Szocio

Az egyetemen remek tanáraim voltak, akikre máig büszke vagyok. Ott van példának okáért Kontra Miklós, akit Nádasdy Ádám mellett az egyik legzseniálisabb mai magyar nyelvésznek tartok annak ellenére, hogy kettesre kollokváltam nála, a mai napig nem értem, miért. Nagy lelkesedéssel vettem részt a kb. 8-10 főt számláló szociolingvisztika előadásán, mindent megtanultam és el is olvastam, aztán a vizsgadolgozatot sosem láttam viszont... kettes.
Arra is nagyon lelkesen emlékszem vissza, amikor az Örkény-szemináriumra a tanárunk meghívta a PhD-konzulensét, Sándor Klárát, aki, már nem emlékszem pontosan, miről beszélt, de arra igen, hogy leesett állal hallgattam (és az most teljesen mellékes, hogy mit gondolok S. K. személyéről egyébként, vagy hogy hogyan viszonyulok a hamvában holt politikai pályafutásához....)

Az iskolai nyelvtan tanítással (azon túl, hogy utálom) az a legnagyobb problémám, hogy deskriptív grammatikát kell tanítani, amit még én sem mindig tudok. Na nem azért, a magyar szakon remek strukturalista nyelvész professzoraim voltak, a mondattant is négyesre megtanultam M-né bugyirózsaszín 150 oldalas életművéből... sőt, generatív grammatikát is tanultam Keneseitől, és mondhatom, majdnem nyelvész lettem. De, nyilván politikai érdeklődésem folytán legjobban a szociolingvisztika érdekelt.

Ezért aztán a nyelvtan órákon ezt igyekszem továbbadni, mert ha van valami értelme a magyar nyelvtannak, akkor az az, hogy össze tudjuk kapcsolni a nyelvhez való viszonyunkat a világlátásunkkal, akár az ún. magyarság- és nemzettudattal (ami sok gyerekünknek valóban fontos, hiszen a csapból is ez folyik/otthon is ezt hallják). Mindez természetesen nem része a kurrikulumnak, úgyhogy csalok. A középiskolai nyelvtan tananyag kb. három oldalon emlékezik meg a nyelvművelésről (meglehetősen "elkenős" stílusban"), meg még három oldalon a nyelvjárásokról. Úgyhogy múltkor bevittem egy Kultúrházas videót, ahol Kontra Miklós és Zsadon Béla beszélgetnek a "helyes" magyar beszédről.

A reakciók (a magyarázat és a beszélgetés után/közben) eléggé diffúzak voltak. Azok szemében, akik hallgattak, azt láttam, hogy igen, ebben van valami (zömében vidékiek voltak egyébként). A jól szituált, városi gyerekek álláspontja az volt, hogy az ilyesfajta hozzáállás elrontja, bemocskolja a nyelvet, aztán pillanatokon belül ott tartottunk, hogy pl. aki itt született és itt tanult, az nem menjen külföldre dolgozni, mert kiviszi a szellemi tőkét, pedig a haza mennyit fordított az ő oktatására.
Azt is erőteljes felhorkanás kísérte, amikor azt mondtam, szerintem a magyarság nem szenvedett el több sorscsapást, mint más nemzetek, csak épp a mi nézőpontunk erre a közép-kelet-európai régióra korlátozódik.

Nem tudom, nem megyek-e túl messzire akkor, amikor az iskola apolitikusságát sokan úgy értelmezik, hogy az életünkben zajló eseményekről szót sem lehet ejteni. Vagy amikor nem lehet szóba hozni Szapphót, Verlaine-t, Rimbaud-ot vagy Pilinszkyt anélkül, hogy ne huhognának jelentős létszámban. Amikor a helyi Jobbikos polgármesterjelölt - iskolánk tanára mellesleg - a munkahelyén hordhatja a Jobbikos kitűzőt, és ezért nem szól rá a főnökség, vagy amikor kollégák szerint azért megy a végző évfolyam minden évben Krakkóba és Auschwitzba, mert a munkaközösség-vezető kolléga zsidó... mennénk inkább sítáborba ehelyett.
Nem tudom, hogy lehet-e széllel szemben próbálkozni. A kijelentéseimmel gyakran vélt vagy valós fiatal önérzetekbe gázolok bele, és csak remélni merem, hogy ennek ellenére (vagy pont azért) hatok valahogy. Hogy legalább a gyűlölködés kimúljon. De nagyon nehéz és fárasztó, mert mintha az egész világ az ember ellen dolgozna. Mégis csak ennek látom értelmét. És ezért lehet, hogy mennem kell.

Fekete hattyú; nem hivatalos kritika

Mindenképpen akartam írni róla valamit, mert nagyon tetszett, de most már, hogy a negatív véleményeket is meghallgattam (nem volt sok), meg nálam sokkal jobbakat írtak róla, azt kell mondjam, hogy mégis a Pankrátor jobb film egy fokkal. Az ugyanis tényleg a legaljáról szól, arról, hogy hogyan látható meg a kommerszben, a szemétben a mocsokban valami emberi, valami művészi, valami szép.

A Fekete hattyú világa meg eleve a művészet, a színpad, ami nem baj, de így a kontrasztok nem tudnak annyira kiélesedni, a képi megoldások is sokkal - hogy úgy mondjam - művészibbek, mintha a férfi és a női lélekről valami teljesen szokványos dichotómiában gondolkodnánk: a durva férfikülső mögött megkerestetik a lélek, a női szépség mögül pedig előbújik a pszichopata. A Hattyúhoz képest a Pankrátor amatőrebb, realistább, nyersebb, élet közelibb, direktebb.

Mégis, nekem tetszett a film, számomra fájdalom és törekvés volt benne, a túllőtt cél, az állandó megfelelni akarás, az "ez most az enyém, én csinálom, megcsinálom" görcse. Rá lehet húzni mindenféle pszichoanalitikus értelmezéseket, de én nem akarok, Winona Ryder döbbenetes, Natalie Portman is remek, végig jelen van a feszültség, az erotika, az izgalom, a szépség, a zene, mi kell több.

Elb.

Kib. szar napom van, az a helyzet. Szinte törvényszerű. Három órára írtak ki helyettesíteni ma, abból egy szívességi, ráadásul rászervezték az órapótlásra, tehát két helyen kellett volna lennem egyszerre. Az én hibám, arra sem tartom méltónak az iskolavezetést, hogy a pótlandó óráimról tájékoztassam őket.
A kettős jelenlétet fele-fele arányban oldottam meg, ezért a biztonsági kamerán világosan látható volt, ahogy egyik helyről átcaplatok a másikra. Notórius késő és szabályszegő lett belőlem, értekezleti-intézeti példa, lebuktam. De legalább név nélkül aláztak...
A kreténeket pedig nem küldhetem ki óráról, mert jogaik vannak, én nem mehetek ki, mert jogaik vannak, meg mert felvesz a kamera. Pofán nem vághatom, mert jogai vannak. Nyilván én csinálok rosszul valamit.
Az értekezleten ma dicséreteket osztogattak, papír és pénz alapon. Én nem kaptam. Kapott viszont a tantestület legalkalmatlanabb pedagógusa, meg az összes pályakezdő, gondolom seggnyalásból, motivációs céllal, hogy lehessen rájuk építeni, és ne disszidáljanak fél éven belül.
Szombaton dolgoztam, vasárnap is, meg ma is. Menjen a picsába mindenki. Én meg hadd utazzak el egy időre, mondjuk vissza, a Cricklewood Broadway-ra.

Gondolatrendőrség/Madeleine

Ma úrizáltam. Erről a kifejezésről egyébként mindig a néhai nagyapám jut eszembe, aki szerint az élet bizonyos dolgai úri dolgok, mások meg nem; vagyis ő volt az, aki az életet úri - nem úri jelenségek distinkciójában látta. A tenisz például szerinte úri sport volt, a ping-pong pedig például nem. Hanem kommunista dobozolás. Gondolom én.
De ennek ellenére mondjuk mindkettőt nézte a tévében.

Szóval ma úrizáltam. Vettem ebédre egy camembert-es szendvicset meg egy meggyes sütit a délután matekverseny felügyelet elé (másfél óra!), meg még egy Magyar Narancsot is. Most a Takács Gábor- interjú miatt. Múlt héten az Alföldi-interjú miatt vettem meg, hát tehetek én róla, hogy mindig olyanok vannak a MANCS-ban, amik érdekelnek engem...?

És erről pedig eszembe jutott, hogy nem is olyan régen az volt a hét fénypontja, hogy pénteken a munkából hazafelé vettem egy MANCS-ot, egy 168 órát meg egy ÉS-t, otthon bekapcsoltam a tévét vagy kávét főztem (vagy mindkettő), aztán sorban elolvastam mind a hármat, és közben este lett. Vagy más hétvégéken ugyanezekkel a lapokkal felpakolva felszálltam valami vonatra, ami hazavitt. Aztán otthon hagytam a paksamétát a nevelőatyámnak, akit anno még én világosítottam fel (ui. nagy szoci az öreg), hogy a MANCS már rég nem Fidesz-orgánum...

Nem hiszem, hogy mindez az azóta történtek miatt változott volna meg...

Versenyfelügyeletek alkalmával (akárcsak az érettségin) egyébként mindig felhívják a figyelmet, hogy felügyelő tanárként semmit nem csinálhatunk. Se munka, se könyv, se újság. Határozottan emlékszem azokra az időkre, amikor az engem felügyelő tanárok márpedig könyvet olvastak, példatárakat, feladatgyűjteményeket nézegettek, mégsem dőlt össze a rendszer.

Tavaly matematika érettségin tőlem is elkobozott a főnököm egy kis méretű kockás spirálfüzetet, amibe az engem akkor foglalkoztató problémakör kapcsán a gondolataimat jegyzetelgettem... azóta is azon tűnődöm, vajon belenézett-e....
És most, ahogy ezeket a sorokat írom, egyrészt az jut eszembe, hogy milyen rémes is másféle óra semmittevésre kárhoztatni valakit... másrészt pedig jómagam teljesen eszköztelenül is úgy el tudok kalandozni, hogy azt se tudom, hol vagyok. Robotizálnak minket, mert hagyjuk, ez van. Ami fontos, az fontos.

Jobb napjaimon egyébként felettébb szórakoztatónak találom az ilyen kicsinyes szabályokat, ahogy azt is, hogy az Antigoné egy szerelmi tragédia, a görögök vándorszínészek voltak, vagy hogy Shakespeare francia volt, és latinul írt verseket (dehogy még mit, azt nem tudjuk). [Heti érettségi termés...] Rosszabb esetben pedig arra gondolok -- manapság egyre gyakrabban visszatérően -- hogy nincs kedvem erről a posztról kimozdítani senkit. Aki szerint a latin a realista (sic!) műveltség alapnyelve, a Bánk bán pedig az 1848. márc. 15-i eseményeket dolgozza fel, hát maradjon úgy.

Echo

http://korim.freeblog.hu/archives/2011/02/12/5747228/

"Van az, amikor sírnod kell minden ok nélkül. A fizikai szomorúság ez, ami valószínűleg abból fakad, hogy annyira krónikusan alultáplált a lelked az éveken át tartó megfeszített munkától, hogy már az öröm receptorai is megszűntek létezni benne. Mintha veseelégtelensége lenne a pszichédnek, és a vidámság lenne a pisa, ami most már soha többet nem jön ki, legfeljebb műtéti úton, valami katéteren át, de akkor is csak mint valami beteg és veszélyes folyadék."
korim // 0:13