Halálára

Kép forrása: KATT

Heller Ágnes haláláról a nagymama jutott eszembe.

A nagymama egészen sokáig járt le úszni a Balatonra. Amíg a nagypapa élt, és már csak ketten jártak le, a bójánál sosem engedte tovább úszni, szóval a nagymama engedelmesen elúszott a bójáig, aztán vissza.

Azelőtt, amikor még családostól jártunk a városi strandra, rendszeresen kiúsztunk akár a mólóig is. 

Sokszor szembe jutnak azok a balatoni nyarak abban a patinás, jómódú balatoni városban, amit már nagyrészt felvásároltak a NER-oligarchák, és most már biztos minden másképp néz ki, mint annak idején. 

Nem gyakran járok arra. 

Ha mégis arra járok, bemegyek a temetőbe, és viszek valami virágot. Egyszer az egyik halottak napjára egy nagyon szép kézzel készült, horgolt emléket vittem. Gondolom, a kukában kötött ki, mint minden, ami kapcsolódott hozzám abban a városban.

Sokat gondolok a nagymamára. 

Például miatta nem hagyom, hogy szidják az istent, pedig nem is vagyok hívő, pláne katolikus. Vagy fene tudja. (Mármint az előbbit.) 

A nagymama mindig mondatott szentmisét a nagypapa halálának évfordulóján (ha jól mondom ezt "katolikusul"), és nekem sokszor eszembe jut, a nagymamáért mondat-e valaki szentmisét. 

Biztosan nem, ezért remélem, ezek a blogbejegyzések is valamennyire megteszik.

Nézem ezt a régi, fürdőruhás képet Heller Ágnesről, ahogy ott áll a Balatonban valamikor a 80-as években vagy a 90-es évek elején, és tényleg a nagymama jut róla eszembe; ugyanaz a fürdőruha, nyári vászonkalap, hajviselet, ami alul vizes lett a hullámoktól ("Nem szeretem, ha hullámzik..."), ugyanaz a mosoly, a víznek ugyanaz a szürkesége. (No filter, ilyen szürkék a nyolcvanas évek balatoni fényképei.) Ugyanaz az úszás lehetett, ugyanolyan tempók, ugyanaz a kitartás a bóján túlra, mert ott már szebb és hűvösebb a víz, ott az igazi Balaton. Az a régi Balaton az én gyerekkori nyaraimmal együtt.

Ha nem hangozna bizarrul, azt mondanám, szép halál ez, olyan, mint a romantikus költőké, akik elmennek úszni, aztán sosem térnek vissza a tengerből. Kiszúrás a halállal, a szenvedéssel, fricska, örök fiatalság és élet. A szabadság valódi megélése. Amikor kiérdemeltük a méltóságot, a sorsnak/Istennek azt a tiszteletét, hogy ne szenvedjünk végül. 

Jó lenne, ha ezeken az emlékeken kívül lenne még valamim a nagymamától.

Tudom, a tárgyak nem fontosak, de mégis. 

De nincs semmim, minden a családé lett végül, és egy garázsban vagy konténerben porosodik valahol a külvárosban. Nekem csak az a pad maradt ott a múzeum előtt, ahova akkoriban minden nap lesétáltunk--én a gipszből épp hogy kifejtett hat éves lábaimon--egy egész nyáron át.