Mérleg

Na, nem úgy.

De úgy is lehetne persze, csak ahhoz most nincs kedvem.

Az előző bejegyzésben arról írtam, hogy sok csalódás ért mostanában. Ezek a szabadság eljövetelével, bekövetkeztével persze nem semmisültek meg, de most mindenesetre kevesebbet gondolok rájuk. Azért lesz majd, amiről külön szeretnék írni (pl. a célnyelvi utazásokról, ami elég hülye kifejezés, de a mi iskolánkban ezt használják), van, amiről meg már annyit írtam a facebookon, hogy nincs kedvem külön bejegyzést szentelni neki, pedig lehet, hogy kellene.

Az utolsó pár hét elég fárasztó volt, az ünnepi hangulat is nehezen jött, az ajándékozás/ajándékvásárlás sem különösebben érdekelt. Amúgy sem vagyok nagy köszöntős, aki ír, annak válaszolok (lehet persze, hogy napok múlva), de ennyi. Idén az utazgatást is skippeltem, gondoltam, aki akar, az jöjjön (persze nem jön senki), és látogasson meg, miközben itthon pihengetek.

Jó kedvem is mérsékelten volt, amit nehezményeztek is pl. a munkahelyemen, ahol ezek szerint 2,5 sem sikerült észrevenni milyen is vagyok: alapvetően hallgatag, figyelős, kevés beszédű. Amúgy pedig jó fej. És igen, boldog is. Persze nem dicsekszem soha semmivel, nem fecsegek a magánéletemről, és nem készítek szeretetcsomagocskákat a kollégák asztalára. Inkább természetesen viselkedem, mert ez mégis csak egy munkahely elsősorban, nem?

Nem szervezek a kollégáknak karácsonyi bulit a két ünnep közé, és nem is megyek el egyetlen ilyenre sem, mert egész eddig velük voltam napi sok órában. Nem írok december 24-én boldog karácsonyos üzit a szülőknek (!), mert egyszerűen nem jut ilyesmi eszembe.

Az internetet sem nagyon nyitom ki, a telefonomat a táskámban felejtem órákra, van, hogy napokra.

Tök jó itthon egyébként, az Aldi karácsonyi receptjei közül csináltam meg néhány frankó kaját, na nem azért, mert muszáj volt, hanem mert ehhez volt kedvem. Végre kiolvastam az Üvöltő szeleket (amit már vettünk órán, de van egy ilyen mániám, hogy végigolvasom akkor is, ha már nem kell), és már elkezdtem házikat javítani. Nézem a Harry Pottert, az ötödik rész következik. Teljesítettem a goodreads read 50 books a year challenge-ét. (Évem könyvekben.)

Meg közben azért azon gondolkodom, miért használják ki az emberek mások jóindulatát, kedvességét. Hogy miért kell elcseszni azzal, hogy esetleg többet akarunk, mint ami egy helyzetben adott, mint amit egy adott szituból ki lehet hozni. Hogy nem örülünk annak, amit kapunk, nem becsüljük a figyelmet, a segítséget, az adományt. Hogy a kicsinyes játszmák miért is mérgezik meg a mindennapi kommunikációt.

Tudom a választ persze.

Nyilván mindenki csak úgy tud kapcsolatot teremteni és fenntartani másokkal, ahogy az a személyiségéből fakad. Ma már valamiféle romantikus elképzelés az, hogy mások kedvéért megváltozzunk, feladjunk magunkból, idomuljunk, módosítsunk, korrigáljunk és alkalmazkodjunk.

Ahhoz én meg már túl öreg vagyok, hogy mindig én csináljam. És csináltam már eleget.

Most már egyre inkább csak azért, akiért tényleg érdemes, de még akkor is az van, hogy más boldogtalanságát csak a más tudja megoldani.  

Van pont elég ok más miatt szomorkodni, az ilyen csalódások miatt ti se tegyétek.

Boldog karácsonyt a blog mind az öt olvasójának. A karácsonyból van még pár óra, itt van egy kis Bach, egy egész playlist, hallgassátok békével.

Annyi...

... csalódás ér mostanában, hogy nincs is kedvem írni. Lelkes és humoros mondanivalóm nincs, nyavalyogni meg nem akarok.

Egyrészt kiábrándítanak a közéleti történések, a túl sok halálhír, másrészt az iskolában is állandósult a sikertelenség érzése. 

Nem tudom, az idén valahogy minden csoportom és osztályom idióta. 

A kilencedikeseknek persze egyelőre adok felmentést, hiszen #kicsik és #hülyék, de azért tegnap például kizavartam két lányt az órámról.

Tudom, tudom, hogy ők ezt viccnek szánják, és azt is tudom, hogy a kontroll egyszerűen nem működik még. Hiszen soha nem szól rájuk senki.

Én pedig (lássuk be) jó fej vagyok. 

Azért vagyok jó fej, mert hiszek a humor erejében. Amikor meglátom év elején az ijedt kis fejüket, viccelődni kezdek. Aztán végül ez lesz belőle. Órai verekedések -- poénból. Bekiabálások, "mindent én akarok mondani", "de én tudom", "miért nem engem tetszett szólítani" és "ajj", és akkor én elfáradok öt perc alatt. És egy nyolc perces bemelegítésből 45 perc lesz.

Aztán ott vannak a dühös kamaszok is, akik nem rám dühösek, de a nyolcadik órában velem ordibálnak, mert nem tudják és nem is akarják kontrollálni a mérgüket. Én pedig a morfémák közepette próbálok higgadt maradni, kezelni a "faszom", "kurva életbe" és hasonlókat (ehhez persze fenyegetőzni is kell), majd ott marasztalom, és higgadtan elmagyarázom, hogy nem velem kell ordibálni, a simogató kézbe ne harapjunk, hogy az emberek tényleg "faszok", de nem mindenki. És hogy egyszer fel kell majd nőni. 

Minden rémes gyerekkor véget ér egyszer.

Aztán ottmaradok még, és inkább kijavítok pár morfémás dolgozatot, hogy ne bőgjem el magam. Nem is tudom, miért, hogy a dühtől, a sajnálattól, a fáradtságtól vagy a tehetetlenségtől. Vagy attól, hogy olyan értelmetlennek tűnik minden.

Az is, ahogy próbálok érdeklődést csiholni a nagyobbakból, de nem jutunk túl az alváson és az evésen. (Vö. "Mégis mivel lehetne téged motiválni? Mi érdekel?" "Hát, szeretem a rántott húst meg a krumplipürét.") 

Különben most igazságtalan vagyok picit, mert az egyik lány bevallotta, hogy felolvasta az anyukájának Arany János: Kertben c. versét, mert ez neki annyira tetszett órán. ("Rákényszerítettem anyukámra, hogy végighallgassa, amíg felolvasom...") 

Azért egyébként ez egy kurva jó vers. 

Maximálisan osztom, ahogy az emberekről vélekedik. 

Mellesleg elkezdtem pénzt gyűjteni, hogy kb. 15 év múlva elköltözhessek egy világvégi tanyára. Csak a kecskék, birkák, kutyák, macskák és mi.

Nem viccelek.