Sejt, vér

Nem akartam olyan lenni, mint az anyám, de elrontottam. Túlkompenzáltam. Igyekezetemben átlendítettem magam a másik oldalra, ahogy mondani szokták. Te is hibás vagy, mert sok mindent tőled tanultam meg erről. De te aztán az évek során szépen kihátráltál, átírtad a preferenciáidat. Én meg itt maradtam egyedül a közös szokásainkkal.
*
Tudtad, hogy kiskorodban naplót írtam neked? Mindaz akartam lenni, akit és amit szép sorban elvesztettél. Helyettük, azok helyett. De nem lettem senkid. Nincs szükséged arra, hogy valaki legyen valakid. Az egyedüllét neked értelmiségi póz, szokás, büszkeség, örökség. Genetikus hagyaték. Nem lehetek senkid.
Attól félek, sosem fogod megtudni, milyen jó feloldódni valakiben, elengedni minden sallangot és terhet, gondolattalannak és szabadnak lenni. Átélni azt, hogy hiába a világ, van egy kicsi, közös, szent és megbonthatatlan egység, egy pici sejt, ami erősebb mindennél.
A naplót, amit kiskorodban kezdtem neked írni, talán magyarázatnak szántam, talán bocsánatkérésnek, fogódzónak. Sosem írtam tovább, mert rájöttem, hogy csakis rólam szól.
Nincs közös pont, nem lehetsz olyan, mint én. Nem lehetsz a folytatásom, az én folytatásom senki nem lehet, nem fog engem folytatni senki.
Magad legyél, bárki is legyen az. Nem tudlak megmenteni, eddig senkit se tudtam, bár a farkasok ereje lakozik bennem. Ez az én kudarcom, az én történetem.

Feszt esik

Utaztam megint, sokat vezettem, az országút mindig jó, bár nagyon fárasztó a szélben és az esőben, meg beázott a kocsi is, még most is bűzlenek az átázott autószőnyegek, mint amikor az ember kopasztott, boncolt csirkéket pakol be a csomagtartóba, és utána egy hétig. Kicsi az autó és labilis, lassan veszi a bakonyi szerpentin kanyarjait, de azért jól kiszolgál és hűséges, lehet benne fűteni, kedves és kitartó.
*
Csesznek magasan és kanyargós helyen van, de valahogy nem félek (mert te velem vagy). Ilyenkor senki nem mászik hegyet, zuhog az eső, őrjöng a szél, a parkolóőr már délelőtt 11-kor hazament, a jegyszedő meg valami titkos helyről kamerán figyeli, ki indul felfelé a várhoz, és hirtelen felbukkan. Elad, aztán heherészve kellemes időtöltést kíván, majd eltűnik. Kiabál a szél, ver az eső, már minden porcika tiszta víz és nagyon hideg van. A kilátás démoni, olyan, mint egy fantasy filmben. A tetőre nem merek felmenni, mert lefújhat a szél. Sehol senki, csak három francia (?) turista, ők még kevésbé bírják, naná. A holland esőkabátot le kell fogni, mert felfújja a szél és a fejemre teszi. Visszafelé megcsinálom életem első szelfijét (? nem tudom, így hívják-e, amikor az ember a tükörben pózol magának) esőkabátban és vizesen. Aztán már az autóba csöpög tovább a vizes (holland) esőkabát.

*
Veszprém lassan kedvenc város lesz a kálvária dombbal meg a macskakövekkel, de most nincs itt senki. Hideg van, nagyon hideg, sok a szélkürtő (de nem annyi, mint Zircen, ahol az ember az esőkabátjában átmegy színes vitorlába valami tengeres katasztrófafilm viharos tengeri jelenetében), kevés az ember, minden zárva. A kocsmában nagyon kedves a fogadtatás, hiszen ott sincs senki, kicsit túlkoros (és már kiugrott) bölcsészfiúk kínálgatják a pálinkát (pannonhalmi, nagyon drága) és a kaját.

Később betér pár diák, isten tudja, honnan, talán véget ért a nyári munka műszakja, ők is nagyon fáznak és vizesek, én már addigra átmelegszem, sokat beszélek és boldog vagyok. Nem, nem a pálinkától.
A fesztiválhelyszín üres, ahogy a vár is, bár a téren hősiesen kitartanak a pecsenyesütők, rám is köszönnek, hogy hátha eszem valamit. De nem. Kicsit szomorú ez a sok lufi meg nyári hangulat így az esőben, igazi oximoron, de valahogy minden táplálja a reményt, hogy este jobb lesz és hirtelen kinyaradik (persze nem fog). Esküvői menet elázott vendégekkel és alulöltözött lányokkal, fáznak. Nem, ez nem az a nyári zápor elől romantikusan rohanós.

Továbbmenve észreveszem, hogy megvan még a tavalyi park meg a szökőkút, de már teljesen vizes vagyok, ezért visszamegyünk a szállásunkra, ami egy kopott, kívül rózsaszín panzió, belül meg egy kockás abroszos családi alpesi vendégház és egy bölcsésztanya keveréke. Minden fából van, a szobák levegőtlenek, a falakon festmények (eladók), a folyosón könyvesszekrényekben antikvár könyvek (eladók), majdnem veszek is egy Esterházyt és egy Dosztojevszkijt. A recepciós túlkoros bölcsész nem kér pénzt, majd holnap, ő a recepciós és a pultos meg a pincér egy személyben. Családi vállalkozás, az egyik asztalnál ismerősök iszogatnak, még sörcsap sincs, csak egy hűtőszekrény, és mindenhol zsibiről összeszedett holmik, eladók egytől-egyig, a kanálból hajlított mécsestartó és a villából eszkábált szélcsengő is.

Az esti koncerthez meg kell keresni a focistadion-szerű arénát, a VIP sátor visszataszító, aztán a rajongó lányok is. Fáradt vagyok már nagyon, egész nap a szélben egyensúlyoztam. Meg hát a dzsesszfesztivál nem ez, hanem levegő, terek, nyári zsibongás, izzadtság, fesztelenség, illatok. Aztán megjön a kedvem, visszatérve hosszas esztétikai vita, jegyzetelés, nagy aha-élmények.
*
Másnap nem akarok még hazamenni, és az idő is jobb már. Balatonfüred, aztán Tihany, pontosabban a rév, azért még elég hűvös van, csak a bátrak mentek ki árulni a kézműves vásárra, az egész helyszín koszosfehér, alternatív, sosem voltam itt. Quimby szól és Kiscsillag, valami fotóknak kéne lenni mindenhol (mert ez egy artplacc) a kaposvári egyetemistáktól, de csak a falrajzokon lehet nevetgélni, és jó a kávé.
Visszafelé az elkerülőn megnézem Tihany alsó részét, sosem láttam, gyönyörű a kilátás, meg persze puccosak a nyaralók, celebek sétálnak. Ezt látnom kell még egyszer. Vagy inkább többször.

A hazaút nyugalmas, de úttalan, csak úgy autózás, jól esik nem praktikusnak menni és kerülni, minél később hazaérni. Mert hiszen minek is, már otthon vagyok.

a többi csak irodalom

Nem tudom, ez nem az elválás fájdalma-e. Ez a gyomortáji kellemetlen szorítás, ami folyton ott van, ez a mellkasi nyomás meg az összeszorult torok nem annak a szimptómája-e, hogy valaki – akiről sokáig azt hitted, hogy mindig ott lesz bent – útra válik belőled. A tünetek nemcsak fizikaiak, az egész egy őrülethez hasonlít. Mint a mániás depresszió, egyszer fent, egyszer lent, a gödör legmélye és a boldogság csúcsai – de ezek a csúcsok valójában nem is valami magasak, csak szakadékperemek vagy mélyföldek, amik lentről olyan biztatóan magasnak tűnnek, de az ott időzés sem old meg semmit. Hiú remény az egész, önámítás, rövid vigasz, kis kapaszkodó.

Nem tudom, ez az érzelmi hullámvasút nem a valaki útra válására adott kétségbeesett reakciók sorozata-e. A harag, a megbocsátás, az elnézés, a pánik, a düh, az együttérzés, a részvét, a mélyen érzett szeretet, sőt, szerelem zaklatott váltakozása nem az arra való reagálás-e, hogy immár nincs mit tenni. Mint amikor a hal vergődik a parton. Néha csak elterül és tátog, máskor meg faltól falig csapódik, hogy az utolsó erejével tegyen még valamit, nehogy később azt gondolhassa, nem tett meg mindent. Persze ő is tudja, hogy a később nem létezik, arról nincs előzetes tudása, csak kitalálta, mint egy utolsó utáni esetleges lehetőséget.