traveller

Teljesen azt gondoltam, hogy a tanév effektív végeztével sokkal lazább lesz a menetrend, sokkal több időm lesz rendezni a dolgokat, lélekben felkészülni, szisztematizálni, akklimatizálódni, szintetizálni meg a többi. De nem így lett, tudhattam volna, hogy a tanév lezárása csak egy újabb ürügy lesz arra, hogy más munkaszerű dolgokra még több időm legyen. Hiába vagyok talpraesett és individualista, ha az Intézmény lenyel keresztben.

Persze szép, abszurd ezt így mind az Intézményre fogni, amikor tulajdonképpen mindig magamnak keresem a bajt, ott segítek, ahol úgy érzem, elfér a segítség, úgyhogy vizsgáztató időszakban például kifejezetten értékes embernek/munkaerőnek számítok, mert tehermentesítem nálam túlterheltebb kollégáimat. Menthetetlen fajta vagyok. Még az is csak itthon bosszant, hogy engem persze nem tehermentesít senki. Vagy legalábbis sokkal ritkábban. Pályatársaim ezért hát előszeretettel basztatnak bírálnak azzal, hogy meg kellene tanulnom az élet csínját-bínját, például hogy le kell szarni nem kell azzal foglalkozni, hogy ki hogyan döglik meg, valamint hogy nincs is jobb, mint egy közös munka utáni jótékony bebaszás ellazulás, ahol megünnepeljük, hogy megint milyen sokat dolgoztunk.

Mondom, javíthatatlan fajta vagyok, ami azt jelenti, hogy valójában, az igazat megvallva kajakra nem érdekel, ki mit tesz és ki mit nem tesz értem (vagy legalábbis bizonyos szempontból nem); azt, hogy én mit teszek, valamiféle belső mérce diktálja. Egyesek szerint ezért is vagyok állatbarát. És ezért nem fogok sokáig élni. Valamint ezért vagyok állandó céltáblája mindenféle humorosnak szánt, de egyébként fölösleges megjegyzésnek, hogy "még meg kellene tanulnom, miről szól az élet" meg hasonló baromságok.

Mindegy, majd csak kiheverem ezt is. Mármint, hogy nem tudom eléggé, hogy mi az élet meg hogy hogy kell azt csinálni.
Az egészben csak az bosszant kissé, hogy hiába próbálok andantéba átmenni, még mindig allegro vagyok, pedig alapvetően belső igényem lenne most andantéban lenni.

Az elmúlt hetekben a szabadidőmben sokat utaztam, vezettem (az legalább kikapcsol, mondtam már). Igazán, egy szavam sem lehet. A dolgok, úgy tűnik, rendben vannak. Az "élethez nem értésem" mögött azért nagy bölcsesség lakozik.
Meglátogattuk végre a nagyit, aki nyolcvan fölött van már, de komolyan mondom, az országimázs központ fejévé tenném, mert rálátásban és toleranciában ráver a nemzet háromnegyedére. Sőt (!), bőven ráver hívő katolikus testvéreire is, pedig ő aztán katolikus, minden egyes vasárnap, még az átkosban is, elment és elmegy a templomba. Sok családi titkot tudnak azok a templomok. Még külföldön is mindig elmegy, egyszer Szicíliában majdnem el is veszett, mert alig talált vissza a szállodába. A nagyi az élő mementója annak, hogy létezik liberális katolikus, még ha öreg is, és ezer évig házas. Ezt jól vésse az eszébe mindenki.
Egyébként a nagyi nem velem beszélgetett, mert én már ismerek minden családi történetet oda meg vissza...

Ma egyébként véletlenül pont itthon vagyok, mert elszöktem a kétnapos tantestületi kirándulásról. Sajtos makarónit főzök, mert hamarosan már úgysem én főzöm, és a Diócicát ajnározom, aki, mintha tudna valamit, két hete egyfolytában a seggemben nyomomban van. A fejemen alszik, és nem ereszt ki a látóteréből.

Így telnek a napok. Alig várom, hogy menjek és más legyen, de szeretném, ha a dolog lényege ugyanilyen maradna. És meg fogom tudni oldani, egészen biztosan, csak hadd aludjam már egyszer ki magam.

Proli büszkeség

Családi elszármazottak tértek haza egy hétre Hollandiából, másfél évvel ezelőtt mentek ki. Az egészségügyi rendszerben dolgoztak, közalkalmazotti viszonylatban nagyon is jól kerestek, de kevesellték, jelentkeztek hát egy programra, koliban laktak egy évig, hollandul tanultak, két tinédzsert hagytak hátra itthon. Most már dolgoznak - idősek otthonában gondoznak öntudatlan, félig öntudatlan vagy ép szellemű, jómódú holland öregeket. Sokat keresnek. Új életükben van már plazmatévé, dvd, lakást bérelnek, miegymás. Azt mondják, minden nagyon jó, most is így döntenének. Bár kellemetlenek a kiszolgáltatott helyzetek, mint pl. amikor nem tudják a helyi adóhivatalban angolul intézni az adóügyeiket - vagy ha tudnák is, nem értik a rendszert. A gyerekeket nem viszik ki magukkal, az egyik, az idősebb nem is menne, már 18 éves, a másik viszont középiskolai évei elején, bentlakásosba jár, sokat lóg, problémás. Ha hazajönnek és meglátogatják, nem köszön nekik.
A pár férfi tagjának az arca kissé meggyötörtnek tűnik, a gesztusai megváltoztak, eltűnt belőle a gőg, a felsőbbrendűség, a nacionalizmus is. Mindent többször megköszön, halk a szava, keveset beszél. Kérlelve kér, szabadkozik.
Épp ma hallom azt is, hogy az ex nőkolléga, aki felmondott május 1-től (közgazdász, ezért meg voltam róla győződve, hogy zsíros ajánlatot kapott valahol a szakmában), Németországban ápol egy idős nénit. Két hét munka, két hét szabadság. Két kamaszt hagyott hátra szintén. A nagy már nem élt otthon amúgy, a kisebb (lány) most kezdte középiskolai éveit. Egyedül ment, a férj is maradt.

Sokan kérdezik tőlem, miért nem megyek el innen, most még remek alkalom is lenne rá. Őszintén mondom, minden, de minden okom megvan arra, hogy el akarjak menni innen. Amit sajnálnék, az mozdítható, ami itt marad, nem sajnálnám. Nagyon szeretnék egy normálisabb világban, egy jobban, könnyebben működő életben élni, valóban. Ahol a hivatali ügyek nem órákig tartanak, ahol a gyámhatóság nem engedélyez láttatást brutális, anyát péppé verő apának - a gyerek és a családi kapcsolatok javítása érdekében. Ahol bárkinek lehet gyereke, aki szeretne, és ahol nem dobálják meg a másképp gondolkodókat macskakővel az utcán.
Még csak nem is a pénzről van szó. Ha arról lenne szó, itthon is csinálhatnék mást.

Más az oka, egyszerűen nem vagyok alkalmas semmiféle szellemi megalkuvásra (ez persze nem egyenlő a bizonyos dolgok érdekében való alkalmazkodással). Mások a céljaim is, és nem gondolom, hogy csakis az akadályozza ezeket a célokat, hogy egy nyugat-európai tanár fizetésének az ötödét (negyedét? harmadát? tizedét?) keresem. Életemben már sokféle munkát végeztem, egyik sem derogált, és mindegyik jó volt valamire, de mindegyik ott, akkor, abban a kontextusban volt jó és fontos. Nem tudnék olyasmivel foglalkozni, ami egy cseppet sem érdekel. Nem tudnék előröl kezdeni mindent hátrahagyva, félredobva azt, amiért eddig egy csomót küszködtem. Mert igenis úgy érzem, küszködtem és dolgoztam.

Ez lehet gőg, gyávaság, lehet makacsság, lehet valamifajta proli büszkeség. Szellemi proli öntudat. Lehet simán hülyézni is, de korlátoltságnak tartani semmiképp.

Utolsó napok - kritika OFF

Hát tulajdonképpen mindkettővel kapcsolatban nagy elvárásaim voltak. Más és más miatt. Aztán olvastam néhány officiális kritikát, és az igazat megvallva egyikről sem gondolom, hogy megragadták volna a lényeget ill. hogy reális képet adtak volna. A 'same old story' probléma ugye, hogy mire való a színikritika. Mert hogy ki kellene merni mondani, hogy nagy társulatoknak és nagy művészeknek is vannak rosszabbul sikerült teljesítményeik.

A Katona József Színház előadása, A kétfejű fenevad érdekes előadás, de bizonyos idő elteltével marha unalmas. A szöveg nagyon nehéz, nagyon gazda utalásrendszerű, veretes, súlyos prozódiájú és nyelvezetű, rendező meg színész legyen a talpán, aki úgy meg tudja csinálni, hogy a nézőnek ne legyen könyvtárlátogatás-élménye. Nos, Máté Gábornak ez szerintem nem sikerült, számomra a darab könyvdráma maradt, vannak persze jó állóképek meg ütős poénok, sok jól sikerült kétértelműség, és hát Fekete Ernő  zseniális például - no de Ónódi Eszter is meg Bán János is marha unalmas és rutinos. A főszereplő Kovács Lehel is az. Még sosem láttam játszani sehol, de mondhatták volna neki, hogy Ambrus deákot ebben a komédiai csábító, gatyatologatós verzióban előadni meglehetősen sekély.



A másik, Csákányi Eszter játszotta Keresztanya (ld. még itt) azért érdemel az előzőnél több szót, mert az előadásban benne van a potenciál, ami végül is nem tud kijönni. Ezt nagyon sajnáltam.
A produkció gyerekelőadásnak készült (?), de totális kudarc, a mellettem ülő például azt mondta - annak ellenére, hogy a szimbolikusság ellenére tökéletesen levette, mi történik -, hogy a múlt heti Rettentő görög vitéz sokkal jobb volt, ez ellenben elég unalmas és álmosító.
Ami engem illet, az utolsó percig megadtam az esélyt, nem utolsó sorban azért, mert nagy csodálója vagyok Csákányi Eszternek. Ráadásul (amit a kritikák nem nagyon említenek) az előadás egyfajta off-produkció (a szó színháztörténeti értelmében), hiszen szándékosan mellőz mindenféle gyerekelőadásra jellemző ostoba, gagyi humort, hatásvadászatot, látványosságot - és ezt vállalja annak ellenére is, hogy (feltételezem) tudja, hogy a gyerekek egyre inkább az erős vizuális ingerekre fogékonyak. Nem, ez marad a hagyományos mesélésnél, az egy mesélő + a közönsége felállásnál.
Kukaszínházat produkál Csákányi, hiszen egyrészt (a kerettörténet szerint) mint guberáló cigány asszony, valóban kukákból szedegeti elő a saját előadásának kellékeit, másrészt fontos az egésznek fontos jellemzője az eszköztelenség (kávédarálóból és teáskannából lesz királylány, szétszedhető babából legkisebb fiú, stb.). Nagyon-nagyon imponáló ez a fajta önmagából építkező interaktív játék, de valahogy mégsem sikerül.

Az egyik ok valószínűleg az, hogy ha már hiányoznak a gyereklefoglaló látványok, akkor legalábbis kell egy nagyon ütős és jópofa textus, vagy ha ez nincs, akkor sok-sok apró ötlet és profi rendezés. Részemről például nem értettem, bizonyos jelenetek miért zajlanak annyira gyér megvilágításban, hogy a hetedik sorból már semmit nem lehetett rendesen látni, illetve hogy ha már aprók a bábfigurák és az eszközök, akkor miért nem találtak ki semmit annak érdekében, hogy a hátsó sorból is látható legyen, mi történik.

Szóval summa summárum, Csákányi remek volt, mint mesélő cigány asszony (ó, ezek a hálás sztereotip szerepek), de nem volt remek, mint bábfigura vagy bábszínész. Azt hiszem, ezt ő is érezte, mert a meghajlásnál bocsánatkérőn és szinte vállvonogatva köszönte meg az udvarias tapsot. Nagyon sajnálom, többre (lett volna) érdemes.

Yamanote Jijosha Oidipusza

Aki még nem látott Nó-színházat, azt valószínűleg felettébb idegesítheti az európai normáktól eltérő színjátszási forma, még akkor is, ha egyébként toleránsnak tartja magát művészeti, kulturális kérdésekben. Az Oidipusz király jellegzetesen európai történet, a nyugati színházi hagyomány egyik alapköve, toposza. A Yamanote Jijosha előadása viszont tökéletesen bebizonyította, hogy mindez akár egy tradicionális keleti történet is lehetne.

Az előadásban szinte minden főszerepet fehér ruhás nők játszottak, kivéve a jóst és a hírnököt. A fekete ruhás férfiak afféle csoportos szereplőként a szfinxet, illetve a sorso(ka)t megkavaró rossz szellemeket alakították (?). A tér egy fehér dobogó, az előadás alapszínei a fekete és a fehér, a zenei aláfestés pedig pszichedelikus, trip hop és nu-jazz, mindez egy zseniális multikulturális kavalkádot eredményezett.

Ami miatt egy egészen szakrális helyzetben éreztem magam, az egyrészt az volt, hogy ez egy európai fesztivál ugye, a rendező, Masahiro Yasuda viszont majdnem vendéglátói pozícióban fogadta a nézőket az elején, és az ajtóban nézte végig, ahogy távoztak. A keleti színházban a színészi munka egyfajta szolgálat, az előadás végén néző és alkotó kölcsönösen megköszönik egymásnak az élményt. Ilyet se láttam még (persze sok mindent nem láttam), hogy a színészek nem fürdőznek a vastapsban, hanem hálásak érte, sőt, visszatapsolnak, aprókat hajlonganak, köszönik. (Aki erről többet szeretne, olvassa el Vekerdy Tamás Zeami-könyét, zseniális élmény, nagy kult könyv volt körünkben egyetemista koromban, arról, hogy kicsoda Zeami, arról link itt.)

A másik, ami lenyűgözött, a japán nyelven hallott görög klasszikus (felirat volt!), a remek színészek és az ötletesség.
A koncepció szerint japán nők álmodják meg a mai mindennapokban Oidipusz történetét. Én ezt az epizódot (az alváshoz készülődő nőket a nyitó jelenetben) nem értettem, azt hittem, a thébai szüzek készülődnek lefekvéshez, miközben leselkedik rájuk a végzet.
Az álom jelenetben aztán eljátszódik a történet, amit felesleges ismertetni.
A Szophoklész-dráma komoly szövegalap, nem európai megvalósításban még sosem láttam. Apró japán színésznők eltorzított hangot adnak a fájdalomnak, a sorscsapásnak, él a szemük. A mozdulataik avatatlan európai szemnek talán szögletesek és "robotikusak", valójában komoly technikai tudást és felkészültséget takarnak, és a Nó-hagyományok szerint a mozdulatok és a szöveg(hangsúlyok) - még kontraszt esetén is - szigorú összehangban vannak.

A legizgalmasabbak azok a betétjelenetek voltak, amik nem kapcsolódtak szorosan a cselekményhez, hanem valamilyen módon a világ romlottságát, az efölött érzett kétségbeesést jelképezték. Az egyik ilyen epizódban például a női szereplők hosszú percekig a hajukkal játszottak, lóbálták, dobálták, simogatták, végül a szájukba tömték és öklendezték. Kiöklendezték a borzalmak iránt érzett undort.
Egy másikban grapefruitot becézgettek, akárcsak a csecsemőket, majd egy őrült pillanatban széttrancsírozták őket, fröcsög a lé szerteszét. Tátva maradt a szám ennyi profizmus láttán, komolyan.
Nagyon régen nem láttam ilyet színházban. Gábor Miklós írja a naplójában 1975-ben: "Vekerdy Zeami-könyve (most jelent meg). Semmi köze a mi színészi gyakorlatunkhoz. (Ez tragikus színészetünkre nézve.) Nekem sokat jelent, de csak azt bizonyítja, hogy semmi közöm pályatársaimhoz. (Holmi 200/8)". Én is ezt érzem meg ezt látom.

A darab végét átírták. A hozzáadott szöveg az értékek felismerésének szükségességéről és az el nem szalasztható lehetőségekről szólt. Oidipusz megvakítja magát, de azért teszi, hogy látóvá váljon, és többé ne mulassza el észrevenni a közvetlen közelében látható előjeleket. Ezzel a gesztussal látták aktualizálhatónak Oidipusz történetét - mindez erőltetettnek és iskolásnak tűnik, tudom, de megélve igazán katartikus volt.
Régen éltem át színházi katarzist.

reverse

Hazajön, és feltartóztathatatlanul dől belőle a szó, mint egy gyerekből. A sérelmeiről, a bánatáról. Pont, mint egy gyerekből. Hogy ő nem csinált semmi rosszat, és hogy a világ tele van sumák emberekkel, miért pont ő, aki nem is az. Mert persze a kamaszkori sumákságot, amikor még semmit nem vallunk be magunkról a világnak, azt nem számítjuk ide. És hogy a világ szívtelen emberekkel is tele van. És hogy ez az egész igazságtalan. Hogy ő csak azt tette, amit helyesnek vélt. És hogy még kötelességtudata is van. Meg hogy jó lenne valahová tartozni, jó lenne, ha őt is vállalná már végre valaki, hiszen tényleg, nem tett semmi rosszat; nem lopott meg senkit, nem herdált el nagy pénzeket, nem hamisított. Csak természetéből, természetességéből adódóan hozott egy döntést, és azt vállalta. Mert nem szereti a hazugságot. Feszélyezi, ha állandóan óvatoskodni kell, figyelni a ki (nem) mondott szavakra, a mondatokra, titkolózni. Azt mondja, az őszintétlenség olyan, mint a vizes papíron gyorsan elterjedő tintapaca. Mindent összemaszatol, alig lehet lemosni.

A világ márpedig a sumákságot, a hazugságot igenli. "Amiről nem tudunk, az nem fáj", "Ha nem szólok róla, az még nem hazugság" - tartja a mondás is. Hát csak hadd fájjon.
Tehetetlenségében nem is a sumákságot igenlő világra dühös, hanem a világ összes sumákjára. És bár gyötrő, de tudja, hogy ő döntött helyesen.

Színház az egész

A blog(jaim)ban a bejegyzések száma 399, a kommenteké pedig 4392, ebben a zöld blogban kereken 3000. Ez akár némi számadásra is adhatna okot.

Mielőtt még az a vád ér, hogy mostanában a blog = színházkritika... az egész élet színház, Shakespeare mondta, ebből következik, hogy a blog meg színházkritika, még akkor is, ha az egész életről szól meg az egész élet róla szól. Újabban, mivel nagyrészt szeretnék máshol lenni, mint ahol vagyok és szeretnék mást csinálni, mint amit csinálok, nem marad más, csak a színház. A blog ráadásul kényszeredetten elvesztette magánjellegét azáltal, hogy 1) némelyeket beengedtem ide 2) más blogokból sokan idetaláltak 3) a város, ahol jelenleg (hiszem, hogy ideiglenesen) élek, EKF kapitál sziti lett. Sok hírverés, sok kontakt, sok írás, sok interlink, már az is olvas, aki eddig fel sem akart ismerni az utcán.

A színház tíz éves korom óta érdekel, attól a pillanattól kezdve, mikor apám, mint ügyeletes orvos, először bevitt a helyi színház művészbejáróján, és megláttam a falakon az előadásfotókat, és megéreztem az öltözők szagát. Még akkor is érdekel, amikor éppen nem is. Mindig tudtam, hogy valamilyen módon közöm lesz hozzá, hiába szekáltak kötelező házimunkák alkalmával azzal, hogy ügyvédnek vagy orvosnak kellene mennem...
Ezt talán majd érdemes lesz egy másik posztban elmesélni gofri és az ő nagy barátai alcímmel.

Tehát. Az idei POSZTból még nem sok mindent láttam, már elég öreg vagyok ahhoz, hogy megengedhessem magamnak a szelekciót, és már nincs kedvem nyomulva sorban állni különböző jegypénztárakban, ahhoz minimum egy Pina Bausch kellene, de lehet, hogy még miatta sem... És őszintén szólva iszonyatosan sokba kerül ez az egész. Megmagyaráznom szerencsére senkinek sem kell, ugyanis jelenleg közel s távol semmilyen kapcsolatban nem vagyok olyanokkal, akik. Egyedül járni sincs kedvem már. Szívom a kultúrát hát máshonnan.

Amit eddig láttam, az Oidipusz a Yamamote Jijosha Színháztól (Tokió), engem lenyűgözött, arcos hozzászólok, akik már láttak ilyesmit, majd nyilván lekezelik a lelkesedésemet. Mert igen, a japán színházról azt mindannyian tudjuk, hogy más, hogy erősen eltér az európai hagyományoktól. Na most mondanám, hogy az egyik legjobb barátnőm a háromból a No-színházból írta a szakdolgozatát, és bár egy senki, de nem hinném, hogy nála Magyarországon bárki is többet tudna erről. Az előadás szimbolikus, költői, erősen stilizált volt, nem hittem, hogy ennyire le tud még nyűgözni színpadon látott megfeszített munka - de boldog vagyok, mert ez azt jelenti, hogy még nem vagyok egy kiégett, cinikus szarházi, hogy még van benne fogékonyság a szépségre, a csodára, és az esztétikai érzékenységemet még nem koptatta el a tárgyilagos szakmaiság.

 A másik pedig a Rettentő görög vitéz volt, amivel tökéletesen meg lehetett etetni a gyerekközönséget meg engem is. Lehet hurrogni, de nagyon imponált, ahogy Fodor Tamás jött-ment és rászólt néhány otromba két méteres felnőttre, hogy üljön el, mert a háta mögött ülő gyerek nem fog semmit látni.
Számomra zseniális összmunka volt, ahogy ketten mozgattak kézzel bábokat (nem marionettek!) úgy, hogy a jobb és bal agyféltekéje (már a bábnak) összhangban legyen sőt, még a szöveghez is passzoljanak a mozdulatok. Hihetetlenül izgalmas volt, hogy a bábra partnerként tekintenek, reagálnak a vele történtekre, a mozdulatokra, a konfliktusokra, a humorra is. Nyakó Julit régi vágyam volt látni színpadon, és tökre nem oszt és nem szoroz, hogy bábosként játszott, zseniális volt. Iszonyú koncentráció, döbbenet hang.

Nincsenek illúzióim. Egyre kevésbé érdekel a rongyrázás.
Nemsokára elutazom, úgyhogy hét végén elmentem elbúcsúzni a szüleimtől erre a három hónapra. Anyámmal két éve, apámmal decemberben találkoztam utoljára. Úgy éreztem, ezzel az úttal tartozom ha nem is nekik, de magamnak. Fogalmam sincs egyébként, meddig vannak még az emberben ilyen "tartozás-érzések". Remélhetőleg idővel egy részük (a fosztó fajták) elmúlik.
És akkor legalább ebből is megtudtam, hogy változom, változnak az érzéseim, a helyzetekhez való hozzáállásom. Tudok nagyvonalú lenni, még ha korábban nem is ment. A látogatás sikere elmaradt - ami inkább automatikus érzelmi reakciókban volt kellemetlen, mint sem gondolati téren. Fogalmam sincs, léteznek-e a földön olyan családi viszályok, konfliktusok, amik idővel tökéletesen megoldódnak és elsimulnak, vagy erre bizonyos idő elteltével már nem is törekszik senki, csak paskolja a viszonylag kisimult felszínt.
De utaztam, vezettem, szeretek vezetni, nagyon kikapcsol.
Borzasztóan várom az iskola végét, sértik a bokámat a láncok. Szabadulni akarok.