Én, K. I.

Mivel a blog spamszűrője rosszalkodik, ezért belenéztem kicsit. Amit kerestem, az nem volt meg, találtam viszont ezt a kommentet egy 2010-es bejegyzéshez.
Nem szándékosan moderáltam, a név pedig azért van benne, mert a kedves kommentelő beleírta.

Kedves Rendező Úr!
Kedves Imre!
Tegnap már majdnem sikerült beszélgetnem Önnel,de nem akartam hogy a kocsiúton valami elsodorjon bennünket, a Deák-tér felé fél úton. Csak köszöntem és mentem tovább. Még nem említettem, Szalkai Éva vagyok, természetesen jobboldali szavazó. Rendszeres nézője és rajongója a műsorainak az ECHO Tv-ben. Az egyik műsorral kapcsolatban lenne észrevételem. Úgy tűnt, a humánus véleményével egyedül maradt a szociális segély témában, leginkább, az "elegáns" modell lelkes ellenvetései kapcsán. (Hajdani gyerekkorom egyik nem éppen kellemes emléke rémlett fel egy kalauznőről.)
Jó lenne, ha a lumpen elemeket nem kevernék össze a pl. felsőfokú képesítéssel rendelkező, éveket, vagy éppen évtizedeket ledolgozó emberekkel, mert ők sem találnak munkát, remélhetőleg, csak egyelőre.(Nem mindenki modell, még akkor sem, ha esetleg szebbek és fiatalabbak is! Lehet menni közmunkára, teljes értékű munkáért negyedannyi fizetésért. Jó ez Így??!)
Amennyiben ideje és kedve engedi, kérem, írjon a fenti e-mail címre!
További sikereket kívánva,
tisztelettel és szeretettel: Éva

Jó, már sokszor mondták, hogy kissé demagóg vagyok, na de most hogy ebből eleve az következzen, hogy én vagyok Kerényi Imre....?! Vagy lehet, hogy tényleg én vagyok?
Akkor viszont mocskos jól kerestem ezzel. De hova lett a pénz?

FINAL exam

Életem legrosszabb érettségi időszakán vagyok túl, mondjuk ez most nagyképűen hangzik, mert ez még csak a negyedik érettségi szezon volt, amiben dolgoztam, de most aztán jött, ami a csövön kifért.

Először is 3-4-5 alkalommal ültem idiótábbnál idiótább bizottságokban, és a legnormálisabb ember, akivel találkoztam a saját kollégám volt -- rajta kívül pedig mindenféle felállás. Öreg, szenilis, megfáradt vizsgáztató, aki délután 3-kor már alszik, és nem tudja, mit beszél, idegbeteg középkorú klimaxos, nagyképű, fennhéjázó magyartanár elitgimiből (ilyenből kettő), butácska tanárnéni, behódoló seggfej csigaszerű pasi, stb. stb. Az emelt magyar vizsgán kifutólány voltam és adminisztráltam, kérdezni nem is hagytak volna, ha nem erőltetem. Az egyik angol vizsgán az elnök megpróbált szénné alázni néhány túlontúl izgulós jelöltet, miközben folyamatosan önigazolást várt. De a pálmát egyértelműen az eheti érettségi elnök vitte el, akivel életem első, négy éven keresztül végigvitt osztályát voltam kénytelen levizsgáztatni.

Magyar-történelem szakos egyébként, egy helyi gimnáziumban (mi szakközép vagyunk, ugye), ami kissé fokozottabb izgalommal töltött el eleinte, de aztán az első napon megnyugodtam, mert azt mondta, ügyesek a gyerekek (egyébként nagyrészt tényleg azok voltak). Lehet, hogy ezen a napon végig aludt, mert a második nap záróértekezletén az "ügyes gyerekek" miatt akkora lebaszást kaptam, hogy a fal adta a másikat --  megjegyzem, az elnök feladata nem más, mint a vizsga jogszerűségének biztosítása, valamint az adminisztráció -- ráadásul a tantestület harmada, valamint a főnökünk jelenlétében, aki nyilván baromira örült, hogy végre akad rajtam fogás, úgyhogy lelkesen bólogatva helyeselt.
Az elnök szerint ugyanis felülpontoztam, rossz feleletekre adtam sok pontot, közel max. pontot például egy olyan lánynak, aki ugyan mindent tudott, de ez nem érdekes, mert motyogott, idegességében néha össze-vissza zagyvált, és nem találta a szemkontaktust.
Na persze nem hagytam magam, mondtam, hogy ez a lány diszlexiás, különben meg ilyen a stílusa, kissé szétesik, ha helyzetbe kerül, és engedtessék meg, hogy ha már mindent tud, hadd ne vonjak le emiatt súlyos pontokat, főleg, ha (én is és az osztályfőnök is) simán értettem, amit mond.

A harmadik nap a záróértekezleten aztán ismét én lehettem a bokszzsák. (Elképzelem az ilyen középkorú némbereket, akik perc-emberke mivoltukkal folyton elégedetlenkedve keresik a célpontokat, majd amikor megtalálják azt -- főleg egy hasonszőrűvel karöltve -- örömmel rugdossák, mert önigazolást vélnek találni a saját illuzórikus nagyszerűségükre.) A csodálatosan korrekt jegyzőkönyvön kívül -- ami persze ilyen mondatokat tartalmazott, hogy "minden tisztelete azoké a kollégáké, akik a gimnáziumoknál sokkal kevesebb óraszámban a gyengébb képességű tanulókat kénytelenek felkészíteni a vizsgára" -- megosztotta velem módszertani tanácsait.
Szerinte például igenis minden mondat után ki kell javítani a hibákat, különben a diák úgy megy ki a teremből, hogy azt hiszi, mindent tud, és majd csodálkozik az alacsony pontszámon, amit kapott. Olyan szarvashibákat például, hogy egy költő-író hol született és hol élt, igenis kötelesség korrigálni. Na, nem megtanítani kell, de korrigálni mindenképp!
Mondtam, hogy szerintem ez egy vizsgamódszertani kérdés, én nyelvtanárként azt vallom, hogy csak az igazán komoly, félrevivő hibákat kell azonnal javítani, a többit ráérünk utólag tisztázni, mert úgy csüngnek az ember reakcióin, mint a kismajmok. Valamint úgy érzem, a legfontosabb hibákat, amik másfelé vitték volna a vizsgázót, ha úgy hagyom, javítottam.
Jó, persze lehet, hogy nincs igaza -- mondta ő -- és igazán semmi köze hozzá, de.
A főnöknek egyébként több sem kellett, csontig benyalt az elnöknek, elmondta, hogy ő mindezzel mennyire egyetért, és a közgazdász szakvizsgákon is ezt az elvet követik... majd végül a nevemben megköszönte a jó tanácsokat.

Ekkor már kicsit hánynom kellett, de még csak ezután következett az Alaptörvény díszkiadásának kiosztása, amit még muszáj volt megvárnom. A magyartanítás módszertanához kiválóan értő főnök azt mondta: "Bár ajándékot nem hoztam, hacsak nem az érettségi bizonyítvány az (...), engedjék meg, hogy jelenlegi országunk kormánya nevében (sic!) átadjam..."
És átadta az alaptörvény díszkiadását, na persze azoknak nem, akiknek esetleg valamelyik tantárgyból nem sikerült az érettségi, mert nekik, ugyebár, nem jár.

Ellenben ma, a tanévzáró értekezleten vígan kiosztotta elismerésül néhány kollégának, hogy olvasgassák, és aszerint alakítsák a kis életüket. A szelekción nem lehetett nem észrevenni a manipulációt vagy az arra való törekvést, azt, hogy le akar kötelezni és oda akar láncolni bizonyos embereket. (Egy pillanatra egyébként én is megrettentem, hogy mit kellene reagálnom, ha adni akar egy ilyet, de aztán rájöttem, hogy a félelem alaptalan.)

Szóval a hét az ostoba tyúkok tolerálásával telt, mérhetetlen energiákat vett el, néhány pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy ezek tulajdonképpen azok a szimbolikus pillanatok, amikor elmondhatom, hogy mindent megtettem, hogy néhány fiatal embernek legyen valamiféle viszonya a művészetekhez, az irodalomhoz. A hatalmi viszonyok fitogtatása miatt majdnem észre sem vett siker egyébként felemás, de biztató. Ma kaptam egy levelet az egyik diáktól, aki köszönetet mondott az elmúlt évekért, azért, hogy megszerettettem vele az irodalmat. Azt is írta, hogy nagyra tart, mint embert, és nagyra tart azért is, amit eddig az életemben elértem. (Pedig nem is tud rólam szinte semmit.)
Ebben nem az a nagy dolog, hogy körbelegyezték a hiúságomat. Ebben az a nagy dolog, hogy a bunkóság korában egy tizenéves -- az is lehet, hogy utoljára -- meg meri fogalmazni az érzéseit és a tiszteletét valaki iránt.

Közben folyton állást keresek, hogy egy jobb helyen bekkeljem ki azt a pár évet, amit még kell, addig, amíg nem jön valami igazán jó. Elhatároztam azt is, hogy amikor felmondok, nem fogok köntörfalazni, hanem elmondom, hogyan vágja maga alatt a fát egy olyan oktatási intézmény, aminek a vezetője nemcsak a munkatársakat veszi semmibe, de magasról tesz a legfontosabb "használója", a diákjai véleményére.

Hétvégi flancolás

Nem írtam meg a vizsgasztorikat, lehet, hogy már nem is fogom, viszont egy olyan exkluzív partin voltam, hogy hét nyelven beszélt. Az egyik környékbeli puccos pincészet szervezett dzsesszfesztivált, azaz hogy én azt hittem, hogy ez az lesz, de kiderült róla, hogy gyakorlatilag VIP parti damasztabrosszal meg majdnem frakkos pincérekkel (de azért azt nem).

Először kóvályogtunk kicsit, mert ezé a palié a fél kisváros, na de persze, hogy a birtokra, A Birtokra kellett kimenni, ami kb. úgy néz ki, mint egy toszkán pince, csak éppen nem Itália, hanem. De pont egy olyan iszony hosszú betonúton kell besétálni a kertig, mint a filmekben, pont egy olyan kovácsolt vaskapun kell átmenni, és pont egy olyan fehér esküvői sátor volt, mint az ilyen borozós-romantikus filmekben.
Hát, én nagyon zavarban voltam, az első öt percben csak a kezeimet tördeltem, hogy nem kellett volna idejönni, és egyáltalán, hova a fenébe üljön itt a pórnép, mert hogy a színpadhoz legközelebb eső tízfős körasztalok az arisztokratáknak voltak fenntartva, akik vacsorás-naplementés jegyet vettek (30 ruppó).
Nekünk csak koncertjegyünk volt az öt koncertre, de mondták, azért üljünk le nyugodtan, sőt, még welcome drinket is kaptunk magától a tulaj fiától (mint később kiderült). A legolcsóbb palackos bor 2000 volt, a zsíros kenyér meg 500, a zene viszont szuper. Babos, Hot Jazz Band, Vukán, Váczi Eszter (nem a Szörppel!), Wolf Kati (nem az Eurovízióval! na jó, azt se lehetett persze kihagyni).
Egy kis idő elteltével azért már tudtam röhögni is a már eleve részegen érkező szlovákiai magyar baráti társaságon (kivéve, amikor az egyik csávó beleesett az asztalunkba), meg egészen emberi formát öltött az a másfél méteres sugarú kör, ahol ültünk, mert mindenki más is csóró volt.

Úgyhogy a második napon már rutinosan bepakoltuk a pogácsát meg az ásványvizet, sőt, a titkos laposüvegbe egy kis fütyülőst is, hadd szóljon. Tulajdonképpen úgy döntöttem, nem miattunk fog csődbe menni ez a drága borászember sem. (A bora egyébként vitathatatlanul szuper.) És mindezek után már valóban nagyon szórakoztató volt végignézni, hogy mulatnak a gazdagok, amikor nincs jobb dolguk.

Zenei szempontból annyit tudnék mondani, hogy mindenki pazar volt, még Wolf Kati is különösen szuperül énekel, pedig a kísérőzenekarnak -- ahol állítólag kezdett, és akik a megérkezéséig egyedül tolták a haknit -- még a nevét se tudtam megjegyezni. Ez volt az a műsorszám, amit színvonalas esküvői zenekarokhoz társítok (ABBA, Aretha Franklin, Kool and the Gang-számok, stb.), gondolom, a koncepció szerint szombat éjfélre (a második nap végén) már mindenki kellően részeg lesz ahhoz, hogy nívós gagyira ropja. Sajnáltam egyébként szegény Wolfot, mert ő volt az egyetlen, aki jött és ment (gondolom hakniból hakniba), és ki sem élvezte azt a többi zenekarnak járó luxust, amit a háromfogásos vacsora meg a korlátlan borfogyasztás jelentett.
Úgyhogy részvétből kifelé menet kicsit meg is simogattuk, hogy mennyire jó volt (és ez tényleg igaz is).
Így történt, hogy megint kedvet kaptam a magyar dzsesszhez is, főleg Baboshoz meg Vukánhoz, úgyhogy egyrészt előásom a cédéket, másrészt meg beszerzek újakat.
Tetszett még a foxi, aki letelepedett a mellettem lévő székre, és aludni próbált, meg rosszallóan csóválta a fejét, hogy milyen hangos a zene.

(Volt még POSZT is ezen a héten, de az vacak volt és drága is, ki sem mentem, csak a Zsolnayba, oda is csak azért, mert eladtam a lelkem, és cikket kell írnom. Kettőt. Úgyhogy nagyjából elmaradt a celeb hunt, de erről azért még lehet, hogy írok.)

Vizsga

Miközben A virágos katonát böngészem (bevallom, sosem olvastam) meg Ottlikot hallgatom audiókönyv formájában, azon gondolkodom, veszi-e bárki is a fáradságot vizsgáztatóként (rajtam kívül), hogy utánanézzen olyan témaköröknek, amikben annyira nincs otthon. Vagy amit már elfelejtett. Vagy amit utál.

Mert hogy a tétel összeállítóinak egyrészt gőzük sincs a kreativitásról, újítási szellem sincs bennük túl sok. Ha az az elv, hogy ragaszkodjunk a középiskolai tananyaghoz, akkor valakik nagyon ügyesek, hogy jut idejük mondjuk Gion Nándorra. Ha viszont az, hogy tanúbizonyságot szerezzünk a vizsgázó tájékozottságáról, naprakész ismereteiről meg irodalmi tudásáról, akkor igazán láthatnának tovább az orruknál meg a jól bevált paneleknél.

Ahogy a bizottságot elnéztem, nyilván senkiről nem fog olyasmi kiderülni, hogy esetleg nincs képben annyira a Puszták népével kapcsolatban vagy hogy nem a kedvenc költője Kányádi Sándor. Sőt, fellengzősen pislognak majd, ha -- pechükre -- a vizsgázó olyan tételt húz, amiről ők sincsenek annyira meggyőződve.
Ezt az anomáliát egyébként a hivatal az idén úgy igyekszik kiküszöböltetni, hogy vastaggal kiemelve kaptuk ukázként azt, hogy a vizsgázót nem szabad faggatni. Legfeljebb ha megakad vagy nagy hülyeségeket mond. Mondjuk nem tudom, akkor miért kell ún. kérdező tanár. Ráadásul gyanítom, emögé remekül el lehet majd bújni félig tudatlan kérdezőként is. Igen, tudatlan, de legalább is tájékozatlan, mármint legalábbis ami azt a szempontot illeti -- idén szintén írásos ukáz, nem szó szerint idézem -- hogy az objektív, tényszerű tudást kell nézni, nem pedig az emberi-kreatív-egyéniség-személyiségbeli jegyeket vagy az információk megfelelő alkalmazását. Lexikalizálódunk, hála Rózsáéknak.
Persze hülyeség ilyeneket mondani, hiszen az egyeztető értekezleten világosan kiderült, hogy csak én vagyok olyan bátor az egész városban, hogy benyomuljak egy belterjes középkorú társaságba, akik, ha máshonnan nem is, már mindent tudnak az (urambocsá') előző évek feleleteiből vagy Kötelezők Röviden örökbecsű sorozatból.

Kíváncsian várom, van-e valami objektív megoldókulcs, amiben benne foglaltatik az a tudásminimum, amit majd elvárnak ezek a nőcik (vagy amit el kell, hogy várjunk), a tételbontás csak aznap reggel lesz. (Angolos bizottsági tagoktól hallottam, hogy korábbi években volt egyszer egy olyan szó, amit sem a vizsgázó, sem a háromtagú bizottság nem tudott lefordítani...)

Én mindenesetre frissítek és készülök, tán többet is, mint némelyik delikvens. Lehet példát venni rólam.

Teljes (meg)hasonulás(ok)

Végül is csak kicsit hasonultam meg, amikor ma azt láttam (magamat nézve), ahogy fapofával dekorálom a trianoni faliújságot a Nemzeti Összetartozás Napjára. Az egy dolog, hogy én rendelkezem a legkevesebb szépérzékkel a munkaközösségben (már ami a dekorálást, nem mondjuk a szép... hmmm... izét illeti), de hogy pont én, na, ez még nekem is sok volt.

Lelkiismereti okokból nem kértem egyébként segítséget, mondjuk amúgy kaptam, szépen meg is állapítható, mit ragasztgattam én, és mit mások; de legalább szépen kifejezi az undoromat ez a faliújság. Ha másként kell mondani, akkor a celluxpacák a hazaszeretetem és a nemzeti öntudatom toldozott-foldozottságát jelképezik.

Az üresen maradt jobb oldalon, gondoltam, hogy hagyok helyet nemzeti öntudatú graffitiknek. Miután kész lett a kompozíció (nem nagy dolog, egy felirat meg egy csonka Magyarország öklökkel, nem én választottam), arra is gondoltam, hogy leöntöm az egészet vörös festékkel.

Utána tüntetőleg nem hagytuk el a tanárit, hogy irredenta dalokat énekeljünk, sem azért, hogy kötelet húzzunk. Attól azért felfordult a gyomrom, amikor a pártképviselő kolléga (mellesleg volt polgármesterjelölt), aki a büdös életben egyetlen iskolai rendezvényen nem vett még részt szerintem, kedélyeskedve megállt e faliújság előtt, hogy kifejezze a gyönyörködését.

Ezek után már csak egy kicsiny zavart okozott, amikor délután, az emelt szintű érettségi bizottság gyűlésén a "mint azt már tapasztalt vizsgáztatóként bizonyára mindannyian tudjátok" monológözöne után feltettem egy darab tapasztalatlan, ámde praktikus kérdést, fél percig hallgattak a t. kollégák, mire odáig leereszkedtek, hogy válaszoljanak nekem. (Akkor is az a nő válaszolt, aki, mint kiderült, annak a diákomnak az anyja, akit év végén is megbuktatok mind irodalomból, mind nyelvtanból.)
Ó, bírom ezeket a magyartanárokat, akiknek az a karriercsúcs és a tápláléklánc teteje, hogy emelt szinten érettségiztetnek, pedig hát te jó ég, ez a szakmai minimum szerintem. Innen csak lefelé mentünk az évek során.
De hát mindeninek a maga szemétdombja, ugyebár.