Érettség

Nos, meg kell, hogy osszam mind az öt olvasómmal a kedvenc érettségi mondataimat, melyek félig nevetősek, félig sírósak, de lényeg a lényeg, a dolgozatok végére rájöttem, hogy az érettségi feladat tulajdonképpen rólam (is) szól. (Azzal most nem hergelnék senkit, hogy ez a generáció fogja az adóbevallásunkat csinálni, a bankügyeinket intézni és leolvasni az MR-eredményünket.)

Az alaptörténet Bodor Ádám egy novellája, amely két testvér, Wladimir és Vili (valamint az egyikük feleségének) állatkerti sétáját írja le: az egyik fiú itthon ragadt, a másik Németországba disszidált fontoskodó faszkalap, a nő az ő felesége, és a feleség nem tud magyarul. Azért mennek az állatkertbe, mert az apjuk (aki valószínűleg bekattant már, talán a nagyobbik fiának az elvesztésétől is, meg a történelem viharaitól) naphosszat ott ül, és csak az öreg oroszlánt bámulja. Ami egy göthös, vén állat, nyilván jó cimbik ők ketten, a bekattant papa és a boldogtalan oroszlán. A novella a rendszerváltás környékén játszódhat. A fiúk távolról megnézik a papát, aztán elválnak, miután kinyilvánították egymás felé kölcsönös utálatukat.

Nem mondom, hogy könnyű megérteni ezt a társadalmi és személyes kontextust, de azért... íme a legjobbak:

1) Egy távoli, történeti megközelítés: A német megszállás alatt nem voltak az embereknek jogaik, nem volt szólás szabadság. Szigorú rendeknek megfelelően kellett élni, megjelenni, illetve viselkedni. Nem jellemző az egyenjogúság. A nők nem foglalhattak helyet.

2) Személyiségelemzés: Egyedül Viliben lelhető fel belső tulajdonság.

3) Feszültségkeltő pillanat a szövegben: Vili ekkor megfutamodásnak látszóan szedett-vedett indokkal odébb állt.

4) A csehovi kommunikáció megidézése: Csak a fiúk beszélgetnek, mely egy közönséges, érdektelen téma. [...]
A két testvér továbbra is egymással beszélget, de nem mindig testvéries hangsúlyban.

[...] A beszélgetés kicsit kezd fellendülni, már több mindent tudhatunk meg a szereplőkről, illetve következtethetünk. [...] Mindezek csak a felszínen látszódó dolgok értékén ragadt beszélgetések csupán.

5) Lélektan: Érezhető ebből a kis helyzetjátékból, hogy ellentétek, nem éreznek egymás közt harmóniát, nincs összhang, bágyadtak. [...]
Erre Wladimir ismét az elszemélyesedés hatalma példáját reagálta rá.

6) Ezt nem tudom, ez WTF: E váratlan kifejezésnek az oka talán az lehet, hogy a két fél ellentétére a fejben kialakított és gyakorlatban kivitelezett kommunikáció és viselkedés nem békítette ki őket.

7) Van, akinek széles a látóköre: Összességében ebben a novellában, habár kicsit groteszk, világviszonylatra is ki lehet vetíteni.

8) Bölcsesség #1: Az emberek egymás közti beszélgetésekben nem jutnak egyre gyakrabban düllőre (sic!), nem értik meg egymást, mely sajnos tudatlanságra és magányosságra fog vezetni minket.

9) Bölcsesség #2: És ha egy nap vagy egy zárlat ennyire alul fejeződik be, akkor a társadalom – véleményem szerint – magányos lesz.

10) Irodalomtudor: Az emberi kapcsolatok netovábbja, ahogy viselkednek. Örkény István novellái között akadt hasonló történetű költemény. [...]
A történet és a történetbeni helyzet abszurd hatást mutat be, mert az emberi kapcsolatokat mutatja be, ami az egész emberiséget érinti, hiszen az író a prózai művet ezáltal próbálja meg tükrözni. [...]

Nem foglal álláspontot a narrátor, csak kiszélesíti a látáskörünket.

11) Frappáns, csattanóval záródó befejezés: Társadalmunk süllyed, mégsem teszünk ellene semmit. Örkény István után a novellája rendkívül jól sikerült. A Tóték pedig hasonló alapon egy család életét mutatta be, amint éppen „szenved”. Talán innen jött Bodor Ádámnak, hogy családot mutasson be? Szerintem igen!

12) Bölcsesség #3 (ez már coelhói szint): Miközben sétálnak az állatkert felé, már érezhető volt az elszemélytelenedés, például az előbb említett módon, hogy ha nem fontos az ember, akkor nincs rá szükség, hiába családtag.

14) Személyes vélemény megfogalmazása, ahogy tanítottam: Ebben a novellában rosszindulatú felnőttekről olvastunk. Talán ezért is nyerte el a tetszésemet ez a mű.

15) Maga AZ ÉLET: A mű végén megjelenik a törődés: „Utállak!” Kovács Vili felismeri az emberi értékeket, mi fontos.

16) Az ember és a természet harmóniája á lá Rousseau:

Az állatokra ugyanúgy kihat a feszült hangulat. Pl.: az oroszlán idegesen járkál a ketrecben. [...]

Majd arra is rájön, hogy akármilyen az oroszlán, mégis csak egy oroszlán. [...]
Mindenki felállt, és kezdődött újra a modernkori életnek a gátlástalansága, elszemélytelenedettsége. Az oroszlán újra gethes, trampli lett.

17) Végül kedvenc témám, a nők helyzetére való reflektálás a műben:

Kifinomult, szimbolista megközelítés: Mivel a mű több szempontból  is értelmezhető az olvasó számára ezáltal, maga az oroszlán is lehet Wladimir felesége a jellemzés alapján, hiszen idegbajosnak, gethes állatnak és elég tramplisnak nevezi.

Simone de Beauvoir sem találhatta volna el jobban: A feleség csak mosolyog, ahogy egy rendes nőhöz illik. Alárendelt személyiség.

Kicsit kedvesebb megközelítés: Az asszony hátul, a háttérben marad, mondhatni egy mentsvár.

Parti Nagy Lajos-féle magasságok: Wladimir felesége visszamosolygással jelezte, hogy nem értette, de mégis hallotta.

Végül egy finomat érzékeltetett antifeminista ellenes feminista kritikai észrevétel (de naaagyon burkolt!):
Nem sokkal később rájön, és önszántából tudatosul azzal, hogy egy állattal foglalkozni kell vagy különben elvadul. Wladimir ezt tapasztalat alapján is mondhatta és a feleségéből kiindulva jött rá erre.

Hát, erre csak azt tudom mondani, hogy láttyátuk feleim szümtükkel mik fogymuk. Isa, pur. 

Mit mondhatnék...

... ma kaptam egy üveg friss (lépes) mézet az egyik fiútól a kilencedikes csoportból. (Akác.) Megkérdeztem, mi ez, Petike, azt mondja, hogy hát tanárnő, csak úgy. Szerintem talán kicsit rajong értem, átkerült félévkor egy másik csoportból, és rögtön 2,00-t javított kábé, mert nekem tanul, hát így.
Írt egy tizenegyedikes, hogy kurvajó a Vörösmarty-vers, amit említettem ma, felírta a szobája falára a hatodik versszakot, de amit utána ajánlottam, a még jobb. Kérdeztem, hogyhogy nem emlékszik erre dicső emlékű előző tanárától, akitől félévkor átvettem őket (és aki miatt egy hónapig az utálattal küszködtem), holott ez kötelező anyag.
Aztán a fél délutánt egy végzősömmel cseteltem végig, aki komoly konfliktusba keveredett a családjával (immár nyíltan) saját maga miatt, elhangzottak otthon mindenféle csúnya mondatok, és istenem, de nehéz is boldogulni a világban, még ha az embert fel is készítik, ahogy én próbálom őt (és azt mondta, nem is rosszul, de tudja a fene).
Mondhatnám, hogy ezek összességében mind jók, és hogy végső soron jó a világ meg jó az élet, de nem az, mert a nap végére olyan méltatlanul és mérhetetlenül szomorú az egész, és a legszomorúbb az, hogy én mekkora balfasz vagyok.
Magyarázat nincs.

Wit

A Wit című darabot Margaret Edson amerikai drámaíró írta 1999-ben, Pulitzer-díjat is kapott érte. A címlapon a szóban az i-t egy pontosvessző jeleníti meg (W;t), majd később szó lesz róla, hogy miért. (A megfilmesített verzió címe egyébként Fekete angyal, ami teljes melléfogás, erről szintén írok később.) Magyar fordítása a darabnak nincs, komolyan megfordult a fejemben, hogy megcsinálom, de ahhoz időmilliomosnak kellene lennem.

Az alábbiakban egy meglehetősen leegyszerűsített, semmiképpen sem tudományos igényű fejtegetés következik, mert ezt a szöveget (és a filmet) sikerült fogyasztó olvasó módjára teljességgel szubjektíven érteni. És valahol egyébként erről is szól a darab szerintem: hogy tökre nem ciki az, ha így olvasunk, értünk, fogadunk be bármit is. Még ha mondjuk a szakma kötelez is.

A főszereplő (nagyrészt egyszemélyes a darab) Vivian Bearing, egyetemi professzor, a 17. század (jelesül John Donne) kutatója, aki megtudja orvosától, hogy előrehaladott petefészekrákja van. Aláveti magát egy kísérleti kezelésnek, ami végül nem jár sikerrel, és végül meghal. Ez a felszíni cselekmény azonban nem a lényeg, mert ami fontos, az Vivian folyamatos önanalízise, amit a halálközeli állapota idéz elő. (Egy hallgató mondta az órán -- teljesen helytálló -- hogy a betegség elfogadásának, feldolgozásának, stb. pszichológiája felől is olvasható a történet, ez azonban számomra most másodlagos.) Az önanalízis részben régebbi emlékek felidézésével történik, részben a kórházi állapot megélésével, megértésével.

Az emlékekből megtudjuk például, hogy Vivian eminens diák volt, és megismerünk egy esetet, amikor A. M. Ashford, a tanára helyteleníti az egyik dolgozatát, amelyben Bearing John Donne verseinek -- szerinte -- nem megfelelő kiadását használja. A vers a Szent Szonettek 10. darabja, a halálról szól. Az utolsó sor központozásán folyik a vita, amely Vivian szerint:

And death shall be no more; Death, thou shalt die! (pontosvessző, vessző, felkiáltójel)

Ashford verziója viszont:

And death shall be no more, Death thou shalt die. (egyetlen vessző, pont)

Bearing büszke a kutatómunkájára, Ashford szerint viszont a metafizikus költészetben igenis fontos a központozás, és aki ennek nem tulajdonít nagy jelentőséget, olvasson modern regényt vagy Shakespeare-t. A vers egyébként a halállal való szembenézésről szól, az első sorban ("Halál, ne kérkedj") a megszemélyesítés egyrészt felidézi a középkori haláltánc hagyományt is, másrészt a halál nem

örökkévalóként/álomként/átmeneti állapotként való értelmezése teret ad persze a vallásos olvasatnak is. Donne az 1620-as évektől betegeskedett, de betegsége alatt sok meditatív költeményt és más verset írt, többek között ezt a fentit. Külön érdekesség, hogy pár hónappal a halála előtt megcsináltatta portréját, ami őt ábrázolja, amint a feltámadáskor visszatér. A portrét mementóként az ágya fölé akasztotta. A kép és a Donne-vers együttes olvasása egyébként sokféle érdekes értelmezési lehetőséget felvet (nem fogom megtenni, nem tudok semmit Donne-ról), és még izgalmasabb őket összeolvasni az Edson-darabbal.

Ashford professzor tehát azért ellenzi a szonett sorának pontosvesszős és felkiáltójeles változatát, mert szerinte ez túlságosan erős (és színpadias) különbségtétel a halál és az örökkévalóság között. A vessző viszont csak leheletnyi különbséget tesz a kettő közé, a halál olyan, mint egy vessző, egy pillanatnyi szünet. Nincs éles distinkció tehát, nincsenek bináris oppozíciók, úgymint élet-halál, jelen-múlt, stb. Ezután a további kutatás helyett kiküldi Vivant a napsütésre, a szabadba, de ő végül visszamegy a könyvtárba, hogy folytassa a munkát.

És itt jön a képbe a wit fogalma (fontos terminus Donne költészetének megközelítésénél is), amit magyarul nagyon nehezen lehet meghatározni. Alapjelentése 'intellektus', 'éles eszűség', az észlelés és a megértés kiváló képessége, de a szó utal a kifejezésmódra is, azaz a wit egyben a nyelv használatának különleges képessége; paradoxonok, ellentétek, hasonlatok, irónia (stb.) kreatív használata. Azaz a wit a formára (is) vonatkozik, nemcsak a tartalomra, ha jól értem, önmagában is -- a mögöttes kontentet nem feltétlenül figyelembe véve -- művészeti és filozófiai attitűd. Közvetve azt is jelenti, hogy a hétköznapi tapasztalatainkat hogyan tudjuk szavakba önteni, ezáltal megérteni és megértetni. Erre vonatkozik Ashford kifogása, de a dolgot egyben el is idegenítené tanítványától, hiszen irodalmat/filológiát magyaráz, aztán kiküldi a fűre napozni.

Viviannek ez nem megy, és erre szép lassan maga is rájön, ahogy visszatekint az életére. Úgy tűnik, a karrierjében és a magánéletében is szigorúan szétválasztja a személyest és a professzionálist oly módon, hogy a személyes szinte nem is létezik. Az egész életét próbálja a(z általa valahogy értelmezett) wit elve mentén megélni, mindenben a rációt, a hideg logikát látja. A betegségében is. A hírét higgadtan fogadja, beleegyezik a kísérleti kezelésbe, az orvosokhoz és a kórházhoz is a nyelven keresztül viszonyul (hiszen a kezelőorvosa és ő is professzorok). Úgy gondolja, ha megérti az orvosi terminológiát (és filológusként elég jól megérti), megérti a helyzetet és az állapotát is, és ez pont elég. Ami leképezhető a nyelv által, az tehát befogadható, megérthető, és tiszta sor. A betegség megmagyarázása által a halál is megmagyarázható és megérthető, ergo elfogadható. Ily módon eleinte ugyanazt az álláspontot képviseli, amit a (szintén a tudományt képviselő) orvosok, akiről az ápolónő azt mondja, ők "életet mentenek" bármi áron. Szigorúan tudományos alapon.

Igen ám, csakhogy Vivian nem számol azzal a mérhetetlen szenvedéssel, fájdalommal és rosszulléttel, amivel szembesülnie kell. A fájdalom ugyanis egy szinten már megfogalmazhatatlan, a nyelven túli.Kezdi tehát elveszíteni a kontrollt, amihez az is hozzájárul, hogy ezen a terepen ő nem elemző elme, hanem strukturálisan elemzett (anatómiai) tárgy (pont úgy, ahogy számára a versek), és erre is fokozatosan kell rájönnie. Kezdetben ironikusan, professzori fölénnyel figyeli a medikushallgatókat, akik a testét vizsgálják, később pedig már hisztérikusan tiltakozik a tesztek ellen. Emellett a professzionális/szakmai viszonyok helyett a valódi emberi kapcsolatokat kezdi hiányolni, valami olyasmit, ami addig soha nem érdekelte. Irodalom/tudomány és élet/halál kezd tehát szétválni, ahogy a halál metafizikus és fizikális megtapasztalása is. Vivan egyrészt rájön, hogy a halál(félelem) és a szenvedés valódi. Ezzel együtt pedig kezdi elveszíteni a konkrét érdeklődését a kutatás(i téma) iránt, és kezdi hétköznapi emberként megélni a helyzetét. Ennek legmarkánsabb jelenete, amikor az utolsó jelenetben Ashford professzor meglátogatja, és Donne-t szeretne olvasni neki. Vivian viszont nem akar Donne-t hallani, és Margaret Wise Brown The Runnaway Bunny című mesés történetére alszik el végül örökre. A mese a szökni vágyó nyulacskáról szól, akit a mamája biztosít arról, hogy bárhová is rejtőzik, ő mindig meg fogja találni. Ashford csodálkozva fedezi fel, hogy a nyulacska akár a lélek ('witty') allegóriája is lehetne, ami hiába próbál rejtőzködni Isten elől, ő mindig látja.

Mikor Vivian meghal, az orvosai (egy téves riasztás okán) megpróbálják újraéleszteni, mert nem tudnak róla, hogy erről korábban lemondott (ami szintén egyébként a személyiségfejlődésének egy fontos fázisa). A darabban ezután lemeztelenedve a fény felé sétál (vö. örökkévalóság), a filmben viszont Vivian hangján (Emma Thompson) a Donne-verset halljuk, a hangsúlyt mintegy ironikusan a vesszőre téve. Ez a jelenet képileg is nagyon szépen összevág a fenti (ikonografikus) Donne-féle halálértelmezéssel.

Hosszasan lehetne még ecsetelni, hogy mi mindenről szól a W;t: 1) annak a belátásáról, hogy nem minden körülményt és helyzetet kontrollálhatunk az életünkben 2) a pusztán intellektuálisan és a 'valóban' megélt élet minőségi különbségéről 3) bizonyos dolgok definiálásának a lehetetlenségéről 4) a határokról 5) a rosszul értelmezett witről. 6) stb. Mindegyik megközelítés érvényes -- a feminista olvasatot még csak szóba se hoztam -- és nem is feltétlenül kell választanunk.