Birdman avagy a mellőzés meglepő ereje

A címben Riggan Thomson (Michael Keaton) mellőzéséről van szó, aki színész, régen szuperhős filmekben tűnt fel, ami később is kísérti a karrierjét, folyton a Birdman beszél a fejében, és arra figyelmezteti, hogy ha vállaln
á a széria sokadik részét is (meg valóságshowkat, stb., vagyis ha szépen besimulna a 21. századi celeblétbe), mocskosul meggazdagodhatna, és minden rendben lenne.
Thomson azonban a Broadway-n akar színházat csinálni, darabot írt tinikori kedvenc szerzőjének könyvéből, és minden áron sikerre akarja vinni. A főszereplő persze ő maga, és (ó, mily véletlen) a záró monológ pont a mellőzöttségről szól, ami megsemmisíti a létet, és az egyetlen megoldás az öngyilkosság.

Thomson ellenpontja a filmben Mike, a hiperrealista színpadi színész, aki elég arrogáns, annyira nem is jó, viszont hihetetlenül magabiztos, és nem érdekli senki véleménye. A piálás eljátszásához valóban piálnia kell, a darabbeli szexjelenetekben tényleg/igazából akcióra kész, és a fájdalom érzetéhez tényleg be kell törni az orrát. Edward Norton remekül adja a method acting paródiáját, kár, hogy amerikai színészként (és egyébként sok szerepében használva ezt) ez felületes karikatúra marad. A filmben egyébként nincs is ellenpontja, hiszen nem igazán derül ki, Thomson mennyire jó színész, a fókuszban az a kínlódása áll, amivel minden áron a figyelem középpontjában maradjon egy olyan alkotásban, amit ő magas művészetnek vél. Eszerint a kontextus szerint a Broadway az amerikai színjátszás fellegvára ("ezen a színpadon még Marlon Brando is játszott"), viszont a kritikusok dönti el, mi a jó színház, és mi nem az.

Thomson magánélete és a színészete természetesen összemosódik, a felesége elválik tőle, mert összekeveri a rajongást és a szerelmet, ex drogos lányával pedig állandó a generációs konfliktus, mert azelőtt sosem volt jelen az életében, meg mert mérhetetlenül önző. Ráadásul a kortárs populáris kultúrát, a jelenlét lehetséges tereit (twitter, facebook, instagram) -- művészi gőgből -- magasról lenézi.

Fel nem fogom, miért jelölték Keatont a vígjáték kategóriában Oscarra, hiszen a film a saját határait nem ismerő ember tragédiájáról szól, igaz, ironikus módon. Thomson, hiába hadakozik, nem tudja kiverni a Birdmant (régi karrierje és felszínes élete jelképét) a fejéből, az emberek ezzel azonosítják, tulajdonképpen a színházába is emiatt mennek be. A madárember figura egyébként baromira komikus, nem csak szuperhősnek, de karriernek és önreprezentációnak is, mert egyszerre juttatja eszünkbe Icarust (aki a hübrisz/túlzott ambíciói áldozata), Csehov sirályát (mint a művészi önmegvalósítás jelképét) és a palimadarat. Thomsonra főleg az utóbbi jelentés passzol (illetve a többi kifigurázott értelmezése), lévén hogy a saját kis köreit futja, és mindenkit földbe döngöl, aki megpróbálja megkérdőjelezni a szándékait és a tehetségét. Mondjuk a földbe döngölt szereplőket (a kritikus és a rivális színész) ez még egyáltalán nem teszi szimpatikussá.
A Birdman figura ráadásul ironikusan arra is rámutat, hogy Thomson legsúlyosabb gyarlósága az, hogy egyfolytában mások fölött valónak (szállónak) gondolja magát. 

Thomsonnak a darabját is csak úgy sikerül sikerre vinnie, hogy a záró tragikus jelenet (ó, method acting) túl élethűre sikerül, és a valódi lövedékek a revolverben megteszik a hatásukat. Ez a siker persze kétséges, hiszen a vérnek inkább szól, mint bármiféle művészi teljesítménynek.
A kódából akár lehetne tragédia is, de végül a kórházban, befáslizott orral ébred, és amint belenéz a tükörbe, kiderül, hogy új, horgas orrával immár végleg azonosult a madáremberrel. A film legjobb jelenete az, hogy amint a tükörben vizsgálgatja az arcát, egyszer csak meglátja a madárembert, aki a kórházi vécén ücsörögve egyszer csak lehúzza a vizet. Nem szól semmit, csak lazán ürít.
(Ez a jelenet egyébként hasonló ahhoz, ahogy a Fekete hattyúban képileg felvezetik a groteszk és ijesztő sötét tollazatot...)

Még annyi, hogy a film nem a művészi önmegvalósítás tragédiájáról szól szerintem, hanem arról, hogy az ember mennyire szánalmasan vágyik az életében az elismerésre. Nem, nem az őszinte elbírálásra és kritikára, hanem a sikerre, mert ha nincs sikere/elismerése, nem is létezik. Játékossá, színésszé tesz minket az az igény, hogy minden eszközzel kivívjuk ezt az elismerést. 
Thomson régimódi exhibicionista, nincs jelen a világhálón, de végül az is eléggé hangsúlyos, ahogy a lánya révén twitterel, illetve a videóját tízezrek nézik meg a youtobe-on (nem, nem a színdarabot, hanem egy idióta meztelen ámokfutást). Mi viszont mai exhibicionisták vagyunk (bár nem színészek), naponta számoljuk a lájkokat, nézzük a kommenteket, írjuk a blogunkat -- és ez a bejegyzés ezzel gyakorlatilag vissza is utalt önmagára...