Jónás könyve

Miközben itthon pihegek végre, azon gondolkodom, mitől is romlott el ennyire a világ körülöttünk. Április már végül is az év dereka majdnem, az új kezdet már a távoli múlt, a vég pedig a távoli jövő. Az ember az év derekát tapossa - már majdnem. Az ember fárad, nehezednek a hátán a súlyok.

Tegnap elalvás előtt gondolatban a le(fel?)mondási beszédemet fogalmaztam. Napok óta nem tudok csak úgy egyszerűen elaludni. Kényszerítenem kell magam, hogy másra gondoljak, ne az aktuális teendőkre. Az új módszerem, hogy a levegővételemre koncentrálok. Be-ki-be-ki, számold, nyugi, alvás.
Úgy képzeltem, hogy kiállok a munkatársaim elé, és finoman, diplomatikusan (mert úgy jobban sért) elküldöm a picsába mindazokat, akiknek baja van velem. Aztán elaludtam.

A belső konfliktusaim egyébként végül is jelezhetik azt is, hogy 100%-osan integrálódtam egy közösségbe. Mint valaki, akinek vannak utálói és kedvelői. Hívei és ellenzői. Elvbarátai és elvellenségei. Akik persze gyakran összekeverik a munkát és az emberi viszonyokat, a munkavállalót és a magánembert, a publikus és a privát szférát.

Nem titok, pár hete írtam egy posztot egy másik blogba a nemzeti ünnep kapcsán az aggályaimról és a kétségeimről. A poszt kikerült egy közösségi oldal üzenőfalára, onnan pedig az iskolai pletykaanyuknál kötött ki. Azóta is beszédtéma ez, sőt, már az érintett műsorszervezővel is le kellett ülnöm tisztázni, hogy hol húzódik a tárgyilagos, de markáns vélemény és a személyeskedés közötti határvonal. Az ominózus írást is megkapta tőlem, bár valószínűleg sosem fogom megtudni, ki mit értett ebből az egészből - a mundér becsületének vélelmezett veszélyeztetésén kívül.

A közösséggel való konfliktusaim elgondolkodtatóak, de nem azért, mert bánt az a sok "galiba", amit okoztam. Ha bánt valami, az a közeg fogadóképtelensége és a kisiklott, elbaszott értékrendek.
Olyan emberek közt töltöm a napjaimat, akik, még ha anyagilag nem is, de gondolkodásmódjukban szeretik magukat valami idealizált művelt-polgári középosztályhoz sorolni. Ez az a réteg, akik tudják, mi a jómodor és az udvariasság, hogy mik a viselkedési normák, hogyan kell felelősségvállalás és vélemény-nyilvánítás nélkül, óvatosan nyilatkozni. Úgy, hogy ne bántsunk meg lehetőleg senkit. Alapfokú pszichológia viszont, hogy a visszafojtott indulatok és a boldogtalanság keveréke termeli ki azt a sunyi magatartásformát, amit leginkább a másik háta mögött való sutyorgás, a tényszerű információk elferdítése vagy elhallgatása és az objektívnek beállított, de alapvetően rosszindulatú mítoszgyártás jellemez.

Egy hete a Jónás könyvét tanítom. Lassan haldoklom és beledöglök a babitsi problémafelvetés megértésébe. Újabb és újabb rétegeket ismerek fel, és szíven ütnek nagyon.
Nem túlzok, amikor azt mondom, harmincöt fiatalból hármat érdekel az a kérdéskör, hogy a döntéseinket és a cselekvést vajon külső kényszerítő körülmények vagy valamiféle belső értékrend/mérce kell-e hogy meghatározza. Hogy a kilátástalan helyzetekben értelmetlennek látszó cselekvések, mint például a beszéd, értelmet nyernek-e önmaguktól -- hogy a beszéd és a cselekvés szándékának értelme vajon magában a tettben van-e, vagy valamifajta idealisztikus külső célban.

Nem csodálkozom az érdeklődők arányán, hiszen ez a problematika a felnőttek körében is hasonlóan érdektelen. Hiszen a pragmatikus célmeghatározásban, a minimális erőfeszítés - maximális eredmény elképzelésrendszerében a próféta szavait elnyeli a tenger morajlása.
Ha én lennék Babits, ebbe valószínűleg beleőrülnék. Ő gégerákos lett, de így sem tudok elhallgattatódni, nekem pedig vigyáznom kell, mert a gondolkodás bizonyos típusai, még ha nem is csapnak át kifejezett öntépésbe, fizikai tüneteket produkálnak. Szeretek, szeretnek, nem mennék még máshova.

Szükségem van arra a cetre.
Úgyhogy most elmegyek színházba, és megnézem a Vihart, ami -- véletlen? -- szintén a pozíciófeladás, a tudás és a belenyugvás összefüggéseiről (is) szól. Utána pedig megírom, hogy beszéljek, beszéljek, szakadatlanul koptassam a pofám.

Reggeli

- Mikor jössz haza?
- Későn. Este hétkor.
- Miért?
- Ma van nálunk az igazgatóválasztás. Megszavazzuk, ki lesz az igazgató.
- És ha te?? Lehet, hogy te leszel?
- Én nem lehetek. Nem adtam be a pályázatot.
- Még szerencse!! Ne is legyél. Az igazgatók nagyon sokáig dolgoznak, estig. Ők zárják be az egész iskolát.

Hazugsággyár

Figyelem! A következő bejegyzés munkával kapcsolatos, nyomokban cinizmust, iróniát, sőt, szarkazmust és kritikát is tartalmaz, ezért a szerző szándéka ellenére sértheti egyesek jóérzését, illúzióihoz és idealisztikus világképéhez való jogát.


Igazgatóválasztás van minálunk.

Ez legeslegelsősorban egy csomó adminisztratív teendőt jelent, például nekem, mert most átmenetileg (egy évre kisfőnök) lettem. Ez a pozíció megfosztott az édes félrevonulás lehetőségétől, és előtérbe tolt engem olyan helyzetekben, amikben nem kívántam volna előtérben lenni. Nem, nem azért nem kívántam volna, mert nincs véleményem vagy mert nem vagyok felelősségvállaló típus. Éppen ellenkezőleg!

Ez a döntés (amire akkoriban még nem volt lehetőségem nemet mondani, na nem mintha ez mentség lenne persze) sokakban az édes megnyugvás érzetét keltette, másokban az irigységét - ez utóbbiak szerintem nem tudják mit beszélnek (egyébként nem beszélnek), de mindegy.

Négy igazgatói pályázathoz kellett kérdéseket intézni egy határidőre, majd ugyanazokat a pályázatokat értékelni egy másikra, jövő héten egy harmadik határidőben mindezt kiértékeljük, aztán szavazás. Mindenki úgy tesz, mintha mindez számítana. Ha nem történik meg ugyanis az egyeztetés egyeztetésének az egyeztetése, akkor ugye sérül(het) a nyilvánosság és a demokratikus elvek.

Egy szó, mint száz, ezekben a mikroközösségekben nagyon szépen nyilvánvalóvá válnak a rendszer hibái ahogy az is, mennyire nem tudunk bánni a demokratikus jogainkkal még olyan egyszerű szinteken sem, mint a véleménynyilvánítás.
Az általam írandó beszámolóhoz például szükségem lett volna a csapatom véleményére. A csapatom tagjai azonban nem nyilvánítottak véleményt, vagy azért, mert képtelenek voltak értelmezni a(z amúgy elég könnyen érthető, és valljuk be, eléggé átlagos szinvonalúnak és semmitmondónak tartható) pályázati szövegeket, vagy mert - ahogy mondta is egyikük - ő majd a titkos (!) szavazatával. Azaz addig ne várjak semmit, hiába is a közösség nevében kellene értékelést írnom, írjak csak valami semmitmondót és átlagosat, nem számít.

Hát nem is számít, persze. Ahogy a vélemény szabadsága sem. Hallom, ahogy azt várja valaki, hogy bárcsak lenne már vége, mindegy is, milyen eredménnyel. Vagy hallom, ahogy bizonyos körök már elkezdték (persze fű alatti) kampányolni a saját pártfogoltjuk mellett. Klikkek alakultak, furkálás és alattomos aláásás kezdődött.

Minderre mondhatnám, hogy természetes. Talán az is.
Nem ez zavar, hanem a jelenségben rejlő alattomosság. A látszólagos véleménytelenség, ami hiúságon, érdekeken alapuló elképzeléseket takar, de ha felelősségvállalásra kerül sor, elnémulnak a szájak. Senki sem fordul arccal a feladat felé.
Így történik, hogy a kollektíva nevében megírt értékelés valójában az én tapasztalatlan véleményem. Az enyém, aki képzetlen vagyok oktatáspolitikában, iskolastruktúrában, vezetésben, sőt, viszonylag tapasztalatlan vagyok a közoktatásban, pláne, ami egy szakképző intézményt illet. Nem tagadom, nem szégyellem - nem is biztos, hogy ennél képzettebb leszek valaha. Nem szándékom, a feladataim és az ambícióim mások.

Elindult a hazugságlavina tehát, én is löktem egyet rajta. Nem biztos, hogy számít, talán már ezt a kört is lefutották. De igazán ez sem vigasztal. Legalább nicht vor dem Kind...

Repríz

itt ülök és írok egy posztot, mert semmi másnak nem látom értelmét, csak az írásnak

erre már egészen korán rájöttem, lehettem vagy 8 éves, és már akkor is mindig és mindenhova csak írtam

a tejesdobozra, az asztallapra, a falra, a matekfüzet hátuljába

nyomokat hagytam, mintha ez valakinek fontos lenne

és már tudom, fontos is volt, nekem volt fontos, másnak nem

nekem volt öröm, másnak meg mindegy volt


most is itt ülök, írok, mert azt gondolom, fontos nekem

és tudom, hogy másnak meg nem fontos

elfelejtettem írni - de az is lehet, hogy sosem tudtam

vagy tudtam, talán mégis tudtam írni,

csak megijedtem egyszer és álmomban elhatároztam, hogy nem írok többet.

már nem emlékszem.


A legtöbb időmet ostobákkal töltöm, feleslegesen egyébként, akik nem buták, csak ostobák, mert nem tudják, ki vagyok, vagy azt, hogy mi a fontos, vagy hogy mit kéne tenni magukkal, másokkal, a világgal körülöttük, és én, a megmondó-kisiparos, próbálom nekik megmondani, elmondani, velük közölni, kommunikálni, átitatni vele a szürkeállományukat, de nem tudom, mert üveges szemmel néznek rám, és nem is látnak, nem csak engem nem látnak, de semmit és senkit sem. Kövérek, vagy soványak, de izzadtak, és folyton csak ülnek, néznek a semmibe, támasztják a fejüket, és még a legyet is lusták elhessegetni az orruk hegyéről.

Én pedig arra gondolok, istenem, miért nem vagyok legalább kettőből, és az egyik énemben lehetne egy kifogyhatatlan elem meg rajta acéling, a képén meg átlátszó teflon, égés-, hő-, por-, és vízálló, és cédéről nyomná a türelmes lényeget, magyarázatokkal fűszerezve, és még az utolsó zárójeles rész is mindig értelmes, összefüggő és okos, ámde könnyen érthető lenne. Ez az énem megbírkózna az intellektuális gőggel, az odamondogatással, türelmesen és bölcsen tűrne mindent és mindenkit, aki nála jobb, szebb, kipihentebb, aktuálisan boldogabb vagy annak akar látszani. Csípőből riposztolna kínos kérdésekre és szólna hozzá kellemetlen vagy titkos témákhoz, mindig tudná, hogy mi a helyes, megfelelő és igazságos döntés vagy reakció.

És akkor a másik énem lehetne szabadabb, lazább, lelkesebb, jobban aludna, kevesebbet lenne mérges, ingerült, türelmetlen, vagy nagyon elkeseredett, többet udvarolna, többet simogatna, többet csókolna, és élhetne úgy és annak, ami magasabb hőfokon égeti, boldogságosabban élteti, és végre soha senki nem kérdezné többet tőle, hogy "mondd, mit vársz te az élettől?!", mert a mércéje a jóérzés lenne.

És megírhatná végre a történetet, ami a legszebb, legemberibb és legkülönlegesebb, ami valaha élő emberrel megesett ezen a bolygón.
(Íródott: 2008. április)
---
Régen még akkor is tudtam mit mondani, amikor nem.

A pankrátor

Hát olvastam sok rosszat is Aronofsky A pankrátor című filmjéről, de részemről az az igazság, hogy régen láttam hatásos, nem elbagatellizált, újdonságként ható drámát filmen (pláne amerikai eredetű filmen).
Ez a műfaj mintha manapság nem lenne divatos, mert nem elég gyors és ottmarad a nyoma az ember lelkén.
Nem vitatom, hogy a film ne építene nagyon direkt módon Mickey Rourke személyére, régi fényére és visszatérési kísérletére, de itt ebben az esetben ez lehet, hogy nem is hátrány, inkább hozzátesz a filmhez.
A történet röviden: Randy "Ram" Robinson a hajdani sztárpankrátor, mindene a bunyó, a magánélete persze romokban, egyetlen lányát még régen magára hagyta - élete alkonya felé raktárosként és boltosként, no meg haknikból próbálja fenntartani magát. Az egyik meccs után infarktust kap, és ki kellene szállnia, hogy hétköznapi életet éljen, amit meg is kísérel, de nem sikerül neki, mert mindent elbaltáz, ahogy kell. Végül visszatér egy nagy utolsó meccsen, amibe valószínűleg (csak sejthetjük, nem derül ki) bele is hal.
A sztori lehetne igazi negatív karriertörténet, ráadásul nem is kedvelem a bunyós filmeket, a Millió dolláros bébitől a hideg rázott, és egy életre elment a kedvem Hillary Swanktől és Clint Eastwoodtól is. Nem tehetek róla, az ilyesfajta filmekben mindig a nagy amerikai hazafias küzdőszellem manifesztációját látom, túl sok a pátosz, túl sok a vér és túl nagy a halál a végén.
A pankrátorban is van vér rendes mennyiségben, de a történetből valahogy kilátszik a privát emberi dráma, aminek semmi köze a hősiességhez, sőt, csakis az elcseszett élet, a vereség, a kudarc belátása mutatkozik meg mindenféle blikkfang és pátosz nélkül. A pankráció az pankráció, nem boksz, a sportolók tudatában vannak a saját színjátékuknak, nem is tesznek úgy, mintha tragikus hősök lennének, tudják, hogy pojácák, és bevallottam a show miatt csinálják, nem valamiféle elvont, könnyes szemű eszmeiség céljával és nevében.
Ez a nyers, rideg lényeg teszi A pankrátort megrázó filmmé. Ram nem azért megy vissza küzdeni, mert bizonytani akar vagy mert az erkölcsi dicsőségre hajt, hanem mert nem ért máshoz, mert élete minden más területén kudarcot vall - a szerelemben, az apaságban, a "normális", polgári munkában. Ilyen egyszerű.
A figurában sincs semmi rendező által odacsempészett, hozzáadott (lelki) szépség, amit Mickey Rourke ronda, durva, lerobbant, amit a dokumentarista stílusú filmezés még jobban kihangsúlyoz. Utoljára a Transamerikában láttam ezt a figurát, aki mellőzni tudta amerikai filmek szereplőire oly jellemző 'sterilitást'.
Egészen nyomasztó, és súlyosságában üdítő élmény.

Ünnepek ünnepe

Ezeken a hasábokon már megosztottam a nemzeti ünnepekkel kapcsolatos kételyeimet egyszer, amikor tavaly, munkahelyi feladatként műsort kellett produkálnom. Ismétlem, feladatként. Magamtól eszembe sem jutna ilyesmi.

Az idén most más hasábokon osztottam meg a felháborodásomat. Most jött el az a pillanat, hogy végletesen, végzetesen úgy érezzem, hogy a hallgatás egyenlő a cinkossággal, a felelősség elhárításával és a menteget(őzés)sel. Iskolai műsort csinálni nemzeti ünnepen nagyon nagy felelősség.

Manapság divatos szidni az ifjúságot, hogy semmit nem jelent nekik a haza, az ünnep meg a nemzet fogalma, nincs bennük lojalitás meg magyar identitástudat. Teljesen meg tudom érteni. Még csak nem is hibáztatom őket. Sőt, megkockáztatom, hogy ez, és a szélsőjobboldali eszmerendszer egyre népszerűbbé válása között nagyon is szoros összefüggés van. Nincs ugyanis alternatíva és/vagy "jobbikék" sokkal erőteljesebben képesek kommunikálni a saját semmijüket, míg mi, az esetleges másik oldal, csak bénázunk.

Ha szorosan értelmezzük a kérdéskört, bennem sincs magyarságtudat és a nacionalizmusnak szikráját sem érzem. Emlékszem, ezért is volt bennem szörnyű sok kérdőjel a nemzeti ünnepi műsorral kapcsolatban. És így utólag nagyon is büszke vagyok a meg nem között kompromisszumokra és arra, hogy egy határozott koncepciójú, általános fogalmak mentén mozgó, kifejezés- és gondolatvilágában is fiatalos, korszerű műsort sikerült csinálnom. Strapás volt, de megérte, a gyerekek igazoltak.
Ez, a szó hagyományos értelmében egy abszolút antinacionális műsor volt. Nem engedtem Himnuszt, Szózatot, 12 pontot, és kitiltottam a Kárpátia A magyar föld nem eladó című számát is. Iskolánk kórusvezetőjét örökre megbántottam. Az egyik szünetben kifejtette, aggályosnak találja, hogy manapság a fiatalok nem tanulnak hazaszeretetet, sőt, ezt valamiféle szégyellnivaló dolognak tartják.
Mondtam, a műsoromnak semmi köze ehhez. A műsorom nyitott és szabad. Lehet utálni is. Szívem szerint a kiöltözést sem vártam volna el, pláne a kokárdát, amit személy szerint soha nem hordok.

Nos, az idén, vetésforgóelv alapján más csinálta a műsort. Az eredmény gyerekriasztó lett. Pontosan az ellentéte annak, amit erről a műfajról valaha is képzeltem.
Kezdetnek félénk exkuzé, hogy a Himnusz és a Szózat "merész értelmezésben" hangzik majd el. El is hangzik, a merészség azonban csak annyi, hogy az eredeti kotta alapján, a megszokotthoz képest andante (vagy legato) helyett allegróban halljuk - szintetizátor-kísérettel. Majd következik több Petőfi- és Arany-vers, Petőfi naplórészletek. Mindezt konferansz-szövegrészek fűzik össze, amiknek csak az első 20 percben témája a konkrét ünnep, a fennmaradó fél órában az egész inkább hasonlít egy Orbán-kampányfilmre archív felvételekkel béna szalagavatós palotástáncról, kurucmúzeumról és magyarországi és budapesti tájakról. Két maníros szpíker próbálja belénkplántálni, hogy magyarnak lenni szép és jó, hogy "édes gyönyörűség", hiszen nyelvünk csodaszép és gazdag, tájaink csodásak, sok-sok tehetséget adtunk a világnak zenében, technikában-tudományban és irodalomban. Móricz, Ady, Babits - puffognak a közhelyek. Tehetségeink sorából nem maradhat ki iskolánk két versíró büszkesége sem. Az egyikük talpig zöld népi ruhában gyíkszerű smikben az imént népdalt is énekelt (mert az echte magyar) - fejhangon (mert az autentikus) és hamisan (mert az...).

Rémülök. A nézőtér soraiból fojtott röhögés, észreveszem, hogy páran figyelnek, mit szólok. Egyedül ülök egy sor szélén - nem disztingválok. Fogom a fejem. Arra gondolok, hogy "nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek".

A végén kellemetlenül gyér a taps.
És akkor a gratulációra váró szervező előtt toporgunk zavartan. Na, majd én megmondom - kezdem - az a helyzet, ez pont olyan műsor volt, amitől örökre elmegy a kedvük majd minden iskolai rendezvénytől.

Disztingvált, türelmes ember vagyok egyébként. De már elmúltam harminc, lehet, hogy itt az ideje, hogy ne csak a blogban legyen nagy a pofám. Arra gondolok, mit gondol majd rólunk az ifjúság (amíg egyáltalán gondol valamit), ha minderre, amit láttunk, rábólintunk. Hogy kollegialitás és tárgyilagosság ide vagy oda, a kedden hozzám intézett kérdésekre (mert kérdeznek, s örüljünk, amíg ezt teszik!) meg fogom mondani, hogy hölgyeim-uraim, ez egy kalap szar volt. Ne nyeljenek le mindent, amit le akarnak tolni a torkukon. Arra gondolok, mennyit hibázunk generációról generációra, hogy gyáva, önállótlan, bólogató, minőségtudatlan utódokat hagyunk magunk után, olyan embereket, akiket csak az udvariasság és a megszokás mozgat.
Lehet, hogy botrányt kavarok. Lehet, hogy csak vihart a biliben. De "nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek" - ahogy a sokatlátott író mondta.

Things to Learn (Leckék kezdőknek)

Irigylem a kutyákat és a gyerekeket az alkalmazkodóképességük miatt. Szerintem még augusztus közepén is tudnának örülni egy kis (sok) hónak. Ezt még meg kell tanulnom - ezt az alkalmazkodást.

*

Ma a következő párbeszéd zajlott le köztem és egy ismert kritikai portál vezető szerkesztője között a facebookon:

X: Leharapnád a fejem, ha mégis megkérnélek, hogy írd meg? De van egy kérésem, nehogy ilyen meg ilyen legyen!
Y: Nem harapnám, de van egy elég komoly probléma - nem érek rá a héten megnézni.
X: Nem??? Én azt hittem, hivatalból megnézed.
Y: Nem, azt mondtad, nem kellek, hát gondoltam, akkor még ráér, hogy megnézzem.
De egyébként miért nem írod meg te, ha már úgyis láttad?
X: Mert M. kollégám a kaposvári egyetemen és a rosszmájú munkatársak ferdén néznének, ha én írnék kritikát a rendezéséről. Na nem mintha előre megbeszélnénk, csak az emberi rosszindulat, tudod...
Biztos nem tudsz ma odaérni?
(Megjegyzés: Mindez kb. fél 4-kor történt, az előadás fél 5-kor kezdődött.)
Y: Egészen biztos.
Te! Már régóta akarom kérdezni, mit tanítasz te Kaposváron?
X: Drámaelemzés, színházelmélet, ilyesmi.
Y: Óraadó vagy vagy felvettek, te dög?!?! ::))
X: Óraadó. De ha megírnám a doktorit, felvennének. Na, megyek is! ::))
Y: ÉN megyek. Csá.
X: Akkor esetleg áprilisban majd megnézhetnéd és megírhatnád. De juttasd eszembe előtte 1-2 héttel. Na sssziiiaaa....

*

Egy másik dolog, amit még meg kell tanulnom, hogy ne háborodjak fel sorozatosan azon, amikor nálam (figyelem! savanyúszőlő!) gyengébb képességű ámde vastagabb arcbőrű és alacsonyabb képzettségű ismerőseim általam jobbnak tartott és számomra kedvezőbb lehetőségekhez jutnak. A kontraszelekció, tudom.

*

A hétvégére bejelentkeztünk a Nagyihoz. A Nagyi már több éve egyedül él. Ő az én egyetlen liberáltoleráns Nagyim. Mindenről véleménye van, csak már nem nagyon hallgatja meg senki.
Hiányzik nekem, akár a Balaton, az utazás maga, vagy a gyerekkor szép fejezetei vele. Azt terveztem, sétálunk a parton, és megbeszéljük a gazdasági válságot, a keszthelyi lokálpolitikát, a családi pletykákat és az élet dolgait. A Nagyival jó beszélgetni. A Nagyinál futnak össze a nagy egész szálai.
Leesett a hó. 'York hóesése jókedvünk nyarát rosszkedvű téllé változtatta át'.

a fehér....

Régen, kamaszkoromban minden ésszerűség és bátortalan szülői tilalom ellenére sokat éjszakáztam. Részben azért, mert akkor csitult el a szüleim folytonos veszekedése, de ami ennél is fontosabb, úgy éreztem, az az egyetlen olyan időszak - a lefekvés előtti pár óra - amikor meg tudok szabadulni a nap közben rám rakódott lelki mocsoktól. A hülyeségtől. Az idiotizmustól.

Ez az egyedüllét időszaka volt.

Vannak, akik egyszerűen nem látják be, hogy az embernek (bizonyos individuumoknak) igenis szüksége van az egyedüllétre. Akár magányosak is mindeközben, akár nem.

Mára a világ mind jobban ránk telepszik. Mindenki akar valamit. Mindenki mond valamit, integet, csápol felénk, interakcióban kell létezni, egyre nehezebb megtalálni a békés, magunknak való perceket. Olykor szinte lehetetlennek érzem.

Ennek eredménye a halmozódó, egyre inkább lerakódó düh és gyűlölet. A 'mindenki hagyjon békén' mizantróp érzése. Az idegesség. A feszültség. A csalódás.

Másik részről pedig az esetleges aggodalom, hogy az erre vágyó ember magányos és meg akarja szakítani éltető kapcsolatát az emberiséggel. Pedig dehogy. A magunkkal töltött idő hiányzik, és ez nem is biztos, hogy fizikai egyedüllétet jelent, mert alkalmanként, egyéntől függően beleférnek azok a személyek, akiket a részünknek, a felünknek tekintünk. Sőt. Sőt! a csudába is.

Politika light

Az iskola egy társadalmi intézmény - társadalomba ágyazott, komolyan és súlyosan érintik a világ dolgai, és az iskola polgárai, a fiatal, felnövekvő generáció fokozottan érdeklődik minden iránt, ami körülötte történik. Még jó, az lenne a rémes, ha ez nem így lenne.

Éppen ezért gyávaság és felelőtlenség bizonyos témákra azt mondani: erről itt nem beszélünk.
Személy szerint én beszéltem is már sok "nem odaillő" dologról. Rasszizmusról, erőszakról, homoszexualitásról, intoleranciáról, mindenről. Ugyanis mindenről lehet beszélni. És ezekben a beszédhelyzetekben szinte kézzel tapintható az információéhség, a tudásvágy és a tanórákon egyébként nem tapasztalt érdeklődés is. Ahelyett, hogy ennek örülnénk, letörjük az érdeklődést - gyávaságból, kimondom. Vagy tudás és érdeklődés hiányában. Nagy hiba.
Hogy csak egyetlen példát emeljek ki: részint azért, mert az átlagost meghaladó mértékben harapózik a fiatalok között az előítéletes gondolkodás, a szélsőjobboldali eszmerendszer, a kirekesztést, magyarán Hitlert mondjuk fasza gyereknek tartják és telerajzolják a füzeteiket horogkereszttel. Egymást pedig szitokszóként lebuzizzák, -cigányozzák és -zsidózzák. Teszik mindezt a szavak, mondatok tartalmának tudata, ismerete nélkül. Én pedig igazán, komolyan, néha lelkileg nagyon is megterhelő módon személyes felelősséget érzek a diákjaim gondolkodásmódjának alakulásáért. És ebbe a politikai-társadalmi gondolkodás is beletartozik.

Ami a politikát illeti, jó tisztázni, hogy az iskolában mondjuk propagandának nincs helye. De azt is jó tisztázni, hogy a tanárembernek is van politikai állásfoglalása, amit vállal, aminek adott esetben hangot ad.
Azt egyelőre nem árultam el, kire fogok szavazni (tán azért, mert még nem vagyok teljesen biztos benne), de lehet, hogy később megteszem. Azt viszont elmeséltem, hogy 18 éves koromban az első választásokon, amin részt vehettem, egyáltalán nem a saját meggyőződésem alapján, hanem a családi pártállásfoglalás alapján szavaztam. Fogalmam sem volt. Ez normális.

Ami szintén normális - mondom -, hogy az ember ennyi idős korában a hangzatosabb szólamokat hallja meg, a tartalmakról nem sok fogalma lehet. De - mondom - ne felejtsék el, hogy az egyes politikai oldalak eszmei-gondolati háttere és a PR-jának sikeressége nem feltétlenül van arányban egymással.

A másik - mondom - pedig az, hogy az ember többféle meggyőződésből mehet el szavazni végül. Mondjuk azért, mert kötelességnek érzi, még akkor is, ha nincs pártkedvence. Vagy azért, mert bizonyos eszmék ellen akar szavazni. Vagy azért, mert úgy akarja érezni, hogy tett valamit a kialakult helyzetért, hogy később aztán több jogalapja legyen kritizálni.
Elmondtam, nem azért fogok elmenni szavazni, mert bármelyik párt azokat az értékeket képviselné, amiket én fontosnak tartok. Hanem mert a sokszínűség oldalán állok. Aztán lehet, hogy nem lesz igazam, sem eredményem, de kell adni egy esélyt - magamnak. Aztán még hozzátettem, hogy egy dolog fontos, ne higgyenek el mindent elsőre, amit mondanak nekik. Akárki is mondja. Mégha én is...

Hiába, imádok beszélni... Addig se kell tanítani...

Harcsa Vera és Matt Bianco-koncert

A Pécsi Tavaszi Fesztivál keretében került sor a Nemzetközi Jazz Hétvégére. Mint manapság minden kulturális esemény, persze ez is az EKF2010 projekt logójával zajlott, úgyhogy a moderátor nem is habozott megemlíteni, hogy a jövő évi (ötödik) zenei hétvége talán már nem is a POTE Aulában, hanem az új koncert- és konferenciaközpontban kerülhet megrendezésre (úgy legyen, ámen, csendesen mosolyogtunk).

Panaszra egyébként nem lehet okunk, potom áron (1500-1900 Ft) lehetett hozzájutni a duplakoncertekhez, köszönhetően a jó szponzoroknak meg tudomisén kiknek, még az sem nagyon zavart, hogy mindenhol az OTP-t látom. Igazán nem mindennap mehet az ember szinte ingyér' nemzetközi sztárokat hallgatni (egy jobb koncert 10-12 ezret taksál, ami nagyjából alsóközép ár).

A három estés rendezvénysorozaton Szakcsi + Rhoda Scott, Leroy Jones + Mezzoforte, illetve Harcsa Veronika és Matt Bianco párosításban lehetett élménykedni. Így utólag visszatekintve talán jobb választás lett volna Szakcsi meg Rhoda (a Mezzofortét is szívesen láttam volna).

Este hétkor kellemes csalódással konstatáltam, hogy nemcsak a középkorosztályt vonzzák a kulturális események, hanem a fiatalokat is (ennek eddig, bevallottan közellátó szemüveggel, nyomát nem nagyon láttam). Harcsa Vera közönsége nem a kemény jazz fetisisztákból áll, de nem is a plázajárók népéből. Ezeken a hasábokon korábban már írtam róla, tudom, bár bevallom, a tegnapi estén nem sikerült felidézni, annak idején mi tetszett benne. Talán a szabadtér, talán az, hogy csak félig figyeltem... nem tudom.

A jelen, kicsit több mint egy óra elég felemásra sikerült - persze ezt készségesen annak tulajdonítom, hogy részemről csak marginálisan szeretem a langyos hangulatdzsesszt (ami talán inkább pop), és azt is csak lemezről. A Harcsa-kvartett az új lemezről játszott "elegáns vokális dzsesszt" (ahogy a műsorfüzet írta), amit az ember szívesen elhallgat egy üveg bor mellett ücsörögve, de kevésbé kellemes élmény mindez egy hét tagú yuppie család mögött ülve, akik egyértelműen (a feleségek miatt) Matt Bianco miatt jöttek.

Harcsa hangja és hangszerelései iszonyú kimunkáltak, zenészei (kiemelve a zongorista Blaho Attilát) fantasztikusak. De mégis, ez kevés. Harcsa azt a fajta pózolós, entellektüell zenét játssza, aminek a hangulatát fejbólogatva át kell venni, de beindulni rá igazán nem lehet. Nem csak azért, mert a számok túlnyomó többsége drámai, legato meg moderato 'mondanivalós' szöveggel, hanem azért is, mert az élményt alapvetően meghatározza Harcsa finom(kodó), angyali személye, aki lengedezve, balettozva gesztikulál, artikulál.

Dee Dee Bridgewatertől (is) tudhatjuk, a dzsessz fontos eleme a performansz, a szórakoztatás, ami a műfajok határán egyensúlyozó előadók megjelenése óta (Michael Bublé, Diana Krall, Norah Jones, stb.) kiveszni látszik a műfajból. Ennek egyik következménye, hogy a dzsessz műfaja kitágult, immár oda tartozónak tarthatjuk a smooth és populáris dzsesszzenéket is.

Harcsa ráadásul nem nagyszínpadi előadó, egyáltalán nincs karizmája, nem tudja megszólítani és elragadni a közönséget, rengeteg modorosság, gátlás van a megszólalásaiban (csak egyet idéznék: "de jó is ez a kis fény a közönségen, végre láthatjuk, hogy kikkel is állunk szemben"). Apró, vékony lány, akivel kapcsolatban az az ember benyomása, hogy mindig ugyanolyan, ugyanabban a tökegyszerű drapp hálóingszerű ruhában középen elválasztott angyalszőke hajjal - hajlong, csukott szemmel és zárt személyiséggel énekel... az a fajta, akit az embernek még kritizálni sincs kedve, nehogy összetörjön. Egyetlen ereje az egyenletes színvonalban (amit én amúgy monotóniának értelmeztem) rejlik.

Harcsa tökéletes ellenpontja volt a brit Matt Bianco-zenekar, középen a másfél méter magas, de hihetetlenül karizmatikus, energikus és sármos Mark Reillyvel. Ők is a populáris dzsesszt képviselik, de annak latinos, szambás, bossanovás, latin popos irányzatát - a koncerteken bölcsen felhasználva persze a nyolcvanas évekbeli slágerlistás népszerűséget. A zenekar csúcspontja szerintem a Basiával közösen készített Matt's Mood című lemez - de ezen a koncerten erről az albumról (Basia hiányában) szerencsére egyetlen dal sem hangzott el. Szerencsére, mondom, mivel a jelenlévő női vokalista (akit Hazelnek hívtak, de a teljes nevére rákeresni nem látom értelmét) fényévekkel lemaradt a lengyel származású latinista hölgytől (akinek a családban több komoly elkötelezettje is akad).

A Matt Bianco remek hangulatot teremtett a bossa, samba, salsa és rumba ritmusokkal, és még amiatt sem zavartatták magukat, hogy a svung sokszor a hangzás rovására ment: az első fél órában például össze-vissza erősítettek, halkítottak, hol a szinti volt túl hangos, hol a vokál. Ráadásul a háttérénekesek, sőt, maga Mark is irtóztató hamisságokat produkált - mindez persze cseppet sem zavarta az időközben (Harcsa Verába belefáradt) táncra perdülő népeket.

Tulajdonképpen engem sem zavart annyira egyébként, hiszen élményre vágytam végre, energiára, ritmusokra és örömzenére. Talán Basia remekét, a Half a Minute-et, na, azt nem bíztam volna a szőke vokalistára... többek közt azért sem, mert felerősítette bennem, amit már korábban is sejtettem - a minőségi pihenésre előre rá kell pihenni. Ördögi kör ez, kérem.

(Az este legjobb része és legmarkánsabb tartalma egyébként az volt, hogy utána hajnalig elemeztük az élményt. Hiába, az ember mégiscsak leginkább szóra vágyik.)

szabadnap

Igazán, a szabadságot szerintem arra találták fel, hogy az ember időszakonként meg tudja becsülni azt a puszta és triviális tényt, hogy van munkája.

Igazán, el kellene mennem szabadságra, hogy meg tudjam becsülni azt a puszta tényt, hogy van munkám, ráadásul olyan, amiben nem egy számítógép és három halom papír a társam.

Igazán, szabadságra kellene mennem az életemből, hogy rájöjjek arra a puszta tényre, hogy van életem.

Igazán, nem egyedül kellene szabadságra mennem, hogy újra felismerjem azt a puszta tényt, hogy.