Színház-e az opera

Kaptam a héten egy kör-emailt a Szegedi Opera kapcsán. Utána is olvastam a dolognak kicsit, semmi különös, csak a szokásos költségmegvonás, leépítés, megszorítás, meg a többi, ami elvitte Szegeden a Balettet is annak idején, úgy látszik, most az Opera van soron, de nem is ez az érdekes, hanem a levél, amelynek írója arra kéri a szegedi operabarátokat, hogy nemá', hogy az újságban hangoskodjanak, menjenek inkább előadást nézni, akár többször is.

Mellékelem:

"Kedves Operabarátok – egyesültek és egyesületen kívüliek!

 

A szegedi operaélet sokszínűségéért, bőséges kínálatáért és hagyományosan magas színvonaláért magam is aggódva együttérzőn olvastam nyílt leveleiket, nyilatkozataikat, interjúikat a Délmagyarország hasábjain, de a színházzal kibontakozó vitában megszólalni nem kívántam. Kellő önuralommal nem reagáltam azokra a kifogásokra sem, melyek szerint az operai bemutatók és előadások számának visszaesése a zenekari szisztéma átalakulásának következménye lenne, holott nyilvánvaló, hogy a Szimfonikus Zenekar zenés színházi feladatvállalásában nincsen „teljesítményvolumen-korlát”, azaz a jelenleginél lényegesen többet tudunk és szeretnénk is teljesíteni, amennyiben a teátrum vezetése ezzel élni kíván.

 Most sem a fentiek bizonygatása céljából szólítom meg a műfaj szegedi törzsközönségét. Abból az alkalomból fordulok tisztelettel Önökhöz, hogy közeledik az évad első operaprodukciója, novemberben nyolc előadásban ismét színre kerül a tavalyi évadban nagy sikerrel bemutatott Trubadúr. Ennek kapcsán idéződött fel bennem a régi színházi mondás: „a közönség a lábával szavaz”. Nagyra értékelem, hogy egyre határozottabban szót emeltek a műfaj szegedi hagyományainak védelmében, de engedjék meg, hogy figyelmükbe ajánljam: érveik meggyőző erejét most nagymértékben fokozhatja, ha az előadások iránt tömeges lesz az érdeklődés, a teltházas esték forró sikert hoznak. (...) Aki tavaly megnézte a Trubadúrt, jöjjön el újra, így biztosan több részletre figyel majd fel a rendezői interpretáció jelrendszeréből, ezáltal mélyebben éli majd át az előadást, a színpad és a muzsika egymás hatását erősítő csodáját, mely csak a színházi jelenléttel élhető át.  

Biztassanak másokat is, ajánlják barátaiknak a produkció megtekintését! A reklámok hatását sokszorosan felülmúlja, ha olyan valaki dicsér egy előadást, akinek adnak a véleményére. Önök ilyen emberek, képesek befolyásolni a környezetüket. Azt követően, hogy véleményüket tiszteletreméltó ügyszeretettel és hevülettel kifejtették, lépjenek most a tettek mezejére, legyen meggyőző bizonyítéka a szavaiknak az, hogy teltházzal, zajos sikerrel mennek az előadások; van értelme a több előadásnak, mert van érdeklődő, értő és az értékeket megbecsülő közönsége a műfajnak városunkban.

        

Néha bánatos vagyok attól, hogy a mi hagyományainkból hiányzik az igazi siker, ahogy hiányzik a másik véglet, a nagy bukás is. A latin országok operaéletéhez hozzátartozik a harsány ünneplés és a zajos tiltakozás – nálunk udvarias tapsot kap az elfogadhatatlan teljesítmény is, de nem szakad le csillár a világraszóló produkciók nyomán sem. Olyan, mintha a közönség jólneveltségből tapsolna (a szokásoknak megfelelően egy idő után ütemesen); talán kicsit hosszabban, ha tetszett az előadás.  

Egy kezemen meg tudom számolni, hogy a két évtized alatt, mióta közelről nézem a szegedi operai estéket, hányszor dobtak nézők virágot a női főszereplőnek, holott ez is a műfaj hagyományaihoz tartozna… Ez is kifejezné, nem csupán a virággal megajándékozott művész, hanem a közönség tapasztalatlanabb, bizonytalanabb ítéletű része, de a színház programjának meghatározói és a város igényeit megfogalmazó vezetők számára is, hogy ez szép este volt, ez az élmény nekünk fontos!

        Kedves Operabarátok, nem azt akarom sugalmazni, hogy most minden előadás demonstráció legyen az opera mellett – bár a szervezett tüntetés egy darab mellett, vagy ellen szintén hagyomány a zenetörténetben –, csak azt kérem, szavazzanak a lábukkal, jöjjenek Trubadúrt nézni, hívogassanak másokat is – november közepétől január végéig nem lesz alkalmuk Szegeden operába jönni, ha most elmulasztják!  

Viszontlátásra!

Szeged, 2007. október 26.                    
Gyüdi Sándorigazgató karnagySzegedi Szimfonikus Zenekar"
 
 
Nomármost néhány érdekes színházelméleti adalék van ebben a levélben (is).
Először is a t. levélíró számon kér bizonyos viselkedésmintákat a közönségen, holott, mint azt tudjuk, ebben a felállásban a színház a szolgáltató, a közönség pedig fizet és nem fordítva. Más szóval az előadó a "szolga", a közönség pedig a megrendelő. Szerintem hiba hiányolni egy olyan hagyományrendszert (ujjongó taps, virágdobálás, stb.) ami egyrészt lehet, hogy a magyar közönségnek kulturálisan nem sajátja, másrészt lehet hogy ha az lenne, akkor sem kívánna élni vele. Mert bár a közönség közösségként működik, de az egyéni akarat minden egyes (közösségi) közönségcselekedet elindítója.

A másik dolog pedig az, hogy az operabarátok - valószínűnek tartom - nem a közepesen, gyengén és sehogyan sem sikerült előadásokat védik, hanem magát az intézményt, az operát, azaz a lehetőséget szeretnék megtartani ahhoz, hogy operát láthassanak. És ha rossz egy adott előadás, akkor igen is fejezzék ki, hogy az nekik nem tetszik - ilyen esetekben még az udvarias tapsot is túlzásnak tartom. Ilyenkor minimum paradicsomot kellene dobálni - a színházi etikett ugyanis szerintem egy saját magunk által teremtett ÍRATLAN "szabályrendszer", amit miért is ne változtathatnánk meg olyan irányba, hogy az őszintébb, kifejezőbb, tartalmasabb legyen, és ne csak az udvarisakodás vezérelje.
       
És ebből a szempontból az opera, mint műfaj sem tarthat igényt többre és másra, mint egy bármilyen más színházi műfaj - hagyomány ide vagy oda. Régóta figyelem már, hogy hol tart a színházi kultúrán belül a befogadás mikéntje nálunk. Hát nem tart sehol. Ott tart, ahol a század elején. És ez alatt nem azt értem, hogy nem tudunk viselkedni a színházban, hanem hogy még mindig úgy viselkedünk, ahogy a romantika korában vagy a szoc. realizmus idején. Nanemár, hogy ezt a színházcsinálók még elő is írják nekünk.
 
További linkek tájékozódásra:
Tiltakozás
Olvasói levél
 

Morál

A következő történt velem: jelentkeztem egy nemzetközi szemináriumra (nagyon jó lesz, nagyon izgulok, kb. mint valami első szerelem), küldtem önéletrajzot, motivációs levelet, és nagy nehezen, késve ugyan, de értesítettek, hogy oké, MEHETEK! Hurrá voltam, örültem, pláne, hogy az adott fesztivál szervezői arra is megkértek hirtelen, hogy fordítsam le a programot a honlapra, na meg majd később a programfüzetet is. Előzetesen nem ismertük egymást, csak megnézték az önéletrajzom.  

Mondanom sem kell persze, hogy mint ilyenkor általában, az infók csúszásban vannak, a honlap lassan frissül, hát megsürgettek. Rendezvény a hónap végén. Volt program, mindenféle nemzetközi fellépőkkel, intézményekkel, színdarabokkal. Jó kis cucc ez! Lefordítottam két nap alatt, vissza is küldtem. Vártam, vártam, majd rájuk szóltam, mert aznapra ígértek választ. Amikor már rájuk szóltam, akkor írtak, megköszönték, mondták, van benne pár hiba, nyilván némi tapasztalatlanságból fakad, máskor jobban nézzek utána itt és itt, így és így. Amúgy meg küldik a műsorfüzetet, az a nagyobb munka, de majd azzal jön a szerződés is. [Jah, ugyanis belógattak nekem 100-150 ezret, ami hát nem sok, de én erre alapoztam a karácsonyt, ugyi.]
       
No, hát erre kapok ma egy e-mailt, hogy nem, mégsem én vagyok az, mert egy team átnézte az egészét, és MÉG volt benne hiba. Ami többségében NYILVÁN abból fakad, hogy nem olvasok elég idegen nyelvű szakirodalmat illetve hogy nem kutakodok eleget a neten. Így hát a sürgető idő miatt úgy döntöttek tehát, hogy másnak adják a melót. Mert hogy az ilyen hibákat még a legtökéletesebb nyelvtudással SEM lehet kiküszöbölni - és okulásomra, elküldték a javított programot (egy táblázat amúgy, négy oldal).
       
Hibák (nem teljes lista): A "troop" át lett javítva "army"-ra. Amennyiben az 56-os magyar forradalmárok "army"-nak számítottak, akkor ez persze jogos. Az "insane" át lett javítva "mad"-re. Gondolom, mert az utóbbi szót többen ismerik. A Keresők c. "Seekers" változata át lett javítva "Finders"-re.  Gondolom, mert az adott darabban, a keresők végül megtalálják azt, amit keresnek. Azaz végül is "találók". Az "appearance" (magyar megfelelője a fordítandó szövegben "megjelenés" volt) át lett írva "look"-ra. (A "megjelenés" szóban szerintem több van, mint a "kinézet"-ben. Mást jelent némileg.) ÉS MÉG HASONLÓK.
       
Visszaírtam egy emailt, hogy köszönöm az építő kritikát, és örvendetes, hogy ilyen jól működik náluk a csoportos lektorálás. Azám  hazám! És hogy igen, némi tájékozatlanságot elismerek, de a történetnek semmi köze nincsen a szakirodalomban való jártasságomhoz. Mert a szakirodalom szerint akkor valószínűleg az "előadás" "bemutató" és "darab" összes verziója "show"-nak fordítandó.
Az elvégzett munkát szépen köszönték szépen. Ennyit a karácsonyról. :)
       
Nomármost egy jól menő kreatív ügynökség nyilván azért keresett kulimunkást, mert a szakmailag rendkívül felkészült és angolul remekül tudó kollégák között mindenkinek snassz egy ilyen hátgörnyesztő meló. "Kirúgásom" indoka mellesleg az volt, hogy sürgősen kell a fordítás, mert fel akarják tenni a honlapra, stb. no persze nálam gyorsabban aztán senki nem dolgozik, az viszont elgondolkodtató, hogy a lektorálás végterméke csak ma (eltelt kb. két hét) került a kezembe. Úgyhogy várom a honlapot, várom a műsorfüzetet rapid. De valahogy nem akarnak frissülni a dolgok.
       
Azt a cseppnyi iróniát, amivel a válaszlevélben eredményes munkát és magamnál jobb fordítókat kívántam, persze senki nem érzékelte. Válaszoltak, hogy "Kedves Ildikó, köszönjük."*
 
* naná, hogy nem így hívnak.... :)
 

"Ki mit nem szeret ma"-verseny

1) nem szeretem, amikor a kollégáim mérgesek rám, mert félállású vagyok, és csak fele annyit kell bent lennem, mint nekik (ti. az időm másik felét kb. ezer helyen töltöm)
2) amikor mindenki csak síránkozik, hogy milyen sok a munka, és meg lehet gebedni
3) amikor azt hiszik, hogy mivel nincs a nevem előtt semmi előtag, az "aranyifjak" gondtalan életét élem
4) amikor azt hiszik, többek és okosabbak meg tapasztaltabbak nálam, csak mert 10-20 évvel idősebbek - sőőőt, emiatt jogot formálnak ahhoz, hogy kioktassanak
5) amikor buziznak, zsidóznak, kommunistáznak, csak úgy ártatlanul, könnyedén bele a levegőbe
6) amikor azt hiszik, hogy én még soha életemben sehol nem dolgoztam
7) amikor 16-nak néznek, csak mert nem pingálom a pofám
8) amikor az értetlenséget és az érdektelenséget mentegetik
9) nem szeretem, hogy nem tudják, és nem is érdekli őket, hogy ki vagyok
10) utálom, hogy azt hiszik, rajtuk kívül senki sem lehet jó az adott munkában.
Meg még egy csomó mindent éppen utálok. :)

Az elmélet relativitása 2.

A rendszerek, struktúrák, a tudatosság tökéletesen működött. Igazi hiteles megtévesztés volt, eredetinek tűnő és őszintén gondolt. Bé boldog volt az önmagukat senki máshoz nem hasonlítók elégedettségével. Irányított.

 Megbocsátott mindenkinek, aki valaha bármi rosszat is tett ellene. Nem érezte magát egyedül. Helyet talált magának a világban, az emberek között, és a saját fejében is. És mindig és mindig többre akarta vinni, nem a munkában, hanem a rendszerezésben, az alaposságban, és a tökéletességben. Általában nem érzett tehernek semmit és senkit.

De Bé észrevétlenül falakat vont maga köré. Habár több közösségnek is központi eleme, mozgatórugója, lelke és prófétája volt, valójában nem volt jelen sehol. Minden körülötte és vele történt, de igazából nem szólt róla semmi - és Bé ezt nem hiányolta, nem sérelmezte, nem neheztelt miatta, mégcsak észre sem vette.

Aztán egyszer csak történt vele valami. Egy napon egyszer csak nem kelt fel kora reggel, ahogy szokott. Ágyban maradt, nézte az ablakon át a felhőket, és hagyta, hogy csörögjenek a telefonok. Aztán később felkelt, evett - mást, mint amit szokott - és elment dolgozni is, de aznap nem végezte ugyanúgy a munkáját, mert bár addig bármit is csinált, koncentrált, megszervezett és összeszedett volt, onnantól kezdve ezeknek a fogalmaknak a jelentései megváltoztak számára. Semmi sem volt ugyanaz többé, mint azelőtt, és Bének ez tulajdonképpen tetszett, mert elkezdett szagolni, érezni, sírni, éhezni, és fázni. És elkezdett szenvedni is, nem úgy, ahogy azelőtt, hanem igazi, mély, megtépázó kínokkal kezdett fájni mindene. Képlékennyé vált a teste és a lelke. Nem törődött azzal, hogy körülötte mindenhonnan hirtelen hullani kezdett a vakolat és mindenhol hullámozni a padló. Egyik mosolygós-józan pillanatában legnagyobb sikerének azt könyvelte el, hogy dühében összetört egy vadonatúj kávéskészletet. Narancssárga-halványzöld csíkosat.

Bének a környezete és a társasága is megváltozott némileg. Sötét, harsány, nagyhangú alakokkal kezdett barátkozni, akik sokat kiabáltak, sokat ittak és örömükben egymás hátát lapogatták, bánatukban pedig nevettek, bakancsban jártak, pofozkodtak, és kevés volt bennük az önmérséklet. Nem törődtek a vérrel, a pénzzel, a betűvel, csak a kimondott szóval és a megtörtént érintéssel. Egy Bé számára fordított világban éltek, amiben a rendetlenség volt a rend, a kiabálás volt a suttogás, és a tett volt a szó. És a szemétben, igazi szemétben turkáltak életjelek után.

Bé pedig megtanulta az átrendeződést. Nehezére esett, de mégis valami ellenállhatatlanul vonzotta az új, a más felé. Sokszor csak faltól falig csapódott, amikor megpróbálta végigjárni ugyanazt az utat vagy megtenni ugyanazt a cselekvéssort, amit korábban gyorsan, hamar és könnyedén megtett. És hamarosan már szívből, a saját szívéből örült minden természetes veszteségnek, minden őrületnek, és minden könnycseppnek. Mert lepattogzott róla a zománc. Az ereiben már természetesen folyt a vér. Látszott rajta a munka verítéke, és káromkodott, ha megütötte magát. Ki tudta mondani azt a szót, hogy "enyém". És hogy "utálom". És hogy "dögölj meg". És azt is, hogy "nem". Azt is hogy "nem". És egy idő után már nem is ugrott össze a gyomra a "nem"-ek miatt.
       
Némelyek szerint Bé megváltozott, koszos lett és otromba. Mások szerint elégedett lett és egészséges. Megint mások szerint elemelkedett a földtől.

Nos, nem tudhatjuk, mert Bé nem nyilatkozik magáról, legtöbbször csak mosolyog, vagy éppen sír. Mostmár legtöbbször csak azon igyekszik, hogy azt tegye, amihez kedve van. Dühös, őrjöngő, féltékeny, boldog, euforikus, harsány, és kacagós is, mint sokan mások. Teszi a dolgát, ahogy más, és sok olyasmit is tesz, amit más nem. Átalakulásának, változásának okairól pedig hallgat, vagy csak annyit mond, ez nem átalakulás, nem változás, és nem emlékszik semmiféle fordulópontra, mert mindig is ez volt, és mindig is így volt jól, ahogy most van. Bének sok haragosa is van ezért. Erre pedig azt mondja, hálisten, végre. Hálisten, végre.

Az elmélet relativitása

Bének nehezen múló, keserű gyerekkora volt. No, nem a legszerencsétlenebb gyerekmolesztálós, erőszakoskodós, a szó szoros értelmében vett szülői hatalomfitogtatással megnyomorított gyerekkor, mint sokmillió gyereknek ebben az univerzumban - de éppen elég rossz ahhoz, hogy hosszútávon is nyomokat hagyjon.

Bé ezért nem szeretett gyerek lenni, és ki is lógott mindenfajta kiskorú közösségből. Akárhányszor olyanokat mondtak neki, hogy "addig örülj, amíg gyerek vagy", meg hogy "örülj a jó dolgodnak" a sokat tudó tizenévesek mély nézésével és bölcsességével összevonta a szemöldökét. Furcsa gyerek volt. Szabaidejében neki szimpatikus, képzeletben mindenféle jótulajdonságokkal felruházott felnőtteket követett, öngyilkos verseket olvasott, és ha nagyon begurult, kioktatta a szüleit. Amiért persze megkapta a magáét - szóban és tettben. Legtöbbször olyanokat mondtak neki, hogy "te még ezt nem tudhatod", "azt sem tudod, miről beszélsz" és hogy "te ehhez nem értesz" és "nem jól emlékszel". Bének legtöbbször nem volt kedve vagy ereje vitatkozni ezeken a dolgokon, inkább kényszerűen végighallgatta a szentenciákat, aztán bezárkózott. Magába, a könyvekbe, a szobájába, vagy sétálni ment a kutyájával. Vagy felhívott valakit telefonon, de aztán nem szólt a kagylóba. Esetleg naplót vagy képzeletbeli leveleket írt fiktív barátoknak.

A körülötte lévő gyerekek szerint Bé megjátszotta magát. Úgy látták, hogy nem tud örülni, általában semmiben sem vesz részt, és szerintük ez azért volt, mert túl sokra tartotta magát, és lenézte a környezetét. Szabadidejében inkább olvasott vagy a belső hangokra figyelt, írogatott, megfigyelt, vagy fényképeket és újságcikkeket rendezgetett. Figyelte a felnőtteket, és stratégiákat talált ki a túlélésre. Éjszakánként történeteket írt a fejében, és úgy képzelte, hogy ha majd híres író lesz, eladja őket filmsorozatnak, annyira szentimentálisak és egyszerűek. Vagy videóklippeket talált ki dalokhoz. Esetleg forgatókönyvtervet musical-ekhez.

És tanult is, rengeteget. Egyrészt érdekelte őt más emberek élete, akié jobb volt, azért, akié rosszabb volt, azért. Másrészt úgy gondolta, a tanulás megteremtheti a fejében a gyerekkor átvészeléséhez szükséges rendszereket. Strultúrált, építkezett, organizált fejben, racionalizált és minden életében felbukkanó személyt és megtörtént eseményt megtámogatott jobbról, balról, előről és hátulról.
_____________________________________
Bé komolyan hitt abban, hogy a rossz élet is jobbá tehető, pedig az ilyesfajta optimizmus nem is volt divatos a környezetében. Abban is hitt, hogy ha rendet tart a fejében és maga körül, akkor áthidalható a káosz és megteremthető a rend meg az azzal járó béke. Mindezt az olvasmányai - köztük sok pszichológiai irodalom - is alátámasztották. Úgy gondolta, hogy a gyerekkor csak egy szükségszerű és átmeneti állapot, és ha ügyesen, energiákat és erőt tartalékolva túléli az ember, akkor megszűnik a kiszolgáltatottság, és végre a maga sorsának irányíthatója lehet.

A szüleivel lefolytatott néhány értelmetlen vitát leszámítva nem nagyon voltak konfliktusai más emberekkel. Ha valaki rákiabált vagy veszekedett vele, makacs csenddel vagy éppen összehúzott szemöldökkel tűrte, és azt firtatta, vajon mi lehet az indulatok vagy az esetleges dühkitörések mögött. Csak nagyon ritkán sírt, és akkor is csak dühében. Még ritkábban emelte fel a hangját. Sosem patáliázott, cirkuszolt, hisztizett, vagy követelőzött, mert úgy gondolta, az indulatosság a gyengék ismertetőjele. Ezerszer látta ezt felnőtteken, olyan felnőtteken, akiknél bölcsebb és okosabb, belátóbb, és engedékenyebb akart lenni. Valahányszor ez nem sikerült, bűntudata támadt. Minél megbocsátóbb és megértőbb akart lenni másokkal, és annál kíméletlenebb volt magával. Volt benne valami görcsös bizonyítási vágy, amivel igazolni akarta azokat a mesés axiómákat, hogy "jótett helyében jót várhatsz", hogy "azok vagyunk, amivé tesszük magunkat", hogy "minden jó, ha vége jó", és hasonlók. Hogy a jóindulat jóindulatot szül. És hogy a másoknak nyújtott segítség lehetséges. 

És Bé nemhiába várt. Elmúltak a muszáj-évek, és megszűnt jónéhány gyűlölt kötöttség. A stratégiákat, amiket addig sikeresen működtetett, átigazolta az új, felnőtt életének egyéb területeire. Sikeres és megbízható ember lett belőle. Olvasott volt, intelligens, hozzáértő. Egy idő után többé-kevésbé a gondolatai csigaházából is kibújt, és elkezdett beszélni az emberekhez. Mert hogy sokan voltak körülötte: idősebbek, fiatalok, férfiak, nők, gyerekek, csalágtagok, rokonok, ismerősök. Végre érezhette a választási lehetőségek szabadságát, és boldog volt, hogy már nem tartozik elszámolással vagy hálával senkinek. 

A héten visszataláltam a szakmába, ami már önmagában is nagy hír. Összeszedtem magam, mint fénykoromban, és elmentem két szakmai beszélgetésre is, hogy táguljon az agyam, de hogy legalábbis megnézzem, hogy milyenek is az itteni kékharisnya bölcsészlányok... (hehe, vannak, mondhatom, nem sznobizmusból - én is kértem már autogrammot életemben...).
Nade: Az Alföldi nem okozott csalódást. Évekig keresgéltem egy olyan színházast, aki ért hozzá, és ennek ellenére el tudja mondani, hogy mihez is ért és mit is akar. Aki színészként "nem esik bele magába és aztán mellé", mert kellő intelligenciával, rálátással és távolságtartással kezeli magát és a szakmát is (ettől még elhivatott persze). Aki nem törekszik arra, hogy művész legyen, és pont ettől az.
És végre ki lett mondva egy-két dolog: pl. hogy a kortárs szövegek nagy része "machinált plasztik", és egyetlen lényegük, hogy minél érthetetlenebbek legyenek és minél modernebben hassanak. És hogy a kortárs SZÍNHÁZszerzők közül a legtöbbnek fogalma sincs a színházról - beül a próbára, hogy védhesse a mundért, és nem tudja, de nem is akarja elvágni a szövegtől a köldökzsinórt. Hogy igen, a színházra is és minden más szakmára is születni kell, és hiába a sok iskola, a sok agytágítás és a sok pénz, ha az a bizonyos félrekapcsolás az agyban nincs meg. No de mennyire. És ja igen, én sem jönnék el a POSZT-ra szakácskodni, amikor ilyen állapotban van a szakma...
Na és aztán megvolt az első PNTT és Nagy József is itt volt... Ennek is megvan persze a maga haszna: legalább tudom végre, hogy hogy néz ki a fickó... Csak azt nem értem, hogy ha már szakma és szakmaiság, akkor miért nem ilyesmiről volt szó, és miért a Vajdaságból elszármazott szegény művészek sorsán keseregtünk (akiket persze szeretünk, sajnálunk, és életetünk, de mégis...).
Ismét megtudtam, hogy egy purgatóriumban élek, hogy a politikusok bezsebelik a nagy pénzeket s közben parlagon hagyják a kultúrát meg a művészetet, na és a hazát is. Revelációként hatott továbbá, hogy JÉ, a szabadban is lehet színházat csinálni, lehet táncolni a Magyarkanizsa melletti puszta közepén, és mezítláb tapodni a sarat. De lehet ám! Magunkra is lehet kenni.
NJ jó táncos egyébként. Amennyire tökéletesen leköt, ahogy mozog, annyira tökéletesen nem köt le az, amikor beszél. Nem azért, mert keresi a szavakat és sokat nyög, hanem mert a mozdulatai nélkül semmit nem tud közölni. Szóban nem tud gesztikulálni. (Beszélőpartneréről nem is beszélve - akinek talán meg kellett volna írnia ezt az egészet, és kiszögezni minden fára... meg alá is írni, hogy tudjam, ki ő.)
Megnéztük két filmjét is - na, DK mesterem mondta egyszer, hogy baromira elege van az olyan az olyan alternatív színházból, ahol sötét öltönyös fickók ülnek a színpadon és némán isszák a vizet. Közben meg hegedűnyikorgás hallatszik. És itt pedig falhordás volt és vakolatbontás, ami nyilván sokszorosan rétegezett, megkövült, analizálásra váró életünket szimbolizálva - a málló vakolat, hú de nagy nóvum... hát megint valami iszonyú érdekeset és újszerűt tudtam meg a mi tyúkszaros életünkről.
Ejha. Józsit legközelebb csak táncolni nézem, de még az sem biztos.

7

Hihetetlen hetem volt. Mint a régi szép időkben.
Először is úgy látszik, állandó lételemem volt és marad a futkosás jobbra-balra. Mobil oktató. Marha jó. Az ember legtöbb energiája a meneteléssel telik meg a buszozással. Nincs fárasztóbb időtöltés, mint a buszozás. És nincs fárasztóbb dolog annál, mint mikor az ember úgy érzi, feleslegesen telik el az ideje.
Namármost. Az ember ugyebár olyan helyen dolgozik szívesen, ahol adottak a munkafeltételek, a jó körülmények, DE LEGALÁBBIS senki nem szól bele, hogy mit hogyan csinál - ha már egyszer nincs különösebb keret ahhoz, hogy meghatározzuk az életteret. A felesleges pofázás idegesít, bosszant, irritál, mert hát hej-hej, tudom én a dolgomat, hadd végezzem már... :)
Kb. egy hónapja úgy telik az idő, hogy nem igazán érzem értelmesnek - na persze ez van, amikor senkinek nem hibája, egyszerűen így állnak a csillagok, ilyen kriksz-krakszban és összevissza. Persze a káoszban is van valami szép, pl. az embernek van ideje elromantikázni, sétafikálni ilyenkor-olyankor lenyisszantott tíz percekben. Vásárolni, enni, meginni egy kávét - néha persze aztán minden összetorlódik és akkor a fejem valahol 50 méterre lemaradva.
Az egyetlen dolog, amit ilyenkor nem lehet: tervezni. Ki tudja, mit hoz a holnap... teszi fel magának az ember ezt az oly költői kérdést minden este úgy 8 és 9 között... Persze ha úgy nézzük, ez baromi izgalmas. Ma megint úgy jöttem be, hogy fogalmam sem volt, mi lesz ma a dolgom. Most éppen tudom, de a holnappal kapcsolatban csak azt tudom, hogy hánykor indul a nap. Nna, az is valami.
(...) A múlt héten egyébként azt mondta nekem valaki, hogy baromi szerencsés vagyok, mert 1. van szakmai tapasztalatom 2. itt-ott eltöltött éveim száma már kielégítő 3. sok mindent csináltam már és sok mindenhez értek 4. hűdejófej vagyok.... És napersze mindebből következően sok a lehetőségem.
Naná hogy minden relatív. Akkor érezném magam szerencsésnek valószínűleg, ha már egyszer minden vagy (najó nelegyeknagyravágyó) legalábbis kábé minden a rendelkezésemre állna ahhoz, hogy már CSINÁLHASSAM. Továbbá azt sem tudom, mikor jön el az az idő, amikor (na nem nekem, hanem úgy általában) nem 3-4 helyen kell dolgozni reggel 7-től este 9-ig (beleszámítva a mobilitást ugyebár... buszok, vonatok, helikopterek, gyaloglás, cars, planes, boots and trains...) ahhoz, hogy az ember annyit összekaparjon, hogy ne kelljen elgondolkodnia, megveheti-e azt az óriás duplatriplasajtos pizzát nagy sörrel, amire egy hete vágyik. És mikor jön el az az idő, amikor már nem azzal kell elaludni, hogy pár hét múlva, a nyáron, stb. lesz-e meló.
mööööörrrrd.......

Souldeep

Emlékszem, egyszer általános iskolában anyák napjára fogalmazást kellett írni az anyákról, és akkor én írtam egy nagyon szépet - az orvosokról. Baromi szép lett, beválogatták az anyák napi műsorba, annyira szép. Én persze nem akartam előadni, mert ki szeret - akár tizenévesen is - bármiféle személyes érzelmekről beszélni nagy nyilvánosság előtt, de a degenerált tanítónéni persze nem vette a lapot. Inkább végigbőgtem a műsort, hogy ne kelljen beszélnem... :)
[...]
A barátnőm mozgásterapeuta. Gyerekeken segít - mozgással és mozgatással. Olyan, mint egy orvos, csak épp több. Képes végeláthatatlanul beszélni egy gyerekhez. És másfél órán keresztül énekelni és mozgatni egyszerre.
Most "örökbe fogadott" kislányt, aki öt éves, és nem tud beszélni és járni. Pedig ez a világ nem is az örökbefogadások világa, hanem a kitagadásoké. Például jól kvalifikált, több diplomás szülők dobnak el gyerekeket, mert rossz tanulók, drogosok, tetováltatnak, vagy mert netán buzik. Mindez csak annyiban különbözik a csecsemő kukába dobásától, hogy kesztyűs kézzel követik el, és nem koszos körömmel (amilyen a szigetlakóknak R. Réka szerint van.... és amivel ugyebár NE ujjazzák az ő leánygyermekét tizenhuszonéves korában).
Pedig a tökéletesség unalmas és egyforma, a 'tökéletlenség' pedig szép. A másmilyenség érdekes, másfajta dolgokat tapasztaltat meg az emberrel, amitől tágul a látótere, a világképe. Olyan ez, mint egy multikulturális városban sétálni. A másmilyenség kifeszegeti a toleranciahatárt. Elfogadóbbá tehet minket - persze csak akkor, ha amúgy is jellemző ránk, hogy a dolgokat több oldalról vizsgáljuk meg. És hogy többet kérdezünk, mint amennyit pofázunk.
...szóval örökbe fogadott, a felelősségébe vett egy gyereket, akinek heti öt napon másfél órán keresztül beszél, énekel, dicsér, mosolyog, simogat. Pedig nem az anyja. És nem ez a munkája. Nem pont ez. 
A gyerek anyja egyébként orvos. Orvos, aki magára hagyta, mert csalódást okozott neki a másmilyenségével, a törődésigényével - és mert a tökéletes családról alkotott tökéletes világképébe nem fért bele a MÁS. A meló. A megérteni akarás. A tettvágy. A hajlandóság az erőfeszítésre, ami nem is erőfeszítés igazán. A másmilyenség elfogadásának akárcsak a szándéka is. A gyereknek most csak nagypapája van. Hetven éves. És mindennap hozza és viszi.
És én nem a meg nem értést és az "adj még egy kis időt" kezdetű mondatokat nem értem, hanem a SZÁNDÉK HIÁNYÁT. Amikor valakik pillanatok alatt tudnak lepöckölni emberi önérzeteket, emberi lényeket csak azért, mert nem építőelemei az őáltaluk elképzelt gépezetnek. Amikor emberi mivoltukban tudnak padlóig sérteni, és könnyedén tudnak megsemmisíteni a sok munkával és erőfeszítéssel felépített viszonylagos lelki épségeket.
Az embert szerintem minősíti a munkája, pontosabban a munkájának a minősége és a munkájához való hozzáállása. És én mostanában nagyon ritkán látok szép dolgokat. Az egyik legszebb pedig, amit valaha láttam, az izgalom, hogy 'vajon jó leszek-e eléggé, hogy jó legyen egy öt éves gyereknek'. Aki se beszélni, se járni nem tud...
És biztosan nagyon gáz az, ha valaki sosem teszi fel magának a 'jó vagyok-e eléggé neki' - kérdést. Még akkor is, ha "csak" a gyereke néz rá az asztal másik oldaláról.

kompánia...

Kíváncsi vagyok erre az új műsorra, aminek A társulat a címe. Egyrészről úgy tűnik, hogy az M1 egy a királyi tévére adaptált (kissé nemzeti) Megasztárt akar létrehozni, csak nagyon törekednek arra, hogy láthatóan, hallhatóan, érezhetően jobban kultúraszagú legyen a dolog. Színházira, színházasra vették a figurát (ld. a műsor címe) - hát majd meglátjuk.
Tetszik a zsűri, mármint az összetétele... Szikora, Alföldi, Szulák... [Azon gondolkodtunk, hogy ha már a Megasztár kilőtte Somát, tényleg, ki is lehetne az a magyar énekesnő (aki ráadásul színpadérzékeny is), aki zsűrizhetne egy ilyen helyen... de csak Cserháti jutott eszembe (múlt idő), meg néhány dzsesszénekesnő. (És akkor leesett, hogy tényleg, ebben az országban nincs egy középkorú - azaz nem tinisztár - zeneileg megbízható, sokoldalú énekesnő... esetleg Keresztes Ildikó? na majd legközelebb.)]
Szóval jó a zsűri, ott van Alföldi, aki szerintem valami Novákpéter féle figura szándékozik lenni a műsorban... CSAK AZT SAJNÁLOM, hogy nem ő van a rendező szerepben... mert valamiért az az érzésem, hogy Szikora János egy rémségesen unalmas, a kliséktől nem sokban eltérő előadást fog végül létrehozni - ahogy azt Az ember tragédiája esetében is tette. Mármint színészileg. Azt ugyanis nem vitatom, hogy a műsor (meg esetleg más források is) hoz(nak) majd annyi bevételt, hogy technikailag egy tökéletes, és tökéletesen "megreformált" produkció jöhet létre. Szikora az a típusú rendező, aki önmagát akarja megvalósítani, és látszólag meglehetősen önkényesen telepszik a társulatra. Ezen kívül nagyon erősen apellál az eredetire, meg is hívták a Szörényi-Bródy párost, hogy mi hogy volt.... (Színházban szerintem nincs olyan, hogy eredeti és első... önállónak kell lenni, különben nem érdekes az egész.) Ebből a mínusz egyedik adásból pl. kiderült, hogy a válogatásnál az az egyik szempont, hogy a jelölt mennyire képes majd alkalmazkodni a rendező elképzeléseihez.
Ahogy Az ember tragédiája előadásra visszaemlékszem (írtam is róla), a legnagyobb bajom az volt, hogy a rendező fantazmagóriái (értsd: technikai elképzelései) teljesen elnyomták a hús-vér játékot. A színészt. Hát, olyan, mintha itt is ez készülődne... A másik párhuzam pedig, amit fel véltem fedezni az az, hogy ha jól sejtem, ez egy dokumentált színházi próbafolyamat lesz. Azaz kamerák furakodnak majd az intim színházi próbatérbe. Olyan lesz az egész, mint egy peep show.
Szegeden évekkel ezelőtt volt egy próbálkozás, amiben a színház az egyetemmel karöltve valóságshow-szerűen próbálta volna dokumentálni egy előadás elkészültét. Alföldi, mint rendező nemet mondott erre. A projekt végül egy Arthur Miller-darabot dolgozott fel, el is kezdődtek a munkák, de végül az egész megbukott, mert senkit nem érdekelt az Internetes színházi kandi kamera. (A site fórumán, ha jól emlékszem, egyedül vitatkoztam kb. egy hétig egy párbeszédet generáló "nick"-kel... a projekt vezetője és eszmei szerzője volt az...)
No mindegy, ez az egész persze másról szól... ez egy tévéműsor, és biztos vagyok benne, hogy nagyon szórakoztató lesz. Abban is biztos vagyok, hogy egyike lesz az M1 legsikeresebb és legközönségcsalogatóbb vállalkozásainak. (És hogy sokat fogok röhögni sörrel a kezemben a tévé előtt...)
Ami még a zsűrit illeti, csak azt sajnálom, hogy egyelőre csak Alföldi tűnik egy kicsit is tökösnek... és hogy az egyetlen női tag, aki ugyan szintén bögyös-faros - hogy búlvárkodjak is kicsit - sem előadói, sem énekesi, sem emberi szempontból nem olyan karakán, mint a göndör hajú a másik csatornán. De ne legyen igazam... Hajrá. Várom. Fun. :)

Blogsztori

Az úgy volt, hogy tavaly ilyenkor még egy blogközösséghez tartoztam. Egy olyanhoz, ami egy "híres ember" körül alakult ki. Vagy mondjuk inkább, hogy "ismert ember". Azelőtt soha nem lógtam ennyit a neten, de emiatt aztán még szélessávra is átmentem... és a gép előtt töltött órák száma megnőtt. Fogalmam sincs mi vonzott oda, először is maga a személy, másodsorban a társaság, akiket azóta már elég régóta olvastam. Én is ki akartam próbálni. Szóba akartam állni velük - meg a központi személlyel is, nem tagadom. Sőt, eleinte elsősorban inkább vele.
 
És elkezdem írni. Magam is meglepődtem, de az addigra már elég jól összekovácsolódott banda felfigyelt rám, aztán meg is szólítottak. És hamarosan én is pont olyan ismert "nick" lettem, mint a többiek. (Később rájöttem, hogy az egyedüllét vitt oda, mint sok mindenki mást is. Az akárhogy is, akármilyenféleképpen értelmezett egyedüllét - ebből ugye sokféle van, mindegy, hogy az embernek van családja, van társasága, jó munkája, vagy akármije. Most is azt gondolom - és nem szégyellem - hogy mindenki, aki odament, KERESETT VALAMIT. Vagy valakit.)
 
Ezekben az első időkben még abszolút nem számítottam arra, hogy a blog névadója, az "ismert ember" majd felfigyel ránk. Persze tudtam, hogy mindenki vágyik kicsit (vagy nagyon) erre, és mindig meg is volt az öröm ha megjelent... és ugyanakkor volt egy olyan hátsóagytájéki megérzésem, hogy személyesen minél jobban 'belegabalyodik' a dolgokba, annál inkább meg fogja kavarni a közösséget magát. Mert ez ott addigra már egy közösség volt, voltak benne személyközi kapcsolatok, hogy bátran fogalmazzak, barátságkezdemények, magánvonalak, levelezések, telefonok, stb.
 
Aztán sor került az első személyes találkozásra is, közösen, a blognévadó személyes jelenlétével. Jó volt. :) Izgalmas. Nemcsak őmiatta, hanem az emberek miatt (én akkor láttam ott mindenkit először...). Fokozódott a tisztelet is, a személyes benyomások is megerősítették mindenkiben azt, amit hinni vélt vagy hinni akart. Persze sokfélék voltunk, sokféle korosztályból, és már itt is kiütközött az egyet nem értés jópár dologban. És - fura módon - a féltékenység is. Különös, hogy mennyire jelentős bír lenni, hogy ki hol ül egy asztal körül. Hogy kivel ki hány percet szán beszélgetésre. Mindegy, jó volt, és mosolyogva megállapítottuk, hogy iiiiigen, ez egy igazi közösség, benne a konfliktusok, vagy azok kezdeményei, a sokféleség, meg minden, ami kell. És a személyes jelleg jó alapot adott a folytatáshoz.
 
Ezzel egyidőben a világhálón persze a mag immár tudatosan kezdte alakítani a blogfelületet. Egyre keményebb véleményt alkotott. Cenzúrázott is néha. Hogyúgymondjam, "megmondta a tutit". Érthető persze, hogy mindez azért történt, mert óvni akartuk azt a közeget, amiben együtt olyan jól éreztük magunkat. (Később aztán megtudtam, hogy ez a zártság vagy elzárkózás nagyon sokak számára elbátortalanító volt. "Minek pofátlankodjak be egy közösségbe, ahol nem látnak szívesen..." Satöbbi.) A mag ezért, önmagát féltve ki is vonult egy másik blogba, ahova meghívást kapott a hivatalos blognévadó is. Szerintem sokáig még csak nem is olvasta.... A részvétel ebben a nemhivatalos blogban meghívásos alapon történt. Aki mag, jöhet, aki nem mag, az nem. (Jegyzem, az első blogtalálkozón ugyanez volt a helyzet. Volt aki eljöhetett, volt, aki nem. És arra is emlékszem, hogy hány telefont, smst és egyéb üzenetet kaptam, hogy de hát XY miért nem jöhet... hogy miért sajátítjuk ki ezt az egészet. Mindenkinek azt mondtam, hogy nem vagyok főnök vagy ilyesmi, az jön, aki akar.... és közben sokat tépelődtem olyan értelmetlen dolgokon, hogy mit szól majd a kis közösség, ha elárulom a nagyobb többség kedvéért...)
 
Aztán egy nap kaptam egy telefont. Döbbenet volt, a blognévadó ismert ember egyik közeli rokona telefonált. Órákat beszélt nekem arról, hogy ez a blog mennyire jó... hogy mennyien olvassák.... hogy öntudatlanul is mennyit segítünk ezzel.... DE! ne különcködjünk... ne taszítsunk ki másokat.... gyűjtsünk össze minél több embert.... és azzal zárta, hogy NA, most jól rámnyomta annak a felelősségét, hogy MI LESZ A BLOGNÉVADÓVAL, milyen lesz az elfogadottsága, és hogy hogyan kéne hatni rá. Mert hogy őt irányítani kell. Mert nagyon tehetséges, de sokszor meggondolatlan. És hogy mert kell mellé egy tisztafejű ember, és egy csomó lelkes rajongó...
 
A közeli hozzátartozó innentől kezdve állandó telefonálóvá vált. Minden héten felhívott és órákat beszélt. Sokszor a leglehetetlenebb időpontokban. Órákig. Arról, hogy éppen mi történt. Hogy mi minden zajlik most a blognévadó lelkében (akihez ő áll legközelebb a világon...), hogy mit kéne tenni, s hogy milyen nyerő páros vagyunk MI, ő és én, mert én bátor vagyok és cselekszem, ő pedig szolgáltatja mindehhez a háttérinformációkat, és tanácsokat ad, hogy mit kellene tenni. A kilétét persze MINDENKI előtt titokban kellett tartanom, mert ha bárkinek is elmondtam volna, hogy ki ő, és hogy bloggerkedik, kútba esett volna a mi szupertitkos mentőakciónk... és óriási sérelem esett volna a blognévadó büszke lelkén. Bevallom, hízelgő volt a dolog, nem a hiúságom, hanem a szívem miatt. Segíteni akartam. Őszintén. És persze jól esett, hogy fontosnak és hatékonynak HITTEM MAGAM. Hallgattam és elhittem az összeesküvés-elméleteket, hogy a média, a kultúrális előtér kiközösítni a blognévadót, és hogy a mi, CSAK A MI KEZÜNKBEN van a felemelkedése. A telefonos tanácsok hatására leveleket írtam több helyre. Tévécsatornának, ismert színésznőnek, ismert énekesnőnek... hogy megköszönjek, figyelmet hívjak fel, stb. Nem beszéltem minderről senkinek, ha nagyképű lennék, azt mondhatnám, olyan volt ez az egész, mint egy egyszemélyes hadjárat. (És innen visszanézve is igaz, de iszonyú banálisnak tűnik az egész. Naivnak. Bután idealistának... jaja. :)
 
És olyan is volt az egész, mint egy összeesküvés-elméletes film. (A telefonáló rokon sokszor használta ezt a hasonlatot.) Felturbózódott a hivatalos blog, jöttek új emberek - ilyenkor felhívott és megdicsért, hogy jól végzem a dolgom - és kezdtem olyan lenni az egész történetben, mint egy Charlie angyala, vagy mint valami kisfőnök. Mint egy főnök, akinek mindig dolga és felelőssége van, akinek nincs magánélete, akin emberek jó közérzete, elfogadottsága, és önbecsülése múlik. Túl sok emberé...
 
Aztán hibák kezdtek csúszni a rendszerbe. Egyrészt kezdett kiutálni a közösség (a kicsi és a nagy), mert éreztek bennem valami fontosat és fontoskodót, de azt gondolták, azért csinálom az egészet, mert én akarok lenni a blognévadó híres ember első számú "kegyeltje". Nem beszéltem nekik a telefonokról, a titkos akciókról, és semmiről. Irigyeltek. Irigyeltek, mint a szar... Másrészt a blogtulaj (akivel akkor már beszélő viszonyban voltam) és a telefonálgató rokon elképzelései kezdtek élesen különbözni egymástól. A blogtulaj kis közösséget akart, és olyasmiket kommunikált, amit csak pár ember értett, a telefonálgató rokon pedig tovább hajtotta a nagyközösség-befogadás-közismertség koncepciót (persze sok mindenben igaza volt... sok mindenben messzebb látott, mint bárki). A blogtulaj csupán jól akarta érezni magát a blogjában, a titkos telefonos pedig minőséget, kritikát, művészetet akart. És hogy egyre és egyre több magányos embert mentsünk meg a magánytól a bloggal. Hogy felkaroljuk őket... vagyis hogy én... mert egy idő után már azt is mondta, hogy csak bennem bízik és én vagyok az egyetlen. És elkezdett azokra a bloggerekre is fújni, akik egyre inkább csak a blogtulaj kedvében akartak járni... elkezdett fújni a blogos haverjaimra. :)
 
Elég skizó helyzet volt, elég megterhelő is, és fárasztó. A blog átment képgalériába és viccgyűjteménybe, ami tulajdonképpen mindenkinek tetszett. Engem pedig egyre kevésbé érdekelt, hogy mi történik ott, különben is, egyedül kevés voltam ahhoz, hogy bármit is tegyek. És mert az estéimet egy idő után kezdtem mással tölteni... más emberekkel. Más "fórumokon". Ahol jobban éreztem magam - nem, nemcsak az emberek miatt, hanem mert nem volt "kényszerem", hogy lelkeket ápoljak, hogy befogadjak, hogy minőséget biztosítsak, hogy rendbetegyek dolgokat és ilyenek.
 
A bili akkor borult aztán, amikor az utolsó telefont kaptam a közeli rokontól. Ebben gyakorlatilag leteremtett, hogy miért nem írok a blogba már... hogy el fogjuk veszíteni a közönséget, mert ez egy nagy szar.... hogy cserben hagyjuk a blogtulajt... hogy ha én is kiszállok, akkor ő már rá sem fog klikkelni... hogy hol vannak a zenék, a versek, az írások... Mikor erre azt mondtam neki, hogy de hát ez mindenkinek jó, én meg csak egy vagyok a sok közül, azt mondta, hogy itt minden álságos, hamis, itt csak ő meg én tudjuk, mi a jó a blogtulajnak, és hogy lenne jó ez az egész... hogy itt irányítani kell, mert rossz felé mennek a dolgok. És hogy csináljak valamit.
 
És akkor lecsaptam a telefont, beírtam egy darab kritikát, amiben a minőséget hiányoltam, és a befogadást - és kipattant a konfliktus. Jó pár hónap visszafojtott feszültsége. Mindenki nekem rontott, hogy ha elit blogot akarok, akkor menjek máshova. Hogy rosszul értelmezem a funkciókat. Hogy nem az én elképzeléseim kellenek ide. A telefonálgatós rokon (aki, mint mondtam, aktív blogger is volt), nem állt mellém. Gondolom, félt, mint addig mindig. És ha hangoskodott, azért tette azt is, mert félt.  
 
Akkor aztán kiszálltam végleg. Illetve majdnem végleg, mert egyszer, a telefonálgatós rokon második álnevén (Leee) és kérésére még gyártottam egy csomó Mikulás-meglepetést a blogba... mindenki odavolt, hogy mennyire találóak... és köszönték Leee-nek. Vicces volt és morbid egyszerre. :) :)
Szóval egy darabig mindenki próbálgatott visszahívni - a telefonálgatós rokon is - mert hogy a blogtulajnak (még ha nem is tudja de...) szüksége van rám. A meglátásaimra. A józan eszemre. Satöbbi. A rokon aztán másoknak kezdett telefonálgatni meg írogatni, hogy tovább akarja a jót... hogy tovább irányítson a háttérből. Fel is fedte magát sokmindenkinek - én mindig titokban tartottam a kilétét, ahogy azt mindig a lelkemre kötötte.
Egy darabig próbáltam magyarázni különféle embereknek, hogy számomra az egész már nem működik. Mást akar a blogtulaj, a rokon, az egyensúlyozás pedig fárasztó. Hogy már nem érzem az ügyemnek a dolgot. Hogy megy tovább a blogélet a maga útján, és nem számít neki, ha én nem veszek részt az alakításában. Na, az ilyenekkel még több haragot gyűjtöttem be, hiszen elárultam az "ügyet".
 
[...]
 
Ma már ritkán gondolok az egészre. Amikor gondolok, az jut eszembe, hogy hallgatnom kellett volna az első megérzéseimre. Hogy távol kellett volna maradni, mert a személyes kapcsolat elrontja az élményt, a befogadást, a katarzist. Elfogulttá tehet minket, és végül hazudni fogunk. Hazudunk, mert szeretünk - sokszor tesszük ezt, ha nem vagyunk elég bátrak. :)
Az is eszembe szokott jutni, hogy a hálón nem lehet megoldani senki életét - főleg ismeretlenekét nem. Hogy az igazi meló akkor kezdődik, amikor a kapcsolatokból már eltűnik az Internet és a virtualitás. Ha el tud tűnni...
És az is eszembe jutott, hogy meg kéne tanulni már nemet is mondani. Telefonokra, lelki ráhatásokra, lelkiismereti felszólításokra, meg ilyesmikre.
És sajnálok is sok mindent. Sajnálom hogy sokan a lezárást úgy érelmezték, hogy megtagadtam, amit azelőtt tettem. Á-á-á, dehogy, még akkor sem, ha tudom, hogy sokak szerint ez az egész egy ordas nagy baromság. Nekem jó volt - a közösség miatt, a zene miatt, az utazások miatt, és az emberek miatt is. Akik közül sok mindenkit szintén sajnálok, és több mindekit jóval többre tartok, mint a blognévadót magát. Azt nem sajnálom, hogy nemet mondtam végül a számonkérésre, a szakadásra. Végül. Persze nem időben, hát jó.
Úgy is tűnhet, hogy bábu voltam ebben az egészben, de nem - tényleg elhittem, amit teszek, amikor meg már nem hittem el, akkor meg már nem tettem.

Azóta is háttér vagyok, és nem próbálok főnökösködni, kívánságra és lelki ráhatásra sem. És jó ez most így, mert nyugodtak az estéim. Sokkal jobb, mint egy átblogozott éjszaka után hajnali kettőkor
egyedül aludni menni. És reggel előről kezdeni az egészet. Csak erről van szó, nem többről.

Na hol?

Nemrégiben egy blogon volt egy vitám arról valakivel, hogy hol húzódik az önmagunk felvállalása, a gyávaság, az aktivista-létforma és az ilyesfajta dolgok közötti határ. Jó vita volt egyébként. Az illető szerint pusztán a passzív bevállalás nem elég, ha valaki már egyszer elköteleződött egy "ügy" mellett, nem elég csak ott állni, hanem menetelni kell jobbra-balra a frontvonalon. És kart a magasba emelni.
Nem értettem egyet vele - de azzal sem értek egyet, hogy valaki szándékosan egészen másnak próbáljon meg látszani, mint ami. A hazudozás, megtagadás és a melldöngetés között biztos, hogy egy csomó átmenet van. No és persze az egész egyéniség függő is.
Én biztos szembeköpném magam a tükörben, ha váltig azt állítanám, hogy nem szeretem mondjuk a tökfőzeléket, holott (többé-kevésbé) köztudottan odavagyok érte.
A másik szempont meg persze a tökfőzeléké... :)
Szóval nem hinném, hogy adott helyzetben egy mosoly, egy pillantás, a dolgok néma elismerése már demonstrációnak minősül. Viszont sokkal visszásabb és gyanút keltőbb (?!) lehet, ha az ember pont az ellenkező oldalt erősíti.
A legtöbb ember biztos volt már tökfőzelék életében. És tökfőzeléknek lenni SZAR. Az ember teljesen le tud hervadni, ha egy várt reakció helyett a dolog szöges ellentétét kapja vissza. Vagy ha levegőnek nézik. Vagy ha nem néznek rá. Ha fel sem tűnik, hogy belépett az ajtón. Ha úgy tesznek, mintha meg sem írta volna a leveleket, amiket megírt. (-Hülye dolog, de itt és most jövök rá, hogy vannak dolgok, amiket egyszerűen senkivel sem lehet megbeszélni...-)
A tökfőzelék lét nem könnyíti meg az amúgy is nehéz helyzeteket. Azokat, amikben az ember úgy érezheti, hogy bármit tesz, BÁRMIT tesz, az nem jó, nem elfogadható, az rossz, elhibázott, félresikerült, nem helyénvaló és nemkívánatos.
És bár nagyon-nagyon sokat tanulok mostanság a világról meg az emberekről, azt még mindig nem sikerült megértenem, miért teszünk meg olykor olyasmit másokkal, amiket magunknak egyáltalán nem kívánunk. És lehet, hogy nem is a sok gondolkodás jelenti a kockaságot, hanem amikor a saját hülyeségeinkhez ragaszkodva indokolatlanul okozunk rossz érzést másoknak.

Fura

Pongyolán fogok fogalmazni... 

Olvastam egy cikket, és egyszerűen nem is értem az amúgyilag való kifakadásokat: már megint egyszerűen arról van csak szó, hogy vannak, akik máshogy boldogok, mint az emberek nagy többsége. Hogy vannak, akiknek más tetszik. És arról is szó van szerintem, hogy megint és mindig van egy ürügy, aminek kapcsán aztán lehet egy kicsi utálkozni, gyűlölködni, haragudni, düsösen nyálat folyatni, mert az olyan de olyan jó, levezeti a feszültséget.
Az orvosokról viszonylag sokat tudok, többet között azt (és most általánosítok), hogy szeretnek generalizálni, összegezni, ítéletet (szerintük diagnózist) felállítani, és realistán, hidegfejűen megmondani a tutit. És szerintük mindig nekik van igazuk (hangsúlyozom, tisztelem a kivételeket...). Furcsa, mert szerintem ez az a hivatás, ahol a leginkább szükség lenne az empátiára, a differenciálásra, a furcsaságok, érdekességek, másságok elfogadására, stb.
És én ezt nem értem. Mert ha a melegek selejtesek, deviánsak, és elkülönítendők, akkor a betegek, a fogyatékosok, a balkezesek, a kancsalok, a rövidlátók (stb.) is azok, mert a jelöletlen kisebbséget képviselik egy jelölt többséggel szemben. És akkor ilyen alapon mindnekit karanténba lehetne szépen lassan zárni.

Pedig genetikai oldalról megközelítve a dolgot - ahogy itt olvasom - az egész tök egyszerűnek tűnik. És nem is igazán értem a hisztit meg az önsajnálatot a témában (ld. pl. szülők), mert valószínűleg úgyis az érintettnek van a legnehezebb dolga. Én, mint hozzátartozó, szülő, barát, stb., ha akarom, kimaradhatok az egészből.

És hogy miért kell felvonulni? Nem, nem a propaganda miatt. Hanem mert valószínűleg erős jelzéseket kell adni arról a valamiről, amivel kapcsolatban mindenki úgy tesz, mintha nem létezne. Mert ha csak cincognak, mint egy sarokba szorított egért, akkor soha nem fog semmi történni. Az igazáért meg sok mindenki szeret kiállni, és ez szerintem még akkor is érthető, ha az ember nem született aktivista, és ha soha nem megy ki hangoskodni az utcára. (Amúgy voltam már életemben demonstráción, olyan ügyért, amiben hittem, és marhajó érzés hasonszőrűek között lenni egy kicsit. Talán már csak ezért az érzésért is megéri a dolog...) 

Az inkriminált írás (amit persze levettek, de én megtartottam...) pedig szerintem vérciki nemcsak az orvosokra, de a társadalomra, az országra, és 2007-re meg az egész EU-s hóbelebancra nézve is. Gááz...

Na

Az utóbbi napokban kb. az alábbi dolgok érdemelnek reflexiót (csak így kockásan):

1. VÉGRE beköltöztem rendesen, teljesen, és itt van körülöttem az összes cuccom más elrendezésben, egészen üdítő, komolyan, és nincs is jobb móka, mint számba venni és átrendezni, kirendezni, berendezni egy új életet na meg az előzőt úgy össze-vissza, hogy abból legyen is valami. És nincs is olyan sok holmim, köszönhetően a szelekciónak... És a lakás meg egészen úgy néz ki, mint egy film-, könyv- és cd archívum, naaagyon intellektuális, már csak egy Billie Holiday vagy Ella Fitzgerald poszter hiányzik, de azt is megoldjuk hamarosan. A V.-féle párizsi "chat noir" mindenesetre már fennvann a falon, és nemsokára beköltözöm a fa alá elmélkedni, mint Jean-Jacques Rousseau... :-)

2. A költözést kalandosan bonyolítottuk egy pici teherautóval, jobbomon balomon két hapsi, és szolíd cigányozás, buzizás [később persze megnéztem a híreket, és cseppet sem lepődtem meg, a kopaszok már bizonyára nagyon várták, hogy kicsit megint lehessen üvölteni amolyan "hovamegyünk, bazmeg?" - "mindegybazmeg, csak üvölteni lehessen... pedi-kű-rös!! pedi-kű-rös!!" - ajánlom az 5606-ot...], politizálás közepette oda meg vissza értünk, én meg csak vigyorogtam a maszkulin közegben, hogy pont a fülemig ért. Aaaranyosak voltak. Minden szavuk és főleg tettük aranyat ért.

3. Vettünk egy notebookot is, ami immáron az új Windows Vistával bír, na ez nagyon frankó, csak épp a WV-vel semmilyen programom nem kompatibilis (meg a tudásom és a tapasztalatom sem, na de ez hagyján), úgyhogy még várat magára a tudomány. Ki kell találnom valami hagyományosabb megoldást, amit nemcsak én, de a többiek is értenek és kezelnek. És aztán osztódhat a felület. Jó lesz. :)

4. Megtaláltam az ideális munkát egy sötétnarancssárga falú épületben, ha szerencsém van, ősztől állandósulok is, szabadság, egyenlőség, testvériség, és lehet, hogy az idegeim sem lesznek cérnavékonyságúak karácsonyra. (Ja, 1.-hez ld. adalék: OKÉ, OKÉ, DE HOVA TESSZÜK MAJD A KARÁCSONYFÁT?? :D [szerintem mindegy, szép lesz...]) Mától-holnaptól be is állok csinálni ezt-azt, és tapasztalataim szerint a munka nagyban hozzásegít ahhoz, hogy további feladatokat is elvégezzünk, és hogy jobban aklimatizálódjunk az új környezethez. Hajrá.

5. (4.-ből következik) Vettem egy LG autósmagnót, mert úgy éreztem, erre a közel 500 km-es tapasztalatom (meg az örömöm) már feljogosít. És ettől igazán boldog lettem. Hogy bömbölhet, ha elindulok a nagyalföldre megint.
Ezen kívül jók az esték.

Ezen kívül most összeraktam egy zöld izét Máténak, amiről azt hittem, hogy egy fa, de felvilágosított, hogy az egy banánpörgettyű. Naja, dehülyevagyok, hogy nem látom át rögtön a pattogóslabdák, banánpörgettyűk, és kinderszellemek valamint majmok intergalaktikus csatáját... (De mi az az ágmár? :D)
S elindult az út a jóba, most úgy érzem, és tulajdonképpen az sem zavar, hogy lehet, hogy valahol éppen most szedődöm darabokra.

Csütörtökpéntekem

Mivel úgy tűnik, senkit nem érdekel, milyen volt a hetem fele, hát leírom ide.
Sose gondoltam, hogy ilyen nehéz otthagyni egy helyet tíz év után. Sosem gondoltam, hogy ennyit jelent, hogy egy általunk választott életet felcserél egy másik általunk választott élet. És azt se gondoltam volna, hogy mindennek a kellős közepén ennyire egyedül tudom érezni magam - régen volt már ilyen, kb. egy éve, ilyen fizikai meg lelki egyedüllét, kicsit hasonlít ahhoz, mint amikor egy idegen országban hirtelen nem tudsz mit kezdeni a felszabadult időddel meg a nagy végtelen ismeretlennel. Terveket készítesz, aztán az egésznek az a vége, hogy fekszel egy sötét szobában. És egy idegen helyen idegenként tényleg nem tud az ember mit kezdeni magával, mint..... VÁSÁROLNI! (mindjárt indulok).
 
Az otthoni, ismerős tárgyak közötti pihentető egyedüllét persze más. És más az is, amikor még nem tudod, milyen nem-egyedül lenni.
 
Szóval én nem is tudtam,  hogy ez most a búcsúzás ideje, egyszerűen csak találkozgattam emberekkel, és egy idő után észrevettem azokat a tipikus búcsúzós mondatokat, hogy "na de majd..." meg "de azért" meg "ugye majd nem", meg ilyesmik. És aztán még virágot is kaptam, meg puszikat, olyanoktól, akiktől még sosem, és szomorú bociszerű nézéseket. És akkor rájöttem, hogy már a várostól is búcsúzom - kb. egy hete. És hogy mindez sokkal-sokkal fontosabb volt nekem, mint hittem. (Mert hát a "röghöz kötöttség" ciki ugyebár... és "a változás jó" ugyebár...)
 
Aztán meg harmadik napja egyfolytában sírok, magam sem tudom megmondani miért, talán tényleg azért, mert olyan gyorsan történt mindez, és hiába vagyok biztos benne, hogy jó lesz, és hiába tudom, hogy az ember magával tud vinni mindent, ami fontos, mégis, akurvaéletbe, tök fájdalmas. És akkor ilyenkor az ember kapaszkodik mindenbe, ami biztosnak tűnő, meg szeretné a seggén vinni a fészket mindenhova, hogy ahol leül, ott rögtön otthon legyen, és ne legyen ez a nincs-a-lábam-alatt-talaj érzés.
 
És ez az érzés-ömleny egészen felnagyítja mindennek a jelentőségét. Ahogy hallgattam Á. végreromantikus történeteit ott a kocsmában a biciklizésről, a Dunapartról meg az érkező vonatokról, és a szerelmes nyomozásokról, hát komolyan mondom, irigyeltem, pedig minek is... Vagy ahogy napok óta számítok valamire, ami esetleg csak miattam történne meg, de nem fog, tudom. Mert ez a dolgok immár természetes, belesimulós, az újba súrlódásmentesen átfolyós rendje. Az új szakasz. Hogy minden legyen természetes, megszokott, egy év után mostmár semmi felkavarodottság, semmi nagy megdöbbenés, semmi  meglepetés, semmi katarzis (de tényleg??)... pedig néha komolyan mondom, hiányzik az a zaklatottság, ami szinten tartotta az adrenalit augusztustól márciusig, hiányoznak a váratlanságok, a percről percre adódó helyzetek, a kalandregényesség, még akkor is, ha tudom, hogy a dolgok evolúciója ezt hozza, ami most van.
(És na már megint eltértem a tárgytól...)
 
Szóval hetek, hónapok óta magam sem tudom, hol élek, valószínűleg egy buszon, és a füstszagú-hajszagú kárpit az otthon illata (fúj). És hetek meg hónapok óta csakis de csakis attól vagyok boldog, hogy apró pici meglepetéseket gyártok, örömöket ötlök ki, és berregek, pattogok, kreatívkodom. Amikor ez elapad vagy ebbe belefáradok, szomorú leszek. És ebből a siftelős életvitelből kifolyólag várom, várom a nyugalmat, a komfortérzést, az enyém-érzést, az otthonosságot, és azt is várom kicsit, hogy néha, csak néha, megint azt érezhessem, amit augusztusban, szeptemberben, októberben, és pláne november elején... vagy valami hasonlót. Valami kamaszkori romantikus indíttatásból és emlékfoszlányból kifolyólag várok egy nagy Mikulás-csomagot, szülinapi bulit, gyertyás tortát, rózsacsokrot, valami meglepetést, ami ad egy lendületet az újnak. Mert én magam most nem tudok neki adni. Valamiért. Talán tényleg csak elfáradtam. És talán tényleg, éppen csak kellene az a sok ember, aki. 
 
És mindemellett persze azt is tudom, hogy ez is pont olyan saját út (értsd: önállóan megjárandó), mint amilyenből jópár akad az életben. És mint mostani, éppenaktuális, és azonnali, persze ez tűnik a legkomolyabbnak. És hogy csak az abszolút nulláról lehet újból építkezni. És én most, mint abszolút nulla, éppen nem tudom, hol vannak a biztos pontok, mert ülök egy sötét szobában. Ja, valószínűleg valamelyik dobozomban vannak. Vagy esetleg azok is ide-oda buszoznak, és nem tudják, hol kell leszállni. 
 
(És egyébként meg kimondom, szeretném ha hazajönnél... pont úgy, mint te a szombat helyett a pénteket.)

Eddig 1 komment érkezett:

gofri:
1, 2007. 06. 30. 12:42Nyilván ez egy magánozós bejegyzés lesz, ahogy ez a hétvége is az, nekem viszont beszélgetnem kell... a kapcsolatok anatómiájáról még annyit, hogy olyan szép, amikor az ember először rácsodálkozik arra, hogy mennyi közös vonás lehet benne és egy másik emberben. És ez a csodálat-csodálkozás belül örökre megmarad, nyilvánosan az idealistáknál tovább, a realistáknál kevésbé tovább. Aztán a lobogás után - úgy mondják - jön a sakkozás, az alkalmazkodás, rövidebb nevén "alku" (ahogy mesi mondta), és a kérdések sorozata, hogy vajon elég jó vagyok-e még mindig, sikerül-e megfelelni, ha hiba van, hol a hiba, és hogy kit jobb hibáztatni ezért vagy azért, magamat vagy a másikat (:-) netán mindkettőnket. Hogy hol kezdődik a teljes önfeladás, hol a részleges önfeladás határa, mi az hogy önzetlenség, önzés, a másik kedvére tevés, előzékenység, meg a többi. Mert hát az ember nem azért trükközik és ötöl ki dolgokat, és nem azért varázsol, mert hosszú távon akció-reakcióban gondolkodik, hanem az adott pillanat miatt, spontán, csakúgy. És hát mert adni jó.
És mégis, hogyan juttassuk kifejezésre azt, hogy kapni is jó, hol van a természetes igény és a telhetetlenség határvonala, és vajon az elégedetlenség egyenlő-e a boldogtalansággal? (Egyébként nem, naná, hogy nem.) És vajon miért van az, hogy az ember néha a "megszoksz vagy megszöksz" helyzetében érzi magát - világfájdalmasabb típusok ezt úgy is mondhatják, hogy "jahajj, az egész kapcsolat terhet az én vállamat nyomja..." - és miközben úgy véli, hogy maximálisan alkalmazkodik (vagy megpróbál) és szem előtt tart, úgy is véli, hogy a másik meg nem (annyira).
És vajon a "nekem mindegy, hogy..." kezdetű mondat mindig döntésképtelenséget, vagy netán olykor simán előzékenységet jelent. És mit lehet tenni a vágy(ak) és a teljes érzelmi kiszolgáltatottság ellen? (Ha egyáltalán kell valamit tenni...)
(foly.köv.)

 

Secret hatred

Nem tudok mit kezdeni a makacs emberek gyűlöletével és humortalanságával. A haraghoz való ragaszkodással. Azzal az állapottal, amikor hiába minden igyekezet és minden békülési szándék, az ember a "deakkorist" kapja meg az arcába.

Pedig nem nagyon látok más utat, mint az odaállás, a dolgok megmondása, akármilyen is a körülmény, a háttér, a viszony, a világ - főleg a közös múlttal bírók számára kéne, hogy működőképes legyen a megmondom-megmondod dolog. Aztán jöhet a csihipuhi, a végén pedig a teishülyevoltál-énishülyevoltam, és a belátás meg az engedékenység. Még ha nem is szeretjük egymást (mert igenis ez is természetes lehet egy családon belül is. Sosem hittem abban a fajta szeretetben, amit pusztán a vérrokonság kéne hogy generáljon...)

Mindig csak azt a nagy romantikus kamaszkori elképzelést látom beigazolódni, amit valami "világmegváltó" ezoterikus könyvben olvastam tizenévesen (amikor úgy éreztem, találnom kell valami támpontot): minden döntés kérdése. Még a szeretet is. Még a hozzánk tartozóak is. Még a család is... és mégis van valami érdekes kapocs (nem feltétlenül a szeretet, de valamilyen érzelem), ami miatt rosszabb és frusztrálóbb érzés az, ha az emberre a familiája haragszik, mint hogy bárki más.... :)

Limináris

Fura érzés, amikor az ember fél lábbal van valahol, a másik fél lábával meg valahol máshol van - vagy nincs. Ez tipikusan az az eset, amikor ismerünk egy rakás közmondást, szólást örökérvényű igazságot, amikről azt hisszük (hisz hihetjük), hogy mindenkire mindig és mindenkor vonatkoznak - aztán egyszer csak adódik egy élethelyet, és kiderül, hogy ránk tán mégsem.... hogy kilógunk.... vagy a közmondás/szólás/örökérvényű lóg ki.
 
Többmindenkitől többször hallottam már, hogy a körülötted lévő környezet kifejezi a lelkiállapotot, meg a lelkiállapotod is a környezetedet (depisebb természetű ismerősem nyáron ezért aztán nagy - és örökérvényű :) - rendrakásba fognak a lakásban, polcokon, szekrényekben); na, ez is ez örökérvényű izé, de ki tudja igaz-e. Én most, ha körülnézek, papírkupacokat látok meg ruhahalmokat is, eléggé kosz is van (mert minek ugye, addig amíg...), és na persze ez a kényszerhelyzet, tehát alapvetően kilőttem az örökérvényűséget, na de mégis. A szanaszétség és az átmenetiség nagyjából rokon. Olyan ez, mint a limináris szféra, amiről sokszor beszéltem már - művészileg elég inspiráló lehet, na persze, ha művész lennék, nadenemvagyok. És kicsit olyan is ez, mint mikor az ember egymaga áll neki áthordani az dombot az út egyik oldaláról a másikra - homokozóvödörben...
 
Múltkor az egyik ismerősömmel beszélgettem arról, hogy vannak a hiper-intellektuális emberek, akiknek Kanttal van tele a polcuk és különbnek érzik magukat mindenkinél - és hideg-rideg sztoikus nyugalommal veszik tudomásul a felfordulást. Aztán vannak a nagyon cool-állatilaza-félvállról vevősök, akik még lubickolnak is benne (vö. "maj'leszvalaogy!"). Nem tudom, az ember mikrovilágához biztosan hozzátartozik a csetreszekhez és a biszbaszokhoz való ragaszkodás, meg az az igény, hogy mindezeket magunk körül ott lássuk, és emlékeztessenek mindket mindarra, amik vagyunk, ami eddig történt, amik voltunk. Már csak azért is, hogy tudjuk, hogy az alapján hogyan és merre lehet és kellene még tovább menni. A vacok, a kuckó, a sarok-érzés, az enyém-érzés -- és ez nem feltétlenül jelent önzést meg osztozni nem tudást, mert ez azt az örömöt is megadja, hogy van egy világ(od/om), amibe be lehet engedni azt a másikat.
 
Régebben, amikor még többet gondolkodtam, érdekelt az emlékezés művészete (vagy itt), és az ehhez kapcsolódó vagy az ebben eszközként megjelenő helyek is mindig rendezettek és jól struktúráltak voltak. Mint egy színház, ahol aztán a rendezettségen és a struktúrán belül persze megfér a káosz. (Na ezt már csak én mondom, mert a káosz is jó, és a határmentiség sajátja persze...)
Egy másik ismerősöm meg azt mondta, hogy az ember mindig önmagáról ír. Úgyhogy majd nyilván megírom (mint oly sokan mások) a káosz és a rend, avagy a liminárison belül megjelenő struktúra összefüggéseit.... Vagy nem, mert elvisz a víz. :-) 
 

Kerékvágás

Olyan nehéz visszatalálnia az embernek a normális kerékvágásba, ha valamilyen okból kiesett az idő egy időre. (A normális kerékvágás alatt a hétköznapit értem: azt az életfélét, ami általában mindenki él. Reggel emberi időben felkelni, rendesen enni, nézni a tévét, nagyjából tisztában lenni a világban történő dolgokkal, néha elmenni moziba, néha ünnepelni, nevetgélni, barátokkal találkozni, meg ilyesmik.) Ez olyan, mint az egy évig tartó esős évszak után a napsütés. Az ember el sem hiszi, és folyton az esőt várja. Mert a rossz, a feszültség, a baj, az élete része lett. És hiába mondják, hogy könnyű a jót megszokni, egy darabig nem is annyira az.
Épp most próbálom újramagyarázni (mert hogy kell), hogy napi 5 óránál is lehet többet aludni. Hogy normális esetben napi három az étkezési mennyiség. Hogy a munkaidő nem napi 13-14 óra, hanem mondjuk 8 (najó, vagy kicsit több). Hogy a magánélet és a munkaszféra/közélet kábé elválasztható egymástól. Hogy nem kell mindig pattogni, feszültségben és készenlétben és ugrásra készen lenni, hogy le lehet ülni olykor csak úgy, semmitsem csinálva. Hogy egy év alatt mennyi minden felhalmozódott, amit nem láttam, nem hallottam, nem olvastam, nem beszéltem meg és ki. És hogy végülis mondjuk természetes az, ha az embert szeretik, ha figyelnek rá, ha kérdezik, ha válaszokat kap, és ha meg van értve. Ha élheti az életét és teheti a dolgát. Hogy lehet benne a világban annak részeként.
Biztos, hogy akik 150 km/h-s sebességgel közlekednek folyton és füstöl a seggük minden kanyarban, azok pótolni próbálnak valamit. Nem biztos, hogy ez egyértelmű, de sokszor ez a helyzet, naná, hogy a tapasztalás mondatja ezt. És! De! Biztos hogy megtanulható hogy hogyan kell leállni és elfogadni azt, hogy vannak az ember életében nyugalmasabb időszakok is (és hogy a tempó sem feltétlenül rossz). És hogy az igény és a lehetőség a mosolygásra, a leállásra, az elmélyülésre - és mindennek megvalósulása; magyarán a boldogság egy természetes megérkezés és beérkezés akkor, amikor annak van itt az ideje.
Kicsit olyan ez, mint mikor leáll a mosógép vagy a centrifuga motorja, de a dob benne még mindig csak forog és forog. Magától. Aztán, nyugi, majd leáll.....

máma

Máma azt tanultam, hogy segíts magadon, az isten is megsegít. És hogy az egyik legdühítőbb dolog a világon a tehetetlenség miatti méreg, meg a tett-érzést követően kiderülő haszontalanság miatti váááááá-érzés.
Máma befizettem életem első vizitdíját, és rájöttem, hogy a háziorvos az a fajta orvos, aki semmihez se ért, illetve mindenhez csak egy kicsit. És hogy lehet, hogy mindenki a saját maga legjobb orvosa és "diagnájzere".
Máma megállapítottak nálam egy isiásszal spékelt lumbágót, holott tudom, hogy Bechtereves vagyok - mondtam is. Beadtak az egy hete tartó krónikus gyulladásos fájásra egy Algopyrin injekciót, holott előtte fél órát regéltem arról, hogy a fájdalomcsillapítók nem használnak. (Azért fel is írtak, kettőt.) Mindezt a bal csípőbe bökték, holott előtte kitapogatták (és mondtam is), hogy a jobb oldal fáj (egész bokáig). Kifizettem a vizitdíjat, a receptet, a buszjegyet, hogy odaérjek, és két órába telt az egész, holott nem várt előttem senki.
 
Mi ebből a tanulság?
1. Mindenki dögöljön meg ott, ahol van.
2. Mindenki dögöljön meg ott, ahol van.
3. Ha akarsz valamit, mondd meg, hogy mit akarsz.
4. Ne bízzál az intézményekben (ld. előző bejegyzés).
Fárasztó napom volt máma. Megint azt hittem, jó úton vagyunk mi, én, meg a dolgok, de hát....  

a szavak ereje

Szóval adva van egy liberális szellemiségűnek mondott gimnázium, egy liberális szellemiségűnek mondott tanár (aki maga is annak vallja magát), meg néhány laza, elég szemtelen, de alapvetően jóeszű, jóindulatú, viszont elviselhetetlen, és minden iránt immunis gyerekember. Meg a pedagógiai feladat, miszerint ezeket valami iránt fogékonnyá és érdeklődővé kéne tenni. Adott továbbá egy olyan éra, amiben ritka az, amikor egy fiatal embert bármi is komolyan érdekelne. Már önmagában az is szép kis pedagógiai feladat tehát (még a legtalpraesettebbeknek és az erre születetteknek is - na képzelem a többit), hogy az érdeklődés kicsiny szikráit kicsikarják a fiatal agyakból. Van minden: padon alvás, evés, beszólás, kiabálás - ennek különféle fokozatai valamint szigorú és kevésbé szigorú ("mert hát kamasz! amúgy meg nem rosszidulatú! és különben is jó esze van és néha még engem is szórakoztat!") lereagálásai.
Aztán egyszer csak az év végétől megnyugodott és felsóhajtásra készülő megfáradt tanár az utolsó előtti órán egy visszaszedett feladatban (vö. szókártyácskák) talál egy gondosan méretre tépegetett, többi között elrejtett kártyácskát, amelyen ez áll: I want to fuck you in the ass. Ékes angolság, hibátlan fogalmazás, igeragozás stimmel, szórend helyes (pedig ó, az angol nehéz nyelv). Éles helyzetfelmérő képességével a tanár rögtön felismeri a kézírást, valamit visszacsatolásképpen eszébe ötlik a röhögéstől vöröslő fejű gyerek ábrázatja. 
Namármost. Verzió 1: Amúgy atyailag megmosni az atyátlan-agyatlan gyerek fejét, azaz a huszonötezredik lelkifröccs, ráhatás és verbális befolyásolás eszközölése. Verzió 2: Hagyni az egészet a fenébe, hiszen jövőre úgysem látom már sem őt, sem a többieket. Verzió 3: Felsőbb körökben jelenteni a dolgot és leróni az officiális köröket (bünti, megrovás, stb. stb.)
Minden elvvel és minden ellenérzéssel ellentétben a Verzió 3 került sorra, lévén hogy a tanár bízik a liberális iskola hivatalos eljárásának (és felsőbb köreinek) határozott (!) emberségességében, igazságosságában, valamint abban, hogy bár az ügy finoman példát statulál, nem lesz eltúlozva, és MINDENKI MEGÉRTI MAJD, hogy nem személyes bosszúállásról van szó, hanem csupán arról a szándékról, hogy egy nem jó irányban haladó folyamatot még időben megállítsunk. Nem igazán így történt. Tétlenség, hebehurgyaság, a felelősség nem vállalása, hím-hám, zavart tekintetek. No mindegy, legyen akkor virtuálisan a Verzió 1 - mivel hogy csalódás esett mind a hivatalosságban, mind a férfinemben, mind az intézményvezetőállatfajtakasztban...
[...]
Ide figyelj édes fiam, te aki most megszeppentél. Ahogy a költő mondja, ha férfi vagy, légy férfi. Ha felszólítod keringőre a körülötted lévőket, ne csodálkozz, ha visszanyal a fagyi [:-D]. Igazából baja mindenkinek van, naná, hogy van, ettől leszünk emberek. De tudod, a tanár is húsból meg vérből meg lélekből áll össze s időnként elege van, hogy fáj miattad a dereka, a gyomoridege és egyéb szenzorai. Gondolkodjál. Érted történik az iskola, s amellett hogy okulsz, arra is való, hogy a határaidat megtapasztald, és a látókörödet tágítsad. És hogy időnként letörjék a szarvadat.
Tudod kell, hogy az igazi, vérbeli tanár sosem a bosszú angyala, és hogy kb. 5,2 perc alatt elfelejti, hogy mi gyarlót követtél el. UGYANÚGY, ahogy te sem tulajdonítasz jelentőséget annak (vö. nem szándékosan csinálod), amit csinálsz, és 4,3 másodperc alatt megfeledkezel róla. A történtek tehát nem mást szolgálnak, mint azt, hogy újabb leckét kapjál abból, amit idősebb embertársaid már tudnak és tapasztalnak: azaz hogy a szavaidnak, a tetteidnek, a jelenlétednek súlya van, akármennyire is szeretnél néha megsemmisült, láthatatlan, és súlytalan lenni.
Mondhatnám azt is, hogy köszi a bókod, hízelgő, de nem...
Maradok őszinte híved: XY tanár

alávetem magam

Végre egyszer életemben eljutottam a POSZT-ra, és ezt is az új kezdet bíztatásaképpen értelmezem - de ez abszolút magánügy. 
 
Láttam a nagy port felkavart 56 06 őrült lélek vert hadak című kaposvári akciót, ami nem csak azért öröm, mert nagyon régen láttam a kaposváriakat, hanem mert megint éreztem az ereimben a polgárpukkasztás örömét, mégha csak szigorúan az egyik oldalról is vehettem részt benne.
No, ahogy ők csinálják, az az igazi szakmaiság; önállóság, eredetiség, zenék, minden szervezesen része egymásnak valahogy úgy, ahogy az régen is lehetett, amikor az ember kitalálta a maga szórakozására, épülésére, átszellemülésére, egymással és az odaátiakkal való kapcsolattartására, hogy na jó, legyen színház... Rég láttam ilyet, illetve az időm szűkében most már csak ilyesmire voltam hajlandó elmenni az utóbbi időben. Pintér Béla, Hólyagcirkusz, meg a Krétakör, na jó... de az, hogy egy nagy, kőszínházi társulat is bevállalja az önállóság és az irodalmi szövegbe NEM kapaszkodás kockázatát, na, az nagyon jól eső és bátor dolog. És hogy mindez egy teljesen hagyományos terű és felépítésű színházban megállja a helyét, na az meg profizmusra vall.
 
A szerkezet amúgy követte a nagy klasszikus reneszánsz drámákét, félbehagyott keret (az 56-os gödörbe leszálló miniszterelnökasszonyi delegáció, amire aztán már nem térünk vissza az előadás végén), az emblematikusság, a 4 órás időtartam... még az a közepetáján tapasztalható vontatottság is megvolt benne, amit egyszer A szentivánéji álomban is felfedeztem. Shakespeare mesternél átgondoltabb (s ez nem szitokszó!) kivitelezésre vallott persze a sok visszatérő motívum, kép, mondat, átjűró szereplő, ami - a közös témát leszámítva - egybefűzte az egymástól viszonylag független epizódokat. Ugyanúgy, ahogy a zenekar, ami végigkísérte, lekísérte a különféle ötvenhatos helyszíneken megnyilvánuló szereplőket. (Amúgy az ominózus epizód, ami miatt a nagymagyarság egy része felháborodott, egy teljesen marginális epizód az egész előadás (!) szempontjából. Az adott jelenetben persze fontos, de engem például az ott a bal sarokban kenyérmorzsákat visszaöklendező nő naturalista összegörnyedése vágott gyomorszájon, és nem a történelmi öntudatom - ja hát lehet, hogy olyan nekem nincs is.) 
 
És három dolgot nem gondoltam volna soha. Az egyik az, hogy egy kocsmadaltól fog katartikusan a hátamon futkosni a hideg (hááá, mint annak, aki mellettem ült, tehát nem én vagyok a perverz...). A másik, hogy évezetes lesz, és egyáltalán NEM fog irritálni egy olyan egetverő baromság, miszerint Nagy Imrét börtönéből James Bond menti meg, aki ráadásul egy feketebőrű lány, és úgy harcol, mint Vivica Fox a Kill Bill 1-ben. (A többi direkt referenciáról és pofábavágó harsányságról ne is beszéljek...) A harmadik pedig, hogy Csapó Virág ennyire jó színésznő. Ebből is látszik, hogy még mindig vannak előítéleteim. (Tágabb összefüggésben pedig: ebből is látszik, hogy nem minden blőd, ami blődnek tűnik.... Hááá, bírom a bátorságot... és ezek meg **** módon odatették...) 
 

Still

Van abban valami perverz, ha az ember egyfolytában mások gondolataiban vájkál, azokat olvassa, korrigálja, javítja, és azzal van tele az egész aurája. Nekem már a fülemen folyik ki lassan az, hogy mások sorai hogyan és merre.... és szeretném, nagyon szeretném, ha már nem feszülnék szét ettől, és ha lenne időm meg energiám a sajátjaimra. Mert vannak olyan munkák (és fárasztók), amiben a tennivaló 80%-a abból áll, hogy mások pozíciójába próbálsz behelyezkedni, mások fejébe belelátni, mások hibáit meglátni, észrevenni és kijavítani százezredszerre is.
Ha valamit, hát ezt utálom ebben a munkában: hogy nekem kell lennem a mércének, hogy istent kell játszanom, aki megmondja, mi a jó és miért jó, mi mennyit ér, és ítéleteket kell mondanom napok, éjszakák, sorsok felett - az egésznek persze hosszútávon semmi jelentősége, de az adott pillanatban meg nagyon is van. És nem jó nézni a könnyes szemeket meg a fáradt tekinteteket és testtartásokat. A sajátomét sem a tükörben - mert az is ebbe görnyed bele. Ebbe a felelősségbe, fáradtságba, mások sorsának magamra vételébe. Jó lenne csak ücsörögni egy árnyékos teraszon meg beleludni egy könyvbe, aztán ha felébredtem, kávéval, öleléssel meg a könyvvel folytatni... jó lenne már letenni ezt, ami most van, és magammal meg Vele lenni - meg azzal, ami számít. Azzal, ami jól esik, ami érdekel, ami érdekes, ami foglalkoztat, ami örömet, izgalmat, megnyugvást, nyugalmat okoz és vált ki. Jó lenne, ha a kívánatos és jóleső gondolatok helyét nem a kényszeres témák foglalnák el; nem olyan dolgok, amiken MUSZÁJ és amikre KELL és amik = KÖTELESSÉG és FELADAT. Jó lenne csak úgy beszélgetni, lazán, pont attól gondolattelien, hogy nem gondolunk a gondolatteliségre.  
Most, hogy hamarosan felforgatni készülök az életem, már egy ideje olyan, mintha minden átmeneti lenne. Ilyenkor az ember csak ingázik és leng, és sehol nem tud abban a hitben és azzal a tudattal leülni, hogy "na most nem kell továbbmenni, ha épp nincs kedvem". Mert mindig ki kell mozdulni. Még. A muszáj miatt. És ezt is várom, hogy már ne a muszáj miatt kelljen, hanem mert ÉN akarom, mert tenni akarok, mert valami mást akarok, mert élni akarok.
A csodálatos és a hétköznapi tulajdonképpen ugyanaz, csak az a kérdés, mennyire megyünk közel hozzá. Nem, nem távolról nézve csodálatos, pont ellenkezőleg. Távolról nézve hétköznapi, közelről nézve csodálatos. 
 

ja...

Mostanában sokat gondolkozom azon, hogy mi is a boldogság - fennhéjázó "cool" értelmiségiek számára ez persze egy banális kérdés, és a téma felmerülésekor össze-vissza hadoválnak az illúziókról meg a virtuális élményről meg a transzcendenciáról meg a metáról meg az egzisztencializmusról stb. Meg a családom is úgy van vele, hogy  mindegy, csak legyen viszki meg metaxa benne..... Hát én nem tudom (illetve tudom, mert nem vagyok valami divatos), de ez valami olyasmi, amikor jóban vagy a világgal - mármint azzal a részével, amit kiválogatsz belőle - és a döntésekkel, amiket meghozol.

Persze ott a sok biszbasz részlet meg a lefaragandó sallangok, ellentétek, ellenérdekek, gondokbajok - de a nagy általános érzések (=különleges érzések) számítanak, meg a színek a hétköznapokban.

Azon múlik talán az egész, hogy merünk-e elengedni olyan dolgokat, amikhez ragaszkodunk, de valójában fölöslegesek. Hogy merjük-e a konvenciókat mellőzni. Vagy hogy ki tudjuk-e válogatni, hogy melyik "hagyomány" jó, és melyik korlátoz. 

Én például szintén szoktam félni, szoktam veszekedni is, meg vitatkozni, előtérbe szoktak kerülni olyan dolgok, amik sosem fontosak, ha pl. megiszom előtte két sört - és én sem mindig tudok arra gondolni, hogy ez itten a legendák meg a csodák kora most. De néha meg tudok. És még eszembe is szoktak jutni a regények, a mindenféle nagy gondolatok meg vágyak, amiket tizenhuszonéves koromban éreztem-gondoltam - akkor amikor még nagy-nagy várakozásban voltam az életet milyenségét meg a csodákat illetően - és néha ezzel csodálatos módon összepasszol az, ami végülis történt velem. És ilyenkor igazán nem érdekel az, hogy ki mit aggódik meg problémázik a társadalom nevében, a tisztesség nevében, a szabályok nevében... főleg azért, mert még csak nem is vagyok léhűtőnek és óvatlannak mondható. És eléggé éles a látásom is.

Úgyhogy lehet hogy úgy van ez, hogy akik 'féltenek' másokat, azok magukat féltik. Mondjuk azt, hogy a merészebb emberek döntései megrengethetik a megszilárdult elképzeléseiket a rendről, a dolgok helyéről és módjáról. És ha kizökken, akkor ki teszi helyre.... Biztos hogy nagyfokú érettség kell ahhoz, hogy akármikor, akárhogy, akármilyen körülmények között el tudjunk tekinteni attól, hogy a saját pozíciónkat féltsük - legalább egy kicsit. (Há, már megint a lehetetlen vállalkozások....) Mert nekem például eszembe sem jut valamiféle objektív tisztesség-, rend-, kapcsolat-, vagy szeretet-fogalom, amikor elgondolom magamat vagy másokat, mert tudom, hogy mindenkinek a sajátja van meg. Naná. Nekem is. 

 

diócica szerint a világ #1

Na azért a nők tényleg különösek néhanapján...
Elnézem ezt itt, na nem mintha egyáltalán nem érteném, hiszen én is csajból vagyok vagy mi... na de hogy ez itt milyen bogos tud lenni! Az még nekem, macskanépnek is büszkeségemre válna. Mert hát nincs itthon, jó, jó, amikor meg látom, akkor is inkább csak a hátát, mert hogy ül azelőtt a villogós masina előtt, amiből olyan vonzalmas pattogós fényes szikrák jönnek ki, aminek nem tudok ellenállni. Ezért aztán néha együtt ülünk előtte. (Kisebb koromban napersze ez is jobban érdekelt, most inkább a galambokra hajtok az erkélyen meg - rágcsálók híján - legyekre és egyéb miniszárnyasokra a szobában.)
Néha meg, amikor az eső elől be vagyok intelmezve, akkor az ablakban ülve bámulom az eget... meg a szemközti házban az ablakokat. Ott nem laknak négylábúak, ott is csak emberek, de többen, mint ahány itt jut egy négyzetméterre....
...szóval elnézem ezt itt, aki az enyém, hát szeretem, na, és néha kicsit sajnálom, néha meg az agyamra megy, amikor folyton mintha menetben lenne a lába - és olyankor bemenekülök a kanapé mögé, nehogy bedugjon a rácsos kosárba, ami még egy menyétnek is kicsi volna. Na jó, jó, amikor felszállunk arra a nagy berregős masinára (aminek végre rendesen felérem az ablakát), akkor mindig ki szokott szabadítani. Mert ő is szereti a szabadságot. Ami persze viszonylagos a mi minipárosunkban is - na nemcsak nekem, hanem neki is. Tudom, tudom én, hogy szeretne szabad lenni, és hát neki az lenne például néha a szabadság, ha naphosszat alhatna és mászkálhatna a könyvespolcon, mint én. Nekem pedig persze néha az, ha megnézhetném közelebről a fecskéket abban a fészekben, amit csak úgy látok, ha kicsit felkapaszkodom a házfalra. (No meg ha  többször átmehetnék befeküdni a szomszéd erkélyen a kaktuszok közé.) Ő az egy helyben ülésről álmodik, én a futásról szoktam.
Álmodni, na azt együtt is szoktunk, én kevesebbet és rövidebbet, és amint világos lesz, rögtön el akarom mesélni. Ilyenkor megbirizgálom a haját, aminek nem mindig örül. Én meg persze annak nem szoktam, ha lerántja rólam a kanapét, ami mögé bebújok.
Szóval ott tartottam, hogy bogos. Egy nagy bog tud lenni. Nem tudom, csak a lámpákat figyelem mindig, meg a villogós masinát, amit néha csak hosszan és mozdulatlanul bámul (mint én; mondom én, hogy rokon a lelkünk), meg a színes tollakat, amikkel fehér papírokra firkál... A beszédjét csak ritkán hallom, olyankor vagy hozzám szól, vagy a másikhoz, mindkettőnkhöz kedvesen, engem neveken nevez, néha sír, néha nevet, és mindkét állapotában kedves próbál lenni. Az jó.
Hát szóval várom a nyarat, mert akkor érdekes dolgok történnek majd. És hátha megtalálom a lelkiismereti indíttatású egérszagú csörgős labdámat is valahol...
 

Homokozó

(archív)

Van egy csomó dolog, ami miatt az ember időnként kiesik önmagából. Jó vagy
rossz dolgok. Jó ÉS rossz dolgok. És ilyenkor a legrosszabb, ami történhet,
az az, hogy nincs idő leülni és nekifogni, hogy átlássunk mindent.
Csak telnek és sodródnak a napok, és egyre jobban és jobban belecsavarodik az
ember a spirálba. Ma hallottam (hajnalban) a tévében egy borzashajó
dzsesszénekesnőtől, hogy na, ilyenkor van az, hogy az ember egyszer csak már
észre sem veszi, hogy nem bír kiszállni. És ilyenkor van az is, hogy az
ember - érdekes módon - nem is igen érzi igényét a helyzeten való
gondolkodásnak sem. Csak úgy van - ásványi szinten, ahogy az egyik exem
mondaná...."lementünk ásványi szintre...." :-))) És ilyenkor kezd el az
ember egyre és egyre több úgymond helyesnek tartott beidegződéshez
ragaszkodni, hogy jaaaaj a határidők, jaaaj a pontosság, jaaaj, csak szép
legyen a hajam, tiszta a körmöm és fényes a mosolyom, és legyen ebéd délre.
És mindig de mindig legyen munka, minél több - mert minél több van, annál
biztosabb a spirál..... És ilyenkor van az, hogy nem merünk ráhagyatkozni az
életre, a boldogságra, hogy még az is elfelejtődik, hogy merrefelé is
kerestük régebben azt, hogy kik vagyunk. Hogy milyen irányban is kezdtünk el
valaha gondolkodni ezen. És egy sor sem jön ki az ujjunk végéből, egy szikra
sem jön ki a fejünkből, és csak felületesen vagyunk képes beszélgetni - azt
is csak akkor, ha besöröztünk. És beporosodnak a gondolataink, a lemezeink,
a könyveink a polcon.
És közben lassan lassan elfelejtjük mit is akartunk valamikor, jobb
pillanatainkban, igazán.
Sokak szerint ez a felnőttség meg a felelősségtudat, de valószínűleg ez az
egész nem más, mint a tökéletes boldogtalanság vagy az afelé vezető út. Az
elszürkülés, a felejtés, a süppedés, a pocsolyában való dagonyázás és a
"mivan??!"-féle bambaság, a Semmi.
Hát na nem. Mert tényleg ottlehet a jó a dolgok végén, a dolgok
kísérőjeképpen, meg mellette... És tényleg arra kéne némi tréninget
feltalálni, hogy ezek folyton ott villódzanak az ember agyában. Jóga,
meditáció, szeretkezés, részegség, jazz, naplemente, kutyaséltáltatás,
akármi.
Mert hogy van társ, vannak álmok, vannak gondolatok, inspiratív pillanatok,
olvasmányélmények, és az ember olykor ottfelejti a szemét meg a gondolatait
valami TARTALMON. És akkor rájön, hogy mégiscsak humán lény még mindig, és
mindennek ellenére. És hogy tényleg, igazán, megvan minden ami kell, és ez
egészen biztos, hiszen belülről folyamatosan feszíti a tenni meg a
változtatni akarás, az élményszerzés izgalma, csak pillanatnyilag éppen
leblokkolja a fáradtság, a fásultság, a rutin, meg a többi dögrovás.
Nincsenek igazán nagy dolgok a körülöttünk lévő homokozóban, amiket el lehet
veszíteni. A nagy veszítenivalók máshol vannak, belül - mindaz, ami miatt az
az ember, aki, mindaz, amit akar, ami miatt más mint a többiek, ami miatt
szeret(het)i magát, és ami miatt egy másik ember, a társ, az igazi társ
megtalálta és megszerette. És mindaz, ami miatt kell annak az egynek, aki
neki is kell és aki pontosan és egy az egyben, mindenhogyan neki való.