Élet

Nyilván van sok visszahozhatatlan érzés az ember életében, de ami talán maradandó, az az (bocs a naturalista megközelítésért), amikor először rúg be a gyereked.
Berúgni sokféleképpen lehet, szépen, csúnyán, aranyosan, agresszíven, eszméletlenül és helyesen, de hát az első az mégiscsak első. Emlékszem, amikor először megéreztem az alkoholt, az egy szilveszteren történt, kb. 16 éves voltam, és gin-tonikot ittam apám és a felesége (meg a társaság) felügyeletével (illetve társaságában). Aztán rúgtam be karaokébulin diplomaosztó alkalmával, ösztöndíjasként Németországban lengyel bulin, meg itthon is. Függő családból származom, nem csodálkozom magamon, hogy olykor elragad a hév.
Arra viszont határozottan emlékszem, hogy a szüleim sosem foglalkoztak azzal, iszom-e vagy sem. Az még nem az a világ volt. Ittam, persze, meg cigiztem is, de vagy nem akarták észrevenni, vagy tényleg, csak magukkal voltak elfoglalva. Igaz, a sörnél tovább szerintem nem jutottam.

Manapság máshogy megy ez. És meg kell mondjam, mindez aggodalomra is ad okot, a minap egy lány az osztályomból azért nem jött egy hétig iskolába, mert megviselte a barátja (19) halála, aki a saját hányásába fulladt bele egy hajnalon, a saját ágyában. Ezek a történetek ijesztőek, és az ember nyilván túlkompenzál, amivel pedig tovább szítja az ellenállást.

Tegnap szalagavatón voltunk, amit egy hónap gyilkolászós veszekedés előzött meg, ezért az ünnepi hangulat a készülődéskor elmaradt. Aztán amikor tűzték a szalagot, az mégiscsak megható volt, sosem gondoltam az életemről, hogy megérem ezt. Hiszen még csak most volt az éjszakai lázak, priznicek, a kisiskolás farsangok ideje, az izgalmak a felvételi miatt, a szakállnövés, borotválkozás, meg minden ilyen baromságok, és jézusom, az egyetem még hátravan. És ebben mind valahogy benne vagyok, én.

Olyan volt az egész különben, mint egy akkurátus készülődés a részegségre, a polcról ellopott feles pohár (nehogy már üvegből), a táskában később talált sok ásványvizes üveg, az alig várt vacsora, meg a bizonygatások, hogy nem úgy, és nem annyit. Az idejekorán befejezett este (23.30), a telefon, hogy ülhetek a kocsiba, és mehetek, ott vár, a dülöngélő léptek, a mondatok, hogy "ez már azért az alja volt" és hogy "jó, én se tudok a világomról, de legalább fel tudok menni a lépcsőn és be tudom ütni a kapukódot", az ágyba dőlés, a csuklás, az álmában beszéd, és az éjszakai virrasztás még egy órán keresztül, hogy alszik-e már. Aludt. Másnap azt mondta, köszönöm, hogy hazahoztál.
Felnőtt valamelyest, mondhatni, még ha ezen a ponton nem is csak ezt (és így) képzeltem erről. Attól még jó.