Demokrácia

Nincs nagyon kedvem blogot írni, egyrészt bosszant az üresség magam körül, és nem akarok benne részt venni, másrészt ez az időszak inkább a befogadásra alkalmas, azt hiszem. A nyilvánosságból pedig pont elég, amit hétfőtől péntekig ki kell bírni, meg kell élni és meg kell oldani.

Történt, hogy a nemzeti ünnepen az osztályom néhány tagja nem tartotta be a házirend vonatkozó passzusát, azaz (figyelj!) nem húzott szoknyát az ünnepi műsorra. Igen, nálunk ez házirendi pont, hogy a lányoknak szoknyát kell húzni, megszavazta a tantestület, minden érv és tiltakozás ellenére meglehetős többséggel.
A nemzeti ünnepek (a kiöltözős alkalmak) kardinális pillanatok a mi iskolánk életében, hiszen egy antidemokratikus rendszerben mi más marad, mint a tekintélyelvű nyomásgyakorlás kiemelt alkalmakkor.
Szóval nem vették fel azt a rohadt szoknyát, mondjuk kábé hárman. Az egyikük fekete harisnyában volt (azt hiszem, a házirend a testszínűt írja elő, bár ebben nem vagyok biztos), és ünnepi rövidnadrágban (van az a miniszoknya hatású kis cucc). A másik kettő fekete nadrágban.
Az egyes számú jelöltet még a műsor kezdete előtt kizavarta az igazgatónő (igen, biztos hatalmas büntetés volt neki, hogy nem kellett végignéznie a műsort), majd nagy dörgedelmeket tartott az ünnepség után, végül hétfőn behívatott engem, külön, hogy beírtam-e már az igazgatóikat.
Igen, engem, külön, nyilván rám van írva, hogy tojok a szoknyára, nincs is szoknyám, csak azt hiszem, kettő, de egyik sem a szabvány szerinti térd alá két ujjnyival érő.
És nyilván a magatartásomból következik az, hogy az osztályom is így öltözködik, hogy tojnak a szabályokra és önmegvalósítanak.
(Az egész történetről egyébként a nagymamám és a sógornője jutnak eszembe, akik társaságában a fél kamaszkorom azzal telt, hogy meg akarták mondani, mit vegyek fel, hogyan járjak, ne lépjek túl nagyokat, rúzsozzam a szám, és ne járjak úszni, mert túl széles a vállam, és az nem lányos....)

Summa summárum, nyomára beírtam a rövidnadrágos lánynak az igazgatóit, meg annak a két delikvensnek, akire nadrágosan emlékeztem. Körítésnek természetesen elmagyaráztam, mi miért történik, és félreértés ne essék, előtte is megbeszéltük, hogy meg lehet szegni minden szabályt a világon, de a következményekkel számolni kell. Én is ezt tettem annak idején, különös tekintettel a hülye szabályokra.
Mivel az emlékezetemre hagyatkoztam a büntiosztáskor, volt -- teljesen jogosan -- elégedetlenkedés, de erre nem tudtam mit mondani, mit hogy én így emlékszem, és ezt a hibaszázalékot csak úgy lehet kikerülni, ha legközelebb tételes feljegyzéseket vezetek arról, ki mit visel. Vagy lefotózok mindenkit. Hozzátettem, aki még úgy érzi, jár neki a megrovás, jelentkezhet. - De hát ki az a hülye, aki jelentkezni fog?!- kérdezték. Mondtam, hogy hát én gyakran tettem ilyet tinikoromban, és most is megtenném, mert ezzel egyrészt szolidaritást vállalnék, másrészt elmondanám a véleményem erről az egész szituációról.

Két napon belül még ketten jelentkeztek az igazgatóiért.
Nekem azt hiszem, nem kell ennél nagyobb büszkeség jelenleg.
Hajrá fiatalok, maradjatok ilyenek.

Passzivitásomat olvasásba fojtom, Stephen Hawkingtól Robert Wilsonon át a feministákig és a színháztörténetig mindent. Film vonatkozásában ez Fassbinder és az utóbbi évek magyar filmtermése.
Valamint megvettük nyárra az összes fesztiválbelépőt, és betáraztuk.  

Láthatatlan

Én nem tudom, hogy ez embertípushoz (ó, istenem, de utálom ezt, hogy típus) vagy foglalkozáshoz vagy rasszhoz vagy bőrszínhez köthető, de valószínűleg egyikhez sem, sokkal inkább a seggfejséghez és az önzéshez, a menthetetlen egocentrizmushoz köthető az a probléma, hogy nem hallgatjuk meg egymást, hogy a vélt vagy valós törődéshiány odáig fajul, hogy tényleg, baszki, Csehovnak van igaza, és senki nem hallja meg a másikat. Persze úgy tűnik, mintha igen, de mégsem, és megvalósul az, amit eddig groteszk drámai fikciónak gondoltuk, hogy egymás mellett beszélünk el, párhuzamos monológokat folytatunk olyan profin, hogy ezeket dialógusnak hisszük.
Így hát baromira nem csoda, ha az ember, aki ezt felismeri, végül hazamegy, és magára zárja az ajtót. Ami persze szintén nem jó megoldás.

Nem tudom, mi a megoldás a problémákra a világban, nem én vagyok az orákulum, de az kurvára biztos, hogy az önámítás, a bizalom az érdeklődésnek valódi beállított közönyben nem vezet sehova. Persze nincs azon mit csodálni, hogy ezt a nihilt, ami itt van, tényleg nem lehet mással áthidalni és leplezni, mint az ostoba hittel abban, hogy az emberek valóban érdeklődnek egymás iránt. Nem, rohadtul nem érdekel senki senkit, ez tényleg egy kibaszott Csehov-dráma, és az benne a szép, hogy tényleg, ez pont az a kemény, groteszk komédia, amit ő is akart, nem pedig az a naftalinos, önámító szarság, amivé végül tették, hogy elfedjék a keserű lényeget.