intentinons are good

Annyi mindenről kellene írni, de a lényeg, hogy idegösszeomlás-közeli állapotba kerültem majdnem.
Most már amúgy minden rendben.
Remekül sikerült a hétvége, nem voltak Bubókák, akik beledumáltak volna az életünkbe, és még anyám is jó hangulatban volt. (Igaz, volt siklósi meg villányi rozéja is egyszerre, na meg édes Martinija. -je.)

A múlt hét nagyon keményre sikerült, minden nap, amikor hazaestem, épp hogy csak arra volt időm, hogy lerendezzem az itthoniakat, erőm meg már semmire. Szar érzés, amikor feleslegesnek érzed a napot. Mert ezeknek a napoknak a végén mindig az volt, hogy OKÉ, de még semmi olyasmit nem tettem, ami NEKEM lett volna fontos. Magamnak.
Pedig mozgalmas hét volt. Kirúgtunk egy lányt, megcsináltam a március 15-i műsort, és nem vertek agyon senkit, leadtam a cikkem, stb. A gyerek továbbra sem tanul az érettségire, viszont találtunk egy remek sajtboltot, tavaszi láz van a teraszon és színházban is voltunk, meg sörözni.

Anyám 61. születésnapjára kapott valami számomra beazonosíthatatlan pálmát/sást, amit nem én választottam, ő viszont borzasztó boldog volt. (És nincs is annál szívmelengetőbb látvány, mint amikor a több mint 20 éve elvált férjét és annak családját szidja a te életed párjának.... ez anyunál a maximális bizalmi fokozat.)

Sokat gondolok a nagymamára egyébként. Idő közben kipakolták a lakását, szétosztogatták a bútorokat, a személyes tárgyak pedig ki tudja, hol vannak. Szerettem volna megkapni néhány könyvet, fotót, emléket, főként egy zsoltáros könyvet, amit elalvás előtt mindig olvasgatott. Az anyukájától örökölte. De válaszra se méltatták a levelemet ez ügyben, és ez -- ahhoz képest, hogy a temetésen senki nem állt szóba velem -- meglehetősen rossz érzés.

Anyunak (apám utáni örökségéből) viszont volt egy nagyon régi kerámia teáskanna. Azt megkaptam. A nagymama nagynénjéé, Manci nénié volt, abban főzte reggelente a teát, amikor ment az unokaöccse és a menyasszonya reggelizni. A nagymama megörökölte, onnan pedig valahogy anyámhoz került.

Néha szeretnék beszélgetni a nagymamával. Elmondanám neki például, hogy felvettem a kockás inget, meg hogy az osztályomból a diákdemonstráció napján senki nem jött iskolába. Meg hogy ma megyünk tüntetni. És szeretném még meglátogatni is, de így, hogy eladják a lakását, fogalmam sincs, mi indokom lesz Keszthelyre menni ezután. Minden nap megnézem a fotóját, amit a laptopom desktopján tartok, és arra gondolok, hogy amikor csörög a vonalas telefon, az soha többet nem ő lesz. És hogy kitörölhetem a mobilomból a mobilszámát, a vonalas számát, valamint még a régi, munkahelyi számát is, ami azóta volt meg, hogy nyugdíjas korában is dolgozott.
Ilyen apró dolgok ezek. És nyilván nem én vagyok a "rendes" unokája, hanem azok, akik végigzokogták a temetését. Én meg lekéstem, mert elromlott a kocsim. És ez a legkisebb hibám.

Nagymama, ha ezt olvasod, nálam van Manci néni teáskannája.

Végjáték

Helena Wierzbicki, Inner Calm

Lehet, hogy azért vannak bennem ilyen óriási feszültségek, mert nem írok.
Elegem van a télből, a nihilből, a hóból meg a halálból, a kormányból, a jegybankból, a pedagógusokból, de a diákokból is. Persze, akinek nem inge, az majd nem veszi magára.

Március 15-i műsort kell szerveznem, megint. Kitettem egy molinót az aulába, hogy a diákok írják rá, mit gondolnak a szabadságról. A főnököm szerint ezt engedélyeztetnem kellett volna, mert mi lesz, ha meglátja valaki. De persze nem nekem mondta, hanem valaki másnak, aki biztos eljuttatja hozzám a rosszallását. Meg hát ebben az iskolában nincs titok, különben se.
Az egyik diák azt írta: "Szabadság az, ha a kormány nem befolyásolja a jövőmet." Milyen jogon tilthatjuk meg 15-20 éves embereknek, hogy elmondják a véleményüket?

Szépen mentek a dolgok, aztán mára mintha mindenki megbolondult volna. Telefirkálták baromságokkal a maradék üres helyeket. Nekik ez a szabadság. Vagy ha túl sok helyet kapnak, és már megunják a cizellált véleményüket elmondani, akkor ez.

Kockás ingben mászkálunk. Meg kockás esernyős kitűzővel. Ragaszkodunk az elveinkhez és a véleményükhöz. Ahhoz, amink van. Nem tudom, van-e értelme azon kívül, hogy az önbecsülésünknek jót tesz. De hogy meddig lehet az önbecsülést ilyenekkel szinten tartani...??

A szülői demonstráció napján az én osztályomból egy gyerek se jött iskolába. Egy se. Minden osztályba jött legalább egy minimális létszám.
Tegnap behívatott a főnök. Kérdezte, hogy elbeszélgettem-e a gyerekekkel. Mondtam, hogy nem. Előtte, na előtte, igen. De erre nem számítottam.
Csodálatos szülői igazolásokat kaptam, egyébként. "Valódi változást szeretnénk az oktatásban". Ilyeneket.

A főnök bosszúból a szombati munkanapot fél 2-ig tervezte megtartani. Tanítás, és utána kultúrprogram. Fél 2-ig. Vagy tovább.
Az egyetemistáknak írtam, hogy eszemben sincs bemenni pénteken. Bruttó 2200-as óradíjért, miközben O. R. például ugye 10 ezret kap. A Corvinuson. Doktori nélkül. Ez utóbbi adalék persze nem szerepelt az e-mailemben.

Egy lány az osztályomból szimplán négy hete hiányzik, valószínűleg kirúgják. Egy másik meg egy negyvenhét éves pasival él, aki az anyja főnöke. De nincs időm beszélgeti velük, mert adminisztrálnom kell, meg a másik munkahelyemre rohannom. Meg élnem. Élnem kell.
Úgy kell bejönnöm minden nap dolgozni, hogy előtte hihetetlen fizetésemelésekről olvasok meg az USÁ-ból kitiltottak listáján csodálkozom. 
Amihez igazán kedvem lenne, arra nincs időm. Én ezt írtam arra a táblára. "A szabadság az, ha végre azzal foglalkozhatok, ami érdekel is."

Nyár óta azon dolgozom, hogy rendet rakjak a fejemben meg az életemben.
Sikerülni látszik, de lehet, hogy beledöglök a végkimerültségbe.