Ezt a fenti mondatot június 22-én írtam le, aztán itt is maradt magányosan, örökre.
Azóta majdnem egy hónap telt el, és én nem írtam semmit. Pedig sok mindent el szerettem volna mesélni kezdve a Határtalanul pályázathoz kapcsolódó utazásomról, amit másodfokú égési sebekkel jártam végig június második hetében (leforráztam magam ugyanis, az eseményeket csak a Facebookon volt erőm megörökíteni), majd a pár napos szóbeli érettségikről, meg az előtte zajló emelt érettségikről, a kiábrándító tanévzárásról, stb.
Mindez elmaradt, többek közt azért, mert úgy éreztem, mintha minimum két év fáradtsága zuhant volna rám június utolsó hetére. Többeknél olvastam erről egyébként; mármint arról, hogy a kovid első hulláma óta csak tartottuk, tartottuk magunkat, aztán egyszer csak ez van.
Nem részletezném a dolgot, mindenesetre ami nekem a legzavaróbb, legnagyobb stresszforrás, hogy gyakorlatilag megszűnt a magánéletem. Ennek sok oka van, és ezek közül csak az egyik az, hogy a munkaidő és a munkán kívül töltött idő egyre inkább (sokaknál) összemosódik, az "itthon dolgozás", főleg, ha kis lakásban élsz, megszünteti a szeparált időt és teret. Sokkal súlyosabban és sokkal régebb óta érint ez, mint gondoltam volna, és ezzel kellene valamit kezdeni, mert olyan mély, nehéz hiányérzetem van, hogy már nem is látok le az aljára.
Mondhatnánk, vélhetnénk, hogy nemsokára jobb lesz, de hát nem. Tök fölösleges kitérnem a közéleti/politikai helyzetre (talán majd később), azt úgyis mindenki olvassa/látja, mindenesetre a dolgok nem olyan irányba mutatnak, hogy kevesebbet kell dolgozni és szépen hátra lehet dőlni. Ugyanis bár nem vagyok egy nagy válságkezelő, sem pedig szakértő, azt világosan látom, hogy a jelen felállásban egyetlen megoldás van: többet kell dolgozni. Ezt pedig legfeljebb azzal tudom finomítani, hogy (amennyiben megtehetem) olyan munkákat vállalok el, amik jobban, és főleg időben fizetnek.
Azon kívül, hogy lekapcsolom a villanyt, én erre jutottam. És arra, hogy megpróbálok vigyázni magamra.
Jobb pillanatot egyébként nem is választhattam volna, hogy úgy döntsek, innentől antialkoholista leszek (irónia ON). Az sokat segített, hogy így, a második szabadságos hetem végére már van némi tapasztalatom a hazai fesztiválárakról (strandon még nem voltam), és nincsenek örömteli benyomásaim. Oké, mondjuk eddig is a low-budget műfajokat kedveltem, de arra mondjuk álmomban sem gondoltam volna, hogy a veszprémi boros rendezvényen annyiba kerül egy deci bor (!), amennyit én (kis túlzással) még egy üvegre sem adok ki. Hát, hiába, amióta utoljára mulatni voltunk, kicsit felmentek az árak.
Na, úgyhogy jórészt itthon tengetem a mindennapjaimat, legalább eleget alszom, és néhány trópusi éjszakát leszámítva most még a klíma is oké. Elkezdtem bepótolni a lemaradásaimat: operát nézek, megvolt végre a Pieces of a Woman is, amit már régóta terveztem, a Shakespeare-referenciák miatt a Tizenegyes állomást olvasom (ami amúgy elég szar szerintem). Elkezdtem dolgozgatni is. Belefogtam örök nyári programomba, a fogyókúrába, és tervezem önállóan újracsinálni a mindfulness programot is, amit a télen egyszer már (bár kissé döcögősen, de) megtanultam. Írtam egy cikket az 1749-nek.
Az a tervem, hogy visszaintegrálom magam a hazai tudományos életbe, és amúgy mindent lesz*rok, ami káros. Közben fogadásokat kötök magammal, hogy melyik (nem) fog sikerülni.
