Láthatatlan

Én nem tudom, hogy ez embertípushoz (ó, istenem, de utálom ezt, hogy típus) vagy foglalkozáshoz vagy rasszhoz vagy bőrszínhez köthető, de valószínűleg egyikhez sem, sokkal inkább a seggfejséghez és az önzéshez, a menthetetlen egocentrizmushoz köthető az a probléma, hogy nem hallgatjuk meg egymást, hogy a vélt vagy valós törődéshiány odáig fajul, hogy tényleg, baszki, Csehovnak van igaza, és senki nem hallja meg a másikat. Persze úgy tűnik, mintha igen, de mégsem, és megvalósul az, amit eddig groteszk drámai fikciónak gondoltuk, hogy egymás mellett beszélünk el, párhuzamos monológokat folytatunk olyan profin, hogy ezeket dialógusnak hisszük.
Így hát baromira nem csoda, ha az ember, aki ezt felismeri, végül hazamegy, és magára zárja az ajtót. Ami persze szintén nem jó megoldás.

Nem tudom, mi a megoldás a problémákra a világban, nem én vagyok az orákulum, de az kurvára biztos, hogy az önámítás, a bizalom az érdeklődésnek valódi beállított közönyben nem vezet sehova. Persze nincs azon mit csodálni, hogy ezt a nihilt, ami itt van, tényleg nem lehet mással áthidalni és leplezni, mint az ostoba hittel abban, hogy az emberek valóban érdeklődnek egymás iránt. Nem, rohadtul nem érdekel senki senkit, ez tényleg egy kibaszott Csehov-dráma, és az benne a szép, hogy tényleg, ez pont az a kemény, groteszk komédia, amit ő is akart, nem pedig az a naftalinos, önámító szarság, amivé végül tették, hogy elfedjék a keserű lényeget.