Értelmezhetetlen

Az úgy kezdődött, hogy ma nem engedett be a blogger. Már bennem sem bízik a blogom vagy ez a virtuális identitás, vagy mifene. Vagy az is lehet, hogy most már mindenki egyedül akar lenni kicsit.

Apám, aki orvos egyébként, egyszer, amikor a betegségekről beszélgettünk, azt mondta, nem a pia a legrosszabb, hanem a cigi. A piával nincs baj. Ezennel eltekintenék attól az önigazoló csúsztatástól, ami ebben a mondatban benne foglaltatik, és inkább arról beszélnék, hogy nem tudom, mennyi bor kell ahhoz, hogy az ember elviselhesse a körülötte lévő világot brexitestől, foci eb-stől és mindenestől.

A minap az igazgatóhelyettes a kezembe nyomott egy kinyomtatott e-mailt, amelyben egy sunyi feljelentő női hölgy kikéri magának, hogy az igazgató megtűr az iskolánkban olyan diákokat, akik magukat erotikus hirdetésekben ajánlgatják. Ingyen erotikus munka. Ebben nem az volt a döbbenet, hogy ilyen megtörténhet, hanem hogy ezt az iskolánkat vezető három hülyepicsa grácia közül legalább kettő komolyan veszi. Vagy még sosem találkoztak a cyberbullying fogalmával.
Percek alatt derítettem ki, hogy az a tisztességes tizenegyedikes, akinek a facebookos profilképével ingyen dugást hirdet valaki egy Csongrád megyei ingyenes apróoldalon (18 és 30 közti férfiak, hoppá, igényes a hirdető), teljesen ártatlanul féltékenységi drámába keveredett. Egy órán belül a hirdetést is levetettem. Nyilván a kimerültségemnek köszönhető, hogy csupán további pár órát vett igénybe az, hogy megtaláljam a névtelen (illetve álnevű) feljelentőt, megszerezzem a valódi e-mailcímét, és minden doktori titulusommal felszerelkezve olyan fenyegető levelet írjak neki, hogy a fal adja a másikat. Használtam benne idegen szavakat, mint 'IP-cím', jogi kifejezéseket, mint 'más nevével való visszaélés', stb.
Annyira megijedt, hogy másnap betelefonált az iskolába, és engem keresett, könyörgött, hogy ne jelentsük fel.
Azóta már két e-mailt is kaptam tőle, sikerült-e egyeztetnem az igazgatónővel, hogy megbocsátunk-e neki vagy felnyomjuk a rendőrségen. Nem válaszoltam. A főnökkel sem beszéltem. Mit beszéljek egy olyan nővel, aki egy pillanatig is elhiszi, hogy egy 17 éves lány saját névvel és fotóval, adatait megadva kínálja fel saját magát nyilvánosan.
A bemártott kislánynak viszont azt mondtam, remélem, tanult valamit az életről. Például azt, ha valaki ilyen durván pofán vágja, akkor higgadt, gyilkos számítással és okosan csapdába kell csalni. (Mondjuk ezzel a buta tyúkkal ez nem volt olyan nehéz.) És hogy girl power meg sisterhood. Bár nem tudom, a diákjaim közül érti-e még valaki ezeket a kifejezéseket, vagy már csak egy nagy, közös hőbörgésre alkalmas mindenki.

A nagy közös hőbörgésről persze az érettségi jut eszembe. Azon már szemem sem rebben, hogy megbuknak diákok. Tulajdonképpen azon sem, hogy évek óta egy köszönömöt vagy egy szál virágot sem kapok, csak tényleg nagyon ritkán. Nyilván rosszul csinálok valamit, túl természetes vagyok vagy nem basztatok senkit eleget ún. alapvető udvariassági szabályokkal. A belülről jövő értékekben hiszek, a példamutatás erejében meg ilyen faszságok. Hogy majd egyszer. Aztán nem. Vagy csak tényleg nagyon ritkán.
Idén új elem, hogy egész baráti körök sértődnek meg rám, mert megbukik nálam valaki. (És lám, milyen érdekes a diákbeszéd, amikor nem azt mondja, "megbuktam", hanem hogy "megbuktatott". És igen, az altruista tanár is azt mondja, "megbuktattam". Pedig nem, nem én voltam, hanem az a kis felelőtlen hülyegyerek.) Szóval egész baráti köröket haragítok magamra, mert szemét vagyok, és valahogy olyan ritkán jut el a belátásukig, hogy ennek így kell lennie. Aki nem dolgozik, nem ér el eredményt. Nekem meg már tényleg csak ez van, a szakmai hitelem és a becsületem, semmi másom nincs, se pénzem, se karrierem, se örökségem, se jó pontom a főnöknél, se előrelépési lehetőségem, se katedrám, semmim. Csak valami vonal a fejemben, hogy ez így helyes.
Persze min is csodálkozom. Kollégák, akik talán lustaságból, talán a mindenmindegy okán, vagy mert tudják, hogy ebből sosem fognak meggazdagodni, évekig nem csinálnak semmit. Aztán a vizsgán hirtelen feltámad a lelkiismeretük megjelenik a külső kontroll, rájönnek, hogy most az ő munkájuk is megítéltetik, ezért aztán elvtelenül pontoznak. A vizsga sikerül, lehet menni bebaszni. Sikeres vizsga = jó tanár. Sikeres vizsga + jó tanár = kedves főnöki szavak, dicséret, glória, prémium, jutalék, kézrázás, kölcsönös benyalás, előléptetés, ámen.
Néha arra gondolok, jó lenne, ha valaki megmondaná ezeknek a gyerekeknek, hogy ez az egész bántó. És ne mindig én legyek az, aki megmondja. Ne mindig én legyek az, aki mindig, mindenhol kinyitja a pofáját és papol. Mert ez unalmas és fárasztó, és a vége tényleg az, hogy már nincs kedvem megszólalni se.
Egyébként a múltkor egy családi-baráti összejövetelen egyszer csak beindult a tanárszidás. Mert hát ki mást is szidjunk, a tanár a világ magyar társadalom négere. Félreértés ne essék, a legtöbb tanár rémes, én is utálom őket (lásd fent), a legtöbb ember pedig általánosít, miért is ne tenné, őt is összeáltalánosítják valamelyik csoportjával, ahová tartozik. A melósok, a külföldön élő magyarok, a pénzes pasasok, a piások, a focidrukkerek, stb. Szóval nem ez szúrt nyakon igazán, hanem hogy nem lát senki. Vagy ha lát is, jól titkolja és nem mer szólni. Pedig olyan jó lenne, ha merne.

Hivatástudat

The Pillars of Society (George Grosz, 1926)

Olvasom, hogy az új tisztifőorvos szerint morális probléma van Sándor Máriával, rossz megközelítést alkalmaz, mert pozícióját csak munkának tekinti, nem pedig hivatásnak. Rossz példát statuál, mert nyomában kullog a szakma, aminek képviselői hagyják, hogy napi gondjaik felülírják a hivatástudatot, ezért ezek a szemét egészségügyisek egymást is arra biztatják, hogy hagyják itt nyugodtan a betegeket meg Mária országát is.

Nos, én orvoscsaládban nőttem fel, úgyhogy a bőrömön éreztem gyerekként, hogy mivel jár ez a munka. Így vagy úgy, de tanár lettem, úgyhogy ebben a helyzetben is elég húsba vágó ez a hivatástudat dolog, ugyanis valahányszor (normális) igényei támadnak az embernek, ezzel a kifejezéssel dobálóznak. És nem, nem csak a minisztérium vagy a kormány képviselői, hanem a közvetlen feletteseink is. Érdekes módon legtöbbször olyan emberek vagy hivatali fejek, akinek a való élet problémáiról, apró-cseprő gondjairól fogalmuk sincs. Nemcsak a pénzről beszélek, de a kiesett, elveszett, elvesztegetett időről is. 

Szóval ez az egész egyrészt azért nettó szemétség, mert az igenis zsaroló tényező, amikor azt vágják a fejedhez, hogy nincs hivatástudatod. Ezt általában azokban a helyzetekben vágják a fejedhez, amikor például a munkakörülményekkel vagy a fizetéssel elégedetlenkedsz, esetleg sztrájkolni akarsz. Bizonyára nem minden szakmánál lehet ezzel ennyit dobálózni, de az egészségügy meg az oktatás pont ilyen; nem véletlen, hogy egy rendes sztrájkot sem tudunk megszervezni, jön a morális nyomás, az erkölcsi ráhatás, meg a "mi lesz a gyerekekkel/emberekkel". Hosszú ideje mondogatom, hogy csak a "véráldozat" érne el valamilyen eredményt, mondjuk egy országos munkabeszüntetés érettségi időszakban.

Nem túl hosszú tanári pályám alatt többször hallottam, hogy nincs hivatástudatom, például amikor reklamáltuk a túlórapénzt vagy tiltakoztunk a hétvégi és éjszakai programok ellen, kifizetést vártunk volna el felvételik javítására, külön konzultációkra, stb. stb. Ez nem jár, ez nyilvánvaló, a (némileg) felemelt fizetéssel le kell nyelnünk a (sokszoros) többletmunkát, immár nem csak nekünk, egyszerű ped. 1-eknek, de a 2016-os szabályozás értelmében a szakértők is ingyen szakértenek, a minősítők is ingyen minősítenek. Egyetlen többletjövedelmünk az érettségiztetés, nyilván ezért sem örül a főnök, ha sok helyre megyünk, itt ugyanis legalább a közismereti tárgyaknak van súlya igazán (értsd: angolból meg töriből többen mennek, mint közgázból).

A hivatástudatunkra hivatkozás minden átkozott tantestületi és munkaközösségi megbeszélésen előkerül, ahogy az is, hogy "tudjuk, hogy nehéz", "mindenkinek nehéz", "túl vagyunk terhelve", stb. Kibaszott egy mártírtársaság ez. Dagonyázás az ál-önsajnálatban. Néha ezt érzem.
Legutóbb például azon ment a siránkozás, hogy "a telefonnyomogató nemzedéket kell tanítani", és hogy ez milyen nehéz. A felvetésre, miszerint lehetne az állami segítségnyújtás hatékonyabb, vehetnénk interaktív segédanyagokat, új technikát, mert bár ezek megvannak (kivéve persze a kísérleti tankönyvekhez, mert ott lófasz sincs), pénz nincs rá, a válasz az volt, hogy gyártsunk mi ilyeneket, mert ez ugyan fáradságos, de megtérülő idő- és energiabefektetés.

Igen ám, de a letanított órái mellett erre más se idő, se energia nincs. És itt jön a képbe a hivatástudat. Mert ha van neked olyanod, akkor igenis megcsinálod éjjel 3 és 4 között, szombat este, amikor más bulizik, vagy vasárnap délután, amikor más piknikezik. A hivatástudatos embernek nincs munkaideje, illetve a munkaidő 24 óra (de legalább 18), a hivatástudatos ember nem nyafog, hanem csinálja, és minden mást hátrébb sorol. A magánéletet, a szabadidőt, a szerelmet, a gyereket, mindent. Mert első a munka és az ország. Szépen hangzik, nem?

Mondjuk van itt több apró probléma, az egyik, hogy az általam ismert (ilyen jellegű!) hivatástudattal rendelkező emberekre például az anyukájuk most és főz. Vagy eltartja őket valaki (azaz nem kell másod- és harmadállásokat vállalniuk, hogy megéljenek). Vagy nem készülnek az óráikra, vagy masszaként tekintenek egy-egy osztályra, terveket teljesítenek, időben végeznek a tananyaggal. Ja, az nem baj, hogy senki nem ért és nem tud semmit, meg hogy közben észrevétlenül gyerekéletek omlanak össze. Az sem baj, hogy mondjuk otthon nem áll szóba velük a család, hiszen a fő a hivatástudat.
A másik probléma, hogy ettől a kurva nagy önfeláldozástól nem változik semmi. Vezetőink esetleg adnak néhány plecsnit meg feljebb lehet kúszni a ranglétrán, de a rendszer marad ugyanaz az embertelen, lelketlen, érzéketlen daráló. Az pedig, hogy ezek az emberek azt hiszik, hogy érdemben tesznek valamit, tragédia, mert ez igazából küldetéstudatba bújtatott ostobaság és álszerénység a javából.

A tapasztalatom az, hogy a valamirevaló (és igazán küldetéstudatos) embereket letapossák,  belerúgják a gödörbe, de még azt utánakiabálják, hogy nincs küldetéstudata, hogy a szakmájára "nem hivatásként" tekint. És ez egy fájó pont, bár nem kéne, hogy az legyen, hiszen régóta tudjuk, hogy a megmondóemberek perspektívája meg a valóság Makó-Jeruzsálem távolgásban van egymástól.
A hivatástudat valószínűleg nem abban rejlik, hogy valaki a mellkasát döngeti, hogy mennyit tett. De nem is abban, hogy nem várja el a megbecsülést és az anyagi juttatásokat. És nem is abban, hogy nem igyekszik jól elhatárolni a munkáját és az életét, hogy nem törekszik valamiféle work-life balanszra.

Sok bejegyzésemben írtam már, hogy ha ez a tanárság, ez az "életemet és véremet", ez a beledöglés, akkor én nem vagyok tanár. Beledöglök, persze, de máshogy; abba döglök bele, hogy világtalanokkal vagyok körülvéve, akik valamiféle istenadta joguknak tartják a szakmai elismerést és a megbecsülést, attitűdjüket tekintve ottragadtak kb. a hatvanas években, joviálisak, szervilisek, humortalanok, és kurvára irritálóak.
Egyáltalán nem tartom azt dicsőségesnek, hogy -- ahogy a dirinő mondta legutóbb -- ezt a rendszert "az igazgatók és a pedagógusok működtetik", mert "működtetni kell", és ha ők nem lennének, nem működne. Szerintem ha működésképtelen, akkor azt meg kell mutatni, hagyni kell bedőlni, és kurvára nem kellene a rossz döntésekben/szabályozásokban mindig a jót keresni, ha az egyszer nincs. Ha egyszer NINCS benne jó, mert úgy szar az egész, ahogy van, akkor azt a kesztyűt vissza kell dobni.

Az a helyzet, hogy a jelen rendszerben kéz kezet mos. Egymásnak nyalnak be csontig azok, akik féltik a pozíciójukat, azokat pedig, akik nem akarnak engedni a nyomásnak, ezzel az ún. hivatástudat-dologgal zsarolják. Az erkölcsi kötelesség hiányával.
Baromság. Baromság az egész, bár ezt hiába is mondanánk felfuvalkodott, önimádó idiótáknak, akik végül úgyis a helyükön maradnak, mi meg szerintem inkább menjünk el a balettbe ugrálni, jobban járunk.