Asszertív

Az évkezdésre már nem is emlékszem, úgy beindultak itt a dolgok; sodorják egymást az események, én meg csak kapkodom a fejem. Tényleg olyan az egész, mintha nem is lett volna nyári szünet.

Nem, nem az aktuális munkakedvről van szó, hanem arra gondoltam (és az idén most már tényleg és komolyan), hogy esetleg valami mást kéne csinálnom. Az utóbbi időben sok szó esik a pályaelhagyásról meg a küldetéstudatról, e kettő összefüggéseiről, és lassan rájövök, hogy bennem semmilyen (klasszikus értelemben vett) küldetéstudat nincs. Nincs misszióm, viszont csak egyetlen életem van.

Ez (gondolom én) azzal is összefügg, hogy lassan rádöbbenek, bármit is teszek, a környezet erősebb nálam, és annál a pár embernél, aki még belül úgy érzi, tenni akar valamit. 

A rendszerről meg szót se ejtsünk, mert egyrészt (érzelmileg) zsarol, másrészt kizsákmányol; tényleg olyan, mint valami bántalmazó társ. A feletteseid nyomás alá helyeznek (mivel ők is nyomás alatt vannak), győzködnek, olykor könyörögnek, majd amikor elhallgatsz a bizonytalanságtól, azt igennek veszik. 

Hallgatom a hülye szólamokat az értekezleteken, és egyre kevésbé hiteles ez az egész. Próbálják eladni a bulit, mert máshogy tényleg összeomolna a rendszer, de nem sikerül, olyanok ezek az iskolaigazgatók, mint a rossz porszívóügynökök. Ha meg épp nem ügynökösködnének, nagy, közös sírás lenne a vége.

A gyerekek is egyre érdektelenebbek és butábbak (én nem gondoltam, hogy valaha ki fogok mondani ilyesmit); nem azért, mert nem tudják felsorolni a magyar uralkodócsaládokat a kezdetektől napjainkig, hanem mert nulla, azaz zéró érdeklődést és nyitottságot tapasztalok in most of the cases. (Btw. most az idei évről beszélek, majdnem minden csoportom új, és annyira, de annyira hiányoznak a tavalyiak, akik--bár az ő életük is szar volt ebben a rohadt kaszárnyában--legalább pici dolgokért tudtak lelkesedni.)

Ma a Petőfi-órán Szendrey Júliáról, az emancipációról, a nőirodalomról és a szüfrazsettekről beszéltem. Lányoknak. És semmi. Megmagyaráztam a fogalmakat, ajánlottam filmeket; semmi. Tavaly és régebben legalább néhányan felírták, amiket mondtam, de most már nem. Vállrándítás, padon fekvés, hallgatás. Nem, nem mélyanalizáltuk a forradalmi verseket vagy bármit, mondom, a nők helyzetéről beszéltem (volna) 18 éves lányoknak. A végén rájuk szóltam, hogy ne hallgassanak, mert zavarba jövök most már. Tudom én, hogy ez azért is van, mert senki mást soha nem érdekelt a véleményük eddig, és még idő kell ehhez, de én elszoktam ettől a kibaszott nagy unalomtól.

Hogy lesz ez így egy jobb hely, hm?    

Úgy döntöttem, jövőre most már beadom a derekam, és megírom a portfóliómat én is. Elgondolkodtam, mit is írnék bele, mert bár nagyon sok mindenhez értek és rengeteg dolgot csinálok, az univerzalizált rendszer számára ez szinte semmi. Nem köpöm a módszertani szakszókincset, nem járok továbbképzésekre, alig vagyok benne az iskolai projektekben, nincsenek szakmai kapcsolataim a közoktatásban, nem érdekel a rendszer szintű kompetenciafejlesztés (hiszen nem érdekel a rendszer maga sem), stb. stb. Nincs módszerem, és rendszer által felkínált lehetőségekkel élve nem is akarok ebben fejlődni.
Én beszélgetni és kérdezni szeretek, erre meg pl. nem lehet mesterprogramot építeni. (Egyébként a franc akar ezek között mester lenni, de hát valamit muszáj lesz csinálnom, nem mehetek 200 ezer alatti nettóval nyugdíjba... Hogy hova? - kérdezi a vállamon a kisördög.)

Elképzelem ezt a minősítő eljárást, ahol kiégett, unott, megfáradt tanárok olvassák majd a portfóliómat és jönnek ki megnézni az órát, amiben kell majd találniuk valamit, amire levonhatják a pontot, de attól még persze meglesz majd, és meg is dicsérnek. Az eredményeimet tekintve meg azt látom majd a szemükben: szép, szép, de mire mész itt ezzel? És a végén még én fogom őket megsajnálni, mert annyira igyekeznek, engem pedig akkor sem fog érdekelni az egész.

És tényleg, mire megyek ezzel? Csakis arra használom a munkán kívüli időmet, és az abban végzett munkát, hogy A MUNKÁT könnyebben elviseljem. 

Közben egyébként megint tanítok angolt, ami tök jó, mert kevesebben vannak, érdeklődőbbek és az elsősök ott még aranyosak is - csak hát ott van most ez a hülye nyelvvizsgakényszer, ami miatt az élvezetesebb, élőbb, normálisabb dolgok helyett gyárthatjuk és írathatjuk a teszteket. (Mert hogy az iskoláktól, főleg a gyakorlóktól stratégiát kértek, de baszki, alkossák meg a stratégiát azok, aki kitalálták ezt az egészet. Na mindegy, az iskolák most lelkesen gyártják a stratégiát.)

Az angolos kollégáim egyébként tökre hülyék; mármint hogy imádják egymást, iszonyú menők, kávéznak, teáznak, és kurva jó a hangulat, csak épp senki nem szeret dolgozni. Nekem azért odaadtak két "futottak még" típusú csoportot, mert új vagyok (haha, persze), de rögtön kerítenem kellett egy szintfelmérőt is. Nyilván az utóbbi 40 évben nem volt ilyesmire szükség (ja, de). 

Amúgy erre is magasról teszek, szereztem magamnak könyvet (vö. "Jaj, hát sajnos a te példányod még nem jött meg" és/vagy "Nem tudjuk, honnan szerezhetnél" és/vagy "Sajnos nem tudunk kölcsönadni sem"!) meg névsorokat és várom, mikor akarják majd, hogy én legyek az aduász, ui. a munkaközösségben nekem van egyedüliként belső tapasztalatom kapásból két nyelvvizsgarendszerről is.

De hát itt mindenki egyetemi (!) alkalmazott (az ugye én is vagyok), mestertanár, módszertan szakértő és szakvezető, én meg csak dolgozom, olykor helyettük is, mert ők olyan nagyon elfoglaltak. Azért ezen szerencsére nagyon sokat tudok röhögni, főleg akkor, amikor a rendszer anomáliáin boronganak; azon a rendszerén, amit ugye ők is vastagon és erőteljesen fenntartanak. Én is fenntartom, hiszen még a pályán vagyok, de legalább nem teszek úgy, mintha nem lenne ettől mocskos mindenem, és a gyereknek sem hazudom azt, hogy ez mennyire remek így. 

A növekvő számok iránti vonzalmam okán (vö. a számolás joga öröme) egyébként counter appot tettem a telefonomra, ahol különböző dolgokat számolgatok, pl. hány nap telt el már az iskolából, hány napot sportolok egy hónapban, hány olyan nap van, amikor nem iszom alkoholt, hány napig tart egy szar könyv kiolvasása, stb. stb. stb. Nem bonyolult, minden nap kattintasz egyet a különböző színű és elnevezésű rubrikákra, a számok pedig egyesével növekszenek. Fejleszti a türelmet.

A türelemre amúgy is szükség van elég sok mindenhez. Remek tulajdonság.

Én például most belevágtam egy hosszabb távú spórolásba (nem mintha lenne miből), és elkezdtem számolni azt a 15 évet, aminek a végén majd elhúzhatok - valahova.
A pasas az irodában azt kérdezte, nem várnék-e a nyugdíjig. Azt mondtam, nem, annyit azért nem várhatok.  

Szülinapi történet

Hadd osszam meg veletek ezt a csodálatos születésnapi történetet.

Szeptember 2-án hajnali 4-kor arra ébredek, hogy a lakótelepen valaki fojtott hangerőn dzsesszt hallgat. Instrumentális dzsesszt, még hozzá. Trombita.

Milyen remek ízlése van itt valakinek, gondolom magamban félálomban, és a lassú fordulatszámú agyi kapacitásommal morfondírozni kezdek, ki lehet az itt a bányász panelekben, aki szereti az ilyesmit.

Aztán mivel visszaaludni nem tudok, kimegyek az erkélyre, hogy megnézzem, merről jöhet a hang. Nem tudom megállapítani, ezért elkezdek arra gyanakodni, hogy esetleg agydaganatom van (?) vagy álmodom. 

Visszafekszem, tovább figyelem a zenét, egyre éberebb vagyok.

Lassan arra is rájövök, hogy Dizzy Gillespie játszik, na, nem azért, mert ekkora pro vagyok, hanem mert egész héten egy Gillespie-lemezt hallgattam -- a kocsiban.

A csodálkozásom egyre erősödik, de még mindig túlságosan korán van, túlságosan pizsamában vagyok, és túlságosan nem értem az egészet. 

Aztán mégis kapom magam, felhúzok valamit, és (hajnali 4-kor, mondom) lecammogok a kocsihoz.

És tényleg, a zárt ajtók mögött ott szól a cédém.

Mégis mennyi véletlenen múlt, hogy nem merült le az aksi?

Pont az ablak alatt álltam, pont jó a fülem, pont felébredtem, pont max. 20 perccel korábban kapcsolhatott be a magnó, hiszen az autó utána simán elindult. Pont olyan zene szólt, aminek hallatán gyanakodni kezdtem; ha a Retró Rádió szól, biztos nem megyek sehová, legfeljebb bosszankodom egy sort. 

Sikeres önnyomozás tragikus végkifejlet nélkül, egy optimista görög sorsdrámacsökevény.

Magyarázat persze nincs, de az biztos, hogy az istenek figyelnek rám.