Mivel régóta akartam pótolni amerikai irodalombeli hiányosságaimat, egy szuszra elolvastam a 90-es évek két nagy slágerét, Bret Easton Ellis Amerikai psychóját és Chuck Palahniuk Harcosok klubját. Az előbbit még a tesóm polcán fedeztem fel nagyon régen (fogalmam sincs, honnan szerezte be, nem nagyon volt kortárs irodalom rajongó tudtommal, majd a következő borozáskor megkérdezem), az utóbbinál meg érdekelt, hogy ez most irodalom-e vagy inkább a filmre koncentráljak.
Az Amerikai psycho ugye a perverz és kegyetlen jeleneteivel vált hírhedtté. Én meglepődve tapasztaltam magamon, hogy ezek a részek engem, mint olvasót, egyáltalán nem zaklatnak fel, persze 2015-öt írunk, és én is sokat változtam ártatlan olvasó korom óta, de inkább az izgatott, mennyire gáz világ is ez.... és hogy mennyire valós. Bateman a regény elejétől a végéig úgy viselkedik, és úgy él, ahogy és ez senkinek fel nem tűnik. Hiába tesz utalásokat a gyilkolási ösztönére és a perverzióira, senki nem tartja ezt összeférhetőnek az életvitelével, az anyagi helyzetével és a társadalmi pozíciójával. Vagy ha annak is tartják, nem akarnak konfrontálódni a valósággal. Bateman ezért teheti, amit csak akar. A társadalom, a környezet tehát legalább annyira felelős, mint Patrick, az antihős, aki -- ahogy a regény interpretációi tartják -- a fogyasztói társadalomból való menekülési kísérleteképpen kínoz lányokat. A reklámok, a ruhamárkák, a videókölcsönző, az éttermek pedig persze mind annak a fényűző életnek a szinonimái, amik elfedik ezeket a patologikus állapotokat - amik egyébként ma is fennállnak. A pénz mindent betemet. Az például, ahogy a fejezetekben látszólag teljesen ésszerűtlenül közhelyes és egyszerű popzeneelemzések vannak, teljesen jól tükrözik azt az őrületet, amit a regény reprezentál, minden áru, értéke semminek nincs, hol van már a tavalyi hó. Elviseljük a társaságot meg a családot, mert ez a norma és a sikk (hogy pl. puccos helyekre lehet hordani őket kajálni), de valójában halálra idegesítenek minket, mert megzavarják a kényelmes magányt és a kiharcolt individualizmust.
Mindez olyan halálos közönnyel (vö. minimalista próza) kerül bemutatásra, mintha csak egy kéregető hajléktalan mellett mennénk el szenvtelenül a nyugati aluljáróban.
A Harcosok klubja más metaforákkal/szimbólumokkal dolgozik, a klub a kapitalista, fogyasztói, művi világban a valóság, ahol hús-vér a fájdalom és az érzések, és amivel enyhíteni lehet az egész életet átható álmatlanságot, alvásképtelenséget és nyugtalanságot. A fizikai lehatolás/behatolás/áthatolás a húsig az egyetlen igazi dolog, ami létezik, és ami talán elérhető, bár bizonyára ez is csak egy illúzió, hiszen a szétvert orr meg az elrepedt borda sem szabadít meg a fájdalomtól.
Az embernek már nem elég az őrület, hanem őrület ÉS alternatív identitás kell ahhoz, hogy valahogy el lehessen viselni a kátyút és a káoszt, ami odáig vezet, hogy a Nemezis-terv keretében felrobbantsuk az egész kócerájt. Csak azt nem vesszük észre persze, hogy ennek a borzalomnak mi is okozói vagyunk, és ezért az önpusztítás is, mert releváns válaszaink már nincsenek arra, ami van. Túl vagyunk a pián, a drogot meg mindenféle tudatmódosítókon, próbáljuk a "jót követve" megszerezni az üdvösséget (ld. segítő csoportok és relativizált problémák), de ez is csak egy önámítás, mert már csupán az is, hogy reggel felkelünk, az őrület felé sodor minket. Ez volt a 90-es évek, ez a 2000-es évek és a 2010-es évek is talán.
Tényleg nem marad más megoldás, csak egy Nemezis-terv.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése