Persze mikor boruljon ki az ember, ha nem karácsonykor. (És persze milyen hülye társadalmi konvenciókra inherens módon hajazó mondat már ez.)
Mindenféle teákat, egészséges étrendet próbálgatok. Továbbá sportot, meditációt/relaxációt (mindjárt rám rontanak az ezoterikusok, de ez egyáltalán nem működik, biztosan türelmetlen vagyok), gyógynövény alapú nyugtató bogyókat.
A szabadban tett sétáról lemondtam, mert halálra idegesít a gondolat, hogy a ködös-nyúlós maszatban mászkáljak, ráadásul olyan helyeken, ahol már ezerszer jártam.
Talán többet kellene háborgós contenteket és politikát posztolnom különböző social media felületekre, vagy egyszerűen csak agyon kellene csapnom valakit...
Persze az ember mindig próbál racionalizálni, relativizálni, logikusan meggyőzni magát arról, hogy a jelen helyzet nem a legrosszabb, ami történhet (mert hogy nem is az). Hogy oké, szar a bezártság, de legalább nem vagyunk betegek, van fűtés, tele a hűtőszekrény, nem kell koszban élnünk, és különben is, mindjárt itt a karácsony, stb.
Tegnap, amikor a reggelem azzal indult, hogy megnéztem Novák Katalin videóját, megint rájöttem, hogy ez az "örüljünk (inkább) annak, ami van" tényleg mennyire irritáló gondolat. Pedig én igazán igyekszem. Hajnalban kelek, és kihasználva az időt, hogy nem kell buszoznom, híreket olvasok, podcastokat hallgatok, lyukasórában ebédet főzök. Munka közben, előtt és után ügyelek a tanítványaim lelki épségére, próbálom nem túltolni a digitális oktatást. Jó, tudom, lehetnék szórakoztatóbb, és a szabadidőmben megtanulhatnék még néhány száz applikációt használni, készíthetnék oktatóvideókat az óráimról, és minden órában posztolhatnék valami tanácsot az onlinemagyartanár csoportba.
Délután és estefelé online előadásokat hallgatok és színházi előadásokat nézek. Szívből örülök, hogy olyan rendezvényekre is eljutok így, amikre amúgy nem tudnék. Tegnap például az SZFE doktori műhelykonferenciáján voltam, igaz, csak az első két szekción, mert nem vagyok éjszakai műszakhoz szokva.
Ezen kívül nagyon szívesen nevetgélek és ironizálok bármin, jó barátom a szarkazmus, akár a gúny is, de most már egyszer többször érzem, hogy nem tudok röhögni. Nem tudom, az év vége, a decemberi köd vagy a giccses angyalkák és elárvult köztéri karácsonyfák miatt van-e, de Novák Katalinon például azonnal ezer lett a vérnyomásom, és ez azóta sem múlt el. Persze én vagyok a hülye, minek olvasok el minden szart (ma például ezt), aztán meg még én csodálkozom, hogy ki akar ugrani a szívem a mellkasomból, és nyúlok a youtobe-ra meditációs videók után. (Igen, igen, nem kell röhögni, megtörtént.) Csak hát tényleg, amikor egy kétdiplomás, szakvizsgázott jogász (akivel a nívós gimnáziumban, ahova jártunk egészen jóban voltam) oldalán látom, hogy a Tények(ponthu)-t hiteles forrásnak véve nem tud alapszinten sem szövegérteni, és hitelt ad egy kontextusból kiragadott fél mondatnak, akkor azért megrendül a világképem picit. Főleg, ha ezt odatesszük Novák Katalin mellé.
Vagy amellé, hogy az iskolaújság indításának ötlete az egyetem médiairodájában köt ki, mert egy pályára alkalmatlan (vagy munkaterhelést nem bíró) ex magyarszakos bizonyára médiahatóság médiairodailag jobban tudja majd ellenőrizni az ideológiailag veszélyes karácsonyi ünnepségekről szóló cikkeket és tininovellákat. Nem viccelek, az irodavezető asszony személyesen fog szakmai tanácsokat adni és minőségirányítani, valamint a kilencedikes diákokat bevezetni a médiajog rejtelmeibe.
Biztos úgy van ez, tényleg, hogy az intézmény jóhírét veszélyeztetnénk néhány beszámolóval az online oktatással kapcsolatos élményeinkről; úgyhogy én inkább kiszálltam, pedig elég erős nyomásnak vagyok kitéve. De komolyan kezd elegem lenni. Nem is csak a novákkatalinokból, hanem a közvetlen környezetemből is. Értem például, hogy miért akar egy osztályfőnök csütörtök este ötkor közös online kakaózást a gyerekekkel (ahol nekem is ott kellene lennem), de én ebben inkább azt látom, hogy a legjobb lenne addigra már kikapcsolni mindent, és egy könyvvel ücsörögni valami ernyős olvasólámpa alatt. Vagy főzőműsort nézni. Vagy a családdal beszélgetni.
Mint a poszt elején mondtam, csodás napokat élünk, csak hát picit összemosódott a munka- és a szabadidő, és hát mindkettőt a kütyükön műveljük.
Még szerencse, hogy a meditációs videókhoz nem kell a képet nézni, csak a monoton suttogást hallgatni (találtam egy nagyon kellemes hangú csakraszakértőt, tényleg), csak hát, ilyen az én formám, ez a nő is azt kéri itten tőlem, hogy koncentráljunk a pozitív dolgokra, lássuk meg a helyzet előnyeit.
Látok mindent, bármire megesküszöm, de karácsonyra hadd menjek már el valami hegyi kunyhóba az erdő közepére, amit aztán belep a hó.
Nem vagyok nagy sorozatnéző, de most, hogy itthonról dolgozom, a munkába járáshoz szükséges időt (ami ugye most nincs) pl. jól ki tudom tölteni ezzel (plusz ott az unalmas házimunka, ami közben bármit is lehet nézni), és megfogadtam, hogy bepótolok néhány kultikus szériát, amiről amúgy mindenki beszél, én meg nem láttam. A címben foglalt sorozat egyébként nem ilyen, életemben nem hallottam róla, a youtobe-on találtam rá teljesen véletlenül. Az első négy évadnak van magyar szinkronja is, szóval talán leadta valamelyik tévécsatorna.
A Sötét árvák kanadai produkció. Véleményem szerint remekül kombinálja a kaland-, krimi-, sci-fi és disztópiaelemeket (és mellesleg nem csoda, hogy rákattantam, hisz épp az utópiákat tanítom.) A sztori röviden annyi, hogy a Sarah nevű zűrös csaj (aki a főszereplő) hazatér (valamelyik kanadai nagyvárosban vagyunk, nem tudom), és a vasútállomáson véletlenül találkozik egy nővel, aki pont ugyanúgy néz ki, mint ő. Megismerkedni nincs idejük, mert Beth (az alteregó) a vonat alá veti magát. Sarah egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapja a táskáját, és az igazolványai segítségével belehelyezkedik a személyiségébe, és ezzel iszonyatos bonyodalomsorozat veszi kezdetét.
Sarah-ról és Beth-ről kiderül, hogy klónok, és egy csapásra (na jó, a többedik évadra) egy globális és mesterséges biogenetikai összeesküvés (nem tudom, van-e ilyen szó) közepén találjuk magunkat, amiről később bebizonyosodik, hogy nem is annyira fennkölt és bonyolult motivációk mozgatják, mint amennyire azt az elején hinnénk.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy pontosan értettem a tudományos hátteret, pedig nagyon érdekel (majd nyugger koromban újranéztem az egészet csakis emiatt). Ami viszont tényleg megfogott, a dramaturgia, a kulturális utalásrendszer és az alakítások.
Egyrészt elég ritka az a sorozat (de cáfoljatok meg, ha mégsem, mert a tapasztalatom tök kevés), amikor még az ötödik évadnál is a körmödet rágod, és olyan fordulatok kerülnek elő, amikre nem számítasz. Ez persze picit azzal is jár, hogy egy idő után teljesen más cselekményt fedezünk fel ahhoz képest, ami elindult: itt például látjuk, ahogy Sarah belekeveredik a saját múltjába és egyre jobban öntudatára ébred (magyarul: felnő), de ahogy haladunk előre az időben, ez a múlt egyre szövevényesebb és lényegtelenebb lesz, simán túlmutat a klónokon. A fősodor mellett pedig szerintem remekül működnek az egyes szereplők élettörténetei/epizódjai, szóval mindig volt egy olyan rész, ami sikeresen prezentált valami háttérnarratívát az éppen kedvenc szereplőről. Az mondjuk eléggé zavart, hogy volt pár elvarratlan cselekményszál: pl. (pici spoiler!) nem derül ki, mi lesz Sarah gyerekének apjával (akivel közben újra egymásra találnak, ám egyszer csak eltűnik), hogy az időközben felbukkant transz klón (Tony) honnan jön és hogy boldogul a továbbiakban, vagy hogy Helena gyerekkorába miért nem úgy néz ki, mint a többi gyerekklón.
Ami a kulturális refenciákat illeti; ha ez nem amolyan boomer sorozat lenne, szívesen használnám a görög mitológiához. A lány klónvonalat ugyanis Lédának nevezik: Léda pedig az a spártai királynő (egyes mítoszok szerint a világ első női lénye), akit Zeusz (hattyú alakban) elcsábított. Léda azonban, félvén férje haragjától, még aznap a férjével is hált, a nászok végén pedig két tojást hozott a világra: az egyikből született másodmagával a halhatatlan Heléna (aki ugye a trójai háborúért felelős sztori női princípiuma), a másikből pedig Kasztór (Castor) és Pollux (a nevek különböző írásmódjaitól most eltekintek). A különböző mitológiai történetek vegyesen szólnak arról, hogy Kasztór milyen képességekkel bírt; mindenesetre ő a mítosz egy kritkus pontján--habár testvére, Pollux mindent megadott volna azért, hogy életben tartsa--életét veszti.
A sorozat története, bár kicsit zavarosan, de azért szépen végigvezeti a mitológiát: a férfi klónvonalat Castornak hívják, és ők valóban mindent megtesznek egymásért, ám a sorsuk végül sejthetően alakul. Az egyik legfontosabb női klón Helena névre hallgat (erről mindjárt), a női klónvonal neve pedig Léda, na, ők--nem árulok el nagy titkot--szinte mindent túlélnek. Non plus ultra, hogy az egyik Léda ivadékot (aki, úgy tűnik, megmenti az egész dinasztiát) Kírának hívják. Ráadásul az ötödik évadban (megint egy kis spoiler) elhangzik a "The Future is Female" szlogen, ami a 21. században persze sok árnyalatot kaphat, de ne felejtsük el a eredetit követő, de immár posztmodern kontextust se; persze, ez már egy másik mitológia.
Ami az alakításokat illeti; nos, nem kizárólag az nyűgözött le, hogy Tatiana Maslany (ukrán, legyel, német, osztrák, román felmenők, atyavilág, micsoda multikulturális fertő!) mennyire szép, hanem az is, hogy az általa alakított összes klónt olykor milyen nehéz megkülönböztetni a képernyőn. Van Beth, a drogos és meghasadt rendőr; Sarah, a 'semmiresejó' anya, aki olykor betép és alkalmilag szexel; Alison, a külvárosi családanya; Cosima, a tudós; Krystal, az összeesküvéshívő manikűrös; Helena, az ukrán vadóc; MK, a finn mangahősnő; Rachel, a perverz domina, aki beépült a felsővezetésbe; valamint Tony a transz (és még sokan mások). Biztos a maszkosok és jelmezesek is nagyon kitettek magukért, de amit sorozatszerepből ki lehet hozni, nos, az itt szuper.
Az egyik legjobb karakter Helena, aki egy ukrán zárdában nevelkedett, majd később örökbe fogadta egy vallási fanatikus, hogy megölesse vele az összes klónt, akik a 'nem eredetiek', csak hamisítványok. Elég ironikus, hogy a mitológiai Helénához képest ez a klónverzió egy naturális ösztönlény, mégis ritka módon ő az egyik, aki alkalmasnak bizonyul arra, hogy továbbörökítse a mindenkit meggyógyító gént úgy, hogy persze ikreket szül.
Szót kell ejteni arról is, hogy a főszereplőkön túl van egy sor remek karakter: Siobhan, az ír származású, Londonba, majd Kanadába emigrált szabadságharcos vagy Felix, Sarah fogadott testvére, aki szép lassan a gondjaiba veszi az összes klónt. A felsővezetést most nem fedném fel, elég annyi hozzá, hogy (ellenben a fent idézett szlogennel, és mielőtt túltolt nőcentrikussággal vádolná bárki a sorozatot) éppen elég nő bukik bele a küldetésbe itt is.
Szóval all in all, szépen összerakott sorozat ez; kulturálisan beágyazott (nekem ez fontos, sznob vagyok, tudom), erős női karakterek vannak benne, amiket kiegyensúlyoznak a remek férfiszereplők, a dramaturgiai feszültség, filmzene, stb. És amikor túlvagyunk ezen az egész génmanipulált és neolucionista őrületen, mégis csak a humán faktor és a sisterhood győzedelmeskedik; ám ha erről többet akartok tudni, meg kell néznetek az ötödik évad végét. Meg persze ami előtte van.
Gimnazista koromban sok kora realista regényt olvastam; karrier- és fejlődésregényeket, nagyjából mindent, amit a magyartanárom ajánlott. Nagy kedvencem Balzac volt, emlékszem, hogy a Szamárbőr cselekménye mennyire megfogott, aztán később az oroszok, Csehov, Tolsztoj, Dosztojevszkij. Tudat alatt bizonyára arra számítottam, hogy ezek a könyvek majd megtanítanak engem arra, mi a rossz és mi a jó. Túlságosan fiatal és zöld voltam ahhoz, hogy átlássam, hogy a 90-es években (amikor tinédzser voltam) ezek a történetek már csak vékony szálakkal kapcsolódnak ahhoz, hogy meg lehessen határozni a jó és a rossz vagy hogy hogy értsük az erkölcsös és az erkölcstelen fogalmát. Szép, idealista gondolataim voltak arról, milyennek kellene lennem ahhoz, hogy remek ember lehessek.
Később aztán--hogy a fikciónál maradjunk--a sci-fi meg a kortárs irodalom némileg árnyalta ezt a képet, de nem túlzottan. Az, hogy a társadalmi-technikai-politikai világ is változik körülöttünk, átírja a fogadalmainkat és az ún. "jóemberségbe" vetett hitünket (Black Mirrort nézek, bocs). Nem is beszélve arról, amikor az ember némi tudást szerez arról, hogy a törvény Törvény szerint ki a jó ember. Most mondhatnám, hogy á lá Kafka, de minek is, ez messzire vinne.
Nyilván mindenféle ideológiai gondolatrendszernek megvan az ideális "jó embere", erről sokat olvashatunk manapság. A 'liberális' nem jó, mert beengedi az iszlám fundamentalitákat a keresztény Európába. A 'konzervatív' nem jó, mert nem fogadja el a másságot. A sehova sem tartozó sem jó, mert nem hajlandó letenni a voksát valamelyik oldalon, nem vállal társadalmi felelősséget a közösségért, ahova tartozik. Aki nem ad minden jöttmentnek pénzt, nem jó. Aki mindenkinek pénzt ad, az sem jó. Aki túl sokat baszogatja a gyerekét, szintén nem jó, aki viszont semmilyen korlátokat nem állít fel, szintén nem jó.
Többek között azon is érzem, hogy öregszem, hogy ezek a kategóriák (mindamellett, hogy eddig is tudtam, semmi sem fekete vagy fehér) kezdenek semmit sem jelenteni számomra. Ugyanígy szégyent is egyre kevésbé érzek azok miatt a dolgok miatt, amiket teszek vagy tettem. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne egy (szerintem/számomra) objektív képem arról, hogy mi a jó és mi a rossz; csupán azt gondolom, hogy amíg nem ártok másoknak, addig a magammal szembeni vétségekért csakis magamnak tartozom elszámolással. Tudom, persze, a külső mérce mást követel olykor.
És akkor itt az a kérdés is, hogy ártok-e másoknak vagy sem... Nem tudom. Biztos bántottam már meg sok mindenkit, de ahogy öregszem (mint fentebb mondtam), a szándékos rosszakarás egyre távolabb áll tőlem. Mert lássuk be, van olyan, hogy az ember oda akar baszni valakinek. Senki sem szent. De én már nem akarok; akinek odabasznék, azt inkább mérföldekre elkerülöm, mert rájöttem, hogy az elsődleges feladatom a saját józan eszem és lelki életem kímélése.
Nem könnyű ez az egész, na.
Múltkor egy kislány azt a példamondatot írta egy órai feladatban, hogy 'I used to be too nice to other people but by now I solved this problem.' Vajon a szokásos dacon túl (és azon túl, hogy bunkónak lenni menőbb, mint kedvesnek) mi vesz rá egy kamaszlányt, hogy úgy vélje, kedvesnek lenni másokkal, az egy probléma.
Bár szerintem nekem nem kell erőlködni, hogy rendes és kedves legyek, mégis nem ritkán kerülök vitába emiatt, főleg fiatalokkal. Értem persze, hogy hiába kapnak otthon normális értékrendet és meleg szeretetet, a külvilág ennek ellene dolgozik. Ezért aztán olykor az a paradox helyzet alakul ki, hogy akit otthon jól megtámogatnak, abból a való életben (ami inkább hasonlít manapság egy nyitott arénára vagy az éhezők viadalára, mint egy igazságos Mátyás király mesére) sokszor igazi lúzer lesz, aki azt fogja gondolni, hogy jobb lett volna, ha már korábban megkeményítheti magát, és lehet, hogy ezért a szüleire kezd el haragudni. És a jó emberekre, úgy általában. És aztán jól el is rejti magában a jó embert. Pedig hát...
Nemrég egyébként az én számon is kicsúszott, hogy most komolyan? a figyelem, a törődés, a gondoskodás eredményezi azt, hogy ennyire teszetosza fiatalokat engedünk ki az életbe? Tudom, persze, nem lehet általánosítani, sok tényező van.
Múltkor megnéztem DTK beszélgetését Nagy Zsolttal, revelatív élmény volt. Felolvasott egy Karinthy-szöveget, amit azelőtt egyáltalán nem ismertem. Nos, számtalan beszélgetésben, amiben az utóbbi időben részt kellett vennem, erre az emberre is azt mondanák, hogy idegesítően naiv és izgága. De engem ez valahogy mégis megnyugtatott.
Szóval ez van most. Itt ülök a lakásba zárva, és azon gondolkodom, hogy fog érinteni, ha netán mások egyszer úgy vélik: én nem vagyok (elég) jó ember. Pedig én tudom, hogy az vagyok. De különben is; milyen hasznavehetetlen szavak ezek már...
Itt ülök, és Christopher Balmét hallgatom, akit a Marosvásárhelyi Egyetem invitált meg a jó kis zoom konferenciára. A színháztörténet-kutatás a globalizáció viszonyáról beszél, immár 70 perce, elég obvious dolgokat mond, ráadásul sosem voltam a száraz kutatási módszertanok prezentálásának a híve, de hát.
A macska békésen durmol, egész délután ezt csinálja; mondjuk délelőtt meg széttrollkodta a nyelvtanórámat, mintha tudta volna (hogy "na, már megint"), hol kiment volna az erkélyre, hol vissza, hol evett volna, hol a szekrénybe és a komód mögé akart bemenni csak hogy bosszantson.
A helyzetet verbálisan kezeltem, volt nagy derültség, ami rá is fért a szöveg mikro- és makroszerkezetére, szóval mindannyian boldogok voltunk, csak a macska nem, akit szorosan magamhoz kellett ölelnem, hogy ne rosszalkodjon tovább.
Ami a digitális iskolát illeti, ma reggel már bőgtem is (és még reggel 8 előtt!), pedig ez még csak a második nap, de aztán meg mégis az van, hogy mintha felkészültebb lennék. Lennénk, mi mindannyian. Persze biztos ehhez az is hozzájárul, hogy befejeztem a monstre életrajzot, amit fordítottam (és ami nagyon-nagyon rossz volt), úgyhogy végre tudok sorozatokat nézni meg Zafónt olvasni, és főzni.
Gyanítom, a béke nem fog sokáig tartani, aki dolgozott már kamaszokkal tudja, hogy hamar beleunnak a mozdulatlanságba és a változatlanságba, és mély letargiába süllyednek, amit sorozatbámulással és alvással kompenzálnak (mondjuk #metoo).
Nem, nem akartam ezt az iskolabezárást; bár gondolom, ezzel most nem leszek népszerű. Meggyőződésem, hogy a gócpontok nem az iskolák voltak/vannak/lesznek főleg, miután szétszívatják őket a betarthatatlan biztonsági előírásokkal, amit azért mindenki igyekszik abszolválni, mert félnek a retorziótól. Jó, tudom, hogy sok balfék igazgató van, de olyanok is vannak, akik a helyzet magaslatán álltak és állnak most is. Ezért aztán mi például szinte full létszámmal kényszerültünk bezárni, a gyerekek persze örültek, mondták, 'jó szünetet, tanárnő!', én meg kápózhatok, hogy egyáltalán csináljak valamit, mert az állam (és a megfáradt szülők szerint; no meg azok szerint, akik azt mondják, egy középiskolás már nem szorul ellenőrzésre), ez az én feladatom. Órarendi oktatás van egyébként. Sokan egyedül vannak otthon, maguknak főznek, ebédszünet nincs, szinte minden óra kontakt, a kollégák nagyon lelkesek, imádnak pofázni. Vagy: túltolják őket feladatokkal. Legalább olyan lenne ez az egész, hogy egy időre elmegy a kedvük a monitortól; de nem, szóval legalább most tényleg 24/7-ben ott ülnek.
Természetesen nem azt mondom, hogy az iskolákban nem terjed a fertőzés, én is nehezen nyelek két hete és néha szárazan köhögök is (lehet, hogy ez az én tünetem), de az tudvalévő, hogy pl. nálunk is a megrendezett meccsek és a bulikák hozták be a fertőzést főleg. Volt arról szó, hogy a válogatott sportolókat eltiltják az iskolalátogatástól, de ez diszkriminatív lett volna persze.
Egyébként pedig mindenki kezd picit megkattanni. Az én főnököm ezt úgy próbálja ellensúlyozni, hogy megkérte a testnevelő kollégákat, tartsanak férfi és női testnevelés foglalkozásokat délutánonként a (most figyelj!) tanári kar tagjainak. Lehetőleg kamerával. Mert hogy ép testben ép lélek, ugye.
Mikor ezt meghallottam, majdnem ráköptem a délutáni kávémat a monitoromra. Szerencsére felszólalt B-né Tünde tanerő, aki közölte, hogy ő egy családanya, neki ebédet kell főznie, nem ér rá ilyesmikre. (Csak a korrektség kedvéért B-né Tündének már a legkisebb gyereke is érettségiző, a nagyobbik kirepült, van egy férje, és amúgy szakvezető, szóval a tíz darab óráit is a hallgatói tartják; ja, hogy ez nem is tíz, mert a lockdown alatt a tesi, rajz, ének és stb. tanárok nem dolgoznak. Csak hogy tudjátok. Néha szellemi muníciót nyújtanak, hogy úgy mondjam. "Beszélgessetek a gyerekekkel az egészséges életmód fontosságáról" - ahogy az én főnököm mondja.)
Kár amúgy, mert többen terveztük, hogy becsatlakozunk, és megnézzük, hogy a főni hogy izzad a Rubint Réka aerobikon otthon, de erről most le kell mondanunk. B-né mindenesetre megígérte, hogy majd linkel youtobe videókat... (igen, szerintem sincs olyan lúzer, aki ne találna magának néhány edzésprogramot, ha éppen van olyan elszánt).
Szóval ez az újabb kari legalább kariig fog tartani? (#muhaha)
Ti mit terveztek?
Én kigyúrom magam, és elolvasok mindent a téboly evolúciójáról és lélektanáról.
PS. Zs. néni e hét pénteken hazamehet, már háromszor telefonáltam vele. A stroke miatt nehezen beszél picit, de tök jól van, egy igazi hős.
Ezen kívül koronavírusos apám egész családja és a szomszédom, Zoli, akinek kétnaponta vásárolunk. Az egészséges és vitamindús étkezés jegyében mindig szörpöt kér, banánt, és szalonnát. De hát nem kell nekünk mindig mindent és mindenkit érteni, szóval szépen megvesszük.
Ma reggel is ötkor felébredtem, mint mostanában szinte mindig. Először 2 óra 14-kor, majd háromkor, és végül ötkor.
Vasárnap van.
Nagyon sok a feladat.
Hiába mondja mindenki, hogy normális, ha az ember kicsit elhagyja magát (pandémia, krízis, stb.), én azért sokáig próbáltam nem ezt tenni. Igazából még most is próbálom.
A világot és az életet valakik igyekeznek visszatolni a normális kerékvágásba; nyitva az iskola, dolgozunk, mennek a vizsgák, döcögve, de megy a gazdáság is, forog a kerék. Mindenki igyekszik kitartani. De közben egyre több a beteg, egyre közelebb megy ez a járvány mindenkihez.
Nem, nincs halálfélelmem, igazából semmilyen félelmem nincs.
Az fáraszt el mérhetetlenül, hogy úgy kell tenni, mintha minden normális lenne, minden a régi lenne.
De a beteg egyre több, meg az is, aki lelkileg feladta, és nekünk kell helyt állni, akik nem vagyunk betegek és nem adtuk még fel lelkileg.
Éjjel meg hajnalban felébredek tehát, és a rám váró feladatokon gondolkodom. Hogy nehogy elfelejtsek valamit, nehogy kimaradjon bármi. Ahelyett gondolok erre, hogy a beteg hozzátartozóimra, barátaimra szánnám a már úgyis ébren töltött időt.
Ma vasárnap van, felébredtem ötkor, és kimentem a konyhába, hogy dolgozzak kicsit. A konyhában hűvös volt és csönd. Ezért miután kicsit beszélgettem a szintén gondterhelt és hajnalban kelő barátaimmal, egy órányi munka elteltével úgy döntöttem, hogy visszamegyek az ágyba.
Az ágyban is csönd volt, hűvös volt az ágynemű. Azt hiszem, másfél órát feküldtem mozdulatlanul és összekuporodva a takaró alatt, miközben éreztem, hogy a combjaimban zsibong a feszültség. Hogy miért pont ott, nem tudom. Aztán az egész testem elzsibbadt.
Elaludnom nem sikerült, de arra gondoltam, de jó lenne, ha egy hétig ki sem kellene mozdulnom a takaró alól. De jó lenne, ha ezt én is megtehetném.
A nagymamám (aki már meghalt) viszont katolikus volt. Minden vasárnap misére járt, akárhol is volt a világban. Tartotta a katolikus hagyományokat, minden este imádkozott. Neki fontos lett volna például, ha minket megkeresztelnek, de akkor, a 70-es évek végén és a 80-as években ez nem volt divat.
Amikor megint nagy divat lett, az nem tetszett neki, azt mondta, ez olyan "csinált" dolog.
A politika és a hit összekeveredését nagyon megvetette, a miniszterelnök mindenféle egyházakhoz való dörgölőzését egyenesen utálta. Ez volt ő; katolikus volt, de mélyen és vehemensen utált dolgokat. És embereket is.
Sokat imádkozott értünk, de tudta (persze), hogy mi nem imádkozunk. Azt is tudni vélte, hogy a nagypapa (aki amúgy nem járt templomba és pártember is volt annak idején) viszont olykor imádkozik.
Akárhol betértünk egy templomba turistaként, akkor is imádkozott. Belépőjegyet sosem fizetett, azt mondta, neki olyat nem kell. Volt benne egy ilyen nagyasszonyos büszkeség is, na.
Bennem nincs ilyen. Úgyhogy múltkor a jáki templomnál (ami egyébként zárva volt) vettem egy fagyöngy karkötőt, van rajta egy kis kék kereszt. Állítólag apácák fonták. Mindig rajtam van.
A templomokat mindig is szerettem, ez amolyan kulturális érdeklődés, kiterjed mindenféle vallásra és felekezetre. A hit, a hitre való képesség úgy önmagában is lenyűgöz, hát még az, ahogy ehhez teret teremtenek, akár kicsit, akár nagyot. Nem a ceremoniális alkalmakra és a kirakatba tett "kötelező" áhitatra gondolok persze, hanem a csendes elmélyülésre. Az emberségre, a szerénységre és (bár nem szeretem ezt a szót) az alázatra.
Nem vagyok hívő, de szomorúnak tartom azt, hogy sokan, akik annak tartják magukat, csakis a bajban találják meg a hitüket. Aztán amikor megint elmúlik a baj, akkor elfelejtik, nem foglalkoznak vele többet. Ahhoz hasonló ez, mintha csak akkor élnénk tudatos életet és viselkednénk felelősen, amikor valami nagy csapás ér. Szerintem ez valahogy fordítva van; ha általában megpróbálunk tudatosan és felelősen élni, akkor lehet, hogy jobban meg tudunk kapaszkodni magunkban, amikor valami baj történik, amikor hibázunk vagy megbotlunk.
Bár lehet és kell is másokra támaszkodni (ez a bizalom, vagy mi), mégis tulajdonképpen ez az egyetlen kapaszkodónk, önmagunk.
Én nem tudom, ennek mi köze a hithez vagy a hitetlenséghez, csak azt érzem, hogy ha összeomlani látszanak a dolgok, akkor az a valami, amit szorítok, az nem kívül van. Én nem mondom, hogy ettől egy csapásra megoldódik minden, de néha mégis mintha jobb lenne.
Nem elég, hogy Zs. néni még mindig gépen, hogy az iskolánkba betört a pandémia, most még a macska is beteg, és kitúrtak az egyik szeretett munkámból.
Nem tudom, lehet, hogy az a 2000-re jósolt világvége most van. Vagy (ahogy a neten a minap olvastam), mivel sosem küldjük tovább a továbbküldős szerencseüzeneteket, végül ilyenek történnek velünk.
Zs. néniről nincs mit írnom; a szakértők szerint 10 napnál hamarabb nem is érdemes érdeklődni a lélegeztetőgépen lévők állapotáról, mert akkor telik le az a kritikus időszak, amikor még bármi történhet. Anyám szerint a statisztikák azt mondják, a gépen lévők 80%-a meghal, én önvédelemből nem olvasok Covid-híreket egy ideje (inkább a macskabetegségekről olvasok, de erről majd mindjárt). Én megélem őket, haha. Vagyis hát nem csak én, hanem mi, azaz mindenki, akinek jelenleg bármilyen intézményhez köze van.
Zs. néni egyébként szerencsés, mert még az őrület kezdetén kapta el ez a szemét, azóta sokkal rosszabb a helyzet. Iskolaigazgatók dilemmáznak, mit tegyenek, ha a fertőzés belép az iskolába. Olvashattuk, hogy vannak, akik normakövetők, és várnak (nyilván majd őket marasztalják el, ha kitör a tragédia), mások hatékonyan, ám a szabályok ellenére intézkednek. Mint a mi igazgatónk. Ez azért jó érzés. Mármint, hogy ilyen talpraesett igazgatónk (igazgatónőnk!) van. Ma mesélte, hogy amikor megjött az operatívok utasítása és engedélye, közölte velük, hogy ő már öt napra elrendelte a karantént és az online oktatást, de köszi, hogy szóltak.
Arról is hallani, hogy a kontaktkutatás sem megy zökkenőmentesen, sőt, egyre kevésbé nyomoznak, bemondásra történik minden. Az illetékesek örülnek, kevesebb a papírmunka. Csak hát így (ld. a nagynénis esetemet) egész lagzik maradnak teszteletlenül. A páciensek hazudnak, a hatóságok pedig szemet húnynak. Nem is kéne ezen meglepődni. Csak a szokásos.
No, a Diócica viszont három napja nehezen mozog, és láthatóan fájdalmai vannak csípő tájékon. Elvittem dokihoz, de mivel utálja őket, ezért nem volt hajlandó meg sem nyikkanni, amikor végignyomkodták a kis úri testét. A szegycsontnál kissé összerándult, ezért most várunk. Kapott fájdalomcsillapítót; én meg itthon hallgathatom a nyöszörgését és a morgását. Nem ugrik, nem szalad, nem beszél velem. Most csirkemellel etetem, hátha megenyhül nekem, és még nem patkol el. Amúgy 14 éves, és egészen tegnapelőttig semmi jele nem volt, hogy lerobbant volna - a hiányzó fogait leszámítva. A dokinő azt mondta, hogy rosszul eshetett, ami elképzelhető, hiszen olyan helyekre ugrál, ahova már nem kéne, és a kedvenc doboztetejét egy varrógép és egy porszívó választja el az ugróponttól. Ezt a távolságot tán már nem kéne próbálgatni. Most tehát nyöszörög, totyorog, és szívszaggatóan panaszkodik. Ami biztató, hogy a csirkemellett azért nem utasítja vissza.
Aztán még az volt, hogy tegnap felhívtak a nyelvvizsgaközpontból, hogy a megszorítások miatt a következő két alkalommal csak számlaképes vizsgáztatók mehetnek dolgozni. Erre nem nagyon kaptam szikrát; biztos hülye vagyok, de fogalmam sincs, mi a különbség a kifizetendő összegek tekintetében a számla és a megbízási szerződés között. Egyébként számlaképes vagyok, csak egy pár évvel ezelőtti rendelet miatt egyetemi alkalmazott nem számlázhat ki munkát az egyetemnek. Sakk-matt.
Estére annyira felbasztam az agyam, hogy írtam egy levelet (jobb híján a vizsgaközpontba), hogy az már mégis csak faramuci, hogy pont engem penderítenek ki, amikor a vizsgázók nagy részét a gyakorló iskolák adják, hivatalból és hűségből ezt a vizsgát reklámozzuk, van nálunk próbavizsga, együttműködés, kutyafüle. Milyen már az, hogy én, mint tapasztalt vizsgáztató, azért szorulok ki, mert történetesen az egyetem gyakorlójában dolgozom - a többiek meg mehetnek, no matter hány éve csinálják ezt az egészet. Logika nincs, magyarázat nincs, nyilván minek várok el bárminemű következetességet egy mesteri improvizációval irányított országban.
Ezekhez képest az, hogy a tanárhallgatóm három behízelgős nap után felszívódott, nem ír, nem hív, és leszarja, meg se kottyan. Én biztos nem fogok egy felnőtt embert kergetni. Annyit ezért nem fizetnek.
Aztán ott van az is, hogy most szépen magamon gyakorolhatom azokat a válságkezelő stratégiákat és módszereket, valamint stresszoldást, amiket másnak olyan (elő)szeretettel (és tényleg, segítő szándékkal) ajánlgatok. Van ugyanis egy olyan reflexem, hogy amikor valami baj van, akkor vagyok a legösszeszedettebb. Érdeklődve figyelem magam. És azért bevásároltam citromfűből és macskagyökérből, mert nem minden az, aminek látszik, lásd a blog négyszáz éves mottóját.
Régen írtam, pedig annyi minden történt. Csak talán olyan unalmas már minden téma, amiről írni lehetne, sokkal szórakoztatóbb lenne vidáman és humorosan megnyilvánulni, viccesen és ironikusan élcelődni azon, hogy milyen világban élünk, de hát ez nem mindig megy. Általában megy, de nem mindig.
Most, hogy ebben a pici országban olyan sok abszurd dolog történik, sokat hagyatkozom a kora modern kulturális tapasztalataimra, az abban inherens iróniára, mockingra, lefegyverező vidámságra és mókázásra. Aztán van, amikor ez nem megy.
Szükségtelen arról írnom, mennyire abszurdak azok a rendelkezések, amikkel elvárják tőlünk, hogy gátat szabjunk a járványnak az intézményekben. A múlt héten részt vettem egy egyetemi értekezleten, ahol még azon problémáztak, mennyire fertőző papírlapokat kiadni a kezedből, miközben a gimnáziumban ezt már rég felülírta a gyakorlat. Igen, ez van, teszed a dolgod, és egy idő után, bár vigyázol, nem foglalkoztatnak a járványügyi előírások, hiszen élni kell, tenni kell a dolgod. Tanítani pedig mégis csak lehetetlen úgy, hogy nem cserélsz ki semmit a másikkal: feladatlapot, gondolatot, érzést, szerető gesztusokat. Ez, ha jelen vagy, mind-mind fertőző.
Elindult a kontaktoktatás, aminek én egyébként nagyon örülök. Meggyőződésem, hogy aki szeret tanítani, az nem örült a digitális iskolának, az csak egy darabig látta kihívásnak azt, hogy monitor előtt ülhet és telefonba pötyöghető feladatokat adhat. Ránk nézve szerintem borzalmas szégyen, hogy volt olyan diák, akinek sokkal megfelelőbb volt a tavaszi lockdown, mint a rendes iskola. Más kérdés, hogy mennyire kell óvatosnak lennünk ebben. Nagyon, ám azt képtelenség ugyanis megakadályozni, hogy kamaszlányok és -fiúk egymás nyakába boruljanak, ahogy azt is, hogy én odamenjek egy gyerekhez, amikor segítségre van szüksége. Emberek vagyunk, vagy mi.
Az is érthető szempont persze, hogy újra kell indítani a gazdaságot, hiszen üres a kassza. Valakiknek ki kell termelnie a Szijjártó-félék jachtozását és Vidnyánszky Attila számtalan állásából származó fizetését. Én még azt is értem, hogy az első hullám alatt óvatos emberek hirtelen boldogok lettek amiatt, hogy újra el lehet indulni felfedezni az élet örömeit. Sokan emiatt hülyeségeket is csináltak. Mihail Bahtyin ír arról a karneválról szóló elméletében, hogy a testi-lelki felszabadulás alkalmai amolyan szelepként működnek, amivel a társadalom kienged magából a hosszú, kontroll alatt töltött időszak felgyülemlett feszültségét.
Hát, most ez történt. Megindult a nép mindenfelé, introvertáltak előnyben.
Egyszer majd hosszas tanulmányokban fogják fejtegetni azt, mi mindent tehetett volna az autokrata hatalom annak érdekében, hogy ne szabaduljon el ez a szabadságérzés. Nyilván semmit, hiszen az autokrata hatalom feladata éppen hogy a kontroll, az erő, a struktúra fenntartása, a plebs pedig, miután sokáig tartotta magát a szabályokhoz, egyszer csak kiszabadul.
Nem vagyok én elég bölcs ahhoz, hogy megítéljem, kinek van igaza. Jómagam szabálykövető ember lévén óvatos és elővigyázatos vagyok, de van egy (ha tetszik, rebellis 'libernyák') részem, ami képes tombolni, és befogani az élet örömeit. Évtizetekbe telt, hogy ezt az énemet szabadjára engedhessem és felvállalhassam, és ezért nagyon hálás vagyok sok-sok (na, nem olyan sok) embernek. Tudom, ez talán triviális és banális, csak azok fogják érteni, akik tudják, milyen az, ha túl sokáig ural minket a szuperegónk, és akik soha semmilyen tévedést, hibát, ballépést nem követtek el engedve annak, amit az ösztöneik, a megérzésük diktál.
Én, aki világ életemben uralkodtam magamon, élő tanúja vagyok annak, mekkora felszabadulást ad az, amikor végre elbaszunk valamit. Amikor végre (még ha véletlenül is) sikerül elengedni a tökéletességet, és csak úgy (véletlenül) belekúrunk egy lófaszt a lecsó közepébe. (Hála isten--és nyilván--nem véletlenül van az, hogy az ember pont a vele teljesen ellentétes habitusú embereket szereti meg végzetesen és véglegesen. Ez a fátum, kérem. Pont így van ez jól.)
Nem akarok bölcselkedni és okosságokat villogtatni, de a világjárványok tanulsága mindig az, hogy egyrészt megálljt parancsol számunkra az univerzum, másrészt rávilágít arra, hogy azok az értékek, amiket fontosnak tartottunk, valójában másodlagosak. Éljünk, ez a lényeg.
Többek között ezért nekem aztán semmi más nem fontos, mint hogy Zsuzsa nénit levegyék a lélegeztetőgépről, meggyógyuljon, és újra hallhassam a világrepesztő nevetését. (Máskülönben a tesómon kívül nem lesz senki a családban, aki engem feltétel nélkül szeret.)
Jó rég írtam személyes dolgokról, amolyan naplófélét.
Már korábban említettem/írtam erről, hogy minden átment a facebookra és más fórumokra.
Én is tartok itt az oldalsávokban néhányat -- ha tudni akarjátok, mit olvasok, mit nézek, miket fotóztam vagy főztem, böngésszetek (a cica mögött pl. ott a tumblr).
Szerintem azért is van ez a csönd, mert ez a digitális iskola kipurgálta az agyát mindenkinek. Részemről hetekig rá sem bírtam nézni a számítógépre. Még volt egy feladatom, egy recenzió, azt nagy kínkeservvel megírtam (szegény Csaba, azért remélem, örül majd neki, mert, még ha a szövegem nem is tükrözi, tök jó könyvet írt), aztán átadtam magam az olvasásnak meg a filmeknek. Meg a sportnak.
(Molnár Gál Péter könyvét olvasom kínszenvedve, A Kossuth tért (teret?) Adam LeBortól, hangoskönyvben A Buddenbrook házat hallgatom, és mindenféle filmeket nézek, majd láthatjátok a júliusi filmlistát. Meg hallgatom a karanténból megmaradt és lementett színházas podcastokat, beszélgetéseket.)
Múlt héten utaztunk is, aminek vegyes érzelmekkel vágtam neki (főleg a macska miatt), persze az agyammal mindig tudom, hogy csak az az igazi kikapcsolódás, amikor elmész máshová, mert ott nem tudod a régi, megszokott és begyöpösödött dolgaidat művelni.
Az egy dolog, hogy a járvány miatt szétparáztam az előkészületeket, az meg egy másik, hogy a majréhírek ellenére gyakorlatilag semmilyen határkontroll nem volt - sem az osztrák, sem a cseh határon. Se oda, se vissza. Értem én, hogy ezek zöld országok, de vajon honnan lehet tudni, ki honnan érkezik pontosan. Rejtély. Illetve hát kommunikáció főleg, mert apparátus nincs.
Az utazás közben rájöttem, hogy ebben is változtam, megváltoztam; egyre fontosabb a minőségi társaság és a mérték (!), azaz mind fizikailag, mind lelkileg kellenek a szünetek. Nem jó, ha erőltetett menetben toljuk magunkba a kultúrát, az meg pláne nem jó, ha mások kiszolgálása a feladatunk nyaralás közben.
Sok szép helyett láttunk (vár, hegymászás, vár, hegymászás, vár, hegymászás), és az én kedvesem, aki most már nagyon okosan tolja, hogy legyen munícióm sok olyan dologra, ami valójában nem is érdekel, beszervezett nekem egy színházi vizitet is. Ez az:
Fotó: V. M.
Ez, kérem, egy valóságos barokk színpad egyenesen a 18. századból, tokkal és vonóval. Az előtérben egy tévé látható, igen, ott nézhettük meg a rekonstrukcióról szóló dokumentumfilmet, de nem is ez a lényeg, hanem a színpad alatti (a fotón nem látható) masinéria, ami által az egész berendezés összes panelja mozog. Igen, mozog (főleg a videó végét nézzétek).
Nem nagyon találom a szavakat, amikor azt mondom, hogy az ilyesmi egy teatrológusnak kb. olyan élmény, mint amikor először belép a Globe-ba vagy az epidauroszi színházba. Vagy, nem is tudom, amikor meglátod a piramisokat. A Stonehenge-t. Az északi fényt. Mit tudom én. Elképesztő az a találékonyság, illúzió, kreativitás, amivel kitaláltál ezeket a tereket. Ahogy az is, hogy mindez megmaradjon valahogy a ma embere számára.
Szóval ez klassz volt.
Már csak azért is, mert azt érzem, egyre jobban távolodom a szakmámtól, ami nem túl jó érzés.
Persze lehet, hogy csak én gondolom ezt, lehet, hogy most pesszimistává tesz, hogy hanyatlóban a tudomány, a bölcsészet, a gondolkodás, meg minden, ami vele jár. Jövőre csak egy kurzusra kértek fel, mert nincs pénz, úgyhogy kénytelen leszek a pedagógus karrieremre koncentrálni--minősítés, szakvizsga, #fenetudjami--és közben várni, hogy hátha megüresedik egy hely valahol. A 21. században vagyunk, a fejlett nyugathoz próbálunk igazodni, de valahogy még mindig az a természetes, ha az ember sok-sok ingyen feladatot bevállal azért (aka hanyatt vágja magát és terpeszt), hogy egyszer majd szépen mosolyogjanak rá.
Hát köszi, én már szoptam eleget, és nem vagyok már 20 éves. Nem mintha bánnám.
Az is fura érzés, mikor a szemed láttára derül ki valakiről, akiről úgy gondolod (bár csak az interneten találkoztatok), hogy jó ismerősöd, hogy beteg. Nagyon beteg.
A betegségre ezért vagy azért amúgy is sokat gondolok, pedig talán nem kellene.
Tudom, hogy ez manapság mindenki közvetlen környezetében, rokonságában előfordul, és a statisztikák/számok egyre rémisztőbbek, de azért nem gondoltam, hogy ez ilyen mértékben eluralja a gondolataimat. (Egyszer volt már ilyen, idén télen. És jó, talán nem most volt a legalkalmasabb pillanat, hogy beleolvassak az új Grecsó-könyvbe.)
Korábban már írtam arról, hogy ha jön egy betegség, szerintem minden gondolkodó ember a magyarázatot keresi. Aztán szépen belátjuk, hogy nincs mindenre racionális magyarázat. Aztán eltelik egy kis idő, és megint a magyarázatot keressük. Meg a hitet. Így megy ez.
Ijesztő ez az egész, mindenesetre jó lenne hinni abban, hogy az emberi akarat számít valamennyit. Meg egyáltalán; jó (lenne) hinni valamiben.
Első moziélményem a karantén után az Ella Fitzgerald: Just One of Those Things című dokumentumfilm (2019). Miles Davis: Birth of the Cooljával (2019) adták párban, de ez utóbbit végül mi nem néztük meg (másnap volt).
Ella nekünk közös pont, egyébként meg régóta szeretem; amióta pedig kicsit felnőttebb vagyok, különösen érdekel a korszak is. Ha újra születnék, és valami zenével kapcsolatos foglalkozásom lenne, tán dzsessztörténész lennék, ami persze pont annyi realitásfaktorral bír, mint mondjuk az egyiptológus (Magyarországon).
A film egyébként korrekt, szépen bemutatja Ella életútját, amiből néhány mozzanat felettébb érdekes:
Az 1920-as évek végén költöztek délről New Yorkba a rasszista atrocitások, zavargások miatt.
Eredetileg táncosnak készült.
Anyja korán meghalt, halála után a portugál bevándorló nevelőapa Joseph Da Silva rosszul bánt vele, tán zaklatta is, ezért anyai nagynénje nevelte fel.
A zaklatott gyerekkort rosszul viselte, éveket töltött nevelő- és javítóintézetben.
Ezen évek után egy ideig hajléktalanként élt New Yorkban, többek között akkor is, amikor 16 évesen az Apollo Theater amatőr estjére benevezett, és felhívta magára a figyelmet.
Chick Webb zenekara karolta fel; Chick Webb csodálatos ütős volt, ám számtalan egészségügyi problémával bírt, korai halála után informálisan a fiatal Ella vette át a zenekar vezetését.
Ella Fitzgerald, bár rendkívüli tehetséggel bírt, felettébb nehezen találta meg az útját a rasszista zeneiparban, ahol a klubok és szórakoztató helyiségek jellemzően nem foglalkoztattak fekete muzsikusokat.
Mindennek ellenére nem élt sem drogokkal, sem alkohollal (ami, jegyezzük meg, számos pályatársát tette sírba, pl. Billie Holidayt.)
Mivel saját gyereke nem lehetett, örökbe fogadta a féltestvére fiát, akit Ray Brown Juniornak kereszteltek (Ja igen, Ella férje az a Ray Brown, aki felfedezte és mentorálta Dianna Krallt).
Ellát Webb halála után Norman Granz (a Verve kiadó alapítója -- hadd ne soroljam, ki mindenki zenéjét kezelik) karolta fel, aki rávette, hogy a fekete dzsesszen kívül amerikai(bb) zenét is énekeljen (aka The Great American Songbook), így Ella megalapozhatta a világhírnevet.
Bár a zsenialitását nem kérdőjelezte meg senki, testi adottságaival meglehetősen nehezen boldogult olyan feltörekvő (és csinos) énekesek mellett, mint pl. Lena Horne.
Mindig kendővel a kezében énekelt, mert nagyon izzadt. Ezt sokan visszataszítónak találták, másoknak ez a kemény munka jele volt.
Mind a férje, mind a fia viszonylag hamar elhagyták Ellát, aki ezután meglehetősen magányos életet élt.
Miután teljesen elmagányosodott, a világ legnagyobb örömére minden idejét és energiáját az éneklésnek szentelte.
Az 1940-es évek végén (többek között a Dizzy Gillespie-vel való együttműködés révén) magáévá tette a bebop stílust, ennek köszönhető többek között a híres How High the Moon című dal, amiben egy hosszú improvizáció található sok-sok zenei intertexttel. (katt, 1.25-től, a filmben felsorolják, mekkora repertoárból idéz ebben az impróban).
Leghíresebb az 1960-as berlini koncertje, ahol sok meglepetéssel szolgált, például spontán előadta a Mack the Knife-ot; ha figyelmesen hallgatjátok, fel fog tűnni, hogy nem tudja a szöveget, de ez mindegy, neki soha nem okozott problémát.
Az 1980-as években számtalan egészségügyi komplikációval küzdött, a cukorbetegségéből kifolyólag mindkét lábát amputálták, és a látását is elvesztette. 1996-ban halt meg.
Korrekt kis dokumentumfilm volt, bár számtalan dolgot hiányoltam. Egyrészt fektethettek volna kicsit több hangsúlyt a társasalmi közegre, hisz ez felettébb érdekes: hogy boldogultak a fekete zenészek Harlemben és azon kívül, mi mindennek a visszhangja/interpretációja most, amikor az amerikai könnyűzene ekkora százalékban támaszkodik az afro-amerikai gyökerű zenékre (akár belátja, akár nem).
Vajon mi Ella Fitzgerald hatása a mai dzsesszre?
Fogalmam sincs, miért Laura Mvula volt a legautentikusabb megszólaló ebben a témában (?), holott számtalan olyan előadó és (és nyilatkozóképes), akire láthatóan sokkal nagyobb hatást tett EF munkássága. A teljesség igénye nélkül: Dee Dee Bridgewater, Nnenna Freelon, China Moses, Regina Carter, Dianne Reeves, és még sorolhatnám. Érthetetlen, hogy miért (az amúgy általam nagyra becsült) brit énekes, Jamie Cullum lett a fő zenei referencia éneklés ügyben.
Norma Miller / forrás: IMDb
Annak viszont kifejezetten örültem, hogy a filmből megismertem Norma Millert (tavaly halt meg 99 éves korában). Elsősorban táncosnő volt (ismerjétek meg a lindy hoppereket 1941-ből), és az egész dokuban talán ő a legautentikusabban nyilatkozó.
Mellékesnek tűnhet ugyan, de azt is megjegyezném, hogy az ilyesfajta filmeket tán nem internetes fordítóval kéne feliratozni; akkor biztosan nem fordulnának elő ilyesmik, mint national = nemzetközi, Great American Songbook = kottagyűjtemény, he left home = elhagyta otthonát, (Great) Depression = depresszió. Mindez nagyon méltatlan.
Most nem fogok belemenni politikai témákba (bár lehetne, akarok, és majd fogok is), de azt azért lássuk be, hogy a mai brit-amerikai könnyűzene sehol sem lenne az Ella-féle előadók nélkül. Nekem nagyon is hiteles volt a fentebb felrótt (ám általam rajongott) Jamie Cullum posztja, amiben arról beszél, hogy igenis sort kell kerítenünk azokra a beszélgetésekre, amik arról szólnak, hogy kiből mi lett volna/mi nem lett volna, ha a fekete zene nem lenne az, ami.
Száz szónak is egy a vége: egyszer már biztos nem lesznek mifelénk olyanok, akik szalagról (vö. apám szalagos magnója, ami ki tudja, hol dekkol) hallgatnak ezer éves felvételeket. És most a műfaj tényleg mindegy is.
De azért olyan jó lenne látni és belátni, hogy ezeknek a csendesen, szerényen (és kövéren) teljesítő énekesnőknek mekkora szerepük van abban, hogy pl. Beyoncé ma feminista ikon lehet még ha ezzel a jelzett feminista ikonsággal van is egy csomó probléma.
Na, erről kéne dokumentumfilmet csinálni.
A film trailere:
Ella Fitzgerald, 1958:
How High the Moon, többek között egy The Beatles intertexttel, (1966):
Grammy-díj átadó ünnepség (1983). Nem ő nyert, hanem egy fehér szerző híres dala (Route 66), amit egy fekete zenész tett népszerűvé (Nat King Cole). A gálán meg ez történt.
Ella megkapja a Presidental Medal of Freedom kitüntetést (1992):
Sorozatot nézek és facebook-, valamint youtobe beszélgetéseket hallgatok; hónapok, sőt évek óta nem tettem ilyesmit (ez az időintervallumokkal/-ban való versengés posztja lesz, már látom).
Tudom, mindig tudtam, hogy amikor lemennek rólam a nagy feladatok, szomorú nihilt érzek és a semmittevés miatti bűntudatot. Ez nyilván személyiség és nevelés következménye is, de az a jó hírem, hogy fejlődöm, mert immár egyre kevésbé van bűntudat és nihil. Szomorúság sincs. Inkább melankóliának nevezném, a historikus és kulturális értelemben.
Robert Burton (1577-1640) írt erről egy felettébb hosszú értekezést, a címe A melankólia anatómiája. Majdnem ezer oldalnyi enciklopédikus igényű szöveg, ezért nem részletezném. Mondhatni, ez egy korai pszichológiai-orvosi-filozofikus értekezés, ami nem nélkülözi az irodalmi és kulturális referenciákat sem. Nos, ebben írja Burton a következőket:
But to leave all declamatory speeches in praise of divine music, I will confine myself to my proper subject: besides that excellent power it hath to expel many other diseases, it is a sovereign remedy aganist despair and melancholy, and will drive away the devil himself (150).
Bocsánat, hogy nem fordítom le, a lényege, hogy a derék és tudós Burton (aki nem mellesleg matematikus és asztrológus volt) többek között a zenében látja a melankólia gyógymódját, már ha ez egy olyan állapot, amit meg kell egyáltalán gyógyítani.
Burton nyilván még nem ismerte a sorozatokat, sem pedig az elfoglalt tanárok és dolgozó népek filmes ill. könyvlistáit, ezért írt csak a zenéről.
Részemről az utóbbi időben viszonylag kevés zenét hallgatok auditíve, jobban preferálom a videós ingereket, arcokra van szükségem. Nem, ez nem karanténkövetkezmény, ez évek óta így van.
Ez alól a könyv persze kivétel, de most ne vitatkozzunk azon, hogy a könyv vizuális vagy auditív élmény-e inkább.
Közben Csaba könyvét olvasom az utópiáról, ez is (a szárazsága ellenére) nagyon tanulságos, és én mindig örülök, amikor visszatalálok az igazi szakmámba, ami miatt soha nem leszek mesterpedagógus, és lehet, hogy maradok szobatudós.
Ugyan (hála az új NAT-nak) vár még rám egy tonna papírmunka, amihez egyáltalán nem értek, egyelőre mégsem keseredtem el, hanem igyekszem megkapaszkodni a napokban.
A melankólia témájához tanulmányozzátok Dürer rézmetszetét, olvasgassatok róla (angol, magyar, haladóknak), és cseppet se szomorkodjatok, amiért folyton esik az eső.
Irdatlan mennyiségű munkán vagyok túl, és bár még nincs vége, azért az alagút túloldala már felfénylett picit.
Rengeteg dolgozatot kijavítottam, ingáztam iskolák között, és, hát igen, ezt a digitális marháskodást is próbálom rendesen csinálni. Rendesen, azaz mindig bejelentkezve, még ha feladatot is adok ki, akkor is. Hogy hallják a hangom. Persze lehet, hogy ez csak hiúság meg illúzió, hiszen egyre kevésbé szól hozzám bárki is... Az elmúlt időszak egyik nagy tanulsága (nekem), hogy minden el tud múlni. A legtöbb csoda, kapcsolat, kapaszkodás idővel meglazul, akár el is múlik. Persze lehet, hogy utána újrakötődik, nem tudom.
A másik nagy tanulság, hogy szükségünk van a társaságra, még ha csak arra is, hogy figyeljük, ahogy a másik ott létezik vagy beszél. A testekre.
Még az érettségik előtt kaptunk egy e-mailt a főnöktől, hogy bár most vissza kell térnünk az iskolába, ne csoportosuljunk, ne beszélgessünk, ne időzzünk a munkahelyünkön. A kapcsolattartás további formája ezentúl is legyen a telefon és az üzenetek.
Érdekes volt látni, ahogy az emberek másfél hónap után egymáshoz viszonyulnak.
A legtöbb emberen se maszk, se kesztyű, páran próbáltak ugyan távolabb maradni egymástól, de egy idő után óhatatlanul közelebb léptek. Mindenkinek volt valami mesélni- vagy mutatnivalója, élményei, kérdései. Hiába nem volt már feladat, még maradtak. Még azok is, akik annyira aggódtak, hogy a testi-lelki ápolatlanságukkal sem látszottak törődni, amikor végül mások elé kerültek. Automatikusan jöttek a mosolyok, az apró életjelek.
Az érettségi nagyon tanulságos volt megint; egyrészt borzasztóan fájdalmas, hogy egy csomó munka ment a kukába, másrészt muszáj volt kozmetikáznom picit, mert mintha mindenki megbolondult volna május elejére.
Felkészültünk, tehát ilyen pánik nem volt bennem (és aki dolgozott velem, talán abban sem), de valahogy a kontrollhiány (külső vagy belső, mindegy) megmutatkozott ezeken a dolgozatokon. Azt hiszem, évek óta a legpocsékabb érettségi átlagom, amit nem feltétlenül indokol az osztálytípus, amit most vizsgáztattam.
Mindkét szakomon javítottam emeltet is, ami főleg logisztikailag okozott problémákat, a minőségen nem nagyon volt időm keseregni. Nem is tettem volna, névtelen dolgozatok fölött ne pityeregjünk. A szervezéssel kapcsolatban megint rádöbbentem, hogy ebben az országban, ebben a szakmában tényleg mindenki kurvára szorong attól, hogy a kvázi felette álló mit fog szólni, ha egyetlen vesszőhiba is ott marad... most mondom, maradt ott több is. Bizonyára.
A felettem állók szorongásait (amit persze rám, ránk nyomnak) azért most már igyekszem nem magamra venni. Végül is már nem számítok kezdőnek, szerencsére.
A munkahelyünkről egyébként úgy tűnik, eltávolítják az egyik közvetlen kollégát (munkahelyi szorongások, sokadik fejezet), akinek a feje fölött már évek óta lógott a bárd, de mivel most fel is jelentették, ez tényleg megtörténik. Alapesetben ilyenkor a folyosón megy a suttogás, most pedig inkább online. A munkaközösségemben--valahogy így alakult--mindenki nekem mondja a mondanivalót, kapom jobbról és balról is. És tényleg mindenki szorong valaki vagy valami miatt: az idősebbek elismerése miatt, a szerződése miatt, a munkája minősége, a pénze miatt, stb.
Én ritkán szorongok a munkám okán, a magánéletem miatt sokkal többet szoktam, és ez (ebben a közösségben) talán kevésbé tipikus. Vagy csak nem mondják, nem tudom.
Ezeknek az érzéseknek a kibeszélése pedig most főként írásban megy, ami mintha nem lenne elég. Múltkor, mikor bent voltam a dolgozatok miatt, olyan csoportokat láttam egybe verődni, amiket korábban soha. Még maradtak egy kicsit, mondhatni, az audiovizuális élmény miatt... A testek miatt.
Hát igen.
Ami nagy újdonság volt két és fél hónapja, most már az is fásult és unalmas.
Én remélem, hogy már nem tart sokáig, és, akármi is következik utána, hamarosan vehetek egy nagy levegőt, mert ez a kitartás és állhatatosság, amiből alig jön vissza valami, már nagyon elfárasztott.
Hát, nem tagadom, hogy a #nagyvilág meg kommentszekció egy kis időre elkedvetlenített, de persze igazságtalan lenne mindent ezekre fogni.
Az elmúlt hetekben besűrűsödtek a munkák (végzősök zárása, egyéb órák, egyetem, fordítás, stb.), úgyhogy--mivel ezen tevékenységek jó része most digitális környezetben folyik--a szabadidőmben, ha volt is olyan, nem sok kedvem volt ideülni.
Szépen végére értem a dolgoknak, amikből csak annyit profitáltam, hogy immár újakba foghatok. Nem akarok hipokrita lenni, nem bánom a munkát, annak meg külön örülök, hogy lesznek olyan dolgok is, amik miatt most majd ki kell mozdulnom.
Mivel az érettségit újrakalibrálták (és valószínűleg sokan lemondták a munkákat), holnaptól emeltet javítok, péntektől a másik szakomon is, és itthon vár még néhány középszintű dolgozat is. Erre a hétre délutáni tanítást rendeltek el nálunk (nem is értem, a tanítás nélküli munkanapok elillantak a ködben), amit ügyes feladatkiosztással oldok meg - vagy azzal sem, mert most már mindenkinek rengeteg lemaradása van.
Ebben egyébként megint nincs konszenzus, mert a) ne terheljük túl a gyerekeket, inkább csak motiváljunk és pozitívan értékeljünk b) ám ha nem teljesíti a csekély elvárásokat és feladatokat sem, akkor azért írjuk be a megfelelő érdemjegyet, ami egy orbitális nagy karó (...).
Nyilván mindenki szarul van és tele a hócipőnk ezzel az egésszel, mégis, nekem dilemmát okoz az, hol húzzam meg a határokat. Sose voltam az, aki egy csodálatosan okos gimnáziumban nem képes egyeseket beírni (sőt, szerintem ott kell néha igazán), de persze van bennem empátia és megértés.
Más kérdés, hogy a nagy tolerancia és jóhiszeműség odáig vezetett, hogy majdnem balhéba keveredtem egy végzős magántanuló miatt, akit (mivel nem akartam osztályozóvizsgáztatni, mert az macera, ráadásul a vezetői kérés is az egyszerűbb megoldások felé mutatott) négyesre zártam le, holott szerinte ötöst érdemelt volna.
Fura szerzet ez a magántanulói jogviszony (csecsemőnevén egyéni tanrend), sok szempontból mindenképp szerencsés, de amúgy egy #pain-in-the-ass, és sok könnyítésre ad okot, ha olyan a hozzáállás, a legkevésbé sem igazságos.
A fordítást végül időre befejeztem, és közben sok mindent megtudtam a brit katonai galambokról, a hírszerzésről és a 'blitzről' is, bár azt továbbra sem értem, hogy amerikai lektűrszerzők (jelen esetben egy történelemrajongó ex corporate executive, na hagyjuk) miért érzik szükségét, hogy a szereplőik minden egyes mozdulatát és szempillarezzentését megörökítsék. Bár a galambos narratívát élveztem, a könyv tele van teljesen felesleges mellékszálakkal, motívumokkal és jelenetekkel, és ahogy fogyott a szufla, úgy rövidültek a fejezetek, és úgy laposodott a sztori persze.
A járvány körüli cécó továbbra is bosszant persze.
Még mindig nem tudom eldönteni, hurrázzunk-e a miniszterelnöknek vagy ne.
Anyám az első hetekben azt mondta, utálja Viktort, de ezt most jól csinálja.
Így a sokadik héten, hogy értelmezhetetlen szabályokkal újranyitották a szakrendeléseket, már nem ezt gondolja. Most inkább azt, hogy nem akar hibázni, mert ha csak egy hajszálnyi bakit is vét, úgy gondolja, belebukik. (Én mondjuk kurvára remélem, hogy ez mindenképp így lesz.)
Én szurkolok, hogy holnap, amikor is először megyek érettségire ügyelni, senkin ne basszam fel az agyam túlzottan. Arról már kaptunk e-mailt tegnap a főnöktől, hogy bár ő tudja, nekünk most mennyire traumatikus lesz újra átlépni az iskola küszöbét, azért ne örüljünk túlzottan egymásnak, és ne rendszeresítsük a beszélgetéseket. Továbbra is telefonáljunk és cseteljünk inkább.
Ugyanezen a napon azt is megírta, hogy a 2021/2022-es tanévre osztályfőnököket keres, mert lehet, hogy ősszel is még itthon dekkolunk, és akkor online nyílt nap (???) lesz.
Biztosan velem van a baj, hogy mindenben az ésszerűséget keresem. Mert az ilyenekben tényleg azt keresem.
Persze tudom, nehéz OV intézkedései mellett ép ésszel elmenni, aki a járvány tetőzésekor (?) elrendeli az érettségit, kinyitja a teraszokat, ellenben kvázi bezárja a nyarat. Repülőgépek indulnak 16 országba, de nem lehet szóbeli érettségi tartani.
Még annyi, hogy megnéztem a The Portrait of a Lady on Fire-t (a francia címet bonyolultabb lett volna kiírni). Most, hogy napok óta gondolkodom rajta, ellentmondanék a korábbi véleményemnek, ami kicsit degradáló volt (és rövid); voltaképpen egy tök szép és érzelmes film, úgyhogy még az itt-ott modorosságot is meg tudom neki bocsátani. Igazság szerint pont kellett már egy ilyen, csak hát az van, hogy az ember nem akar pont most elgyengülni, amikor úgyis pattanásig feszülnek az idegei. (Azért persze sikerült, de jól titkolom.)
Tessék, filmzene. Tökéletesen visszaadja azt a finom őrületet, ami gondolom, nemcsak bennem munkál többször, mint kéne. Újra is néztem a filmet is.
Ma korán felkeltem, ezért sikerült időben lefordítanom a mai adagot. Ennek felettébb örültem, mert ez a könyv nagyon túlírt és baromi unalmas is most már. Persze elovastam a végét. Lefordítottam ugyanis a rövidebb fejezeteket a könyv végéről. Módszertanilag ez nem biztos, hogy helyes, de ezzel meglett az illúzióm, hogy rendesen haladtam.
Ma van az őszi tavaszi szünet utolsó napja, mely szünetben az volt a jó, hogy legalább online órák nem voltak, ezért kicsit sikerült beérni magam egyéb területeken. Azt kell mondjam (továbbra is), hogy a többség nagyon lelkiismeretes, teszik a dolgukat, ahogy én is. Persze sokkal rosszabb így, hogy nincs meg a személyes kontakt, mert azt veszem észre, hogy írásban sokszor csak rutinból lököm a visszajelzést (mert hát hiszen pl. ők is rutinból lökik a válaszokat, sokszor--feltételezem--párhuzamos csatornákon összebeszélve; így esthet meg az is, hogy, akárcsak az iskolában, ugyanazok a hülyeségek jönnek világba').
A szünet előtti napon csináltam egy közvéleménykutatást a munkámról, mert az is zavart, hogy semmi rendes feedback nem jön, csak a b@szogatás felülről, hogy ne terheljük túl a diákokat, és legyünk elnézőek. (Ennek az ismételgetésével mellesleg az a bajom, hogy nyilván aki szereti a kölyköket, az eddig sem terhelte túl őket, viszont a trógereket most is meg kell fogni valahogy. Mert igen, trógerek vannak.)
Szóval jó visszajelzéseket kaptam, és tán nem számít újabb lekezelő okoskodásnak, ha idézek néhányat.
"A Tanárnő az iskolai óráin is mindig nagyon segítőkész volt, de itt ez még inkább körvonalazódott. Mindig felkészül az óráira és valami újjal áll elő. Nagyon jó ötlet szerintem a szorgalmi feladatok adása, mert így az eddigi jegyeinken is könnyedén tudunk javítani. Sok időt hagy a feladatok elvégzésére, beadására. Összegezve, az összes tanárom közül az Ön órái a legkreatívabbak, élvezem őket, így szívesen veszek rajtuk részt és végzem el a szorgalmi feladatokat is. Köszönjük szépen az erőfeszítéseit, amit a mi érdekünkben tesz! -egy érettségiző diákja :)"
"Le a kalappal a tanárnő előtt. Senki nem gondolta volna, hogy ezt az akadályt majd (látszólag) ilyen könnyen veszi. Büszkék vagyunk magára és köszönünk minden erőfeszítést. <3""Nagyon hasznosak az ismétlő feleletsorok."
"Hiányzik a tanárnő, sokkal jobb iskolába járni, itthon semmi sem motivál:("
"Rendkívűl figyelmes és segítőkész a tanárnő."
és
"Cuki a Tanárnő macskája"
"Már látni szeretném a cicát"
Igen, egyértelműen a macskám vitte el a pálmát.
Holnaptól megint találkozok velük, és nyilván az érettségi lesz az első kérdésük.
Ami az érettségit illeti: tudom, hogy ez nem szempont most, de sokunknak elég nagy érvágás, ha elmaradnak a vizsgapénzek. Tudom azt is, hogy jelen helyzetben nem illik panaszkodni, de miért is viszonyítanánk folyton másokhoz. És miért is ne mondhatnánk ki azt is, hogy igen, mennyire igazságtalan, hogy ezt a helyzetet sokan a semmittevésre használják.
A múltkor egy kommentben tanárgyalázónak neveztek, mert azt mondtam, érettségi helyett nem támogatom a megajánlott jegyeket, mert szerintem ez teret adna a tanári önkénynek.
Hát igen, sok-sok perspektívát ad az embernek, ha több típusú munkakörben több munkahelyen dolgozik.
Azért is kikezdtek a minap, mert (a megajánlott jegyek helyett) nem javasoltam semmi más alternatívát. Nem azért, mert ne lenne gondolatom erről, hanem mert a tapasztalat azt mutatja, nem fognak elfogadni semmilyen javaslatot. Most így azért elárulhatom, hogy a vizsga teljes halasztása lenne a legjobb megoldás szerintem, hogy aztán ősszel (esetleg pár hét csúszással) elindulhasson az egyetemi tanév is. És hogy megmaradjon az esélyegyenlőség. Ezzel együtt azt is gondolom, hogy ha időben döntés született volna, már lennének ötletek arra nézvést, hogy lehet biztonságos körülmények között megszerezni a vizsgát. Vagy az akármelyik vizsgarészt. De ez a kapkodás és következetlenség feletébb idegesítő, és halálfélelem helyett (cinizmus ON) inkább apatikusan személem, mekkora idióták vannak a döntéshozói pozíciókban. Ezt is jól elintéztük magunknak.
Egyébként pedig elég fáradt vagyok.
De ez, gondolom, nem annyira érdekes.
Ha ez az 'itthon' egy tévésorozat címe lenne, én rohadtul be se kapcsolnám.
Na mindegy, múltkor (emlékszem) írtam, hogy majd elmélkedem kicsit ennek az egész velünk történteknek a miértjéről és a hogyanjáról. Tudom, hogy teljesen felesleges, az ember az elméletekkel és a gondolatmenetekkel csak magát nyugtatja. Meg az ilyesmi rendszert hoz az életbe, végül is.
Túl vagyok a pánikon (ami nem a járvány miatt tört rám, hanem főleg a megváltozott munkakörülmények miatt), most már higgadt vagyok viszonylag.
Arra gondolok, hogy az utóbbi időben mennyire zsúfolt és rohanós volt az életem. Mennyit aggódtam, hogy nem tudok határidőre befejezni dolgokat, hogy nincs elég időm a magánéletemre, hogy folyton mindenkinek mindent megígérek, amit aztán nem tudok betartani. Hogy maximalista vagyok, de mégis még több mindent kellene csinálnom, hogy biztosítsam a jövőmet.
Fáradt is voltam, nem szerettem bejárni, idegesítettek az emberek, a kollégák és főnökség értelmetlen megbeszélésekkel rabolták az időmet. Egyik helyről rohantam a másikra.
Elfáradtam a kamaszokban, a motiválatlanságban, az érdektelenségben.
Aggódtam, hogy meg tudom-e teremteni a (későbbi) nyugalmam feltételeit.
Egyszerűen mindenre figyelni akartam, nem a kontrollmánia miatt, hanem hogy segítsek és használjak. A lelkiismeret hajtott, de ezt nem valamiféle autoritás felé, hanem önmagamban éreztem.
És erre tessék.
Azt hiszem, a harmadik hete vagyunk itthon, és a fentiek nagy része megszűnt. (Jöttek persze mások a helyükbe, de ez most mindegy.)
Már nem kell rohangálnom, mások a határidők. Nem látok magam körül embereket. Ha vannak is (online) megbeszélések, azokon csak félig-meddig kell részt vennem. (Általában teregetek, zoknit párosítok, port törlök vagy valami más feladatot végzek közben.)
Bizonyos szempontból lelassultam, és ez jó.
Itthon vagyok, és nekem alapvetően ez is jó.
Persze könnyű nekem, nem vagyok egy sociable person, nem hiányzik sem a kocsmázás, sem a fitness terem. Annak pedig voltaképp most örülök hosszú idő óta először, hogy tanár vagyok, mert így van biztos jövedelmem. Így is szorongok a várható gazdasági következményektől persze, de mindig azzal nyugtatom magam, hogy nekem azért mégsem veszett el minden. Sok dolgot tudok csinálni.
Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy--és vigyázat, most jön a #PauloCoelho--, hogy azért ezt a járványt kurvára megérdemeltük. (Itt most mindenki nyugodtan küldjön el a k***a anyámba, és mondja, hogy ő aztán nem, el fogom fogadni. Én sem magamra gondolok elsősorban, amikor azt mondom, hogy 'mi'.)
Mindez (mármint, hogy megérdemeltük) egyébként abból is látszik, hogy a vészhelyzet ellenére emberek flangálnak az utcán. Felvásárolják az árukészletet, veszekednek a boltban, szidják a nyugdíjasokat, patikusokat, boltosokat, BKV-t. A boltosok szidják az embereket. Az emberek szidják az orvosokat és a boltosokat. A kormányt pedig mindenki szidja. De az ellenzéket is.
Hetek óta figyelem (már írtam erről), hogy pl. amíg nem zárták be az iskolákat, addig az volt a baj. Aztán bezárták őket, akkor pedig az lett a baj, hogy nem jó a digitális oktatás.
Amíg nem közöltek területi adatokat és a súlyosbító körülménynek számító alapbetegségeket, addig az volt a baj, most pedig az, hogy közölték őket.
Na, hát szerintem így nem lehet élni amúgy.
Kurva jó lenne, ha az a sok ember, aki egész nap a híreket bújja meg kritizál, inkább próbálná hasznossá tenni magát valamiben. Tényleg édes mindegy, hogy csak a munkáját végzi el rendesen, vagy valami karitatív dologba is fog, de ne csak hisztérikusan romboljon, hanem próbáljon produktív lenni.
(És egyébként jelenleg az aktuálpolitikában ugyanezt a rombolást látom függetlenül attól, hogy ki melyik oldalhoz tartozik. Nagyon kevés a konstruktív megszólalás, és mindegyik oldal a másikra mutogat, hogy aktuálpolitikai kérdést csinálnak a járványhelyzetből. Hát könyörgöm, egyrészt ez nyilvánvalóan egy politikai helyzet is, másrészt meg így működik a világ: ami kapóra jön, az kapóra jön. De ez a zsigeri hergelés minden oldalról már nagyon kikészít - egyébként.)
Persze mondhatnánk, hogy jelen helyzetben mindenféle reakció érthető.
Úgyhogy ez a helyzet most arra is jó lesz, hogy ki-ki megméresse magát, mennyit bír, és mit hogy kezel. Már most látom, hogy akik soha életükben semmilyen krízisen nem mentek még keresztül, azok mennyire rosszul reagálnak. Azok is, akik megéltek ugyan már néhány dolgot, de ott főleg áldozatként pozicionálták magukat. (Amikor így beszéltek egyébként, mindig azt mondják nekem: de hát nem mindenki olyan, mint te. Persze, hogy nem. Szombaton például én is kiborultam. Nem is kicsit.) Szóval ez az egész arra is jó lenne, hogy azok, akik eddig (úgymond) kivételezett helyzetben voltak, elkényeztette őket az élet, kicsit önreflexiót gyakoroljanak. (És nem, nem arról beszélek, hogy legyen mindenki beteg, osztán majd jól megtanulja a magyarok istenét. Csak egy kis visszafogottságot és humánumot kérnék. Meg önzetlenséget.)
Teljesen feleslegesnek tartom például az alapbetegség téma körüli mizériát (ami nem egyenlő az aggódással, hanem a cirkuszolást és a kifakadásokat értem rajta). Világos, hogy a statisztikák valakit megnyugtatnak, másokat pedig félelemmel töltenek el, de az van, hogy nem mindenre van orvosi magyarázat. Ezt én már tökre megtanultam.
Olyanok is meg fognak halni, akiknek nincs különösebb alapbetegsége, és olyanok fogják túlélni, akik amúgy krónikus betegek. Hiszen az immunrendszert elég sok minden befolyásolja. Abban is biztos vagyok, hogy még az is szorong, aki nem szorong, és hogy ez a szorongás is felettébb egészségtelen. Olyanoknak támadnak a környezetemben pánikreakciói, akikre ez korábban nem volt jellemző. (Cikkek itt, itt és itt.)
Úgyhogy vigyázzatok magatokra, és ne olvassatok híreket.
Van egy kis bűntudatom attól egyébként, hogy nem tudok mindig csillogó és villogó lenni, de aztán arra gondolok, hogy ez élőben sem mindig megy.
Én szerintem szorgalmas tanár vagyok, megteszem, amit lehet, de ezekkel az online órákkal--rájöttem--kiveszik a legfontosabb dolog a munkából: az egyéniségem.
Egyrészt a kamerát nem lehet bekapcsolni, mert 35 gyereknél azonnal lefagy a rendszer.
Másrészt a mikrofonjainkat le kell némítanom, hogy halljam magam.
Olyan ez, mintha egy fekete falnak beszélnék.
A mi iskolánk konzekvensen a Microsoft Teams-hez ragaszkodik, aminek (most azért látom) vannak előnyei. Mármint nem a programnak magának, hanem annak, hogy egy platformra tereltük a dolgot. Az egyetemi hallgatóktól hallom, hogy az oktatók ezerféle módszert alkalmaznak, és csak kapkodják a fejüket.
Velük majd a héten fogok beszélgetni.
Elmondom, hogy néz ki egy napom.
Felkelek ötkor vagy hatkor (igen, #truestory).
Utána előkészülök az aznapi óráimra. Van, hogy ez csak a tankönyv adott leckéje (ld. lelkifurdalás fent), van, hogy valami trükkös teszt, esetleg videó vagy feladatlap.
Rengeteg anyagom van, eddig is sokat dolgoztam, nem panaszkodom. Van, hogy csak előkapok egyet, kicsit aktualizálom, és feltöltöm. Van, hogy ki kell találnom valami mást. Amikor tök rossz kedvem van, akkor csak beszélgetek, és a könyvet tartom magam előtt.
A gyerekek az órarendi órák idejében szinte mind jönnek.
Ez így rendben is van, a kezdeti berzenkedés ellenére azt vettem észre, hogy örülnek, ha beszélhetnek a tanáraikkal. A hangjuk sokszor szomorú viszont; ilyenkor odarángatom a macskámat (kurva boldog, mondhatom), és megmutatom a webkamerán. Visongás.
Az a helyzet, hogy az angolórán sem mindig angolul beszélek. Főleg nem a picikkel. Mert ők most ebben a helyzetben kicsit elesettek.
De általános tapasztalat, hogy mindenkire lehet számítani, és mindig ott vannak. Fogalmam sincs, meddig tart ez, de egyelőre jók az élmények.
Szóval ha szar és hosszú napom van, akkor sokat ülök a gép előtt. Lyukasórában megfőzöm az ebédet. Vagy kicsit takarítok. Segítek a leckében másnak. Ma pl. Babits-verselemzés vázlatot írtam. (Hát igen, tudnék szépet mondani azoknak kollégáknak/-ról, aki eddig nem nagyon tanítottak módszereket, most meg mindent önállóan várnak el a tanulóiktól.)
Délután elolvasom a napi sok száz e-mailt, megnézem az összes felületet, hogy üzent-e valaki valamit, javítok kicsit (online), aztán fordítok.
Az a helyzet, hogy ez a biztos meló (legalább is merem remélni), mert ha csúsznak az érettségik, pláne az emelt, akkor oda a nyári duhajkodás.
Nehéz, na. Persze máshol, másnak még nehezebb.
Tegnap már nem az online oktatással álmodtam, és a jövő hétre biztos beáll a menetrend is rendesen.
Szóval vissza a napirendhez: kb. négyre végzek minden melóval, akkor általában megnézek valami filmet vagy színházat. Estefelé kicsit konzultálok a színházas kollégákkal, mert közösen gyűjtjük a felvételeket. Hülyén hangzik, de ez is egy stressz, hogy az ember mindent elcsípjen. Aztán híradó, ostoba tévéműsorok, valami film, közben sport.
Ami a vírust illeti, fogalmam sincs, mit gondoljak.
Én orvoscsaládból jövök; az anyám és az apám 65 fölötti, jelenleg is dolgoznak. Az apám felesége és a mostohaöcsém szintúgy. A tesómék kereskedők. Nálunk senki sem pánikol. Nincs maszkolás, élelmiszer-felvásárlás, gumikesztyű. Múlt héten meglátogattam őket, simán megengedték.
Ezért amikor reggel lemegyek a boltba, rosszul vagyok az életerős negyvenes férfiaktól, akik szkafanderben és gázmaszkban állnak sorba 30 kiló cukorral és liszttel a pénzárnál, miközben a kasszás lányon még sima maszk sincs. Továbbra is rosszul vagyok a túlzásba vitt aggódástól olyanok részéről, akik semmilyen szempontból nem tartoznak pl. a veszélyeztetettek közé.
Mondjuk állok a pirosnál, mellettem a vörös sportkocsi, benne egy szájmaszkos harmincas anyuka és a kamasz gyerekei.
Nem, még mindig nem bagatellizálom el, és minden utasítást igyekszem betartani, de egyszer majd csodálatos tanulságokkal fog szolgálni az a tény, hogy egy vírus, ami alapvetően cseppfertőzéssel terjed, mekkora bizniszt generált a maszkgyárosoknak. És mekkora riadalmat okoz azok körében, akik egyébként gond nélkül piszkálják az orrukat vagy nem mossák meg a boltban vett gyümölcsöt. Akik nem szednek soha vitamint. Akik nem tartják tisztán a lakásukat. Akik nem figyelnek az egészséges étkezésre vagy a mozgásra.
Miért most kezdi ezt el mindenki?
Miattuk nem kapok zöldséget, pedig mindig veszek. Vagy vennék.
(És miért fogja abbahagyni, amikor már úgy érzi, nem lesz veszély?)
Szóval elmagyarázhatná nekem valaki, hogy az, aki eddig magasról tojt az egészségére, de most az otthonában retteg, hátraküldi a postást két méternyi távolságba, amikor becsenget mitől lesz védettebb és egészségesebb, mint az, aki racionális távolságtartással kimegy a szabadba? És miért félünk annyira, amikor a populáció 80%-a (ahogy olvasom) felső légúti tünetekkel túljut ezen a víruson? Értem én, hogy sok az új aspektus, és rengeteg mindent nem tudunk, de nagyon-nagyon sokszor érzem, hogy túlmegyünk az ésszerűség határain.
Holnap ki fogok menni sétálni, és hívok magammal embereket. A friss levegő voltaképpen hozzátartozik az egészséges immunitás megőrzéséhez, (a filozófiai vonatkozásokkal pedig majd később foglalkozom, mert arról is van mit mondanom, csak már nem bírok itt ülni).
