Sokminden

Nagyon sok minden történt, amióta nem írtam ide.

Voltunk például színházban. Először ezen. Nagyon tetszett. Ha tehetném, középiskolában mutogatnám fiataloknak. Nem is tudom, miért nem lett belőle utazó iskolai előadás, gondolom, mert csórók a kaposvári főiskolások, csórók az iskolák is, és nem áll össze a dolog. Ha én lennék a kormány, ebbe raknám a pénzt.
Az előadás teljes sötétben játszódik, eszközeit tekintve nagyon egyszerű, zsidó deportáltak visszaemlékezéseit hallgatjuk. Tök sötétben. Van egy kis narráció, de az csak annyi, hogy a sárga csillagtól a táboron keresztül a hazatérésig követi az eseményeket a sok elbeszélő. Nagyon erős zenét is használnak, Kovács Márton a zeneszerző, ő szokott Pintér Béláéknak is zenét írni.
Zsidó viccekkel kezdődik az előadás, olyanokkal, amiken nevetgélünk, aztán már szégyelljük magunkat, mert a kemény, gonosz viccek következnek. Ettől valahogy önironikus az egész, de fájdalmas is. A sötétben a tapasztalat az, hogy hol innen, hol onnan jön a hang. Az ember egy idő után rájön, hogy ez egy marhavagon. Vagy inkább gázkamra. Mikor mi. Színházilag (mondhatni) nulla, hiszen pont a legfontosabb elemet, a látványt veszik ki belőle, de mégis végig leköt. Nem tudom, hogy csinálták, nagyon elszomorodtam tőle, és sokkal hatásosabb, mint egy nagyszabású holokauszt film. Az előadás vége, hogy meggyújtanak egy darab óriási gyertyát a terem közepén, és kimennek. Soha többet nem látjuk őket.

Aztán megnéztük ezt is. (Igen, ilyen előadásokat hoznak mostanában ide. Bár a nagyszínház programja kiakasztó, de a Zsolnayban próbálkoznak.) Szóval ezt egy szárnypróbálgatásnak tudom minősíteni, nem a társulat főembere csináltam, hanem az ügyvezető (aki amúgy rendező), és kicsit túl- illetve alullőtt a célon. Egyrészt az előadás nem volt megírva sem dramaturgiailag, sem szövegileg. Értem én, hogy korrupció, de az olajszőkítés módszertanából színdarabot írni (szövegileg értem) kicsit necces. Mármint nyelvileg. Egy idő után képtelen voltam követni, hogy mi van. Nem is értettem. És nagyon didaktikus lett.
A szereposztás viszont teli találat, Börcsök, Terhes, Bánfalvi Eszter (úristen, mennyire jó) és Koós János. Nem csalás, nem ámítás. Dobtam egy hátast persze, de Koós halál ironikus, bár klisés, de nagyjából másfél órán keresztül nem tudja az ember feldolgozni, hogy őt látja. Elénekli mindenféle dalait, én meg végig azon gondolkodtam, hogy hogy jutott a rendező eszébe meghívni. Valószínűleg kellett neki egy elhasznált arcú, kicsit kéjenc hatást keltő vén pasi. Aki édeleg. És bejött.
Az előadás 120 perc szünet nélkül, ami elég sok. Didaktikából ez mindig sok.

Aztán Szegeden voltam az Örkény-kiállításon, ami egyszerűen szuper. Az első részben interjú formában mesélik el az életét (kérdés, felelek, sok kép), majd át kell menni egy tükrön (Arról, hogy mi a groteszk - ez van rajta), és ott van az igazi kreáció. A Tótékból ismert kartondobozokkal van kirakva a tér, rá vannak nyomva a novellák, kis illusztrációkkal. Vannak tévék meg videóinstallációk, és ott a budi! A budiban pedig szintén van egy tévé, ahol a budis jelenetet lehet megnézni a Tótékból.
Ezt nem tudom jobban elmesélni, a fotók beszédesebbek. A vendégkönyv egyébként egy írógép. Igazi, kattogós. A folyosón meg ott van a poéta-telefonfülke.

Túlélsz, pöcök.

Az égnek...

... címzem már ezt a posztot, mert most már tényleg.

Őrült egy hét ez, leginkább remete szeretnék lenni. Mert naná, hogy a legnagyobb finis kellős közepébe durrant bele egy csomó minden, a beteg mama, aki tagad és vádol, ezáltal idegesít (de most már kiveri a biztosítékot lassan), az iskolából kiiratkozó neurotikus diák, a követelőző kamasz(ok) meg az érzelmi (és anyagi) zsaroló munkaadók.

Ebből most csak az utolsót fejteném ki, mert ma Dubai-élményem volt egy iráni plasztikai zsebésszel, na nem, nem operált meg, csak szerette volna, ha tanítom az aspiráns iráni orvostanhallgatókat. A háttér az, hogy egy csoportját elvállaltam (részint a konkurencia nyomására, ahol több kínai, brazil, ujgur, török hallgató tartozott hozzám, most meg átküldtek ide, hogy megmutassam, hogy is kell ezt jól csinálni, magyarán kölcsönadtak...), de ő többet akar. Elhívott egyeztetésre, ahol annyi pénzt vett ki a tárcájából, amennyit rég láttam együtt ("adok egy kis előleget"), majd azzal riogatott, hogy felakasztja magát, ha nem vállalom a másik csoportot (meg a harmadikat) is. 
A fenyegetés persze nem komoly, jól keres meg jóképű is, csak hát végre talált egy embert, akiről úgy véli, befolyásolható és megvehető (ez vagyok én). Tulajdonképpen örülhetnék, hogy két nemzetközi orvosis felkészítő program vitatkozik azon, hogy megszerezzen ENGEM, aki nyilván minden idők legremekebb tanára vagyok, de az egész inkább idegesít, mert egymásra licitálnak, hogy megfogjanak. Időben, lelkileg, pénzzel és mindenhogyan. Arra is büszke lehetnék, hogy mindez a hallgatók nyomására alakult így, akik (tényleg nem tudom, arab országokban milyenek a tanárok) majdnem celebként kezelnek. Szerintem egyébként csak azért, mert nincsenek hozzászokva, hogy egy tanár viccelődik órán.

E vita hevében felmerült ma, hogy esetleg felmondhatnék. Mert mondjuk segíthetnék kidolgozni a nemzetközi diákok felkészítő oktatási programját (gyűlölök oktatásszervezni). Vagy ha ezért nem, hát kereshetnék bruttó félmilliót egy hónapban (megbízásival, persze, tehát lehet, hogy ez nem is lenne mindig ennyi). Meg még néhány ilyesfajta érv.

Mikor az ember, aki tényleg, csak normálisan meg akar élni, kezdi magát árucikknek érezni, akkor tényleg, a legjobb módszer, ha leül gyorsan írni valami felettébb fölösleges irományt, például egy bölcsészdoktorit. Mert hogy a tütübe nem bírja senki felfogni, hogy OKÉ, hogy mindenki imád sokat keresni, de én -- próbáltam -- nagyjából idegösszeomlást kapok három hónapon belül, ha az igeidőket kell tanítanom heti 30 órában. Rendben van, hogy ez az imidzsem (lásd fent), nem érdekel tényleg, úgy írogatom a kis színháztudományi-bölcsész cuccocskáimat, hogy még véletlenül se keltsek feltűnést annak a szemében, akinek angolt tanítok, de akkor legalább azt fogná fel a rám mászó programmasiniszta, hogy ha minden tanár ukmukfukk felmond, mert a wellnessre akar gyűjteni, akkor ki fog az ő bölcsész lelkű gyermekéhez két értelmes-érzékeny szót szólni? Tudom, tudom, hogy egy romantikusba oltott ostoba tyúk vagyok, de tényleg olyan kevés dolog van az életemben, amivel intellektuálisan örömet okozhatok magamnak.

Hát mert nekem tényleg megborsózik a karom, amikor valaki okosat mond a magyarórán. Tudom, barom vagyok, de ez van. És egy tapodtat sem akarok tágítani amellől, ami érdekel. Iszonyú sok munkám van abban, hogy úgy legyek bölcsész, hogy közben pénzt is keressek, a földön maradjak két lábbal, és ne szoruljak rá senkire ahhoz, hogy a "kis hobbijaimmal szórakozzak" (ez egy régi sztori, majd később visszakeresem a linket. Hobbival szórakozás = gondolkodás, bölcsészet, írás, tanulás - egy kardiológus szerint. Nem az én kardiológusom volt. Nekem nincs. Még.) Mindemellett kurvára örülök, hogy nem vagyok bankár, közgazdász, orvos, politikus, hanem ilyen értelmetlen dolgot művelek, mint a művészetek és a kultúra.
Úgyhogy ha most az jutott eszetekbe, hogy barom vagyok, amiért nem mondok fel bruttó 500 ezerért, akkor jusson eszetekbe, hogy ha az ilyesfajták, mint én, nem lennének, a kölyköknek csak hoffmannrózsi jutna.

Legjobb, ha mindenki békén hagy, úgyis mindig változást akarok, de én, én, én döntöm el, hogy milyet és mikor.