nyugalom, én csak utazom

Én csak utazom
felhevült, hazátlan utakon
mutatom magam, az unalom
lassan magamban kutatom,
hogy hol van van a nyugalom,
hol, melyik vonalon szalad el,
az a kicsike gőzös a folyamon,
ami elszállítja a hátamon
a látszatot, hogy
elvagyok, megvagyok, átkarol a szánalom

Mondatok, amelyek holnapra talán érvényüket vesztik

Kép innen.

Egy nap egyszer csak felébredtem, és elindultak a szavak.

Ne lökd el a dolgok megtörténtében való felelősségedet. Sose üsd le a lelkiismereted azzal a bizonyos péklapáttal. A lelkiismeret kontroll. Kellemetlen, kíméletlen, fájdalmas, de jobb hallgatni rá. Helyre tesz és karban tart. Vannak ugyan baklövései, de két kézzel tart a felszín fölött.

Neked fogalmad sincs a bátorságról, a belevalóságról és az egyenességről. A bátorság, a belevalóság és az egyenesség az, amikor időről időre, vállalva a kiközösítést, a szánalmat, a sajnálatot és a lenézést, megvédesz valakit, akin éppen nincs mit védeni. Amikor mögé látsz az ad hoc kétszínűségnek és álságosságnak, amikor le tudod rántani a sumákság leplét valakiről, aki amúgy nem olyan. Amikor a világon egyedüliként hiszel valakiben, akiben már más nem talál hinni valót.

Sokat mosolyog, és nagy odaadással veti bele magát az őt érdeklő feladatokba. Én is sokat mosolygok és nagy odaadással vetem bele magam az engem érdeklő feladatokba. Vagy így volt. Aztán már nem volt, aki észrevegye.

Rövid szövegeket olvasni gyorssegély, instant hatás. A gyógyulás meg fájdalmas, illúziómentes, oldalak százai kellenek hozzá. 

Minden pillanatnak, érzésnek, szívdobbanásnak lejár a szavatossága egyszer. A jóknak és a rosszaknak egyaránt. Még a legkitartóbbaknak és a legmakacsabbaknak is. Kínlódó, vajúdó szülés lesz, de többé már nem fog érdekelni, kiharapom magamból. Az emberek szeretnek, de a farkasok ereje lakozik bennem.

Várakozás

A pálinka elfogyott. A változás lassú. Valamelyik jól van úgy, ahogy van.

Az élet viszont igazságtalan, mert titokban kell, hogy maradjanak dolgok. Vannak dolgok, amiknek nem szabadna titokban maradnia. Például a szomorúság okának. Például a ráncok eredetének, az elvégzett munka mennyiségének, a sok-sok erőfeszítésnek.
Ha ez mind kiderülne, akkor lehervadnának a mosolyok, és minden valami néma szégyenérzetbe, mély hallgatásba burkolózna. Vagy persze lehet, hogy nem, mert kell némi felszín mögé/alá látásra való képesség ahhoz, hogy ne csak a hámréteget kapargassuk. Hogy felismerjük, ha valamit nem ismerünk és nem is ismerhetünk meg, és hogy rájöjjünk, hogy valamihez egyszerűen nincs hozzáférésünk. Ez a bölcsesség. Vagy annak egy formája. Belátni, hogy nincs mit tenni, csak várni, még akkor is, ha az a valami talán soha nem történik meg, soha nem jön el. Vladimir és Estragon jól tudta. És mindketten öregek is voltak, mert ebbe meg lehet öregedni, és ez a külső szemnek nem annyira szép. Ez nem a derűs várakozás vagy nem a sztoikus apatheia, ettől ráncos lesz a bőr, gödrös lesz a szem, ez tud tompán vagy éppen türelmetlenül és elviselhetetlenül fájni. Néha közömbösen hagy, de akkor is oda a szépség. Ez nagyon magányos dolog, és ezt a magányt nem lehet felróni senkinek.
Persze talán van, aki meglátja emögött is a méltóságot és az eleganciát. Az erőt. Ami végül is maga a szépség; szebb, mint a festett, mesterségesen pirosított hátterek meg a látványos gesztusok és a lendület, a pillarebegtetéses nézések.
Csak legyen elég türelem még, tényleg.

Élet

Nyilván van sok visszahozhatatlan érzés az ember életében, de ami talán maradandó, az az (bocs a naturalista megközelítésért), amikor először rúg be a gyereked.
Berúgni sokféleképpen lehet, szépen, csúnyán, aranyosan, agresszíven, eszméletlenül és helyesen, de hát az első az mégiscsak első. Emlékszem, amikor először megéreztem az alkoholt, az egy szilveszteren történt, kb. 16 éves voltam, és gin-tonikot ittam apám és a felesége (meg a társaság) felügyeletével (illetve társaságában). Aztán rúgtam be karaokébulin diplomaosztó alkalmával, ösztöndíjasként Németországban lengyel bulin, meg itthon is. Függő családból származom, nem csodálkozom magamon, hogy olykor elragad a hév.
Arra viszont határozottan emlékszem, hogy a szüleim sosem foglalkoztak azzal, iszom-e vagy sem. Az még nem az a világ volt. Ittam, persze, meg cigiztem is, de vagy nem akarták észrevenni, vagy tényleg, csak magukkal voltak elfoglalva. Igaz, a sörnél tovább szerintem nem jutottam.

Manapság máshogy megy ez. És meg kell mondjam, mindez aggodalomra is ad okot, a minap egy lány az osztályomból azért nem jött egy hétig iskolába, mert megviselte a barátja (19) halála, aki a saját hányásába fulladt bele egy hajnalon, a saját ágyában. Ezek a történetek ijesztőek, és az ember nyilván túlkompenzál, amivel pedig tovább szítja az ellenállást.

Tegnap szalagavatón voltunk, amit egy hónap gyilkolászós veszekedés előzött meg, ezért az ünnepi hangulat a készülődéskor elmaradt. Aztán amikor tűzték a szalagot, az mégiscsak megható volt, sosem gondoltam az életemről, hogy megérem ezt. Hiszen még csak most volt az éjszakai lázak, priznicek, a kisiskolás farsangok ideje, az izgalmak a felvételi miatt, a szakállnövés, borotválkozás, meg minden ilyen baromságok, és jézusom, az egyetem még hátravan. És ebben mind valahogy benne vagyok, én.

Olyan volt az egész különben, mint egy akkurátus készülődés a részegségre, a polcról ellopott feles pohár (nehogy már üvegből), a táskában később talált sok ásványvizes üveg, az alig várt vacsora, meg a bizonygatások, hogy nem úgy, és nem annyit. Az idejekorán befejezett este (23.30), a telefon, hogy ülhetek a kocsiba, és mehetek, ott vár, a dülöngélő léptek, a mondatok, hogy "ez már azért az alja volt" és hogy "jó, én se tudok a világomról, de legalább fel tudok menni a lépcsőn és be tudom ütni a kapukódot", az ágyba dőlés, a csuklás, az álmában beszéd, és az éjszakai virrasztás még egy órán keresztül, hogy alszik-e már. Aludt. Másnap azt mondta, köszönöm, hogy hazahoztál.
Felnőtt valamelyest, mondhatni, még ha ezen a ponton nem is csak ezt (és így) képzeltem erről. Attól még jó.

Ámok

Szarul nézek ki.
Olyan szarul, hogy nem is tudtam írni.
Olyan ez, mint a Hamlet, ahol kizökkent az idő, és az a töketlen idióta egész végig nem jött rá, hogy az idő csak benne zökkent ki. Nem, ő az egész világrendnek akart alányúlni, hogy visszategye a sínre. De belebukott. Hát, Hamlet, haver, magadban kellett volna keresni azt a fogaskereket, ami megállt, vagy fordítva kezdett el kattogni. Néha ráéreztél a lényegre, de aztán mégis másfelé indultál.

Most egyébként pont egy Hamlet-adaptációt olvasok, biztos nem véletlen, Lenni vagy nem lenni a magyar címe (milyen eredeti), valami szabálytalan sci-fi közegben játszódik, és biztos jobban érteném a struktúrát, ha eléggé figyelnék. De nem figyelek, mert tulajdonképpen nem is érdekel ez a same old story. Same old story: kiborulunk, rendbejövünk. Elesünk, felállunk. Mélyre süllyedünk, aztán feljövünk a felszínre levegőért.

Mindezen persze nagyban segítene néhány nap szabadság, mindenféle értelemben. Mondjuk egy lakatlan sziget. Egy búra. Vagy egy másik planéta. Valahogy elkerülnek a sikerélmények, ezt nyilván én is bevonzom, mert ennyire szerencsétlennek és kiábrándultnak látszom. Lassú is vagyok, már rég továbbfordult a föld, de én még mindig ugyanott tartok. Nehezen megy az elengedés. Pozitív és negatív dolgok elengedése is. Ami jó, az maradjon meg örökre, ami rossz, azt nem hisszük, hogy el tud múlni. Vagy hogy hamar el tud múlni. Az egész persze összefügg azzal, hogy az ember mindent jól akar csinálni. Mindig mindent. Hogy olyan nehéz tudomásul venni, hogy nem lehet mindig mindent jól csinálni. Hogy vannak elbaszott dolgok, hibák, gyengeségek. Hogy a legjobb szándéknak is betarthat egy más, kiszámíthatatlan valami; egy ismeretlen génállomány, egy éppen most kifejlődő személyiség, vagy a hormonok pillanatnyi állapota. Konstellációk, helyzetek, véletlenek. Na igen, azok a kicseszett véletlenek is, minek vannak.

Amikor az ember lába alól kicsúszik a talaj, az sosem a másik hibája. És még ha ezt tudjuk is biztosan, és hangoztatjuk is, nehéz elfordítani azt a rohadt szekérrudat, és elindulni a másik irányba. Keressük a biztos pontokat, amik régen örömet okoztak, vagy olvassuk az önsegítő könyveket, cikkeket, tanácsokat (kicsit szatirikusan és ironikusan persze), és a másokkal való törődéssel eltereljük a saját figyelmünket magunkról. Mert az ráér.
De nem ér rá. Mi vagyunk a fontos. Mert minket szeretnek. Azt, ami vagyunk. Ami akkor voltunk, amikor megszerettek, és amit mi is szerettünk egykor magunkban. Azt kell megtalálni, és le kell szarni minden mást. És mindenki mást, igazándiból.