Polikultúr*

A héten olvastam, hogy A kis hableány remake-jében Arielt egy fekete bőrű énekesnő alakítja majd. Erről eszembe jutott egy téma, amiről régóta szeretnék már írni: a polkorrektség, az alt-right, valamint ennek mindenféle kulturális kivetülései, amik persze a fiatalságot (ezáltal az oktatást) is érintik.

Ez annál is inkább foglalkoztat, mert egy közelgő konferencián olyan híres tragikus férfi drámai szerepekkel szeretnék foglalkozni, amiket színésznők játszottak el. Hogy mi köze ennek a PC-hez? Hát az, hogy habár régen ez esetleg csupán színháztörténeti kuriózumnak, vagy valamifajta érdekes hagyománynak számított, ma hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy jelen kultúránkban azért történik ilyesmi, hogy a színésznőket se fosszuk meg a nagy, kétségtelenül több hírnevet biztosító színházi szerepektől. Szóval nem maga a tény vagy történelmi jelenség változott meg, hanem az azt körülvevő kor és felfogás.

Ha mondjuk Shakespeare-t nézzük, az első híres női Hamlet Sarah Bernhardt volt, itt látható a vívójelenet Laertesszel az 1900-as (1899?) filmváltozatból. 

Bernhardt 55 évesen játszotta el a fiatal Hamletet, ráadásul turnézott vele Londonban és Stratford-upon-Avonben is. Jó kérdés, mi motiválhatta ezt a döntést, a legvalószínűbb magyarázat az, hogy, mint korának a legnagyobb sztárja, kalandvágyó volt, mert kockáztatni, vagyis megtehette ezt is. Saját nyilatkozata szerint a fő indok az, hogy a tapasztalt férfiszínészek, akik már alkalmasak lennének Hamlet szerepére, nem hatnak eléggé fiatalosnak és energikusnak, erre alkalmasabb tehát egy színésznő. 

Az, hogy ez művészileg milyen alakítás volt, a központi kérdés szempontjából most nem annyira fontos, a 19. században eleve a fennkölt, deklamáló, melodramatikus játékmód dominált, Bernhardt is ebbe a hagyományba illeszkedik. (Férfi szerepeket játszó színésznők egyébként a magyar színházban is megtalálhatóak, az operett műfajában ezt 'nadrágszerepnek' hívják, az operában pedig kifejezetten tipikus, hogy keverednek a nemi szerepek; fiúk játszanak nőket és fordítva. Két érdekes írás a témában magyarul itt és itt.)

Abban persze (történelmi és irodalmi ismereteinkre hagyatkozva) nem találunk semmi különöset, hogy a londoni Shakespeare's Globe-ban rendszeresek a csupa férfiszínész által játszott darabok, hiszen adott színház történelmi küldetése az autentikus reneszánsz előadás körülményeinek megteremtése (pl. a közönség is áll, nem lehet leülni a padlóra, lehet sört és perecet kapni előadás közben, stb.) Ehhez képest furcsán hat, amikor Globe-epigon színházak produkcióit vádolják meg azzal, hogy miféle szexista és nőgyűlölő viszonyulást mutat az, ha--a történelmi hitelesség jegyében--A makrancos hölgy című (nőellenesként is felfogható) komédiát csupa férfiszínésszel játszatják el. De ugyanilyen furcsán hat (és színháztörténészek rendszeresen kritizálják is) az ún. color-blind casting a történelmileg hitelesnek szánt reneszánsz előadások kapcsán, amikben pl. sötét bőrű veronai Rómeót nézhetünk (ld. ezt az előadást 2009-ből). De megemlíthetném a Mary Queen of Scots (2018) című új filmopuszt is, amiben szintén találunk afroamerikai lordot, holott nagyon jól tudjuk, hogy ez történelmileg nem lehetséges. A legutóbbi elém került példa pedig (a gyerekek nagy elánnal lobogtatták felém a telefonjukon), hogy valami brit művészke szerint a Csernobil című sorozatban több színes bőrű színészet kellett volna foglalkoztatni.  

Szóval a helyzet meglehetősen zavaros: van, hogy a cross-gender és color-blind castingot művészi sikerként posztulálják, és van, hogy a történelmi hitelességet kérik számon miatta.

Na de mi köze van mindehhez a politikai korrektségnek, az ún. alt-rightnak és a srácoknak?

Amikor gyerekekkel beszélgetek erről (és az ezzel kapcsolatos kulturális tapasztalataikról), rendszeresen konzervatívnak mutatkoznak abban az értelemben, hogy felhánytorgatják a történeti hitelességet filmek és számítógépes játékok kapcsán, valamint hajlamosak túldimenzionálni és félreérteni alapvető fogalmakat és elveket. A legutóbbi vesszőparipa a fent említett Ariel, de említhetném az új James Bond-filmmel kapcsolatos terveket, vagy Albus Dumbledore homoszexualitását is. Ehhez hozzájön az is, hogy a világról való tudásukat főleg a közösségi médiából (youtube, facebook, különböző álhíroldalak) szerzik, és fogalmuk sincs az általuk puffogtatott terminusok (pl. feminizmus, gender, diverzitás, liberalizmus, stb.) hátteréről és valódi jelentéséről. Magyarán mindent valamiféle trendi ideológián átszűrve és totálisan leegyszerűsítve kapnak meg és értelmeznek, és ha az ember felhívja a figyelmet az alaposabb megfontolásra, átgondolásra, akkor megsértődnek. Miért is ne tennék, hiszen a forrásként használt autoritások (vélhetően szándékosan) ugyanezzel a leegyszerűsített fogalomkörrel dolgoznak. Ráadásul a politikai korrektséget, vagy inkább a toleranciát, az elfogadást kikezdő irányzatok és hangadók komoly listával rendelkeznek a polkorrekt túlkapásokról, amiket hajlamosak mindenre kiterjedően általánosítani. Így válik a feminizmus a fejekben egyenlővé a férfigyűlölettel (= feminácik), a gender pedig azzal, hogy ártalmatlan és öntudatlan kisfiúkat műtenek idejekorán lánnyá.

Mindez azért veszélyes, mert egyrészt elveszik a dolgok tényleges jelentése, értelme és komolysága, másrészt pedig a valódi elfogadás kerül veszélybe. Nagyon nehéz ugyanis elmagyarázni egy alt-right influencerek által átmosott agyú fiatalnak, miről szól a valódi tolerancia, ha azt olvassák a neten, hogy gyerekkori kedvenc rajzfilmjeik remake-jei a polkorrektség jegyében milyen távol kerülnek az eredeti verziótól; vagy amikor (szintén tájékozatlan) osztálytársnőik a középiskolában egyik pillanatban R.E.S.P.E.C.T-et követelnek a semmiért, a másikban pedig azt nehezményezik, hogy nem nyitják ki előttük az ajtót. Az biztos, hogy hihetetlen fogalomzavar van a fejekben, és ezzel borzasztó nehéz tanárként, szülőként, későbbi generációsként (X, Y eleje) megküzdeni. Szomorú látni azt is, ahogy a túltolt PC visszaüt, azaz nem hogy az elfogadást erősíti, hanem az ellenállást és a gyűlöletet. A helyzeten pedig nem segít sem a hazai (social) média, sem mondjuk az iskola. (Megj.: a héten belenéztem néhány magyar youtuber-influencer munkásságába, és komolyan elborzadtam a tudatlanság és a felületesség láttán.)

      

Szóval hogy visszatérjek a kiindulóponthoz--miszerint ugyanaz a kulturális jelenség az egyik történelmi korban (na, persze lehet, hogy csak innen nézve) érdekességként elkönyvelt konvenció és kuriózum, a másikban pedig gyűlöletkeltő botránykő--, azt gondolom, hogy mindenki hadd alkosson szabadon, az igazi történeti hűség nem megközelíthető, nem is létezik talán, az inter- és multikulturális feldolgozások pedig nem új keletűek. A mérce valahol a józan ész kellene, hogy legyen, tudom, ez borzasztóan semmitmondó persze. Egy csomó ún. kreatív ötletnek a marketingen, a lobbin és a megfelelésvágyon túl semmilyen művészi üzenete nincsen, ez biztos. Viszont tök jó lenne, ha pl. a Walt Disney Company meg trash media miatt nem kellene megint folyton újramagyarázni, miért ne utáljuk feleslegesen a feketéket, a melegeket, a nőket, az ázsiaiakat, a zsidókat, a libsiket, stb.  

(További [lazán kötődő] olvasmányok a témához: itt, itt, itt és [for fun] itt.)

--
* A polikultúra, vagy kevert kultúrás termesztés a mezőgazdaságban a különböző növények egy időben, egy helyen való szaporítását, nevelését jelenti.