Kismagyar

Ha nem tépázott volna meg anyagilag ennyire az április (vagy ha a népesség azon feléhez tartoznék, aki leszarja a halmozódó hiteleit és/vagy adósságait), akkor a hosszú hétvégét a következőképpen tölteném.

Arról most nem beszélek, hogy időről időre felbasz agyilag, hogy a nagy magyar válságban mennyien töltik wellnesseléssel a hosszú hétvégéket (a híradó ugye mindig mutatja, "tele vannak a szállodák, bár a vendéglátósok 1-1,5%-os visszaesésről tudnak beszámolni"). Én csak arra vágyom, hogy be tudjam rakni az egész bagázst a tragacsba (amin erőmön felül végre lecseréltettem a téli gumit pénteken), elhúzzunk mondjuk a Balaton irányába (benzin), megnézzünk valami várat és/vagy múzeumot és/vagy a Tihanyi Apátságot, amit gimis korom óta nem láttam, és szeretném újra megnézni VAGY mondjuk Pannonhalmára, ESETLEG az észak-nyugati régióba, ahová én ugyan annyira nem vágyom (mert arrafelé sokat jártam gyerekkoromban, de egye fene). De azt is el tudnám képzelni, hogy csak úgy, megcélozzuk az egyik környékbeli fürdőt, vagy hogy kimegyünk a Mecsextrém parkba, vagy legalább a Zsolnay-fesztiválra. (Mondjuk ez utóbbiak nem jók annyira, túl közel vannak, kevésbé lehet elszakadni.

Ehelyett itthon dekkolunk, persze délután majd megyünk bringázni, mert az ifjúságban túlteng az energia. Nekem már megint iszonyatosan fáj a hátam, hiába mozgok minden nap (uszodajegyre nem futja éppen), úgyhogy beszedem mégis a gyógyszert, amit felírt a doki, pedig nem akarnám... Konferenciára készülök, olvasunk, tanulunk, gyakorolunk a zongoravizsgára, kocsit fogok takarítani, dolgozatokat javítani, és már előre berzenkedek az egésztől. Közben költségvetést készítettem, hogy legalább a pünkösdi hétvégén hogy lehetne megvalósítani egy olyan nagyra törő és exhibicionista tervet, mint például egy veszprémi állatkerti látogatás, a Balaton bámulásával egybekötve.

Anyukámék a héten itt voltak a közelben, meglátogattam őket, mert jó fej vagyok, és (tán a magukkal hozott balatoni - hah! - borocska hatására is) egészen társalgásképesek és emberiek voltak. Felajánlották (ó, micsoda stílusérzék), hogy vesznek nekem a tesóm esküvőjére egy ruhát (mert nyilván aggódtak, hogy, amiben ők láttak, farmerben-tornacipőben tanúskodom majd), és nyolcszor kihangsúlyozták, hogy kifizetik a "család" költségeit, köztünk az enyémet. És hogy nem akarják, hogy bármilyen feszültség vagy konfliktus legyen, hiszen ez mégis csak egy szép nap lesz. Azt most nem árulom el, hogy a bennem lakozó Che Guevara-Amy Winehouse hibrid erre most mit reagált volna, muszáj disztingválni, tanú leszek, és a testvéremről van szó. "Több dolgok vannak földön és égen, Horatio".
Apukámat is felköszöntöttem a szülinapján, a szokásos három és fél mondattal, elmesélte, hogy feltöltötték a medencét, ami mára már 19 fokra melegedett, és ott dekkolnak a partján. Nem, a nagyiék nem mentek át, hiába hívták őket.

Nyáron lakáscserével fogunk nyaralni viszont, mint a Holiday című filmben, tök jól kitaláltuk. Hátha eljutok a Shakespeare Fesztiválra megint.

Demotiváló

Elkezdtem állást keresni. Ezzel bizonyára sokaknál kiverem a biztosítékot, hiszen van állásom jelenleg. Nem fél, nem ideiglenes, hanem teljes állásom, határozatlan idejű szerződéssel, kinevezéssel. Főállású munkaviszonyom.
És?
Két napja fáj a gyomrom, két hete a hátam, minden éjjel. Nem, nem a mozgásszegény életmód.
Ma az értekezleten mélyen a szemembe nézve azt mondta a főnök, jövőre majd "arra kell orientálni a gyerekeket", hogy inkább ne tanuljanak emelt szinten irodalmat. Más irányba kell majd motiválni őket. Nem, nem lebeszélni, csak... csak mégis, mondja ezt a maximális tisztelet mellett, hiszen ő is szerette a magyart, mindig is ötös volt belőle.
Amikor felvetették a kollégák, hogy jogszabályba ütközik, hogy ha nem biztosítjuk igény szerint az emelt szintű érettségire való felkészítést, azt mondta, majd a fenntartót beperelhetik, mert... a demotiválás szerinte a megszorításokkal indokolható.
Szerintem meg a pitiáner féltékenységgel, mert míg az emelt irodalom csoportomban az idén tizennégyen voltak, a szakmai emelt csoportban sokkal kevesebben. És azt sokkal fájdalmasabb lenne belátni, hogy nekik kellene olyan színvonalon tanítani, hogy az ő óráikra menjenek a gyerekek.

Na hát ez van. Már kaptam vagy öt elutasító válaszlevelet.

Csak egy dragon tattoo

Egyáltalán nem értem, hogy a David Fincher-féle A tetovált lány körül mi volt ez az óriási média hype, amikor egyáltalán nem ért annyit. Sőt, számomra semmivel nem adott többet, mint a svéd film, viszont azért volt idegesítő, mert a hercehurca miatt az embernek hatalmas elvárásai támadtak (extra erőszak, akció, látványok, stb.)

De nem. És annyira nem, hogy még rendes, összeszedett írást sem fogok produkálni miatta.

Először is majd minden szereplőről az volt az érzésem, mintha a másik filmből jött volna át, és egyszerűen nem értem, hogy gondolhatják az amcsik, hogy az ember értelmezési horizontjából ki tud szorulni egy korábbi változat. Másrészt oké, hogy Rooney Mara iszonyú sovány, meg többször látszik a melle is, de a jeges svéd közöny, ami ennek a figurának a sajátja, egy cseppet sem érezhető a habitusán, sőt. Igazából végig olyan volt, mintha nem is tudná eldönteni, mit és hogyan játsszon.

Az egész filmben a pár perces eleje főcímen kívül (ami nagyon baró, tényleg, zeneileg és képileg is) semmi izgalom nem volt, Daniel Craig is tök olyan, mint James Bond korában. A végét egyébként átírták, szóval Harriet nem a világ végén éldegélt, hanem Londonban, a család tagjaként szépen, de amúgy inkognitóban, szóval nekem dramaturgiailag ez sem áll össze; Svédország és Anglia azért annyira nem áthidalhatatlan, pláne famílián belül.
A Wennerströmöt leleplező pénzügyi mismásolás pedig majd nem fél óra hosszan húzódik még az epilógusban, holott már megvan a gyilkos, mehetnénk haza, sziasztok.

Szóval fogalmam sincs, minek kellett ezt a filmet megcsinálni azon kívül, hogy az amerikai filmgyártás tán azt hiszi, hogy rajtuk kívül senki más nem tud jól megfilmesíteni valamit. (Meg hát nyilván részesülni akartak a nagy lóvéból.) A szememben ez most bukás, elkéstetek, hapsikáim.

Kronik

Az elmúlt pár nap, egy hét, annyira sűrű volt, hogy le sem lehet követni. Egyrészt nem írtam a köztársasági elnök kanosszájáról, mert szóhoz sem jutottam a döbbenettől. Így amolyan poszt-szkriptumként megjegyezném, hogy a legdöbbenetesebb számomra az, ahogyan teammunkában igyekeztek tisztára mosni azt a bizonyos lepedőt, és ahogy a "ha sokat mondom, igazzá válik" elve alapján mantrázta az egész frakció, teljes mellszélességgel (és főleg persze az elnök maga) hogy a delikvens nem csalt, becsületesen járt el, be fogja bizonyítani az igazát, sőt, horribile dictu, írni fog egy új doktorit.
Ebben megint az a legbosszantóbb, hogy mindannyian tudjuk, it is public awareness, hogy nem fog semmit írni, hogy ez az egész a jótékony feledés homályába vész, és lesz új elnökünk, mondjuk Áder János, akinél irritálóbb maximum a Kövér László lehetne.

Aztán a munkahelyemen sem állt meg az élet persze, voltunk a területi találkozón, ahol Szabó Magdából adtunk számot egy lexikális-pozitivista irodalomversenyen, természetesen utolsó helyen végeztünk, ami az én tanári preferenciáimat tekintve nem is csoda. A kreatív feladatokban viszont mind max. pontot kaptunk, úgyhogy fel is toltam az agyam rendesen, és elhatároztam, hogy jövőre, amikor mi szervezzük, csakis kreatív feladat lesz, a lexikonok meg a wikipédia szócikkek pedig elmehetnek a búsba. (A főnöki megrovás egyébként szerencsére elmaradt, mivel a szakmai versenyen is utolsók lettünk. A folyosókon ráadásul az a pletyka terjengett, hogy az erre a versenyre való felkészítésre nem telt az igazgatói órakeretből.

Csütörtökön még iskolába mentünk, a megyében szerintem egyetlenként (önszorgalmú hószünet pótlás), rövidített órákat azonban nem rendeltek el, mert valaki (na, találjuk ki, kicsoda) aznap 45 perces dolgozatokat kívánt íratni. Volt osztály, aki három órában egyfolytában pókerezett, majd hazamentek. Én (rövidített órákkal kalkulálva) nagyon siettem volna a negyed ötkor kezdődő szegedi órámra, de mivel egész nap táppénzcsalókat kellett helyettesítenem (igen, ez most rágalmazás), magam is némi csalásra kényszerültem, és idő előtt távoztam a biztonsági kamerák pásztázta épületből. Nem baj, mindenesetre megnyugtat az a tudat, hogy a főnök meg tudta íratni az összes dolgozatot, és mivel húsvétkor a kutya se nyitja rá az ajtót, még javítani is lesz ideje.
Mellesleg kérvényt kell benyújtani hozzá, ha pótórára van szükségem a kötelező kilencven százalékos óraszám teljesítéséhez; viszont mivel a pótórát (amit túlórában ki kellene fizetni) úgysem fogja engedélyezni, a megrovásra való hivatalos válaszomban kénytelen leszek leírni, hogy a munkáltató nem engedélyezte minimálisan előírtakat. Spórolunk, ugye. Vécépapírpénzt szedünk a gyerekektől, aztán meg nincs is vécépapír... Mindennek fejében lehet, hogy július elején elrendelt továbbképzésen is részt vehetünk, csapatépítő jelleggel, amin ő, valamilyen fontos szakmai indokkal nyilván majd nem fog részt venni. (Ó, jól emlékszem a tavalyi intermezzóra, amikor érettségi bizottsági tagként -- amiért ugye pénz jár -- nap közben egy másik iskolában vizsgáztatott -- amiért szintén -- miközben teljesen törvényellenesen indítványozta, hogy este hat után se hagyjuk még abba a vizsgáztatást.)

A szegedi akció egyébként jól sikerült, erről most nem írok, elég az hozzá, hogy ma reggel belegondoltam, jövő ilyenkorra már akár doktor is lehetek. Vagyis még az is lehet, hogy fokozattal rendelkező munkanélküli.

Szóval a tavaszi szünetet illetően legalább két és fél nap mínuszban vagyok, még nem tudok aludni, és hajnalban kelek, fáj a hátam meg minden. Mire megnyugodnék, megint mehetünk dolgozni.
Öröm az ürömben (vagy fordítva), hogy május végéig tele a naptáram, mert ismét indult egy tanfolyamom (ugyan még mindig a múltkori pitiáner óradíj fejében), és elvállaltam egy angol szakos egyetemista (!) felkészítését az alapvizsgára (= ez az alapvető nyelvi vizsga angol szakon, csak mondom). Szóval van valami jó abban, hogy egyre inkompetensebbek az emberek, lassan már szakdolgozatok lektorálására is hirdetem majd magam magyar és angol nyelven. Pár hét múlva nyelvvizsga is van, háromszor megyek, utána már csak az egy hónapos fizetési határidőt kell kivárni, hogy tudjak venni egy normális cipőt, meg el tudjam vinni a biciklimet megcsináltatni végre.

A húsvét hétfőt valószínűleg azzal töltöm majd, hogy frissítem a CV-met...