Amit biztosan...

 

Kép innen.

... megfogadok az új évre, hogy megpróbálok egy picit önzőbb lenni. Egyáltalán nem biztos, hogy menni fog, mert elég sokat tettem azért, hogy mindenki szuperönzetlennek lásson a munkámban, a családban, a szűkebb és tágabb környezetemben. Nyilván mindennek oka van; annak idején elég keveset kaptam, ezt próbálom hát úgy kompenzálni, hogy adok. Világos.

Nemrégiben arról beszélgettünk, hogy mitől "eredményes" egy élet (persze, tudom, mi a túrót is jelent az, hogy eredményes). Akit többé-kevésbé magára hagytak, megtanulja, hogy saját magán kívül senki másra nem nagyon számíthat, és kénytelen a saját lábára állni. Emlékszem, én mindent elkövettem, hogy elkerüljek otthonról, tudtam, hogy a tanulás az egyetlen esélyem arra, hogy végül ne otthon kössek ki a szüleimmel egy házban. (Évekkel később kiderült, hogy ők amúgy ezt a szerepet szánták nekem: a legidősebb lány, a tanárnő, aki majd a munkájának él, és idős szüleit istápolja, hát egy nagy lóf@szt.) Bár nem nélkülöztem, mert támogattak, de azért sokszor nem volt ez olyan könnyű, főleg érzelmileg. A függetlenedés, a szabadság kemény harc, nehéz és ijesztő is lehet, de az eredményeimhez (ha használhatom ezt a szót), úgy hiszem, nagyban hozzájárult az, hogy sok szempontból tényleg magamra hagytak.

És persze ezért van az, hogy én senkit nem akarok magára hagyni, aki fontos nekem. Itt persze nem anyagiakról van csak szó, hanem sokkal lényegesebb dolgokról is. Azt hiszem, nem is olyan világot élünk, amikor egy magára hagyott ember/fiatal jól tud kijönni egy ilyen helyzetből, bár magam körül most is azt látom, hogy az, akinek egy kicsit nehezebb, ha elesik, könnyebben esik a talpára, és könnyebben is kel föl. Néhány pofon és kudarc nem árt, ez világos. A túl kényelmes fészek pedig lehet, hogy sokszor hátráltat, mert olyan jó ott. Másrészt viszont fordítva is elsülhet a dolog; a pofonok után lehet, hogy egyszer csak a földön maradunk, mert túl gyengék vagyunk, a fészek viszont pont ahhoz nyújthat biztos hátteret, hogy bátran elhagyjuk, mert bármikor visszamehetünk.

Fogalmam sincs, mi a megoldás, csak azt érzem, hogy k*rvára elfáradtam. Talán nem kellene olyan dolgok megoldásával próbálkoznom, amikre úgysem lehetek komolyabb hatással. És nem kellene mindenkivel elhitetnem, hogy csakis olyasmi tesz boldoggá, hogy pl. jókat főzök másoknak. Mert nem. Igazából egészen más dolgok tesznek boldoggá. 

Na, de hogy ne csak nyafogjak (ld. az előző posztot is), jelentkeztem egy 8 hetes önismereti, stresszkezelő (vagy ilyesmi) kurzusra. Semmi vudu, csak némi technika és okulás. Valahol a tudomány és a spiritualitás között. Nagyon várom, ha semmit sem segít, akkor is van pár óra minden héten, amit magamra fordítok, miközben újra beindul az a rohadt verkli.

 

Elhanyagol

Nagyon elhanyagolom ezt a helyet mostanában (jó ideje), aminek az oka nem csak feltétlenül az időhiány vagy a rengeteg munka, hanem az is, hogy nagyon unom a közéletet. Elfáraszt, kiéget. Persze, mondhatnátok, hogy akkor írjak magamról, könyvekről, filmekről, de hát az sem megy anélkül, hogy ne lenne benne egy kis közélet. Meg poltika. 

Szépen lassan tönkremegyünk, felőröl minket ez. Jó, nem általánosítok: engem. Onnantól kezdve, hogy beteszem a lábam a munkahelyemre reggel, ha elmegyek a boltba, ha kinyitom az internetet, ennek a torz, groteszk világnak az aspektusai, jelenségei tolakodnak az arcomba. 

Mit lehet ilyenkor tenni? Bezárkózni? De ha bezárkózunk, és a magunk mikrovilágán kívül semmi mással nem foglalkozunk, akkor mi értelme bárminek is? Mi értelme olvasni, beszélgetni, filmeket nézni? Hogy tudja az ember manapság megőrizni az utolsó csepp józan eszét, hogy ne mondjam, a jókedvét? 

Az is lehet persze, hogy ez csak a sokadik társadalmi Covid-tünet (nem), és hogy már észre sem vesszük, hogy mennyire toxikus feszültségben éljük a mindennapjainkat.

Elutaztam pár napra, ami jó volt. A három napos távollét után egyetlen munkanapom lett volna még a szabadságomig, de a főnököm felhívott, hogy ne menjek be dolgozni. Nem igazán értem a dolgot, oltott vagyok, maszkot viselünk, és nem hinném, hogy ez a vírus fertőzőbb az országhatáron kívül, mint mondjuk egy nyíregyházi wellnesshotelben.

Ezért aztán ennek az évnek egészen kurtán-furcsán lett vége. A kollégacsoportban kellemes ünnepeket kívántam mindenkinek, megköszöntem az idei összes segítséget és támogatást, de még egy lájk sem érkezett.

Úgyhogy nincs ünnepi hangulatom, na, és voltaképpen csak egy dolognak örülök: hogy a szabadság idejére nem vállaltam semmilyen munkát. Olvasok. Még mindig ez a legjobb túlélési stratégia. 

Egész jól

Egész jól ment eddig a száraz november, de az mindig nagyon nyomasztó, amikor az ember úgy egy év után találkozik a szüleivel (ez kicsit túlzás), és meg sem kérdezik, hogy van, mi újság. Mondhatnánk persze, hogy le kell sz@rni, tolni kell az infót, csevegni, ha akarják, ha nem, ami lehet egyfajta bosszúgesztus, "vegyélmárészre" gesztus. De péntek este, több hónap óta tartó napi 14-16 óra munka után--ráadásul a könyvelőm épp tegnap jelentette be, hogy árat emel, ha nem gond, mire azt mondtam, hogy persze, nem gond, pedig dehogyisnem gond, mert minden emelkedik, csak a kurv@ fizetésünk nem--az ember nem tolja az infót, csak ül vörös szemekkel, és bámul maga elé. Hallgatja a sztorikat a kocsivásárlásról, az unokáról, a wellnessről, a vírusról, rokonokról, a politikáról. Aztán megköszöni a drága vacsorát, és hazamegy. 

Régóta tudom persze, hogy mikor az ember már eléri azt a bizonyos életkort, igazán nincs mit tenni, meg kell békélni a másikkal, a helyzettel. Ízlés szerint alkalmazkodni vagy eltávolodni. Elfogadni. Megtalálni az egyensúlyt. Ám ahogy öregszünk, egyre jobban belátjuk, mennyire igaz az, hogy az ősöktől, a családtól, az eredettől sosem szabadulunk. Tagadhatjuk, letilthatjuk a telefonunkban, de a fejünkben nem. Nagyon kényelmetlen és frusztráló érzés, amikor minden magabiztosság ellenére (hiszen majdnem 30 éven át nagyon-nagyon sokat dolgoztunk ezen) újra és újra szembesülünk azzal, hogy ez azért mégis csak fáj. Nem nagyon, meg viszonylag hamar el is múlik, erősek vagyunk, mint a kád széle - de azért fáj. És azon tűnődünk, hogy vajon hogy lehet megszakítani ezt a láncot, hogy ne mi is csak fájdalom nyomát hagyjunk az utánunk jövőkben, még ha szándéktalanul is. Hiszen ők sem szándékosan tették/teszik, kapták ezt valahonnan.

Mostanában pszichológiai témájú könyvekkel erősítem magam (gondolom, az iméntiekből is látszik); de a szemem fáradt, úgyhogy inkább hallgatom őket. Egy idő óta felhagytam ezzel, mármint a pszichológiai témájú könyvekkel, úgy gondoltam, hogy már mindent elolvastam, amire szükségem lehet, tanultam, táplálkoztam belőlük, lettem, aki lettem. Most mégis jól esik, még akkor is, ha túl sok újat nem mondanak. Mintha valami megerősítő foglalkozáson ülne az ember a sosemvolt terapeutájával. (Jó tanács: válasszunk kellemes, szexi hangú terapeutát! Hangoskönyvben kifejezetten előnyös!)

Minden rendben egyébként, ügyesen ellenálltam; amikor hazajöttem, betettem a Maidet, megint rájöttem, hogy másnak még nálam is szarabb, aztán rezignáltam felhúztam az órát reggel ötre.

Sárkányfog-vetemény

Az elmúlt pár hétben az összes szabadidőm azzal telt, hogy az ún. gyermekvédelmi törvény miatt dühöngtem. Meg a szervilizmus és a tudatlanság miatt.

De haladjunk szép sorjában.

A héten zajlik a PécsLIT irodalmi fesztivál, remek kezdeményezés, szuper vendégek, végre valami kultúra ebben a posványos, ámde ún. sokezeréves kultúrájából élő városban. Kedden elmentem egy beszélgetésre, a vendégek K. E. kortárs író és Sz. B. dramaturg, író voltak, a téma a kötelező olvasmányok. Nos, egyikükről kiderült, hogy kreatív írás kurzusokat tart, a másikról pedig, hogy nemrég beállt tanárnak egy alapítványi gimnáziumba. Akárki akármit is mond, az írónőséghez képest jó biznisz tanárnak lenni (főleg alapítványban), havi fix money, néhol juttatások, stb. 

Bár a téma a kötelező olvasmányok volt, rögtön kiderült, hogy a beszélgetés alanyainak fingjuk sincs, az iskolában mit kell olvasni (B.-nak volt valamennyi, lévén, vannak iskolás gyerekei), ehhez képest frankón előadták, szerintük hogy kéne olvastatni meg irodalmat tanítani. 

Nem kicsit kúrtam fel az agyam, főleg a pasason, aki szerint egy 15 éves már rég el van cseszve, nem tudja megmondani, hogy mi a jó, mi a minőségi. Utána hozzátette, hogy ellenzi azt, hogy a populáris, 'pad alatti' olvasmányokból kiindulva szerettessük meg az irodalmat, mert az ilyesmi vacak. Mélázott kicsit azon, milyen remek szöveg az Egri csillagok és a Jókai-összes, isten ments, hogy a Harry Potterrel rontsuk meg a fiatalságot. (Mintha Káslert hallanám.) B., aki a női nemet képviselte a kétfős íróbrigádban, egy darabig egész szimpi volt, de miután 10 percig taglalta sértődöttségét, hogy a Bánk bán nem miatta lett kanonizált modern szöveg--holott ő már 10 évvel ezelőtt elkészítette a szövegváltozatot, ráadásul Nádasdy dramaturgia szemináriumára--, képes volt kijelenteni, hogy nem érti, mi a női szerzők problémája az érvényesüléssel és a kánonnal. (A Bánk bán-ügyet én is ismerem, írtam is róla részben, és bármennyire szeretem N. Á.-t, rohadt nagy szemétség, hogy elplagizálta egy tanítványa ötletét anélkül, hogy később a legkevesebb szót is ejtette volna róla nyilvánosan.)   

Szóval értetlenül ültem afelett, hogy mekkora respekt jár a Szerzőnek (vö. Roland Barthes), mindegy, mekkora baromságokat is mond. 

De amit ezután jött, az még rosszabb, történt ugyanis, hogy az iskolai színházbérlet vásárlásakor egy kollégában felvetődött, hogy az Addikt című előadás szembemegy a gyermekvédelmi törvénnyel, így azt talán nem kellene bevásárolni magunknak. 

(Tájékozatlanabbaknak megjegyzem, hogy a közoktatási törvény valójában nem a szexuális felvilágosítás szankcióiról szól, ld. kép.)

Részlet a jelenleg aktuális közoktatási törvényből.

Erre persze kiakadtam, mint a rugó, az előadást láttam, baromi jó. Az folyik ugyanis, hogy mivel a törvénynek semmilyen komolyan vehető végrehajtási utasítása nincs, minden intézmény a maga frusztrációinak megfelelően értelmezi. Jelesül akár úgy, hogy ebben a színházi előadások is beletartoznak.

Ragaszkodtam hozzá, hogy hivatalos állásfoglalást kérjünk, ami nem tudom, mikor történik meg, de ha nem, valamit összetörök. Jelöltem megtekintésre ugyanis egy Bűn és bűnhődést (rendezte: Zsótér), amiben nagy eséllyel lesz néhány nemi szempontból kifogásolható jelenet például; de honnan a rendvás francból tudhatjuk ezt előre, ugye. 

Én azt már elfogadtam, hogy az iskolába nem hívhatjuk be az Amnestyt és az Emberség Erejével Alapítványt (...), de önkéntesen minek vágnánk a fát magunk alatt? (Válasz: azért, mert be vagyunk fosva.)

Hát ilyeneken dühöngök manapság, ami azért is halmozott helyzet, mert mint 'kisvezető', némileg felelősséggel tartozom a dolgozói kollektíva imázsáért is. Én nem akarok olyan csapat élén dolgozni, akik betojnak attól, hogy a Kásler/Maruzsa/(szabadon behelyettesíthető) egyet szellent; ha van mit átörökölni ennek az iskolának a szakmai múltjából, az pont a haladó gondolkodás, a józan ész és az intellektus.

Az előző munkaközösségvezető ugyanis többek között azért bukott meg, mert az új NAT elleni tiltakozást (amit én fogalmaztam meg) a közössége ellenében kizárólag ő nem írta alá, ellenben bemószerolt minket a főigazgatónál. (Jó, volt ebben más is, évekre visszamenő sérelmek, frusztrációk és harag; mindenesetre elég beszédes, hogy én, aki hat éve dolgozom itt, 5-2 ellenében vertem az öreglányt, azóta is haragszik rám. Az érzelmeimről majd később.)

Így telnek hát a heteim. Éppen Petőfit tanítok, és mindig vannak új felismeréseim. 

"Ha jőne oly nagy fergeteg, / Mely meghasítná az eget, / És e hasítékon át /A földgolyót behajítaná!"

Valahogy erre most minden kamasz annyira fogékony. Nem is értem, népies és hazafias boldogságban kellene dagonyázniuk.

Beindult

Beindult az egyetem, az iskola, a munka, az első hét után mindenki szét van estve, mint a sz@r.

Egyszer talán már írtam arról, hogy ezt a kurv@ társadalmat a 40-50-esek viszek előre, ha ez a generáció egyszer csak kihalna, b@szhatnánk az egészet. (Már sok a káromkodás, tudom.)

Nagyon sok minden történt, írni persze egyáltalán nem volt időm (mert 40-50-es vagyok), mert próbáltam arra koncentrálni, hogy minden nap kb. 10-kor ágyba kerüljek. Körülöttem ugyanis hullanak a negyvenesek (vérrög, koszorúérműtét, rák), hát, én azért szeretnék megöregedni, meg még csak most fog mindjárt kezdődni a jól megérdemelt privát életünk, nem akarok megdögleni, na. Azzal nyugtatom magam (ebben a kis közép-keleteurópai gettóban), hogy nekem már volt egy agyi vérkeringési problémám, sok zöldséget eszem, tán békén hagy a mindenható. Van még feladatom bőven.

Munkaközösség-vezető lettem a város prominens gyakorlóiskolájában (kb. 6 éves ottlétem után), ami azért nagy szó, mert kitúrtam egy nyugdíj előtti hatvanast (erről majd még írok). Ennél fogva a szeptemberem még a szokásosnál is nagyobb szívás. Többek közt azért, mert van számos bevállalt munkám, nem én lennék én, ha a mókuskerék mellett nem foglalkoznék azzal, amit tényleg szeretek.

A kisebbik közben elment egyetemre, fizikailag nincs annyira távol, de azért a hét közepén már pityeregtem kicsit, mert néggyel kevesebb üzenetet kaptam, mint a másik fészekrakója (sőt, nem is telefonáltunk). Ezt én gyakorlatilag úgy értékeltem, hogy nem is szeret. (Röhögős szmájli.) Persze ő fiú, tehát praktikusabb az észjárása ennél, és azt hívja, akiről tudja, hogy épp nem dolgozik, mert az majd úgyis átadja az infót a másik fészekrakónak... szóval a gyerekek ebből nem csinálnak problémát, na. 

Máma mindenesetre azon kaptam magam, hogy pogácsát gyúrok a szobatársaknak (+ 3 fő), hogy majd legyen mit elvinni, és tegnap, mikor hazajött, az első kérdésem persze az volt, hogy evett-e rendesen. Evett, persze, életrevaló legény ő, már mindenkit ismer, az első hétvégén egy HÖK-ös csaj hozta haza kocsival, és csirkepörköltet is főztek a héten. (Pedig meg se tanítottam erre.) Erről az egészről a nagymamám jut eszembe, aki mindenkit folyton etetett (én is). Sokat emlegetjük itthon, mert mindig elmesélem, hogy amikor már három tányérral ettél, akkor is azon sopánkodott, hogy miért nem eszel. Hát, én is ilyen vagyok, rájöttem. Táplálás = szeretet; de persze én azért nem érem be ennyivel, sem aktív, sem passzív félként.

A szakértők azt mondják, ha lemegy a szeptember, jobb lesz picit. Én egyelőre azt látom, hogy ezerrel próbáljuk bepótolni, amit a covid kivett belőlünk szociálisan. És még nincs is vége, tudom. 

Nyár

Letelt az egy hónap szabadság és semmittevés, amit adtam magamnak (aka július). Az aka július mindenképpen szükséges volt, mert nagyon kimerített - a minden IS. Biztosan írtam már róla, de a tanév végére szépen összesűrűsödött az iskola (1 hónap jelenléti + az összes posztlockdown tünet), a fordítási munkák, az intellektuális kihívások, a két tanárhallgató, a munkahelyi stressz meg az itthoni dolgok is. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy az az egy hónap igenis jár.

Most mondhatjátok, hogy de hát ez semmi, de én azért nem olyan könnyen adom az időmet magamnak, főleg ha ún. semmittevésről van szó. Azért a filmlistámon most például szépen meglátszik, hogy ráérettem magam. A könyvekről ugyanez nem mondható el, a Zavaros vért nagyon unalmasnak és vontatottnak találom, de két szakirodalmi kötetet azért kijegyzeteltem magamnak az őszre. Sokat sportoltam, ami effektíve annyira nem látszik, de lassan már megszokom, hogy az ember mindig máshogy érzi magát, mint ahogy kinéz (vö. testképzavar[ok] és/vagy percepciós eltévelyedések, mint umbrella termek).

Szóval az augsztus beköszöntével elmentünk nyaralni, ami elég jól sikerült, nem volt rohanós, szépek voltak a helyek és sima az átkelés a határokon. Persze rendben volt minden covid dokumentáció, a magyar, horvát és szlovén határőrök szépen le is csippantották, az olaszok viszont sz@rtak bele, pedig az volt a legnagyobb határátkelő. Érdekes.

Útvonal: Postojna, kis Trieszt, Maribor. (Fotókat nézhettek az instán.) Nem kell nagy dolgokra gondolni, ez inkább turistáskodás, nem igazi nyaralás, nincs tengerparton döglés, de van helyette sok hegy, vár, város és autóvezetés. Arról nem szeretnék beszélni, hogy a legutóbbi mennyire stresszes, de arról főleg nem, hogy mindenhol kedves honfitársaink a legbunkóbb társközlekedők (ki más dudálna és villogna le egy random szlovén autópályán, mint egy magyar kamionos, ugye). Mindenesetre megtapasztaltam, milyen zuhanyszerűen szakadó esőben az autópálya tetején a viadukton és az alagútban; hát, nem kívánom se utasnak, se sofőrnek. Trieszt egyébként nem tetszett, jobban kedvelem a délies városokat (ha már tengerpart), ez inkább monarchiabeli, osztrákos, elég monumentális. Maribor tetszett, főleg az óváros, és legfőleg a folyópart. (Korábbi nyaralásos posztjaimból kiderül, hogy az úticélokat tekintve alkalmazkodom és flexibilis vagyok, de, nincs mese, nekem vízpart kell. Nézegessetek képeket az Isonzo környékéről, az is csodás volt, én ilyen színű folyót még soha nem láttam.) 

Most már visszajöttünk, én pedig ma szép lassan rávettem magam a munkára, feltöltöttem pár kötelező olvasmányt a gyerekeknek (ezzel őket vettem rá, tudom), elkezdtem olvasni a Theatralia különszámát a közép-kelet-európai Shakespeare-recepcióról a rendszerváltás után, és beírtam a noteszomba minden fontos dátumot és tennivalót. Októberben konferencia, novemberben irodalmi verseny és még egy konferencia (Berlinben, szóval remélem, online lesz, vagy legalább hibrid, mert kiutazni biztosan nem lesz pénzem; de azért 'leszamilesz' alapon jelentkeztem). Ja, novemberben portfóliós határidő, ami nyilván el fog készülni, bár egy cseppet sem izgat, milyen lesz, csak görbüljön, ahogy mondani szokás. (Ez nem görbül, persze.) 

A változatosság kedvéért rengeteg órám lesz, az alapíványi átalakítástól pedig még a fejünkből se látunk ki egyelőre, gondolom, később is hasonló lesz a helyzet. Gondolkodtam, mit lehetne tenni az egyre jobban eluralkodó fásultság ellen (mondanom se kelljen, semmi kedvem az iskolakezdéshez), és kacérkodom egy Amnestys továbbképzéssel, mert arra gondolok, hogy ettől legalább úgy érzem, teszek valamit. Muszáj tenni valamit, a kommentelgetés és posztolgatás szart se ér, a 'belső emigráció' és a remeteség pedig voltaképpen lemondás és valamiféle feladás. Szóval arra gondoltam, kiképezem magam Amnestysnek, és akkor legalább tudom, miért néznek rám csúnyán egyesek, kettesek.

Augusztus végén már van egy kötelező továbbképzés és egy vizsga, aztán újraindul a verkli, amiben nagyjából csak megdögleni lehet (a borosszekrény kulcsát meg jól el kell zárni, haha). Abban reménykedem, hogy ha betör a negyedik hullám, az iskolák és a mozik pl. nem zárnak be teljes egészében, én felveszem a maszkot, ahogy eddig is, csak ne zárjanak be megint kb. másfél évre. És ebben a majdnem posztnyári, letargikus hangulatban megfogadom, hogy minden nap fogok olvasni, igyekszem nem bosszankodni és nem befordulni, még ha minden az ellenkező irányba is mutat.

Kép most nincs, de találtam nektek egy videót az Isonzo/Soca-völgyről:

Nagy részvétel

Kép forrása: ITT

A múltkor beültünk egy helyre egy órácskára, és a szomszéd asztalnál egy jóvágású család vacsorázott éppen. Apa, anya, 18-20 év körüli fiú. Láthatóan jól szituáltak voltak, trendi kaját ettek, csak apuka sörözött, a többiek vigyáztak a vonalaikra. Ruhájuk elegáns (nem Háda Fashion), arcuk szép, bőrük ránctalan.

Politizáltak.

Konkrétan a nemrég elfogadott ún. "pedofiltörvényt", illetve az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárását taglalták. Már épp menni készültünk, de azért még 20 percet sikerült hallani az egészből: a fiú azon az állásponton volt, hogy a Fidesz/kormány politikai öngyilkosságot követett el a törvénnyel, mert az emberek most majd ellene fordulnak, és akár a választást is elveszíthetik. Apuka szerint ez nem így van, mert "nyerni fogunk", az emberek nem dőlnek be az LMBTQIA lobbinak, az EU pedig agresszív, nyomul, és erőszakosan próbálja ránk kényszeríteni az ideológiáját, a kormány viszont "faszagyerek", és ezt nem hagyja. A fiú egyetértett azzal, hogy a meleglobbi nagyon sok pénzt hoz a cégeknek, és ha majd más lesz a trend, abból is pénzt csinálnak; aztán azt is mondta, hogy az LMBTQ-sok mindig a szélsőségekkel jönnek, pl. meleg fiatalok öngyilkossága, és ez érzékenyen érinti az embereket, ezzel kellene valamit csinálni. Meg hát mondjuk azért ez mégiscsak gáz, ezt szerinte azért a kormánynak is figyelembe kellene vennie. Apuka erre nem mond semmit. Anyuka pedig az egész vita alatt hallgat, piszkálgatja a salátáját, belekortyol a limonádéjába. A férfiak vitája ez, politika, okosság, komoly dolgok, ugye.  

Ezen a ponton eljöttünk.

Az jutott eszembe, hogy a kormányunk tényleg nagyon sikeresen harcol az ún. érzékenyítés ellen. Itt ez a család, láthatóan jól élnek, apa biztos vállakozó vagy valami multinál van, "Fidesz korú", kihasználja az adódó lehetőségeket és pénzeket. A srác jó suliba jár, ahol nyilvánvalóan vannak azért kisebbségi problémákkal küszködő társai is, illetve a tanárai között talán vannak olvasottak, tájékozottak, gondolkodók. Benne van az digitális világban szügyig, követi a közösségi médiát, beszél angolul, nem hagyja érintetlenül a populáris kultúra és a különböző oldalakra húzó véleményvezérek, ideológiák, ért belőle valamit, persze nem túl reflektív vagy kritikus. 

Apa ezekkel nem foglalkozik, mert ő a családfenntartó, keresi a pénzt, van szép kocsi, évi két külföldi nyaralás, étterem, szép ház, stb. Olvasni nem olvas, csak pörgeti a Facebookot, esetleg az Instát, jelen van ezeken a boomer felületeken, elkapja a szalagcímeket, a gyors tweeteket, szlogeneket, jelszavakat. Becsületére legyen mondva, a vitában végighallgatja a fiát, de az álláspontjaik persze nem közelednek. Mondjuk annyira nem is állnak távol egymástól.

Szóval a nagy találmány az, hogy ennek a rétegnek központilag meg kell adni mindent, ami az anyagi boldogulásához szükséges, és akkor minek is érdekelje őt más baja. Ki nem szarja le, hogy a szomszéd panelban megfagy vagy éhenhal egy kisnyugdíjas télen, hogy mi van Borsodban meg az Ormánságban, hogy kiket önt ki az árvíz, melyik rajtam kívül álló rétegnek milyen problémái vannak. 

Magyarán: a szolidaritás hiánya.

Tudom, erről már sok szó esett máshol is, meg azt is tudom, hogy egy húsz perces beszélgetésből spekulálok itten dolgokra, de hát alapvetően ez van, tényleg ez van. Valószínűsítem, hogy a rezsim ezért fog megint nyerni, mert ki az a hülye, aki ellenszavaz egy olyan kormánynak, ami nem gázol az ő érdekeibe, sőt, ezüsttálcán nyújtja a lehetőségeket "úgyamúgy". És vajon mi kell ahhoz, hogy egy ilyen helyre született fiatalban pl. feltámadjon az együttérzés, az empátia, a segíteni akarás. Vajon mi kell ahhoz, hogy kibújjon a burokból? Miért tenné, amikor a rögvalóság olyan kellemetlen és kényelmetlen, miért kockáztatná a saját jólétét azzal, hogy ellentart a hatalomnak, ami a társadalom jelentős részének inkább csak árt. 

Akkor már tényleg egyszerűbb befogadni a lebutított üzeneteket, és a biztonsági háló mögül mutogatni azokra, akik "pattognak" és elégedetlenkednek. Engem nem vitt el az árvíz, az én anyám nem kisnyugdíjas, a gyerekem nem meleg, a számlákat is ki tudom fizetni, mit érdekel engem más baja? 

Valami Arany János mondott fontos dolgokat a közönyös világról. Hogy tudta, és milyen igaza volt. 

   

Dzsungel #2

Most mondja nekem valaki, hogy nincs karma, avagy ornitológiai tanulmányaim folytatódnak.

A minap jól összeszidtam a városi maradakat, de ahogy még egy keveset kutakodtam, egész komoly dráma kezd itt kibontakozni, kérem.

Először is hallgassátok meg, hogy amire éjszakánként bosszankodva felriadtok, az voltaképp a szüleiket hívó fiatal baglyok hangja. Aztán azt is, hogy amit én foglyul ejtett csivavaugatásként aposztrofáltam, az valójában riasztóhang. 

Az persze azóta sem derült ki, mi volt a fő veszélyforrás, gyanítom, nem is fog, de itt a gettóban láttam én már nyestet, kóbor macskát, szerintem rókát is. Vércse is van persze.

Nem tudom, ki fenyeget vagy ki eszik meg kit (azt olvastam, hogy a városokban akár karvalyok is élhetnek már), mindenesetre a bagolylak szomszédságában van egy másik fészek is; ha jól sejtem, ők nem ellenségek, hiszen egymás mellett laknak.

Az éjszakai ramazuriból kiindulva viszont valami komoly fennforgás lehetett, mert a fenti hangok után hajnalig néma csönd, majd reggel a parkoló kocsi melletti bokorban baglyocskára bukkantunk.

[saját fotó]

A baglyocska nem volt pici, de nagy sem, és azt sejtettük, hogy nem tud repülni. Feljöttünk, de ahogy az ominózus erkélyről tovább figyeltem, láttam, ahogy kikászálódik a bokorból, és ügyetlen ugrálással megindul az autók alatt a parkolóban. (Szép, bokros-fás rozzant parkoló.) Bebújt a bunkó ügyvédgyerek óriási BMW-je alá, erre lementem, és megpróbáltam kicsalogatni. 

Pont ilyen nagy, ijedős, sárga szemekkel nézett, mint ezen a képen. 

Egy galamb közelített felénk, nem tudtam, hogy fenyeget, vagy segíteni akar. A BMW után a kisbagoly a parkoló másik oldalát szemelte ki, mire én hősiesen keresztbe álltam az úton (gondoltam, ha megint annyival jön itt valaki, amennyivel szokott, engem hamarabb észrevesz, aztán ha még meg is tud állni, mázlim van). 

Fogalmam sem volt, hogy kell maradat fogni, de persze mire jó a kiskorban sokat nézett Discovery Channel. Törölköző, kesztyű, papírdoboz. A doboz jól le kellett rögzíteni, mert a kicsike persze rettegett. Megeresztettem három telefont, mondjuk elképesztő, hogy egy ekkora nagyságú városban, régióba egy darab faszi van, aki ért ehhez, és persze történetesen pont az ország másik végén tartózkodott.

Úgyhogy a madarat az állatmenhelyre vittük (ami egyébként kétségbeejtően rossz állapotban van, ami nyilván nem az ő szégyenük), ahol először azt javasolták, tegyük vissza a fészekbe (??). Mondtam nekik, hogy ez kizárt, egyrészt képtelenség, másrészt a hely veszélyes, és hát szépek az elvek, de ha megint leesik, biztosan elüti egy autó vagy egy kóbor macska.

Nem volt túl jó érzés otthagyni, de biztosan gondoskodnak róla.

A történetből (az előzményeket tekintve) mindenki vonja le a megfelelő tanulságot, én mindenesetre kicsit nagyobb érdeklődéssel és még több empátiával várom a következő éjszaka történéseit. 

Dzsungel

Amatőr ornitológiai témájú bejegyzés következik.

A meleg miatt nagyon rosszul alszom, biztos öregszem, vagy mi. 

Légkondink nincs (amit mellesleg nem bánok), ventillátorunk van, kettő is, de azt az éjszaka egy bizonyos pontján nyilván kikapcsolom.

Most, hogy legfőbb nyári programom megint a fogyókúra (surprise, surprise), arra is megfelelő időt és energiát fordítok, hogy kellően elfáradjak estére. Kevés digitáliát használok, ez az év pont elég volt.

Vége az esti filmnek, az olvasásnak, az akárminek, lekapcsolom a lámpát, és ahogy a nagykönyvben meg van írva, azonnal felpattan a szemem.

Aztán amikor a második Valeriana Night után végre picit elszenderedem, akkor jönnek a dzsungelhangok.

Főút és egy forgalmas kereszteződés mellett lakunk, ami eleve kurv@ nagy szívás (nem tudom, hogy lehetett elődeinknek annyi esze, hogy ide vettek lakást), mert a forgalom hangja is iszonyú--ó, az áldott kijárási tilalom, amikor este 8 után csak néhány kóbor busz...--, ehhez pedig újabban jönnek a...

... madarak.

(Kép forrása: ITT)

Én szeretem a madarakat meg amúgy minden állatot, de amikor hajnali fél 4-kor iszonyatos rikácsolásra ébredsz, és nem tudod, hogy a Veszprém Zoo-ban vagy-e vagy az amazonasi dzsungelben, az nem annyira jó érzés. Többek közt azért, mert, mint mondtam, amúgy sem tudok aludni.

A napokban legalább három vérfagyasztó élményem volt (és itt jön a spéci ornitológiai rész): az egyik fán baglyok laknak. Az a fajta, amelyik nem huhog, hanem vijjog. Korábban már írtam baglyokról, akkor a belső udvarban laktak, és nem tudom, mi történt, de most kiköltöztek az utcafrontra. Már nem félnek, vagy mi. Szóval ahogy az éktelen vijjogásra felébredek, és kinézek, látom, hogy a szinte karnyújtásnyira lévő fa tetején ül, és néz befelé. Sehol semmi zaj, csak a hangos vijjogás. Pici, cuki állat volt, gyönyörű is, de jó lett volna, ha elhúz a p*csába, és hagy aludni.

A második trauma szintén hajnali fél 4-kor ért, akkora hangzavar volt, hogy még a macska is bejött az erkélyről ijedtségében. Először azt hittem, bagzó macskák, aztán kiderült, hogy mutáns madarak (?) eshettek egymásnak ezen a csecsemőüvöltést és hangos vernyogást mixelő hangon. Percekig tartott, mintha riasztás lett volna, talán a bagolyfészek lehetett veszélyben, persze szintén az ablak alatt.

A harmadik és egyben legmegfejthetetlenebb hang csivavaugatáshoz hasonlít.

Persze most mondhatjátok, hogy valami szadista biztos kizárta éjszakára a csivaváját az erkélyre, és az ő kétségbeesését visszhangozza a proli lakótelep, de esküszöm, hogy nem. Vagy hát hajnali 3-kor ki sétáltatna csivavát a gettóban, ugye. 

Ez a hang amúgy annyira vérfagyasztó, hogy még a baglyok is elhallgatnak.

Hát így.

Reggel aztán gyűrötten felkelek (a buszokra meg a szirénázó mentőkre, persze), picit csodálkozom, hogy szarul vagyok, és a facebookon megnézegetem, ki milyen szép tengerparti és/vagy békés, csöndes helyen nyaral, közben pedig azon tűnődöm, én mikor léphetek le innen a francba végre. 

Ugyanis az az állandó zaj, amit észre sem veszel, hogy 0-24-ben hallgatsz, szép lassan felőrli az idegeidet, és bár azt hiszed, tök jól vagy, nyár van, pihensz, stb., egyszer csak fogsz indokolatlan bőgésben törsz ki magad sem tudod, hogy mitől. 

Ennyit a madaras idillről. 

Persze örüljek, hogy nem vaddisznók meg medvék dézsmálják a kertemet.

Örüljek annak is, hogy vannak körülöttem fák.

És félreértés ne essék, őket legalább annyira sajnálom, mint magamat, hogy (egyelőre) nem tudok máshol lakni, mint egy mocskos-romos parkoló fölött. Ahol egyébként fák is vannak.

Na, megyek, be is kapcsolom a youtobe-ot, hátha van valami kellemes tengermorajlás vagy csicsergéses-búzasuhogásos rét.

Ti meg hallgassatok jó fej maradakat.

Törvény

Kép forrása: ITT.

Megpróbáltam megvárni, hogy minden "hírverés" elüljön az amúgy is megszavazott "pedofiltörvényről", aztán, gondoltam, elmondom én is, mit gondolok. 

A "hírverés" szerencsére nem ült el.

Ez meg itt egy egyszerű, rövid és személyes vélemény lesz anélkül, hogy citálnék bármilyen eddig megjelent hírt vagy magát a törvényszöveget, hiszen már mindenki olvasott mindent, és mind a kormányoldal, mind az ellenzék bőven beleállt abba, hogy ebből az amúgy tök egyszerű kérdésből politikai csatározást csináljon, természetesen.

Nincsenek illúzióim persze, minden politika. Ez eddig is így volt, eztán is így lesz. (Tessék, itt egy videó, ami közérhetően elég sok mindent megvilágít.) Pont most néztem meg a Dick Cheney alelnökről szóló életrajzi filmet (a címe Vice), ami szerintem egyébként nem volt túl jó, mindenesetre érzékletesen kitér a két Cheney-lány, Liz és Mary viszonyára. Liz ugyanis 2013-ban republikánius szenátorjelöltként kinyilatkoztatta, hogy ellenzi a melegházasságot, ami kisebb családon belüli válságot illetve törést okozott. (Annak már nem néztem utána, hogy a két nővér viszonya azóta rendeződött-e.)

Nekünk is megvannak persze a magunk kis contradictory botrányaink a témában, de én most nem erről akarok beszélni, hanem az ún. szexuális propaganda tiltásáról, például az iskolákban.

A minap olvastam ezt az interjút Tobi anyukájával, Tuza Évával (film: Tobi színei), és tanárként egészen komolyan elszégyelltem magam. Mondjuk ki, rengeteg homofób, kirekesztő tanár van, miért is pont ők ne reprezentálnák a magyar társadalom átlag gondolkodását etekintetben. 

Most mondhatnánk, hogy oké, akkor legyenek képzések (az 'érzékenyítés' szót direkt kerülöm), ahol elmagyarázzák Kovács Béláné 35 éve tanító magyar-történelem szakos pedagógusnak Mátészalkán (ha netán magától, emberi és tanári mivoltából kifolyólag nem tudná), hogy gyereket nem rugdosunk csak azért, mert nem értjük a viselkedését vagy hogy ő kicsoda. Csak hát ugye az van, hogy pont ezeket a magyarázó alkalmakat tiltják meg mostantól, tehát sem pl. az Emberség Erejével, sem az Amnesty, sem pedig a Háttér Társaság be nem teheti a lábát iskolába többé.

Nálunk a tanév vége előtt volt pl. egy nagyon remek diáknap, a gyerekek szervezték. Egy szót sem szólhatok, mert bár voltak sejtéseim, végül simán és viszonylag botránymentesen lezajlott (a poszton mondjuk van egy dislike, ha megnézitek), de azért a háttérben elhangzott pár megjegyzés, hogy olyan szervezet jött, akit a tudjukki pénzel, stb.

Ezek a sunyi háttérben suttogások egyszerűen borzalmasak. Én, miután több Emberség Erejével és Amnesty szervezte ifjúsági programon vettem részt, bátran kijelenthetem, hogy ezek a szervezetek az ilyen rendezvényeken egyáltalán nem politizálnak. Megismétlem: nem szidják Orbán Viktort, a kormányt, a Fideszt és Magyarországot sem. A gyerekeket érintő kérdésekről beszélnek világosan, tisztán, barátságosan. Válaszolnak olyan kérdésekre, amikre egy tanár nem tud vagy nem akar, mert nincs információja vagy mert zavarba jön. 

Csodálatos lesz, amikor majd csak olyan listázott szervezetek jöhenek, amik arról fognak beszélni, hogy a szex célja a gyereknemzés és a fajfenntartás, vagy arról, hogy mi a női princípium. Kíváncsian várom, vajon mely szervezetek lesznek ezek. Pl. a katolikus egyház? Maga Rétvári Bence?

Borzalmas belegondolni, mi lesz 1) azoknak a gyerekeknek a fejében, akik most majd úgy érzik, senkivel sem beszélhetnek magukról, mert ez "törvénybe ütközik"; 2) meg úgy általában, a többieké is, akik nem tudják majd, hogy kitől mit kérdezhetnek.

Most azt mondjátok, ez marhaság, kérdezni fognak, ahogy eddig is. Igen, biztosan, és csak remélni merem, hogy az arra alkalmas tanárok nem fognak betojni attól, hogy válaszoljanak nekik.

Nálunk a jelen diákönkormányzat amúgy évek óta a legtevékenyebb és legaktívabb. De mivel mi egy nagy szervezet vagyunk (és bár a közvetlen főnökünk elfogadó és nyitott), félek belegondolni, mi lesz a jövőbeli terveik sorsa. 

A háttér ecsetelését tovább folytathatnám olyan hírekkel, mint hogy a Pest Megyei Kormányhivatalnak nincs jobb dolga, mint könyvforgalmazókat megbírságolni, vagy hogy az amúgy is sok helyen rémséges tanárképzést még jobban lebutítják törvényileg (azaz pl. a hozzám kerülő tanárhallgatókat jobb, ha nem viszem rendhagyó irodalomórára pl. Erdős Virággal).  

De, hátha van időtök olvasgatni, inkább ideteszek három régebbi bejegyzést (mostanában úgysem írok sem sokat, sem jókat) arról, hogy mennyi dolgunk van és miért aggódom annyira.

• Itt van egy az identitásról 2014-ből.
• A vitakultúráról és érdeklődési körökről (2017).
• A pc-ről és a hitelességről, ami azóta is örökzöld téma (2019).

Hát, lezártuk...

... ezt az elátkozott tanévet is.

A jelenléti oktatás örömére (máj. 10-től) is akartam írni valamit, de sok-sok hónap után az akkora kultúrsokk volt (szerintem mindenkinek), hogy az a poszt elmaradt. Másrészt azt hiszem, az is tök érthető, hogy az ember mindenfélére vágyott, csak éppen monitorra nem. Az én helyzetemet ráadásul súlyosbította egy elvárásokkal terhelt (digitális) iskolaújság, egy ambíciókkal teli írópalánta (nyert is valamit, ne röhögjetek!), és végül, de nem utolsó sorban, egy rémségesen giccses második világháborús románc. 

Immár mindnek vége egy időre, de ettől még nem lett jobb kedvem.

Ami a jelenlétit illeti, tudtam jól, hogy ez egy mentálhigénés hónap lesz, nem is írattam dolgozatot, csak egyet, és igyekeztem türelmesen viszonyulni az osztálytermekben (igen, tanórákon is) uralkodó karneváli hangulathoz (nem, fegyelmezni sosem tudtam). Nem mondom, egyszerű menet az ilyesmi, pláne, hogy nekem is arra lett volna szükségem, hogy valakikkel karneválozzak, de hát egyrészt a külső nyomás, másrészt én vagyok a felnőtt, ugye, harmadrészt meg mégis csak el kell evickélni legalább szegény Vörösmartyig. Gondolatok a könyvtárban -- képzelhetitek, mekkora sikerem volt vele. 

És azóta sem karneváloztam.

Voltam viszont különféle búcsúztatókon, ballagásokon, amik valahogy lementek, de hát az van, hogy a személyesség megkopott, valahogy mindenki megszokta a monitorfejeket. Kaptam persze csokit (amit mindig is utáltam kapni) és csokit, meg még csokit.

Voltam kirándulni is egy csodás, Trianon 100 éves évfordulójának alkalmából kiírt pályázat keretében. Utunk a Nagy-Magyarország Parkba vezetett (kötelező helyszín!): hát, ha nem látom a saját szememmel, hogy ez a hely létezik, biztos nem hiszem el. Sok mindent gondoltam eddig is a rossz ízlés + sok lóvé kombóról, de sosem képzeltem, hogy ezt ilyen mértékben ki lehet maxolni. 

Az ofőtársam hozzám hasonlóan szerencsére szintén egy libernyák asszonyság, úgyhogy elegánsan kimentettük magunkat és a gyerekeket a Park idegenvezetőjének karmai közül, és elmentünk túrázni a Bakonyba. Igazán vidám kis menet volt a hat hónapra bezárt gyereksereget végiterelni a lankákon, miközben túravezetőnk, az 190 magas Viktor (!)--aki egyébként matektanár és lelkes lokálpatrióta--irgalmatlan tempót diktált. Így esett, hogy a Keleti-Bakonyból végül semmit nem láttam, mert már lelkesen edzettem itthon a lockdown alatt, a lábaim nem lettek hosszabbak. 

Másnap itthon még (kötelező iskolán kívüli program keretében) kihajtottuk őket a tóhoz, amivel legalább rágyalogoltunk/bicikliztünk az izomlázra, aztán 48 perc kártyázás és/vagy bluetooth zenehallgatás után szépen hazamentünk.

Örülök egyébként, hogy be lehet járni az iskolába, bár ma például 37 fok van árnyékban, de azt határozottan éreztem, hogy a felnőtt társaság hiányzik. Mások óhatatlanul is bezombultak, szeretnének online záróértekezletet, de nem lehet. Lesz közös tanári vacsi is, ami nagyjából az egyetlen anyagi áldozat, amit a fenntartónk hajlandó meghozni értünk. 

Lezártuk az évet munkaközösségileg is, az éves beszámolót hallgatva (nem annyira) megdöbbenten hallgattam, hogy minden másfeledik program mellett az én nevem van, bizony. Dicsérgettek is a kollégák, pedig hát csak munkával kompenzáltam ezt a kib@szott nihilt. Némelyek annyira lelkesek voltak, hogy felterjesztettek volna mindenféle díjakra (megjegyzem, 15 éves pályafutásom alatt intézményi szinten soha semmit nem kaptam), úgyhogy némi várakozással mentem az évzáróra.

De hát pénz, ugyebár, nincs, viszont kaptam egy szál sárga rózsát, ami valószínűleg sokáig dekkolt a napon, mert mire hazaértem, elhervadt. Lehetne ez a munkahelyi lelkesedés szimbóluma. A lekonyult sárga rózsa. 

Azért az vicces volt, mikor megkérdezték, örülök-e, hogy a gyerekek kaptak az alapítványtól könyvutalványt, mert ez biztos életben tartja majd a lelkesedésüket. Hát, persze, hogy örülök, mondtam én, az engedelmes altruista.

Ha most valaki megkérdezni, mire vágyom, a következőt mondanám: szeretnék két hetet, amikor nem kell azzal törödnöm, hogy: 1) van-e itthon kaja 2) van-e itthon főtt kaja 3) tiszta ruha 4) jó-e az internetkapcsolat 5) kinek milyen adminisztratív/lelki/testi szükségletei vannak körülöttem. Ne kelljen bevárásolni járni, és a nekem küldött szövegeket olvasgatni (semmi, de semmi szöveget nem akarok!). Ne kelljen senkit sehova fuvarozni, senki helyett gondolkodni, problémákat megoldani.

Gyereket sem akarok látni. Akárhány évest sem. Tudom jól, milyen méltatlan vagyok a pedagógus diplomámhoz, a többiről nem is beszélve, de hát ez van.

Eső

A héten a szokásosál is passzívabb vagyok (*ez csak retorikai fogás, nem is vagyok passzív), és üveges szemmel bámulok ki az ablakon, hogy nézzem, mikor áll már el az eső. Mintha ennek innen a szobából lenne bármi jelentősége.

Jelentősége legfeljebb csak annyiban van, hogy azt mondják, vannak lélekben/pszichében lezajló dolgok, amiket rá lehet fogni az időjárásra, hogy tök okés néha szenvedni, semmit sem csinálni, a túlélésre játszani akár napokig. Hetekig. (?) Csak hát én nem ilyen vagyok. Ha a lényemnek van is ilyen része, azt előszeretettel letagadom. 

Nem volt ez mindig így, volt időszak, amikor előszeretettel dagonyáztam az önsajnálatban, kiválóan megmagyaráztam, hogy miért nekem a legrosszabb, hogy a világnak miben kéne változnia ahhoz, hogy nekem sokkal, sokkal jobb legyen, de hát nem változik, ugyebár. Same old shit.

Azt hiszem, mindettől voltaképpen az mentett meg, hogy pár ember, aki igazán fontos volt nekem, jól lebaszott, és ekkor megrettentem, hogy az ő szeretetük nélkül aztán tényleg igazán még szarabb lenne. És hogy voltaképpen elég érdekes vagyok én az úgynevezett problémáim nélkül is, úgyhogy hagyjuk már ezt az önzést.

Tudom, ez végzetesen leegyszerűsítőnek és empátiátlannak hangzik (pszichológusok sikítva csapják rám az ajtót), úgyhogy gyorsan mindenkit megnyugtatok, hogy ez ennyire persze nem volt egyszerű, és egyáltalán nem tartom banálisnak a régi problémáimat, csupán nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy találkoztam olyanokkal, akik tudtak segíteni, és hogy volt elég erőm ahhoz, hogy változtassak.

Úgyhogy most nem is erről van szó, csupán napok óta esik az eső, rosszak a járványügyi adatok, minden közösségi média oldal lelombozó hírekkel van tele. A kommunikációs csatornáim beszűkültek. Körülöttem mindenki nyavalyog (pejoratív, tudom), ami érthető, és jelenleg egyáltalán nincs kedvem erőt sugározni senki felé. De nyavalyogni se, ezért inkább hallgatok.

És üveges szemmel bámulok ki az ablakon, hogy mikor áll már el az eső.

Tegnap egyébként voltam kint: elmentünk szőnyeget venni meg más kacatokat, láttam egy szuper íróasztalt, ami, úgy érzem, remekül fel tudna dobni.

Ha jól számolom, 10+ éve nincs rendes íróasztalom. Vagy még több. 

Igen, igen, ettől az íróasztaltól határozottan embernek érezném most magam. Money can buy you happyness.

Úgy érzem, az egész életből hónapokra kiiratkoztunk most már. A legerősebbek is bukdácsolnak a csúszós domboldalon felfelé, beleragad a lábuk a sárba. 

Csak a kormánypropagandából ömlik mérték nélkül a hurráoptimizmus, én meg nem tudom eldönteni, hogy ennyire hazugok, vagy ennyire hülyék.

 

Rendszerellenes oltakozás

Kép forrása: pinterest

Múltkor pont a visszható igéket tanítottam, hát az van a tankönyvben, hogy: "az alany végzi a cselekvést, és a cselekvés tárgy is saját maga", illetve "a visszaható ige rokona a kölcsönös visszaható ige, ahol több cselekvő cselekvése kölcsönösen egymásra irányul". Természetesen pont az oltakozás szó lett a példám, de hát ők még túl picit, hogy minden rendszerkritikus megjegyzésemen röhögjenek, meg különben is onlájn van, úgyhogy max. annyi érzelmi reakciót látok, hogy valaki a Jokerarcot Barbie-ra cseréli a profilképben. 

Már azok sem szólnak hozzám, akik eddig szóltak. Nem működnek a poénjaim, sem az érdekességek a boszorkányperekről, a vámpírregényekről vagy az Anyegini szenvedésről.

És akkor ma hozzánk vágták még azt a plusz egy hónapot.

Az igazság az, hogy egyébként eléggé megszoktam már itthon, lassan elengedem a dolog érzelmi részét is (ez ilyen kiégés, vagy mifene), de persze tudom, hogy nem lehet, mert hát ki tartsa a felszín felett ezeket a gyerekeket, ha nem pont én (...). 

A mai döntés okán írtam egy hosszú posztot a Facebookra, hogy mennyire igazságtalannak tartom, hogy csak úgy mellékesen bejelentik, hogy nem lesznek szóbelik az érettségin. Nem vagyok járványtagadó, sem oltásellenes, de ha már a felkészülés minőségére hivatkozunk, én pont azt gondolom, hogy azt a szóbelin sokkal jobban lehetne kompenzálni, mint az írásbelin. Ráadásul az általános iskolákat és az óvodákat kinyitják április 19-én, de a június végi szóbeliket nem lehet megtartani, érted? Miért nem lehet arra tekintettel lenni, hogy sokaknak igenis a szóbeli részvizsga a húzó, és miért nem lehet ezen okból válaszhatnóvá tenni ezt az opciót (ezt egyébként a diákszervezetek már hetekkel ezelőtt javasoltak)? 

Most arról megint nem beszélek, hány munkaórát öltem a szóbeli felkészítésbe (mert hogy hónapokig azt hallgattuk, hogy lesz szóbeli), meg arról sem, mennyi pénzt kibasztam az ablakon különböző felkészítő könyvekre, mert megint új a tételsor. Inkább tényleg amiatt az átlagdiák miatt aggódom (nem a jól olvasó, jól fogalmazó elitgimnazistáról beszélek), aki eleve 10 pontot veszít, mert balkezes/rondán ír/vacak a helyesírása, és mert képtelen megírni egy műelemzést ismeretlen szövegből. Két éve ilyenkor azt mondogattuk: nem baj, hogy szemét a teszt, nem baj, hogy rosszabbul sikerült, majd a szóbelin! Ott ugyanis én dirigálok. Az én tételsorom, az én vizsgám, az én pontozásom. Most ezt nem mondhatjuk, már megint. 

Az idén egyébként nincs vizsgázóm (sok év óta először, a nagyság átka, ugye, ehehe), de itt a közelben van egy, és ezért nagyon aggódom. Igyekszem arra gondolni, hogy az a közoktatásban (legalább is középfokon) eltöltött utolsó éve, és innen már hátha csak jobb lesz. (Vagy nem, lásd a "feka ribancozó" urat a Szegedi Egyetemről.)     

Az oltásom meg úgy volt, hogy csak nem kaptam meg azt a kib. sms-t, hiába vagyok kb. 15 éve az összes pedagógusrendszerben regisztrálva (KIR, DARI, és tudok még ilyen betűszavakat), csak vártam és vártam. Majd miután az összes főnököm szabadságra ment húsvét alkalmával, magamba szívtam némi zent, és gondoltam, várok jövő hétig, hátha a második körben értesítenek.

Aztán V. kolléganőm, aki nálam sokkal agilisebb, nagypéntek reggelére felszívta magát, és körbetelefonált, majd némi kontaktváltás árán eljutott a Honvéd kórház főnénijéhez, aki a beosztásokat intézi, bizonyos Attiláné. Na, Attiláné mondta, hogy egyrészt senkinek se adjuk tovább a telefonszámát, másrészt majd hívjuk újra 10-kor. 10-kor persze azonnal kellett menni, mentünk is. Az első két körön simán átjutottunk, aztán a doki még problémázott kicsit, hogy miért vagyunk itt, nem vagyunk a listán. Ennek ellenére beoltottak, amin őszintén csodákoztam, mert sehol sem kellett igazolni, hogy ott dolgozunk, ahol. Szerintem csakis az hatott, hogy V. mindenhol Attilánét emlegette, és ehhez hozzátette, hogy amúgy mi a gyakorlóban tanítunk. Privilégiumok. A következő héten más intézményből érkező sms-telen kollégát elküldtek a francba. Szóval a rendszer siklik, ahogy kell.

Sms-t egyébként azóta sem kaptam, de a háziorvos sem hívott még. Papírom van, hogy krónikus beteg vagyok, még ha ezt nem is annyira vesszük komolyan, ő tud róla. Csak hát ki tudja, az ő listáján mi látszik. Ez van, listaéletünk lett.

Hogy mi van velem

Most már eléggé szétestem. Kívülről mondjuk ez nem annyira látszik, vagy lehet, hogy de.

Úgyhogy most ki kellett alakítanom egy mestertervet. A mestertervezés egyébként jól megy, a megvalósítás egyre kevésbé.

Pontokba szedve (nem, ez nem a mesterterv).

• Egy pályázat keretében meghívtam két kortárs szerzőt rendhagyó órára, mindkettő jól sikerült.
• Mindkét diákom továbbjutott az ODTV-n.
• A digitális iskolaújsággal többet foglalkoztam mostanában, mint ezzel a bloggal, ez egyértelmű. És szomorú is picit, de azért az eredmény minőségi.
• A napokban megnéztem három Bánk bánt. Az őszi pécsi balhéról írok tanulmányt. 
• Lemondtam egy megmutyizott kínai oltásról, hogy elmehessek a többi pedagógussal együtt az oltópontra. Vagy hülye vagyok, vagy morálisan önzetlen. Vagy egyik sem. Esetleg mindkettő.
• Ahogy hallom, április 19-én visszamegyünk az iskolába. Még van két hetem, hogy élőben várjam az érettségi szünetet.
• A Diócica beteg volt, de meggyógyult magától, úgyhogy jelenleg úgy döntöttem, eltekintek attól, hogy 25 ezerért alap laborvizsgálatot csináltassak neki, hiszen én sem voltam sem laborban, sem orvosnál, sem neurológiai felülvizsgálaton másfél éve.
• Láttam a Nomadlandet. Nézzétek meg feltétlenül. Semmi nem esett jobban, mint ez. Pont hogy nem hülyeségekre vágyom, hanem arra, hogy valami hasson. 
• Félbehagytam egy Oksanent és egy Ulickaját Totth Benedek Az utolsó utáni háborújáért. Nyugi, majd mindkettőt folytatom.

Egyébként meg mindenki megbolondult. 

Majd írok rendeset is, ha kész a mesterterv. 

Mondjuk valami vicceset arról, hogy hogy nem tartom be...

De addig se akarom, hogy elfelejtsetek.

Sunshine through tree leaves

Régebben azért többet mentegetőztem, miért írok egyre kevesebb bejegyzést. Most mondhatnám, hogy már nem teszem, de azért mégis. Egyszerűen túl sokat ülök a gép előtt. Múltkor ki is fakadtam, hogy nem értem, hogy bírják ezt a gyerekek, akik (rendesebb esetben) csakis az evés, a fürdés meg a pisilés idejére szállnak ki a képernyőből. 

Rájöttem egyébként, hogy a munkáimból kifolyólag régen is sokat ültem itt, de akkor valahogy több volt a magam választotta tevékenység, ami mára lényegesen kevesebb lett: délelőtt órák, délután javítás, magánórák, fordítás, stb. mind-mind itt.

Az utóbbi hetekben, hónapokban egyébként nem is nagyon tudtam volna miről beszámolni, mert tényleg minden egyes nap tök egyforma. Nem megyek ki, csak a boltig. Kivéve szerdán, akkor kimegyek, mert van egy lány, akit érettségire készítek, és szerencsére ragaszkodott az élő találkozásokhoz. Ilyenkor találkozom kollégákkal is, a könyvtárosunkkal például, a portással, az igazgatóhelyettesekkel. Olykor gyerekekkel is, akik szintén bejárnak.

Múltkor azt mondta nekem J (az érettségiző), hogy az ő iskolájukban már megszervezték, hogy szerdánként bemegy az évfolyam, és különböző érettségifelkészítő órákat tartanak nekik. Ott egy picit könnyebb, mert a tanáraik zöme általános iskolai osztályokban is tanít, így amúgy is bent vannak. Ez a gondolat amúgy nálunk is felmerült, de, mint minden, ami a kényelmet veszélyezteti, hatalmas ellenállásba ütközött (vö. fizetetlen túlmunka). Úri hely, hiába. Az más kérdés persze, hogy vélhetően a diákok közül sem jelentkezne mindenki; és hát amúgy pedig nem csak a nagyoknak van szüksége istápra. Ha márciusban is maradunk még itthon, én is azt tervezem, hogy megszervezek 1-2 alkalmat. Kiscsoportos konzultációnak hívom majd, és megbeszéljük, ki hogy van, esetleg megnézünk egy filmet. Vagy filccel rajzolhatnak - papírra. Tudom, hogy ez hiányzik a legjobban.

Vicces figyelni egyébként, ahogy a kollégák is egyre hülyébbek, és kezdenek úgy viselkedni, mint egy csürhényi fegyelmezetlen kommentelő a facebookon. Múltkor kommentháború alakult ki egy, a Háttér Társaság által szervezett továbbképzési lehetőség posztja alatt, amit az iskolapszichológus osztott meg. Tudjátok, amikor a különböző emojikkal is kommunikál az ember, és ebből pontosan lehet tudni, melyik oldalt választja. Az első kommentelő kolléga, KP kifejezte nemtetszését a buzilobbi... az álcivil szervezet szakmaiatlangágával kapcsolatban, majd a gyanútlan szociális munkás megpróbálta megérteni az indítékait. Valaki (én voltam) privát üzenetben felvilágosította szegényt (nem olyan régóta dolgozik velünk), hogy ezen nincs mit megérteni, KP egy arrogáns agresszor, aki előszeretettel szégyenít meg kissé lányosabb küldejű és viselkedésű fiúkat például. Reggelente kolbász- és fokhagymaszaga van, egyébként pedig mindenhez is ért.

Úgyhogy ilyen levelezésekbe csatornázódnak az írással kapcsolatos késztetéseim.

Nem gáz feltétlenül egyébként, hogy az online térben a felnőttek is megborulnak, de azért a hatékonyság érdekében nem ártana átadni néhány feladatot; példának okáért itt a nyolcadikos beiskolázás, aminek a megszervezése egy katasztrófával ért fel. Az utóbbi hónapokban az a konszenzus (meg mellesleg a törvényi lehetőség is), hogy lehet élőben vizsgáztatni, persze a maximális biztonsági előírások betartásával: maszk, fertőtlenítés, távolság, szellőztetés, stb. Lement így az őszi érettségi, a nyelvvizsgák, az engedélyezett kiscsoportos konzultációk is így mennek - egyébként. Nos, tiltakozók kis csoportja online felvételit követelt, amivel persze nem lenne semmi probléma, ha némileg nyugatabbra, egy technikailag fejlettebb országban élnénk, és a tanárok átlag életkora nem 50 lenne, akik közül sokan segítség nélkül még egy csatolt fájlt sem képesek elküldeni. És ha a technikai nehézségek nem egy háromszor akkora teamet követelnének a feladat lebonyolításához. (Példának egyébként egy olyan, szintén online felvételit szervező iskolát hoztak fel, ahol alig van tanítás, mert a tanárok, állításuk szerint rendre számítógépes problémákba ütköznek, és ahogy óra, annyi féle fórum...)

Szóval én megértem a félelmet, de azt nem, hogy akkor miért nem lehet a feladatot odaadni olyanoknak, akik vállalják, mert jelenleg két ember kedvéért ún. hibrid biztosságokat állítottak fel (egy a neten otthonról, egy élőben), hát, fogalmam sincs, hogy fog ez működni. Viszont legalább mindenki a plafonon van. És csendben megjegyzem (biztos nem ez a tipikus): nálunk úgy tűnik, hogy a vírustól való akármilyen fokú félelem és a munkaundor egyenesen arányos egymással, vagyis pont azok pattognak a legjobban az elvégzendő feladatok okán, akik amúgy sem szeretnek semmit sem csinálni. 

Nekem is szar napjaim vannak, de azért elvállaltam a drámaversenyt, jövő héten rendhagyó irodalomóra Szabó T. Annával (online), megcsináltunk végre az iskolaújságot, istápolom a kis hallgatóimat, és úgy érzem, a helyzethez képest jól tartom a frontot. Jó kedvem persze nincsen, nagyon várom, hogy messzebbre is ki lehessen mozdulni és hogy befejezzem a könyvet, amit fordítok, mert akkor a most erre szánt időmben inkább sétálnék. Egyébként utálok sétálni. Helyesbítek: szeretnék sétálni, ha valami jó helyen laknék, mondjuk vízparton, nem itt a gettóban, ahol minden csupa mocsok ősztől tavaszig. Meg utána is persze. De most azzal mulattatom magam, hogy csudaszép helyeken felvett edzésvideókra sportolok - csak a tájon túl ne lenne mindegyik annyira unalmas. 

Március közepén amúgy lehet, hogy meg tudjuk látogatni anyámékat, mert ők már be vannak oltva, és ettől megnőtt a bátorságuk. (Mi nem vagyunk beoltva, nem is regisztráltunk. Nem, nem oltásellenesség, csak a kisember reménytelensége, nemtörődömsége és kiégettsége, nyilván idővel változni fog. Szerintem egyébként én még krónikus betegnek is elmennék, lásd az évekkel ezelőtti kis neurológiai kalandomat.)

Persze sok minden bánthana és bánt is, de most leginkább csak az egyetemek helyzetét emelném ki: nagyon hiányzik az ottani tanítás, még nem tudom, mit kezdjek ezzel. A logika nyilván azt mondaná, hogy engedjem el, csináljak szépen gimnáziumi karriert, csak sajnos annyira kurvára taszít a minősített pedagógusok sznobizmusa, hogy csak na. Persze lehet, hogy pont ezért kellene tojnom az egészre, mert minek is ezen agyalni, nyolcvanhárom dokumentum, öt mosolygás, sok elbaszott munkaóra, és kész. Csak hát van ez a régi reflexem, hogy én nem akarok ilyesmit, csak ülni egy szobában, és olvasni. Főleg. Egyébként meg már eleve túlképzett vagyok, és a tanárhiány okán lassan kizárólagos alkupozícióba kerülhetek: ebben a remek gimnáziumban én lehetek az első, aki se nem mester, se nem ped. 2, se nem szakvezető, de... munkaközösségvezető lehetek. Igen, abban az iskolában, ahonnan most ment nyugdíjba az ország egyik legismertebb magyartanára. És ahol nyilván lecsap majd rám némileg a népharag is, ha elvállalom. De hát kit érdekel.

 

Online oktatás, ezredik hét, 2058. februárja

Egy cseppet sem tudom hibáztatni. :D  

Mint egy szomorú sci-fi

Megnéztük a Midnight Skyt, és megállapítottuk, hogy mostanában minden sci-fi szomorú, melankolikus és pesszimista. Hol van már egy jó kis Independence Day vagy Men in Black vagy valami hasonlóan mókás, könnyed és reményteli jövőkép. Mondjuk persze nincs mit csodálkozni, hiszen ez az életünk jelenleg; egy kibaszott szomorú sci-fi vagy inkább utópia. Vagy inkább talán disz-.

Olvasom a híreket, hallgatom anyámék sirámait a telefonban, hogy mindenképp oltassunk, sőt, regisztráljunk, és egyáltalán ne menjünk sehova, jön a harmadik hullám, a szabadban is mindenképp hordjuk a maszkot, satöbbi, satöbbi. Az, hogy az embernek olykor beszélnie kell a nyugdíjas szüleivel, teljesen semlegesíti azt a jótékony hatást, hogy amióta bezártak az iskolák, gyakorlatilag nem olvasok vírussal kapcsolatos híreket. Fogalmam sincs a fertőzöttek számáról, a halálozási statisztikáról; max. néha egy-egy ismerős posztjában látok ilyeneket. Müller Cilit sem hallgatom, meguntam a picsába. Az egész egyébként nem direkt van, inkább valami automatikus önvédelem. És bár örülök, hogy visszamehetek dolgozni (és már nem itthonról kell), rémes belegondolnom, hogy tanáribeli hiszti kezdődik majd elöről. (Még mielőtt félreértitek, hisztin nem azt értem, hogy beszélünk a témáról, hanem hogy gyakorlagilag másról sem beszélünk, csak erről.)

Na. Szóval az ember időnként felhívja a nyugdíjas szüleit, akik egyszerűen képtelenek felfogni, hogy: 1. az elmebajjal határos egy panelban kibekkelni több hónapot (ráadásul télen) úgy, hogy az ember csak a boltig jár meg vissza; 2. bár én nem vagyok különösebben társasági lény, de nem lehet mindig csak interneten barátkozni 3. igen, el kell járnunk dolgozni nekünk, sokaknak, hogy pl. ők nyugiban otthon ülhessenek. Valamint: mivel kijárunk, igen, óhatatlan, hogy esetleg elkaphatjuk ezt a szart, de nyilván nem a boltban vagy a Balaton-parton.

Rohadt egy év volt ez, na. És igazából elegem van abból, hogy relativizáljam ezt a szarságot. Mindig úgy gondoltam, hogy nem szabad nyafogni, menni kell előre, és mostanra odáig jutottam, hogy picit irigylem azokat, akik folyton picsognak, hogy szerintük nekik van a legnyomorultabb sorsuk a világon (pedig nem). Jó, mindenki nyugodjon meg, nem most fogom elveszíteni a humorérzékem és az iróniám, és nem most fogok átmenni érfelvágósba. Csak mindenki tanulságára konstatálom, hogy nem jó hosszú ideig úgy tenni, hogy minden a legnagyobb rendben van, amikor nincs. Mert egyszer csak átszakad a gát. Vagy kétszer. Vagy háromszor. Egymás után. 

Úgyhogy részemről a következőt fogadom meg (hátha sikerül): nem veszem magamra mások problémáit még akkor sem, ha nagyon szeretem őket. Még akkor sem, ha emiatt érzelmi zsarolásnak vagy passzív agressziónak vagyok kitéve. Aki ilyesmivel próbálkozik, annak jól megmondom, hogy a probléma az életünk inherens része, mindenkinek a sajátjával van dolga. Nekem az enyéimmel. (Ugye milyen hitelesnek hangzom?)

Ezen kívül megpróbálom megtalálni a stresszlevezetés helyes módját. Fogalmam sincs, ez hogy fog sikerülni, mert egy csomó (másoknak beváló) módszerre alkalmatlan vagyok. (Mondjuk a szektákat például még nem próbáltam...) 

És oké, nem kell, hogy az egész emberiség megmeneküljön a sci-fi végén, de legalább néhányan találjanak egy alkalmas bolygót, ahol vannak delfinek.