Napi mantra

A bejegyéseim mostanában legtöbbször teljesen magánjellegűek - ha egyáltalán meg vannak szövegezve - gondolkodtam rajta, miért, és arra jutottam, hogy azért, mert csak erre van idő, a hétköznapok megélésére, apró-cseprő problémákra, vackokra, mini konfliktusokra, az általános nyomorra-boldogságra és a "sallangra". De komolyan, semmi magasröptű nem foglalkoztat mostanában, teljesen elbulvárosodtam magamban, csak a privát érdekel magamban is, és másokban is. Olvasom a lineast, Malvinát, az óvodát, meg néha megnézem Perlát is, a közoldalakon is a bulvár érdekel főleg (a hét legnagyobb eseménye számomra az volt, hogy Mulder és Scully összejönnek végre a második X-akták filmben, na, ez ifjúkorom egyik nagy rajongása, az X-akták, imádom most is, alig várom a DVD-t meg hogy végre megint lássam a sorozatot, az ezer videószalagra rögzített sok-sok részt ugyanis már egy költözéskor kidobtam... én barom. Hja, akkor más volt fontos.)
        Szóval tobzódom a bulvárban, a magaméban és a máséban, fáradt vagyok, és csak ez köt le, teszek az intellektuális hőzöngésre, teszek a közéletre, teszek a sznobokra és a hiúságra is. Legfontosabb gondolatom perpillanat, hogy vajon itt ülni jobb-e, vagy inkább menjek Harry Pottert olvasni (The Deadly Hollows, végre leszakadt róla a kölök...), és hogy de jó lesz holnap uszodába menni (igen, végre rászántam magam).
        Az csak néha, de nagyon ritkán jut most éppen eszembe, hogy emelkedettebb, fontosabb, közérdeklődésre jobban számot tartó dolgokról kellene írni, mondjuk a vasárnapi népszavazásról, az oktatási helyzetről, okoskodni kéne a készülő két konferencia kapcsán, netán verselni vagy ilyesmi. De nem. Iszom a sört most így pénteken, írom a posztot, hallom a mordori csatazajt a háttérben, és a mobilom is csörgött az előbb, de meg se néztem, ki az.
        Ma reggel a buszon eszembe jutott az anyám, akinek jövő héten lesz a születésnapja - elvileg ez eltölthetett volna szomorúsággal is, de a következő pillanatban arra koncentráltam, hogy el ne felejtsem valahogy megszervezni, hogy a tetemes mennyiségű könyveimet hogyan hozom majd el abból a házból... aztán később beugrottam valaki helyett a melóban, de ahelyett, hogy kötelességtudó lettem volna, bambán csak annyit kérdeztem, egyedül akarják vagy együtt? Egyedül - mondták. És én bambultam tovább...  
        Valahol máshol járok, Bé-re gondolok, aztán a pénzre, aztán a macskára. Harry Potterre gondolok, Mulder és Scully ügynökökre, majd a macskámra. Aztán a haragra gondolok, majd pedig a mámorra, a szerelemre, szöveg nélküli dalokra, a média mocskára, aztán Angliára, majd az apámra, utána a vízre, és a billentyűkre, a betűkre. És mindig csak gondolok valamit. Valamire. 
 

Atro-city

Napok óta téma nálunk (gondolom máshol is) ez az idős fizikatanárt ért atrocitás, és nem is éppen nyugodt hangnemben vitázunk arról, hogy most akkor ki is a hibás ebben.
        Namármost én már elég sok mindent láttam, hallottam, tapasztaltam, saját magam meg a mások bőrén is. Nem lehet rám mondani, hogy elfogult lennék tanárral, iskolával, kölyökkel, vagy saját magammal szemben akár. Tudom nagyon jól, hogy nehéz a kölöknek, a pedagógusnak, nehéz a szülőnek is. Nem gondolom továbbá, hogy egyetlen felelőse létezik az ilyesfajta ügyeknek. Azt sem gondolom, hogy bűnbakot kell keresni, de nálam is borult már ki a bili, nem is egyszer. Hogy feltegyem a pontot az i-re, márcsak azért sem érzem magam 1000%-osan tanárként érintve a témában, mert tudom, hogy én alapvetően NEM a középiskolás korosztályra vagyok szavatolva -- más dolog persze, hogy a helyzet éppen aktuálisan hogy hozza vagy hogy az élet hova sodor(t).
        De azzal maximálisan nem értek egyet, hogy a Magyarországi Szülők Országos Egyesülete csakis és kizárólagosan az iskolákat és a tanárokat teszi felelőssé a gyerekek és a fiatalok viselkedése miatt. Na ezt ne. A gyerek, mégha csak tíz éves is, már egy gondolkodó lény, aki többé-kevésbé kell hogy tudja, hogy a tetteinek meg a mondatainak következményei vannak. Már csak azért is tudja, mert a saját bőrén is érzi - és fokozottan igaz ez a középiskolai korosztályra. No, ott már általában akkora az öntudat meg az énkép, mint a bécsi kapu, és ha az ember nincs résen, tényleg, még a gyereket is képesek kibeszélni a hasából. Frankón tudatosíttuk bennük ugyanis, hogy nekik jogaik és választási lehetőségeik vannak, ami rendben is lenne, ha nem gondolnák, hogy minden, de minden egyes helyzetben ez az az aduász, amit kijátszhatnak.
        Szeretek fiatalokkal lenni egyébként, liberálisnak mondanak, és sok olyan helyzet volt már, hogy olyanokban is megláttam a szikrát, akikről már mindenki lemondott. De nagyon is jól tudom, hogy a többség alapvetően motiváltatlan, lusta, nagypofájú, mástól várja el a munkát, és nem érdekli semmi. Mondok egy példát: emlékszem magunkra, amikor középiskolások voltunk, na, a lyukasórákat, amiknek persze baromira örültünk, vagy tanulással vagy dumálással töltöttük. Nálunk most a zsugázás a divat. Póker, zsír, csapdlecsacsi, pirosozás, 21-ezés, mikor mi. Meg az mp3 lejátszó (imádom a zenét, és nekem is van fülbekütyüm, de fenetudja, baromi maradi vagyok biztos, mert azé' ha valakivel beszélgetek, kikapcsolom).
        Sokszor töltettem már ki kérdőíveket is, csak úgy, amiben olyan hihetetlenül bonyolult kérdéseket tettem fel, hogy mi érdekel, mit szeretsz, mit nem szeretsz, mi a kedvenc filmed, stb. (Én annak idejét szerettem az ilyen kérdéseket, mert azt éreztem, kíváncsiak rám...) A leggyakoribb válasz a nemt'om. Aztán tizenkilenc évesek zaklatnak hetek óta, hogy jááááccunk órán, kérdezem, mit játsszunk, erre azt mondják, há'aztmagatudja. Legkreatívabb ötletük aztán az akasztófázás, de feladványt senki sem akar kitalálni, mert én csak betűt találgatni szeretek... Ilyenek.
        Nem vagyok panaszkodós, meg jajmivélettavilág-típusú csaj, ezek miatt sem szoktam hisztizni soha, csak érdeklődve konstatálom a változásokat a világban. Nem sopánkodom, és nem kárhoztatok ezért senkit, hanem a lehetőségekhez mérten próbálok alkalmazkodni. No de kérem, a kölök is a világ része, és pláne, ha már elmúlt 14, igenis tudnia kell, hogy nagyjából hogy is van a világ. Ezzel együtt azt is tudom, hogy rengeteg, de rengetek pályára alkalmatlan tanár van, aminek (mármint az alkalmasságnak) a mércéje NEM a tárgyi-lexikális tudás mennyiségén van, hanem sok minden máson. És nemcsak a pofám nagy, a saját korlátaimat is tudom. Hibát is követtem már el, nem is egyet, tanultam is belőle. Ezen kívül nagyon sok a vezetőnek alkalmatlan igazgató is.
        Azt gondolom, ebben a helyzetben teljesen mindegy, hogy a fizikatanár hány éves, unalmas vagy érdekes órákat tart-e, vannak-e "módszertani hiányosságai" (istenem, ezt a szót is annyira imádjuk, csak tudnám, mit takar pontosan), vagy hogy a gyerek tehetséges színjátszó, magamutogató, netán hiperaktív-e vagy országgyűlési képviselő-e az apja mondjuk. Tekintsünk el a tanár-diák vagy a felnőtt-fiatal distinkciótól is. Volt egy helyzet, abban két ember, és az egyik szándékosan, brahiból, gonoszul és szemét módon alázta a másikat. És ez elfogadhatatlan. Ember embert szándékosan kezdeményezve ne bántson! Pláne fizikailag! Hatalmi, netán fizikai erőbeli fölényét ne használja senki senki ellen, mert ez nemcsak gonosz, de undorító és kisstílű is. És azt, hogy az igazgatója nem állt ki a kollégáért, nem azért tartom szomorúnak, mert hiszek valamiféle ostoba tanári, kölkök elleni, összekacsintós, kollegialitásban. Hanem mert a másik, a bántott, adott esetben gyengébb emberért való kiállásban hiszek.   
 

Bók

- Kérdezhetek valamit? Egy indiszkrét kérdést? Ha nem akar, nem kell válaszolni!
- Kérdezzen.
- Maga tanárnak készült?
- (ühüm...)
- Csak mert olyan más, mint a többiek. Na nem rosszból mondom!
(röhögés)

Diócica szerint a világ #3

Diócica a héten megszökött, simán, észrevétlenül. Éppen esett aznap este az eső, és ő, mint annyiszor, kedvenc szórakozásának hódolván a kisszoba ablakát közelítette meg, hogy a szellőztetési rituálét kihasználva tüdejébe szippantson egy kis friss levegőt.
Ilyenkor vagy csak az orrát dugja közel az ablaknyíláshoz, vagy átkapaszkodik a párkányra, és kijjebb merészkedik. Van, amikor egészen kimászik, és a bádogon végigsétálva kívülről néz befelé, mintha az lenne a lakhelye, a szabad, és mi lennénk az ő körén kívül esők, az idegenek, akiket leshet titokban.
        Talán az eső illata csábíthatta, mert a ezen a napon teljesen kimászott az ablakba. Aztán nem tudom, hogy a lendületet vétette-e el, vagy megcsúszott a nedves és lejtős felületen - mindenesetre másfél emelettel lejjebb, a sötét esti udvar vizes füvében landolt. Senki nem vette észre és senki nem hallotta meg.
        Bennem megvan az a belső késztetés, hogy időről időre ellenőrizzem, megvannak-e még a szeretteim, s ha megvannak, mit csinálnak. Ez többmindenkit borzasztóan tud idegesíteni, de nálam ez a napi rendszeres "leltár" hozzátartozik a törődéshez, érdeklődésnek nevezem, fontosnak tartom. Csak annyi az egész, hogy bekukkantok a másik szobába, vagy ránézek az illetőre, és nem is kell hogy visszanézzen vagy hogy reagáljon, én kipipálom magamban a "jóllétét" és a jelenlétét. 
        Diócicát pediglen nem találtam. Sem a kosarában, sem az ágy alatt, sem a ruhásszekrényben, de a kuka mellett sem a konyhakredencben. Nem volt a fürdőszobában, senki nem zárta be a vécébe, és a növények között sem lapult meg, mint valami csíkosarcú maugli. És akkor már sejtettem, hogy már megint leesett a sötétbe... Feszült lettem a gondolattól, hogy ezúttal nem találom meg az udvaron (nyáron egyszer már leesett, de a ház előtti lépcsőről nem mert elmozdulni, és hangos-panaszosan ott nyivákolt), mert az utcai lámpák odalenn mind kiégtek, és koromsötét volt. Az járt a fejemben, hogy annyira megijedt, hogy még szólni sem lesz mersze majd, hogy merre van. És az is, hogy ebben az időben sokan sétáltatják mifelénk a kutyákat is.
        Cipőt húztam, a mezítlábamra, és mivel zseblámpám nincs, magamhoz vettem a telefonomat, hogy azzal világítsak be az autók alá, ha kell.
        Lementem, és elkezdtem hívogatni, de semmi válasz. Néhány méterrel odébb láttam a westie-párt sétáltató szomszédokat.
        És akkor megláttam a sötét vizes fűben egy még sötétebb rémült foltot, ami akkor sem mozdult meg, amikor közelebb léptem. Csak kiadott magából egy éppencsak hallható, nagyon panaszos, vékony, a fű mélyéről jövő kurta nyávogást. 
 
        Aztán felvittem, és kapott exkluzív cicakaját, amit a születésnapjára tartogattam... Én pedig fél óra múlva, amikor már az ágykarfán horkolt, azon tűnődtem, hogy a macskáknak van-e emlékezetük.

H

Csukás István: Ülj ide mellém

Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.

 

Már régóta ébren vagyok, volt egy kis fennforgás, visszaaludhattam volna, de nem sikerült, pedig ezt a hétvégén is legalább annyira vártam, mint a múltkorit. A mostani hetek valahogy extrán lestrapálnak, nem tudom, hogy a télvége-e az oka vagy a hétfő-szerdai egész napos "intenzív" (reggel 7-8-tól este negyed 9-ig plusz mindenféle futkosás), vagy netán az, hogy egyfolytában egy csomó kolléga hiányzik és hülyébbnél hülyébb időpocsékolásokba kell bocsátkozni a munkahelyen.
        
Közben meg persze felhalmozódnak a teendők mindenhol: vár rám két konferenciaelőadás (legalább az előkészületek), a vizsgáztatói teendők elintézése, levélírás a barátoknak (kettő is Angliába szakadt hirtelen), egy recenzió egy nemisolyanérdekes könyvről, meg mindenféle önépítő jellegű dolgok, például egészségügyi célzatú úszás. Ezen kívül leckekikérdezés, macskasimogatás, meg más házi teendők.
        
Pár hete elhatároztam, hogy megpróbálom visszaépíteni az 1. intellektuális önbecsülésemet, azaz olvasok és írok majd, mindenféléket 2. a testi épségemet is, azaz odafigyelek végre a hátamra meg a gerincemre, hogy az erőnlétemről ne is beszéljek. Háháháát... Annyi történt nagyjából mindkét ügyben, hogy elmentem a könyvesboltba, és vettem én is két Doris Lessing-könyvet (de még ki sem nyitottam egyiket sem... Ulicskajaban tartok ott, hogy végre tán kibontakozik az érzelmi szál, mert Surik végre azzal a nővel hált, akibe majd beleszeret, gondolom én), meg a Bovarynét DVD-n. BBC-s kiadás, biztos jó melankolikus. (Emlékszem még az egyetemen, amikor F. tanár úr felvezette, hogy van benne egy húsz oldalas szeretkezés, ami a világirodalom leghosszabb erotikus jelenete, mindenki vadul nekiállt olvasni.)
        
Ma kirándulni akartunk megint, de most (6.59 AM) tiszta fekete az ég, és ahogy itt iszom a kávét, és hallgatom a háttérben a tv2 matinét, egy maratoni Gyűrűk ura-session valószinűbbnek tűnik. (...)
        
A héten egyébként rengeteg ötletem volt, hogy miről lehetne posztolni, de mire idáig jutottam, hogy ide leülök, kiment a fejemből az összes. Lehet, hogy blogbarátosnéim is így állnak a dologgal, mert vagy idéznek, vagy egyszerűen törlődtek... na azért én öngyi persze nem leszek, legfeljebb megint megállapítom, hogy éppen üres a fejem. De hát az is valami, és minden könyv megíródik egyszer. 
_{Este pedig még szerintem én is visszatérek agyalni, mert amíg nem ér haza, úgysem tudok elaludni.}