Ma reggel

Ma reggel, miután alig bírtam kimászni az ágyból, elgondolkodtam rajta, hogy esetleg itthon maradok.

Egy napra. Két napra. Háromra, négyre, egy hétre.

Aztán a buszon, miközben az épp aktuális (nem túl felemelő) könyvből fel-felnéztem, végigmértem a depressziós, szürke tömeket a buszon, azon gondolkodtam, mi értelme a hétvégének, ha az ember úgyis végigdolgozza. Mi értelme a pihenőnapoknak, ha voltaképpen szinte ugyanazt csinálja, mint amit a többi napon.

Vasárnaponként mostanában nem alszom túl jól. Próbálok mindent; inkább délután sportolok, gyógyteákat veszek magamhoz, vasárnap nem iszom alkoholt, kiszellőztetek, stb., de akkor is hihetetlen nyomasztással telnek a vasárnap éjszakák. Ha el is alszom, a teendőimmel álmodom. A színházjegyeket ne felejtsem el kiosztani. Mikor fogom kihajítani azt a kupac dolgozatot, hogy aztán a halom helyében egy újabb teremjen. Mikor fogom elolvasni a vizsgára az újabb könyvet, amit magamtól biztos, hogy éppenséggel egyelőre kézbe nem vennék, mikor fogom elvinni a kocsit a szerelőhöz, nehogy a seggem alatt essen szét, mikor kezdek készülni a konferenciára, stb. stb.

Aztán arra jutok, hogy nem való már ez nekem. Ez a pörgés, mármint. 

Aztán arra is jutok, hogy ez igazából nem is pörgés, ez csak egy tevékeny élettempó, nem fontosságtudatból csinálom, hanem mert nincs más lehetőségem, ha legalább így akarok élni, ahogy most. Ha legalább mindazt akarom, ami most van. És ez tényleg nem sok, basszameg.

Pénteken iskolai bál volt, amire nem mentem el, nemcsak azért, mert utálom a bálokat, hanem mert úgy döntöttem, jobb helyet is találok a belépő árának. A támogatójegyet sem vettem meg, én a munkámmal támogatom az iskolát ugyanis.

Olyan jól csinálom ezt a munkával támogatást, hogy miközben minden jövőre kilencedikes osztályfőnök felkért, hogy az ő osztályába tanítsak (nyilván lesznek tehát sértődések), de úgy tűnik, a fakultációt is én kapom jövőre. És angolórám is lesz ismét. 

Durván elképesztő, milyen hamar felismerik, ha pakolhatnak a hátadra. 

Közben elnézem a kis gyakornokot, aki ezen a héten már nem mer táppénzre menni, mert akkor alig kap fizetést; és a 25 éve tanító kollégákat, akik meg a minősítés miatt görcsölnek. 

Én az utóbbin nem görcsölök, viszont nagyon szeretnék elmenni a tengerpartra. Vagy egy egy hetes wellnessre. Vagy csak szeretném, ha egy hétig nem kellene kimozdulnom a lakásból, és egyetlen embert sem látnék magam körül.

Mert az azért mégsem jó, ha amiatt sírom el magam majdnem, hogy (mintegy isteni útmutatásként) a kijavítandó dolgozatokat az iskolában felejtettem. 

A világ persze ettől még nem áll meg, a sorosozók tovább sorosoznak, én meg a volt osztálytársaim mauritiusi képeit bámulom a facebookon (ott süt a nap), és a kiadó még mindig nem fizetett a nyári fordításomért, de nekem van bűntudatom, amiért nem adtam le az új munkát még mindig, mert elhatároztam, hogy akkor most az egyszer nekem is jelzésértékűek lesznek a határidők.

Csak az a baj, hogy javíthatatlan vagyok.