cikázik a történelemben, a kezdés előtt hosszas kérdőívet töltünk ki, ami aktuálpolitikai kérdésekkel foglalkozik (halálbüntetés, cigányok, homoszexuálisok helyzete Magyarországon, stb.) mintegy érzékeltetve azt, hogy ezek a problémák egyáltalán nem állnak olyan távol a kirekesztő beszédmódoktól, mint azt gondolnánk. A darab vége felé azt ígérik, a kérdőíveket elemzik, de erre végül nem kerül sor, és nem derül ki, hogy ez azért van-e, mert nem tetszetős az eredmény, vagy mert az alkotók a helyszínhez és a résztvevőkhöz mérten eleve variációkban gondolkodnak.

Az itteni közönség meglehetősen vegyes, mérsékelten reagálnak a kegyetlen színházi eszközökre, egy férfi közbetapsol néhány szövegrésznél, egy nő pedig kiborul a hosszú percekig tartó hitleri ordításon, számon kéri az egyik alkotót, majd elrohan. Ez persze célja is a dolognak, nem barátságos vállveregetést kapunk, az előadás sokkolni akar, és sikerül is neki. Főként az olyan jelenetekkel, amikor Nina Simonétól szól a Strange Fruit, és Erdélyi torzan és szürreálisan zokogós hanggal fordítja nyersmagyarra a szöveget. Vagy amikor a skinhead metál szól az erősítőkből, és rá kell jönnünk, hogy ez a mai magyar kultúra része, és együtt kell vele élnünk (?), vagy legalább is reagálnunk kell rá.

Nagyon erős a zeneiség, a nyelviség meg a zenén és nyelven kívüli jelrendszer is az előadásban, a huhogások, artikulátlan hangok, nyögések mind-mind a normális beszéd elidegenítésére, ezáltal a narratíva kizökkentésére is szolgálnak. Az előadásnak nincs eleje és vége, nincs benne linearitás. Amikor a végén kijelentik, hogy ez itt a zéró, az vonatkozhat arra, hogy megtaláltuk azt a pontot, ahonnan a gyűlöletbeszéd ered, de arra is, hogy itt most mindent kimondtunk, innen lehet előrelépni, ha sikerül.
A színpad elejére felállított polgári papírmasé figurák pedig mi vagyunk. Polgáriak is, és papírmasék is. 

Fotók: partyponty.hu, 7ora7.hu, facebook.hu

F-E-A-R

(mondjuk nem minden igaz, de jó)

patience

Kapcsolatok

Fotó: Sándor László

Ennek a posztnak az lett volna a címe, hogy "A nyár, amikor nem tudott olvasni, és egyszer sem aludt fél hétnél tovább". Aztán később más címet is adtam neki ("A változásról"), de végül az sem íródott meg. A helyzet az, hogy ezen a nyáron egy csomó minden nem íródott meg és nem is olvasódott el, még szerencse, hogy semmi komoly határidős feladatom nem volt, csak épp kutatni szerettem volna meg beleásni magam különböző témákba, de nem, így most irigykedve figyelem azokat, akik például Szolzsenyicin-szakértők vagy szociálpszichológia guruk lettek a nyár folyamán. Én nem lettem semmi, megírtam a fesztiválbeszámolót, amit megígértem (jó szar lett), a tanulmányt nem, és a könyvnek, amiről recenziót kéne írnom, csak a 2/3-ánál tartok hónapok óta (még szerencse, hogy ez nem határidős). A norvég krimiben ezer éve 32%-nál tartok (ez az új mérce e-book olvasók kijelzőjén, nem az oldalszám). Illetve ez nem igaz, hogy nem lettem semmi, mert ráncosabb lettem, tapasztaltabb, és valószínűleg sokkal bölcsebb. Nagyképűségemet mutatja, hogy nem gondoltam volna, hogy valaha lehetek annál bölcsebb, mint ami voltam, aztán meg mégis.

Igaz, viszonylag sok helyen voltam a nyáron, de sajnos mindegyikhez köt valamilyen kellemetlen élmény. Ebből ismét le lehet vonni azt a tanulságot, amit már sokszor levontam, hogy az ember soha nem tudja hátrahagyni magát, a nyomorát mindig mindenhová viszi. Másrészt az okosok azt mondják, hogy néha vannak ilyen időszakok, amiket így meg kell szenvedni, ki kell böjtölni, mert ezek vezetnek a pozitív változáshoz. (És akkor végül is megint a változásnál tartunk.)

Nincs annál rémesebb érzés, amikor rájössz, hogy valami, amiben annyira 100%-osan biztos voltál, hogy a életedet tetted volna rá, mégsem úgy van. Amikor egy bizonyosság, amire -- mondhatjuk -- ráépítetted az életed, meginog, sőt, bebizonyosodni látszik róla, hogy nincs ott. Hogy nem az. Legalább is ott rögtön, az adott helyzetben ez az érzésed. Aztán persze szép lassan rájössz, hogy nem eszik olyan forrón, és hogy az első lépés, amit meg kell tenned, hogy lenyugszol a picsába. De aztán ez persze nem megy annyira könnyen. Amerikai filmekben ilyenkor szokott a válságban lévő negyvenes (harmincas, ötvenes) elutazni valami tóvidékre vagy tengerparti vityillóba, hogy aztán a ki tudja, honnan spórolt pénzéből elgondolkodjon az életén.

És tényleg, a változás. Új felismerés, valahol csodálatos, valahol félelmetes és érthetetlen (mivel nem uralkodhatsz rajta), hogy az ember valóban változik. Ez nem valami pszichológiai blöff, hanem tény; idővel előjönnek tulajdonságok, amiket régen elfelejtettél, elfojtottál, felülírta a tudatos éned, a társadalmi konvenciók és elvárások. Aztán egyszer csak történik valami, úgy alakul az élet, hogy mindez előjön belőled, a környezeted meg csodálkozik. De egyébként te magad is, mert nem így ismerted magad, és nem így ismertek a többiek. Az sem így ismert, akiről azt hiszed, hogy a legjobban ismert, talán jobban, mint te magadat. És itt jön a nagy próbatétel: kiállja-e mindez a tesztet, elfogadhatóak-e a másik számára (és igen, saját magad számára is, aki már azt hitted, nem ilyen vagy) a régi-új tulajdonságaid. Aztán közben nagyon nehéz leválogatni azt, hogy mit kell racionálisan kezelned, és melyek azok a helyzetek, ahol elengedheted az érzelmeidet. Mert persze, hogy elengeded az érzelmeidet.
A kapcsolatok nagy próbája pedig az, hogy megpróbálod-e egyáltalán megérteni a másikat. Ha igen, az nagyon jó, de akkor onnan még esetleg hosszú az út. Vagy nem. De ha nem akarod megérteni, akkor megette a fene az egészet.

(És így lett ebből a poszt címe egy Baudelaire-plagizálás.) 

Zen

Napi felismerés: a megfelelő arányban adagolt és arányított munka, sport, házimunka, biciklizés, rozéfröccsözés, nyári este, teraszon ücsörgés, sok-sok beszélgetés, sírás, nevetés, tücsökciripelés és egyéb kellemek és nem alvás a legjobb narkotikum. Lebegek.

Veszprémfest

Életem meghatározó élménye marad a Fest, sok száz szempontból, de ma eljött az a pillanat, hogy posztoljam ezeket a videókat, amiket a sor szélén ülő nagyon szimpatikus egyedülálló (...) lány készített (ezt csak később fedeztem fel). Aki ügyes, felfedez minket.
Dee Dee Bridgewater, Irvin Mayfield és a New Orleans Jazz Orchestra.

Torok

A legtöbb ember, ha valami bántja, olyan unalmas tüneteket szomatizál magának, mint a fejfájás vagy a nyakfájás vagy a gyomorbajok.
De létezik egy egészen új tünet, amiről még senkitől nem hallottam (legalább is az előfordulásnak ebben a vonatkozásában), ez pedig a torok összezáródása. Olyan érzés, mint amikor télvíz idején, járványokkor nagyon be van dagadva a mandula, és az ember nem tud nyelni. Viszont nem fáj, csak nagyon kellemetlen. Köznyelvileg úgy is körülírhatnánk, hogy gombóc van a torkában az embernek, gombóc, amit nem tud lenyelni.

A dolognak ez az egyik értelmezése (ha pszichoszomatikusan nézzük): az illető nem tudja lenyelni, megemészteni a problémát. A másik aspektus viszont érdekes módon az, hogy a "gombóc" miatt valahogy kevesebb levegő jut a tüdőbe (vö. légszomj, vö. pánikbetegség), és a kilégzés is nehéz. Magyarán ez az egész megnehezíti a levegővételt, az illetőnek nincs szabad légzése, ezért alkalomadtán felgyorsul a pulzusa és felmegy a vérnyomása is. (És elefántok ülnek a mellkasára; na jó, ez a hőségtől is lehet.) Aktuálissá válik kedvenc költőnk Levegőt! című verse akár.

A tünet egyébként érdekes módon olykor eltűnik, jó esetben többször nincs, mint ahányszor van. A legjobb teszt az, ha olyan dolgokkal sokkoljuk magunkat, amelyek kiváltják a szorongást, megfelelő idő elteltével és gyakorlat megszerzésével a "gombóc" egyre kisebb lesz, és nem váltja ki semmilyen sokkoló látvány, sem élmény. (Vagy aztán de.)

Férfiak, diktatúrák

Elmentem a héten egy könyvbemutatóra. Egy barátom invitált meg rá, bár nekem is a fejemben volt, hogy el kellene mennem, mert nagy rajongója vagyok Nádasdy Ádámnak (nemrég megjelent kötetéről recenziónkat lásd... ja, még nem írtam meg, lehet, hogy nem is fogom). Nádasdy -- akihez egyébként nagyon kellemes emlékek fűznek, mert egyszer egy konferencián, még kezdő kutató koromban ő volt az egyetlen, aki szóba állt velem -- végül nem volt ott, de ott volt hat másik férfi, aki a rendszerváltás előtti meleg szubkultúráról mesélt saját élmények alapján.

Az egész könyvbemutató egy újonnan nyíló pécsi szórakozóhelyen került megrendezésre két helyi résztvevővel és több budapesti vendéggel. A könyvhöz társul egy dokumentumfilm is, amit most júliusban kezdenek el játszani a helyi mozik.
A beszélgetés érdekesre sikerült, bár viszonylag sematikus kérdések hangoztak el, és a kezdeti szándék ellenére végül is (hála isten) a politikamentességet sem sikerült megvalósítani. Arra a felvetésre, hogy ki miért vállalta a szereplést, sokféle reakció született, a kedvencem az volt, hogy az egyik résztvevő azt mondta: az ő családjában szinte minden férfi 60 éves koráig él, neki tehát már csak öt éve van, mit is veszíthet. Az egész társaságra jellemző volt az a szimpatikus lazaság meg kötetlenség, ami végül is az egész közönséget feloldotta. Viszont azért markánsan el lehetett különíteni a bohém, illetve az identitását nagyon is (politikai értelemben is) komolyan vevő interjúalanyokat itt a beszélgetésen is.

László és Gábor például meséltek az első érdekvédelmi egyesületről, amit ők alapítottak, aztán arról, hogy hogyan zaklatta őket a rendőrség, ami azóta sem teljesen korrekt módon jár el, ha szükség van rá. A tévéből is ismert Mocsonaki László is kiegészítette ezt vonalat néhány finom történettel, például az első felvonulással kapcsolatos élményeivel, vagy a 2008-as botránnyal, amikor szarral lőtték meg kövekkel dobálták őket a szélsőjobboldali demonstrálók, akiket persze nem vitt be a rendőrség. Hogy egy felvonulást megszervezni adminisztratív szempontból mennyivel bonyolultabb, mint egy náci ellentüntetést. Hogy a rendőrség is homofób, bár hivatalból ki vannak rendelve a védelemre. Hogy amikor egy idős édesanya (aki a lányával jött) asztmás rohamost kapott a pániktól, a rendőrségi orvos nem volt hajlandó segíteni neki.

Mindez arra érkezett reakcióként, amit a hallgatóság soraiból egy negyvenes férfi vetett fel, miszerint a könyv illetve a könyvbemutató "túl hepinek" tűnik, és hogy mi a tétje ennek az egésznek. Mi a dokumentumfilm meg a könyv célja?
Erre az egyik válasz az volt, hogy információt szeretne nyújtani azok számára, akiknek erre szüksége van, mert esetleg vonatkozások nélkülinek érzik a saját (meleg) életüket. Másrészt történelmi dokumentum, ha tetszik, a kisebbségtörténet része, ennél fogva hiánypótlás is. És felhívja a figyelmet arra az egyébként tök triviális tényre is, hogy ez nem egy homogén csoport/szubkultúra, hanem pont olyan sokféle, mint bármelyik másik.

Az általam bohémabbnak nevezett résztvevők részéről egyébként (azokat hívom így, akik főleg a kalandjaikról meg az ismerkedéseikről, a korzózásról beszéltek nagy röhögve) el is hangzott, hogy nem értenek egyet a könyv címében a "diktatúra" kifejezéssel, hiszen ők nem érezték magukat megszorítva a rendszerváltás előtt. Ma sokkal jobban kell félni. Ma sokkal jobban kell titkolózni, ugyanakkor viszont nincs miért, hiszen mindenki tudja, csak az hiszi azt, hogy senki nem tudja, aki az érdeklődés középpontjában érzi magát.

Közönségként azt láttam egyébként, hogy a legfelszabadultabbak a fiatalok. Mert valami olyasmit láttam az arcukon, hogy "basszus, nem vagyunk egyedül". Hát már ezért is megéri ez talán.

A filmet még nem láttam, de életemben először érzem úgy, hogy el kellene menni felvonulni. Nem valakinek a zászlója alatt vagy ilyesmi, hanem csak úgy.

honlap: http://melegferfiak.blog.hu/
Interjú a film rendezőjével itt.

  

day 1

Az a helyzet...

.... hogy idén szétdolgoztuk az agyunkat. És ami a legrémesebb, az nem az, hogy még nincs vége, hanem hogy mindez fel sem tűnt. Valahogy a mindennapok természetes részévé vált a robot, a reggeltől estig tartó tevékenykedés, mintha ez normális lenne. És sajnos olyan vagyok, hogy beleragadok, amikor lassul a szekér, akkor pedig lelkiismeret-furdalásom lesz.

Valahogy minden olyan gyorsan történt az idén a tanév, a vizsgák, a projektek, mire észbe kaptam, már az emelt szintű érettségik is lementek meg a bizonyítványírás is. Nem vettem észre, hogy különösebben elfáradtam volna, sőt, keveselltem a feladatokat, mivel (kevesebb másod, harmad, akárhányad állás révén) alapvetően több időt (délutánt, estét) töltöttem itthon. Aztán egyszer csak azt láttam, hogy kezdek összeomlani. Hisztérikusan reagálok dolgokra, amikre máskor esetleg nem, kiborulok hülyeségeken, és nem találom a megfelelő stresszkezelési stratégiákat, végletes vagyok, rapszodikus. Néha azt hiszem, hogy igen, most már jobb, aztán kezdődik előröl. Figyelemigényes vagyok, nagyon, szeretet- és odafigyelés-igényes, szintén nagyon, és borzasztó türelmetlen. És külön problémát okoz, hogy nem akarok ilyen lenni, hogy gyorsan túl akarok ezen esni, és lenni tovább, mintha mi sem történt volna. Közösen eltöltött napokra vágyom, kellemes órákra, napsütéses délutánokra, vízpartra, virágillatra, és kevés, kevés emberre.

Ehelyett egyelőre az érettségin ülök, amiből az idén már teljesen hiányzik az a jóleső, büszke érzés, hogy most learatjuk öt év gyümölcsét, ehelyett kínlódás megy, szúrós tekintetek, és a hiábavalóság és lelketlenség állapota, amikor már annak sincs értelme hogy bárkinek is felnyissuk a szemét, hogy mire alkalmatlan és miért. Feleslegességbe süppedtünk. Ez van.

Kép: Sammy Sharon

Sirámaim

Tegnap még azt írtam volna, hogy vége a depresszió legrosszabb részének, de elhamarkodott lett volna a kijelentés. A konklúzió egyébként valahol az, hogy mindenki szarul csinálja, és van, aki megoldást keres, van, aki pedig kivárja, hogy elmúljon maga a helyzet. Úgy néz ki, hosszú utat kell még bejárnom, hogy az utóbbi hozzáálláshoz szükséges türelem meglegyen bennem; az instant megoldások híve vagyok. Vagy legalább is a próbálkozásoké. De nem baj, van rengeteg megnézendő filmem, elolvasandó könyvem, és a kialvatlanság múlásával némi (másféle) munkára is alkalmas leszek talán, a kockás hasról nem is beszélve...

Rájöttem viszont, hogy a hétszámra gyakorolt fesztiválozás és csujjogatás nem az erősségem. Elsőként a Mohácsiék zsidós előadását néztük meg, nos, az nagyon jó volt. Tulajdonképpen minden fiatalnak kötelezővé tenném. A magyarországi zsidók helyzetéről szól perszonális drámákon keresztül, abszurd és mágikus realista elemekkel fűszerezve. Kedvenc jelenetem az volt, amikor Horthy Miklósnak álmában megjelent Attila, az isten fa.. kardja, akit Miklósunk arról faggatott, deportáltathatja-e a zsidókat. Volt még jó pár ilyen jelenet, amikor nem tudtad, hogy nevethetsz-e, mert annyira fájdalmas volt az egész, és az előadás halál pontosan eltalálta ezt az érzést olyan momentumokkal pl., mint amikor a Dunába lőtt zsidókkal fotózkodnak a turisták. Félelmetes volt és nagyon megrázó. A végén azért támadt sírhatnékom, mert az volt az érzésem, hogy még mindig itt tartunk, 2015-ben, nem változott semmi, de semmi.

Utána az Örkény Színház sokat hypeolt Hamletjére volt jegyünk, ami nagyon ígéretesen indult. A szetting egy focistadion volt, ahol a szereplők -- ha jól értettem -- a dán-norvég meccsen szurkoltak, aztán a későbbi jelenetek is a lelátón játszódtak. Csuja Imre nagyon jó volt meg a színészkirály és királynő, de az ifjú Hamlet a sokadik jelenet után elkezdett az ember agyára menni a ripacskodásával, úgyhogy nem sokkal azután, hogy a második felvonás elkezdődött, leléptünk. Szép, szép ez a szöveg, isteni a Nádasdy-fordítás, de inkább elolvasom.

Aztán vettem jegyet a Kripli Marira is, amire nagyon kíváncsi voltam, lévén hogy az egyetemen a színház szakon az egyik kedvenc tanárnőm nagy Jászai Mari-fan volt, ennek hatására beszereztem az összes emlékiratot, bár olvasásuk még várat magára. Az előadás nagyon szuper, a színésznőre nincsenek szavak, és a közönség olykor nyílt színi tapsban tört ki néhány aktuálpolitikainak (vagy színházinak) tűnő poén hallatán. Erős előadás nagyon.   

Kedden az Őrült nők ketrece volt terítéken, amit a telt házas Kodály Központban lehetett megnézni. A mínusz egyedik sorból szépen látszott a fiúk harisnyája meg szőrös lába. A sztori nem bonyolult (a film biztos sokaknak ismerős), itt viszont kap némi aktuálpolitikai színezetet, és néhány pillanat, amikor arról van szó, hogy ki hogyan lehet vagy nem lehet önmaga, igazán megható volt. És úgyszintén fájdalmas. Stohl remek színész, és nagyon erős, de Hevér Gábor is az. Pár nappal később megkérdezte valaki, hogy mi volt annak a jelentősége, hogy a végén a párt játszó két hapsi kijött civilben (azaz heteró férfiként) meghajolni; mondtam, hogy fogalmam sincs, valószínűleg a történet és vonatkozásainak aktualitását szerették volna ezzel hangsúlyozni, és mit mondjak, eléggé székbe szögező volt ez is. Főleg az első sorból.

Csütörtök este a Szabó Balázs Bandája koncerten az jutott eszembe, hogy amikor mindenki a Bájolót énekli szépen és békésen (ami ugye egy Radnóti-vers), tényleg hajlamos vagyok elhinni, hogy ez egy jó ország.

És tényleg csak egy dolgot sajnálok, hogy nem láttam Urbán Bánk bánját.
  

Emblematikus történet

Van egy emblematikus történetem.

Egy anyáról mesélték egyszer, hogy a nagyobbik, ölbe már nem való gyerekének gyakran mondta ezt: "kislányom, hagyjál már, ne mássz rám, nehéz is vagy meg melegem is van, foglald el magad valamivel, nekem most az lesz a legjobb, ha békén hagysz!".
Aztán öt perc múlva az ölében volt a kisebbik, akit önfeledten cirógatott.

Na, ezt tudnám mondani a világról meg az emberekről, bazmeg.

Felismerések

1) A féltékenységnek semmi köze a másik emberhez, a féltékenységnek az önbecsüléshez van nagyon súlyos köze. Illetve annak hiányához. Akinek valaha -- dacára minden eredménynek, sikernek, fokozatnak, díjnak, stb., amit az évek hoztak -- problémái voltak az önbecsülésével és önbizalmával, sose legyen annyira nagyképű és öntelt, hogy azt higgye, mindez elmúlt. Ez sosem múlik el. Soha.

2) Az elfogadás, a tolerancia és a humánum nem tanítható. Eltelhetnek hetek, hónapok, évek, de mindig minden ezzel kapcsolatos téma és beszélgetés ugyanolyan dühítően fog megismétlődni, és nem érezünk egy fikarcnyi változást sem. Csak talán nagyon sokára.

Nem tudom, mi a megoldás. Tűzoltó leszek s katona, vagy vadakat terelő juhász. Vagy fitnessznáci.
De az biztos, hogy kevesebbet borozok és többet írok, mert talán annak van értelme.  

Érettség

Nos, meg kell, hogy osszam mind az öt olvasómmal a kedvenc érettségi mondataimat, melyek félig nevetősek, félig sírósak, de lényeg a lényeg, a dolgozatok végére rájöttem, hogy az érettségi feladat tulajdonképpen rólam (is) szól. (Azzal most nem hergelnék senkit, hogy ez a generáció fogja az adóbevallásunkat csinálni, a bankügyeinket intézni és leolvasni az MR-eredményünket.)

Az alaptörténet Bodor Ádám egy novellája, amely két testvér, Wladimir és Vili (valamint az egyikük feleségének) állatkerti sétáját írja le: az egyik fiú itthon ragadt, a másik Németországba disszidált fontoskodó faszkalap, a nő az ő felesége, és a feleség nem tud magyarul. Azért mennek az állatkertbe, mert az apjuk (aki valószínűleg bekattant már, talán a nagyobbik fiának az elvesztésétől is, meg a történelem viharaitól) naphosszat ott ül, és csak az öreg oroszlánt bámulja. Ami egy göthös, vén állat, nyilván jó cimbik ők ketten, a bekattant papa és a boldogtalan oroszlán. A novella a rendszerváltás környékén játszódhat. A fiúk távolról megnézik a papát, aztán elválnak, miután kinyilvánították egymás felé kölcsönös utálatukat.

Nem mondom, hogy könnyű megérteni ezt a társadalmi és személyes kontextust, de azért... íme a legjobbak:

1) Egy távoli, történeti megközelítés: A német megszállás alatt nem voltak az embereknek jogaik, nem volt szólás szabadság. Szigorú rendeknek megfelelően kellett élni, megjelenni, illetve viselkedni. Nem jellemző az egyenjogúság. A nők nem foglalhattak helyet.

2) Személyiségelemzés: Egyedül Viliben lelhető fel belső tulajdonság.

3) Feszültségkeltő pillanat a szövegben: Vili ekkor megfutamodásnak látszóan szedett-vedett indokkal odébb állt.

4) A csehovi kommunikáció megidézése: Csak a fiúk beszélgetnek, mely egy közönséges, érdektelen téma. [...]
A két testvér továbbra is egymással beszélget, de nem mindig testvéries hangsúlyban.

[...] A beszélgetés kicsit kezd fellendülni, már több mindent tudhatunk meg a szereplőkről, illetve következtethetünk. [...] Mindezek csak a felszínen látszódó dolgok értékén ragadt beszélgetések csupán.

5) Lélektan: Érezhető ebből a kis helyzetjátékból, hogy ellentétek, nem éreznek egymás közt harmóniát, nincs összhang, bágyadtak. [...]
Erre Wladimir ismét az elszemélyesedés hatalma példáját reagálta rá.

6) Ezt nem tudom, ez WTF: E váratlan kifejezésnek az oka talán az lehet, hogy a két fél ellentétére a fejben kialakított és gyakorlatban kivitelezett kommunikáció és viselkedés nem békítette ki őket.

7) Van, akinek széles a látóköre: Összességében ebben a novellában, habár kicsit groteszk, világviszonylatra is ki lehet vetíteni.

8) Bölcsesség #1: Az emberek egymás közti beszélgetésekben nem jutnak egyre gyakrabban düllőre (sic!), nem értik meg egymást, mely sajnos tudatlanságra és magányosságra fog vezetni minket.

9) Bölcsesség #2: És ha egy nap vagy egy zárlat ennyire alul fejeződik be, akkor a társadalom – véleményem szerint – magányos lesz.

10) Irodalomtudor: Az emberi kapcsolatok netovábbja, ahogy viselkednek. Örkény István novellái között akadt hasonló történetű költemény. [...]
A történet és a történetbeni helyzet abszurd hatást mutat be, mert az emberi kapcsolatokat mutatja be, ami az egész emberiséget érinti, hiszen az író a prózai művet ezáltal próbálja meg tükrözni. [...]

Nem foglal álláspontot a narrátor, csak kiszélesíti a látáskörünket.

11) Frappáns, csattanóval záródó befejezés: Társadalmunk süllyed, mégsem teszünk ellene semmit. Örkény István után a novellája rendkívül jól sikerült. A Tóték pedig hasonló alapon egy család életét mutatta be, amint éppen „szenved”. Talán innen jött Bodor Ádámnak, hogy családot mutasson be? Szerintem igen!

12) Bölcsesség #3 (ez már coelhói szint): Miközben sétálnak az állatkert felé, már érezhető volt az elszemélytelenedés, például az előbb említett módon, hogy ha nem fontos az ember, akkor nincs rá szükség, hiába családtag.

14) Személyes vélemény megfogalmazása, ahogy tanítottam: Ebben a novellában rosszindulatú felnőttekről olvastunk. Talán ezért is nyerte el a tetszésemet ez a mű.

15) Maga AZ ÉLET: A mű végén megjelenik a törődés: „Utállak!” Kovács Vili felismeri az emberi értékeket, mi fontos.

16) Az ember és a természet harmóniája á lá Rousseau:

Az állatokra ugyanúgy kihat a feszült hangulat. Pl.: az oroszlán idegesen járkál a ketrecben. [...]

Majd arra is rájön, hogy akármilyen az oroszlán, mégis csak egy oroszlán. [...]
Mindenki felállt, és kezdődött újra a modernkori életnek a gátlástalansága, elszemélytelenedettsége. Az oroszlán újra gethes, trampli lett.

17) Végül kedvenc témám, a nők helyzetére való reflektálás a műben:

Kifinomult, szimbolista megközelítés: Mivel a mű több szempontból  is értelmezhető az olvasó számára ezáltal, maga az oroszlán is lehet Wladimir felesége a jellemzés alapján, hiszen idegbajosnak, gethes állatnak és elég tramplisnak nevezi.

Simone de Beauvoir sem találhatta volna el jobban: A feleség csak mosolyog, ahogy egy rendes nőhöz illik. Alárendelt személyiség.

Kicsit kedvesebb megközelítés: Az asszony hátul, a háttérben marad, mondhatni egy mentsvár.

Parti Nagy Lajos-féle magasságok: Wladimir felesége visszamosolygással jelezte, hogy nem értette, de mégis hallotta.

Végül egy finomat érzékeltetett antifeminista ellenes feminista kritikai észrevétel (de naaagyon burkolt!):
Nem sokkal később rájön, és önszántából tudatosul azzal, hogy egy állattal foglalkozni kell vagy különben elvadul. Wladimir ezt tapasztalat alapján is mondhatta és a feleségéből kiindulva jött rá erre.

Hát, erre csak azt tudom mondani, hogy láttyátuk feleim szümtükkel mik fogymuk. Isa, pur. 

Mit mondhatnék...

... ma kaptam egy üveg friss (lépes) mézet az egyik fiútól a kilencedikes csoportból. (Akác.) Megkérdeztem, mi ez, Petike, azt mondja, hogy hát tanárnő, csak úgy. Szerintem talán kicsit rajong értem, átkerült félévkor egy másik csoportból, és rögtön 2,00-t javított kábé, mert nekem tanul, hát így.
Írt egy tizenegyedikes, hogy kurvajó a Vörösmarty-vers, amit említettem ma, felírta a szobája falára a hatodik versszakot, de amit utána ajánlottam, a még jobb. Kérdeztem, hogyhogy nem emlékszik erre dicső emlékű előző tanárától, akitől félévkor átvettem őket (és aki miatt egy hónapig az utálattal küszködtem), holott ez kötelező anyag.
Aztán a fél délutánt egy végzősömmel cseteltem végig, aki komoly konfliktusba keveredett a családjával (immár nyíltan) saját maga miatt, elhangzottak otthon mindenféle csúnya mondatok, és istenem, de nehéz is boldogulni a világban, még ha az embert fel is készítik, ahogy én próbálom őt (és azt mondta, nem is rosszul, de tudja a fene).
Mondhatnám, hogy ezek összességében mind jók, és hogy végső soron jó a világ meg jó az élet, de nem az, mert a nap végére olyan méltatlanul és mérhetetlenül szomorú az egész, és a legszomorúbb az, hogy én mekkora balfasz vagyok.
Magyarázat nincs.

Wit

A Wit című darabot Margaret Edson amerikai drámaíró írta 1999-ben, Pulitzer-díjat is kapott érte. A címlapon a szóban az i-t egy pontosvessző jeleníti meg (W;t), majd később szó lesz róla, hogy miért. (A megfilmesített verzió címe egyébként Fekete angyal, ami teljes melléfogás, erről szintén írok később.) Magyar fordítása a darabnak nincs, komolyan megfordult a fejemben, hogy megcsinálom, de ahhoz időmilliomosnak kellene lennem.

Az alábbiakban egy meglehetősen leegyszerűsített, semmiképpen sem tudományos igényű fejtegetés következik, mert ezt a szöveget (és a filmet) sikerült fogyasztó olvasó módjára teljességgel szubjektíven érteni. És valahol egyébként erről is szól a darab szerintem: hogy tökre nem ciki az, ha így olvasunk, értünk, fogadunk be bármit is. Még ha mondjuk a szakma kötelez is.

A főszereplő (nagyrészt egyszemélyes a darab) Vivian Bearing, egyetemi professzor, a 17. század (jelesül John Donne) kutatója, aki megtudja orvosától, hogy előrehaladott petefészekrákja van. Aláveti magát egy kísérleti kezelésnek, ami végül nem jár sikerrel, és végül meghal. Ez a felszíni cselekmény azonban nem a lényeg, mert ami fontos, az Vivian folyamatos önanalízise, amit a halálközeli állapota idéz elő. (Egy hallgató mondta az órán -- teljesen helytálló -- hogy a betegség elfogadásának, feldolgozásának, stb. pszichológiája felől is olvasható a történet, ez azonban számomra most másodlagos.) Az önanalízis részben régebbi emlékek felidézésével történik, részben a kórházi állapot megélésével, megértésével.

Az emlékekből megtudjuk például, hogy Vivian eminens diák volt, és megismerünk egy esetet, amikor A. M. Ashford, a tanára helyteleníti az egyik dolgozatát, amelyben Bearing John Donne verseinek -- szerinte -- nem megfelelő kiadását használja. A vers a Szent Szonettek 10. darabja, a halálról szól. Az utolsó sor központozásán folyik a vita, amely Vivian szerint:

And death shall be no more; Death, thou shalt die! (pontosvessző, vessző, felkiáltójel)

Ashford verziója viszont:

And death shall be no more, Death thou shalt die. (egyetlen vessző, pont)

Bearing büszke a kutatómunkájára, Ashford szerint viszont a metafizikus költészetben igenis fontos a központozás, és aki ennek nem tulajdonít nagy jelentőséget, olvasson modern regényt vagy Shakespeare-t. A vers egyébként a halállal való szembenézésről szól, az első sorban ("Halál, ne kérkedj") a megszemélyesítés egyrészt felidézi a középkori haláltánc hagyományt is, másrészt a halál nem

örökkévalóként/álomként/átmeneti állapotként való értelmezése teret ad persze a vallásos olvasatnak is. Donne az 1620-as évektől betegeskedett, de betegsége alatt sok meditatív költeményt és más verset írt, többek között ezt a fentit. Külön érdekesség, hogy pár hónappal a halála előtt megcsináltatta portréját, ami őt ábrázolja, amint a feltámadáskor visszatér. A portrét mementóként az ágya fölé akasztotta. A kép és a Donne-vers együttes olvasása egyébként sokféle érdekes értelmezési lehetőséget felvet (nem fogom megtenni, nem tudok semmit Donne-ról), és még izgalmasabb őket összeolvasni az Edson-darabbal.

Ashford professzor tehát azért ellenzi a szonett sorának pontosvesszős és felkiáltójeles változatát, mert szerinte ez túlságosan erős (és színpadias) különbségtétel a halál és az örökkévalóság között. A vessző viszont csak leheletnyi különbséget tesz a kettő közé, a halál olyan, mint egy vessző, egy pillanatnyi szünet. Nincs éles distinkció tehát, nincsenek bináris oppozíciók, úgymint élet-halál, jelen-múlt, stb. Ezután a további kutatás helyett kiküldi Vivant a napsütésre, a szabadba, de ő végül visszamegy a könyvtárba, hogy folytassa a munkát.

És itt jön a képbe a wit fogalma (fontos terminus Donne költészetének megközelítésénél is), amit magyarul nagyon nehezen lehet meghatározni. Alapjelentése 'intellektus', 'éles eszűség', az észlelés és a megértés kiváló képessége, de a szó utal a kifejezésmódra is, azaz a wit egyben a nyelv használatának különleges képessége; paradoxonok, ellentétek, hasonlatok, irónia (stb.) kreatív használata. Azaz a wit a formára (is) vonatkozik, nemcsak a tartalomra, ha jól értem, önmagában is -- a mögöttes kontentet nem feltétlenül figyelembe véve -- művészeti és filozófiai attitűd. Közvetve azt is jelenti, hogy a hétköznapi tapasztalatainkat hogyan tudjuk szavakba önteni, ezáltal megérteni és megértetni. Erre vonatkozik Ashford kifogása, de a dolgot egyben el is idegenítené tanítványától, hiszen irodalmat/filológiát magyaráz, aztán kiküldi a fűre napozni.

Viviannek ez nem megy, és erre szép lassan maga is rájön, ahogy visszatekint az életére. Úgy tűnik, a karrierjében és a magánéletében is szigorúan szétválasztja a személyest és a professzionálist oly módon, hogy a személyes szinte nem is létezik. Az egész életét próbálja a(z általa valahogy értelmezett) wit elve mentén megélni, mindenben a rációt, a hideg logikát látja. A betegségében is. A hírét higgadtan fogadja, beleegyezik a kísérleti kezelésbe, az orvosokhoz és a kórházhoz is a nyelven keresztül viszonyul (hiszen a kezelőorvosa és ő is professzorok). Úgy gondolja, ha megérti az orvosi terminológiát (és filológusként elég jól megérti), megérti a helyzetet és az állapotát is, és ez pont elég. Ami leképezhető a nyelv által, az tehát befogadható, megérthető, és tiszta sor. A betegség megmagyarázása által a halál is megmagyarázható és megérthető, ergo elfogadható. Ily módon eleinte ugyanazt az álláspontot képviseli, amit a (szintén a tudományt képviselő) orvosok, akiről az ápolónő azt mondja, ők "életet mentenek" bármi áron. Szigorúan tudományos alapon.

Igen ám, csakhogy Vivian nem számol azzal a mérhetetlen szenvedéssel, fájdalommal és rosszulléttel, amivel szembesülnie kell. A fájdalom ugyanis egy szinten már megfogalmazhatatlan, a nyelven túli.Kezdi tehát elveszíteni a kontrollt, amihez az is hozzájárul, hogy ezen a terepen ő nem elemző elme, hanem strukturálisan elemzett (anatómiai) tárgy (pont úgy, ahogy számára a versek), és erre is fokozatosan kell rájönnie. Kezdetben ironikusan, professzori fölénnyel figyeli a medikushallgatókat, akik a testét vizsgálják, később pedig már hisztérikusan tiltakozik a tesztek ellen. Emellett a professzionális/szakmai viszonyok helyett a valódi emberi kapcsolatokat kezdi hiányolni, valami olyasmit, ami addig soha nem érdekelte. Irodalom/tudomány és élet/halál kezd tehát szétválni, ahogy a halál metafizikus és fizikális megtapasztalása is. Vivan egyrészt rájön, hogy a halál(félelem) és a szenvedés valódi. Ezzel együtt pedig kezdi elveszíteni a konkrét érdeklődését a kutatás(i téma) iránt, és kezdi hétköznapi emberként megélni a helyzetét. Ennek legmarkánsabb jelenete, amikor az utolsó jelenetben Ashford professzor meglátogatja, és Donne-t szeretne olvasni neki. Vivian viszont nem akar Donne-t hallani, és Margaret Wise Brown The Runnaway Bunny című mesés történetére alszik el végül örökre. A mese a szökni vágyó nyulacskáról szól, akit a mamája biztosít arról, hogy bárhová is rejtőzik, ő mindig meg fogja találni. Ashford csodálkozva fedezi fel, hogy a nyulacska akár a lélek ('witty') allegóriája is lehetne, ami hiába próbál rejtőzködni Isten elől, ő mindig látja.

Mikor Vivian meghal, az orvosai (egy téves riasztás okán) megpróbálják újraéleszteni, mert nem tudnak róla, hogy erről korábban lemondott (ami szintén egyébként a személyiségfejlődésének egy fontos fázisa). A darabban ezután lemeztelenedve a fény felé sétál (vö. örökkévalóság), a filmben viszont Vivian hangján (Emma Thompson) a Donne-verset halljuk, a hangsúlyt mintegy ironikusan a vesszőre téve. Ez a jelenet képileg is nagyon szépen összevág a fenti (ikonografikus) Donne-féle halálértelmezéssel.

Hosszasan lehetne még ecsetelni, hogy mi mindenről szól a W;t: 1) annak a belátásáról, hogy nem minden körülményt és helyzetet kontrollálhatunk az életünkben 2) a pusztán intellektuálisan és a 'valóban' megélt élet minőségi különbségéről 3) bizonyos dolgok definiálásának a lehetetlenségéről 4) a határokról 5) a rosszul értelmezett witről. 6) stb. Mindegyik megközelítés érvényes -- a feminista olvasatot még csak szóba se hoztam -- és nem is feltétlenül kell választanunk.

Wilson

Hétvégén elmentünk, és megnéztük Robert Wilson 1914 című előadását, ami egyrészt azért nagy esemény, mert még sosem láttam Wilsont (ellenben sok Európát járó barátommal), másrészt pedig mert hát ő mégis csak egy világsztár, rendezőben olyan, mintha teszem azt, Jeremy Ironst látnám élőben Hamletként. Az esti előadást megelőzte egy beszélgetés/nyilvános lecture is, ahol Wilson a pályájáról beszélt, és néhány fontos rendezéséről. Többek között megemlítette, hogy a vizualitásra és mozgásokra épülő színházi világa abból is sokat táplálkozott, hogy fiatal korában örökbe fogadott egy afro-amerikai siket fiút, akivel nem tudtak másképp kommunikálni, csak képekben és mozdulatokban. A fiú álmaiból, rajzaiból, az ehhez kapcsolódó hangulatokból sokat táplálkozott az a színház, ami ma Wilsont jellemzi. Mindez azzal a felismeréssel kezdődik, hogy az emberi érzékszervekre hagyatkozás lekorlátozza az esztétikai élményt, hogy nemcsak a fülünk hall, hanem a testünk is, hogy a nyelvvel csak a gondolatnak egy ki töredéke fejezhető ki. Hogy nem törvényszerű, hogy be legyünk zárva a nyelvbe. Ezért aztán Wilson legfőbb kifejezőeszközei a zene, a fények, az eszközök, a díszlet, a látvány, azaz a dizájn.

Néhány fontos rendezéséről is beszélt (The Life andTimes of Sigmund Freud, 1969, The Life and Times of Joseph Stalin, 1973, A Letter For Queen Victoria, 1974, Einstein on the Beach, 1976), ezek főleg a korai darabok. Sztorizgatós, rajzolgatós beszámolók voltak, a színpadterveket mutatta be egy nagy menedzsertáblán, képeket vetített, és tulajdonképpen olyasmikről beszélt, amiket a róla szóló könyvekből is meg lehet tudni. Kedvenc sztorim, hogy a Viktória királynőről szóló operában a királynőt a 88 éves nagymamája játszotta, akit azzal sikerült rávennie, hogy vállalja el a szerepet, hogy láthatja Európát, jelesül Párizst. Viktória végül azért lett napszemüveges a darabban, mert a mamát bántották a színpadi fények... 
Wilson nagyon jó előadó egyébként, magával ragadó, majdnem 120 percet beszélt egyhuzamban különböző performatív elemekkel tarkítva, mint például a megszólalása előtti kb. 3 perces totális csönd. (Igen, a színházi csönd meglehetősen fontos Wilsonnak…) Az előadáson a színházi élet apraja-nagyja ott volt, főiskolások a tanáraikkal, rendezők, zenészek, színészek, színháztörténészek, stb. Azon gondolkodtam, vajon mennyire kell nagy embernek lenni ahhoz, hogy egy kis beszámolóra ennyien legyenek kíváncsiak (ja, hát és persze a jegyárak a színházi előadások jegyáraival vetekedtek).

A mestert egyébként Eszenyi Enikő konferálta fel, aki kicsit benyalt a színházban jelenlévő Balog miniszternek (a színészek nem tapsoltak), és bejelentette azt is, hogy Wilson jövőre a Vígszínházban is rendezni fog. Ő az egyetlen színész egyébként, aki a Vígszínház részéről az esti koprodukcióban is játszott (a cseh és a szlovák nemzeti színház színészei mellett). Az 1914-et Wilson az első világháború kitörésének alkalmából rendezte, a bemutató pont a 100 éves évforduló hónapjában volt a Vígben. Az előadás a háború kitörésének előzményeit, megtörténtét és traumáját dolgozza fel burleszk (történelmi revü) formájában. A revü, mint forma nyilvánvalóan biztosít egyfajta ironikus rálátást az amúgy tragikus eseményekre, a szereplők fehérre festett arcú clown-ok, a két fő karakter (egy pici duci és egy magas vékony) Stan és Pan stílusban kommentálják végig (nem mindig, néha csak ott vannak) az eseményekben. Olyasfajta figurák, mint a reneszánsz festményeken a képből kitekintő figurák (van egy találó elnevezésük, de most nem jut eszembe). 

A háború tipikus jelenetei követik egymást kezdve a szarajevói merénylettől a háború végéig (sorozás, vonatkozás a frontra, vigasztalódás a kurvákkal, gyengélkedő, a tisztek megőrülése, a háború vége, stb.), a szereplők stilizált, charleston-szerű mozgáskultúrával közvetítenek egy teljesen elidegenített képet az eseményekről, és közben végig szól a néha idegesítően ható ragtime szerű muzsika. A szereplők három nyelven beszélnek (szlovák, cseh, magyar, ez a wilsoni interkulturalitás, illetve hát rámutatás arra, hogy a háború a mi közös nagy traumánk ebben a térsében), valamint ehhez még hozzájön a német, ami a darab elején a földből kiemelkedő "halálangyal" (Soňa Červena) nyelve. A halálangyal állandó szereplő, és mondhatni, ő a legkarakteresebb, időnként kommentál, adatokat mond a háborúról, de sokszor csak néz, figyel, és lassan, nagyon lassan átvonul a háttérben úgy, hogy mindenki őrá figyel.

A jelenetszériában vannak jól és kevésbé jól eltalált részek, sokszor a monoton beszéd miatt lankad a figyelem (például a gyengélkedős/hullaházas jelenetben, amikor a figura vontatottan közelítve a nézőtér felé beszél). Remek viszont a kurvás jelenet, Eszenyi és a másik színésznő más-más nyelven (de ugyanazt mondva) szidják egymást, miközben világossá válik, hogy mindketten pénzből élnek, és csak túlélni szeretnének (afféle vágáns Kurázsi mamák). Az egyik utolsó jelentben a lassan előrevonuló, monoton hangon kántáló gázálarcos sereg is nagyon hatásos, valamint Eszenyi Ime, hát megleltem hazámat című versét mondja el szaggatottan, drámai géphangon, miközben a zenekar a Hajmási Péter, Hajmási Pál című operettbetéttel szakítja meg minden egység után. Groteszk, vagy inkább bizarr hatás. Sokkal tragikusabb, olyan keserű magyar -- és giccses -- módon rémes, amilyen talán csak ránk jellemző.
nagyjelenete is, amikor József Attila:

Nagyon örülök, hogy láttam egy Wilsont, biztos, hogy (felvételről) meg fogok nézni többet. Egészen más élmény ugyanis elolvasni bármilyen elemzést, és végigélni egy előadást, és ezt nem feltétlenül a végigélés javára mondom, de a tapasztalat másságára. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy az igazán jó színházaknak minálunk nincs mit szégyellniük Wilsonnal szemben, az élménye kicserélése viszont szükségszerű.