Karácsony, karácsony, karácsonyok

Fogalmam sincs, hogy vág neki valaki, akinek nincs miért várni rá. Vagy nem tudom, mit tesz az előkészületképpen, aki számára ez az év legfontosabb eseménye.
        Én egyik kategóriába sem tartozom, a saját karácsonyomat a helyén kezelem - mármint ott, ahol szerintem a helye van. Ünnep, aminek fontos az előkészülete, a lebonyolítása is, de erre nincsenek előre lefixált receptek és értelmetlenek a kötelező rituálék.
        Nem kedvelem például a lakodalmas sütés-főzést, káposzta, halászlé, mákosguba, ezerféle sütemény, bejgli, mert ilyenkor a kaja fele megmarad, vagy még tavasszal is a maradékot esszük, holott már mindenki halálra unja. Másik következmény a túlzabálás, amitől mindenki egyfolytában csak rosszul van. Nem kedvelem a sok piálást sem, a kötelező karácsonyi koccintásokat, "csakmégeztkóstoldmegeket", utálom a karácsonyi közös éneklést, HA ahhoz a feleknek nincs kedve, nem szeretem, ha klakkban-frakkban kell lenni, idegesítenek az émelygős karácsonyi home-videózások és a fotózkodáshoz való sorbanállás. Bosszant, ha karácsonykor nem lehet problémákról beszélni "mert ez nem illik", vagy ha valaki fáradtabb és szomorúbb éppen, akkor az ciki.
        Karácsonykor a nők általában rabszolgák; az anyák-nagymamák a kiszolgálószemélyzet, a mosogatólányok és a szállásadók egyszemélyben. Pakolgatják a temérdek kaját az egyik edényből a másikba, idegbajt kapnak a második napon lehullott karácsonyi tüskék miatt, stb. A pasik pedig bontják ki az újabb és újabb üveg piát, sztoriznak, villognak a vendégek előtt, és hangosan és látványosan nevelik a gyereket, aki az egész helyzettől teljesen meg van kergülve.
        Már sokféle karácsonyt átéltem, és azt látom, az enyém szerencsére más, mint azok. Nincs tömeg, nincs rokoninvázió, nincsenek kellemetlen és kényszeres ajándékok, és nem kell belefulladni a kajába. Mindenki azt teszi és azt eszi, amihez kedve van. Nem kell kisestélyit húzni (nincs is nekem olyanom), a gyerekeknek nem kell kisöltöny meg kisnyakkendő (már egész bébiméretben is lehet kapni!), és senki nem valami utolsó előtti pillanatban megvásárolt felesleges szarságot kap, hanem olyasmit, amit hosszas kifigyelés és megfigyelés alapján esetleg vágyik. Ha ez nem derül ki, akkor pedig meglepetést.
        Hányszor, de hányszor hallottam gyerekkoromban ezt a "nem tudok neked mit venni"-t. Pedig mindig volt olyasmi, amire vágytam - legfőképp arra, hogy valakit érdekeljen az, hogy én mire vágyom.
        A rokonságban lévő kisgyerekek sokszor sok marhaságot kapnak. Az idei felhozatal: gyerek digitális fényképezőgép (lila, gumibevonatú), feliratos focimez, DVD. Amit én adok ezeknek a gyerekeknek (játék, igazi, összerakhatós, kreatív), az unalmas, és hamar a peremre kerül a tévé, a videó vagy a Playstation miatt. Volt már olyan, hogy inkább oda sem adtam. Hiszen jómódú rokonságról van szó, igazán, minden megvan, ami kell, tévé, medence, pénz, paripa, fegyver. És sok-sok házivideó meg fotók. Kérdezősködésemre, miszerint van-e pl. Legó, az a válasz, hogy van, két doboznyi (erre én a nálunk tapasztalható hordó méretű dobozt, évek munkájával gyűjtögetett többmillió apró alkatrészt, Legó-űrállomást, várakat, mini-hadseregeket kezdtem vizionálni), de hamar kiderült, hogy ez valójában két, félig teli cipősdoboz. Playmobil pedig nincs, mert "az gyerekeknek való". Kérdem, hát ti mik vagytok? Hát persze, hogy gyerekek, de nem picik, akinek ez való. (Nyilván egy nagycsoportos már nagynak számít...)
        Egyszerű, elhajítható ajándékok tömkelege, ami mindenről szól, csak nem a kreativitásról, az alkotás-összerakás, vagy a közös játék öröméről. Az ilyen gyerekek játékszobájában (mert az is van, hogy ne a saját szobában legyen a kupleráj) DVD, tévé, Playstation-konzol, és számítógép van. Semmi olyan, ami apró, szétpakolható vagy borogatható. Nincs is soha rendetlenség, hiszen a Cartoon Networkot nézni (amit a minap programoztam ki a mi tévénkből két hét próbaidő után) játék közben nem lehet vagy nem érdemes...
        Azon gondolkodom, mit tanulnak meg az ilyen gyerekek a karácsonyról. Azt biztos nem, hogy milyen érzés hetek óta bütykölni, rajzolni, ragasztani, alkotni, festeni és készülni a kis meglepetésekkel. És azt sem, hogy az ilyen apróságoknak mekkora értéke is van valójában. És azt sem, hogy az általuk készített kis vackok szülők általi bontogatásakor érzett izgalom legalább olyan jó érzés, mint amikor ők bontogatnak.
        Én a szüleimnek évek óta nem veszek semmit. Rájöttem, nincs szükségük semmire, amit meg mondjuk nagy gonddal keresgélek-válogatok, abban sem érzik a meglepetés szándékát. És így felesleges. Pedig szerintem hazugság az, hogy az ember nem vár és nem szeretne semmit. Ha szeret, ha szeretik, akkor várja a meglepetést, akkor is, ha az egy vacsora, egy külön program, egy dal, vagy egy ajándék. Ne értsétek félre, nemcsak karácsonykor, hanem mindig várja.
        Sokféle karácsony van, és tudjátok, ilyentájt igazán örülök annak, hogy egyáltalán nem vagyok vagyonos. Örülök, hogy sokallom a 4000 forintot a fára, mert így jobban megbecsülöm. És hogy már november végén, december elején megveszem, amit szeretnék adni, mert tudom, hogy hó vége felé egyre kevésbé lesz pénzem. A sors érdekes fordulatai révén a családom minden de minden tagja viszont módosabb. Házuk van, kocsijuk, de legalábbis sok pénzük, szép ruháik, de valami mégis hiányzik. Nem, nem mondhatnám, hogy a szeretet, hanem valami, ami miatt nem túl szívesen lennék ott kisgyerek, de még talált cica sem. Mégis ez az a valami, ami miatt úgy érezhetik, nekem nem elég fontos a karácsony, hiszen nem veszek fel szép ruhát, és bejglit sem sütök. Nincs itthon drága pia, csak mondjuk sör, és nem utazom szinte sehova, mert örülök, hogy végre itthon lehetek az enyéimmel. Sajnálom kicsit őket; sajnálom a húgomat, aki, bár középvezető, és félmilliót keres, mégis sír a telefonba, mert úgy érzi, szétesett a család, és ennek többek között én vagyok az oka. Sajnálom az öcsémet, aki senkiért egy centit nem hajlandó odébb tolni a ceruzát, és zsebből ki tud fizetni egy 200 ezres öltönygarnitúrát. Sajnálom apámat, akinek másfél évente van új autója, egyre hiperszuperebb (én persze sosem veszem észre a különbséget magamtól). Sajnálom még a nagymamámat is, aki megkér, hogy adjak le a kedvéért pár kilót, mert akkor csinosabb lennék. És hiába mondom szegénynek, hogy a plusz kilók nem a zugzabálásból adódnak, hanem mert ilyen vagyok, mindig is ilyen voltam, és sajnálom a befektetendő energia sokszorosát arra, hogy ne legyek ilyen, ha egyszer ilyen vagyok. Nézem, nézem a karácsonyi fotókat a nagy, zöld-piros házban a csillogó ruhájú, tökéletes frizurájú, otthonra kisminkelt emberekkel, és arra gondolok, atyavilág, hogy én milyen egyszerű vagyok. Vajon hogyan lettem és hogy lehetek ilyen hihetetlenül és érthetetlenül egyszerű?

Majré

Vannak karácsonyok, amikor semmi sem sikerül.
Odaég a vacsora, kemény a mézessüti, szétrobban a bejgli, ferde a fa. A gyereknek valamiért rossz kedve van, és csak másnap örül mindennek, amire egyébként egész évben vágyott. A családot elkapja valami ismeretlen eredetű vírus, és mindenki tüsszög és köhög. Rég nem látott, hallott rokonok bukkanak fel a telefonban meg az éterben, és szétdúlják a hangulatot a kelletlenkedésükkel. Nem esik a hó sem, csak valami beazonosíthatatlan állagú trutymó szivárog az égből, miközben minden csupa mocsok.
        A rokonok disszidálni készülnek és idegesek, a nagypapa beteg, és kórházba kell fuvarozni hetente hatszor. A barátok vagy fáradtak vagy boldogtalanok vagy nincsenek sehol sem. A húsz szétküldött képeslapra válaszképpen egy sem érkezik.
A bankszámla kiürült. Elfogyott a teamécses.
A macska éjjel megeszi a karácsonfáról az aranyhajat, amitől aztán hajnalban ötször körbehányja a lakást.
Az ember álmában őrült rokonok és dühödt html-kódok üldözik.
Felváltva ugyan, de valamikor valaki mindig bőg. Vagy élőben, vagy a telefonban.
Elfogyott a sör is, de különben meg már nem is esik jól.
        Mégis, vannak karácsonyok, amikor semmi sem sikerül, de tudjuk, hogy sehol máshol nem lennénk szívesebben, mint ott és akkor. Mert a maga esetlen tökéletlenségében is tökéletes. A hajnali álmatlan ébredésekkel, a hányós macskával, és a kidurrant karácsonyfadísszel együtt.
Mindenkinek ilyen tökéletlen karácsonyt kívánok. A hó is eleredt. És állítólag az az angyal a fa tetején én vagyok...
 

Túszdráma

A héten arra jöttem rá, hogy az iskola olyan így közvetlenül szünidő előtt (ami, pláne, karácsonyi), mint egy túszdráma élménye. Azaz az ember általában véve kényszerhelyzetben van, sokáig, akarata ellenére bele van erőltetve egy keretbe, ami számára minden szempontból kellemetlen, és árgus szemekkel több irányból felügyelik.
        
Aztán amikor végre kiszabadul, a fogvatartóval időközben kialakult érzelmi kötődés miatt egyszerűen nem tud működni a civil létben. Semmi sem sikerül, minden balul üt ki, minden és mindenki csak bosszúságot okoz; más szóval a keretek megszűnése miatt az ember a külvilágban nem találja a helyét, csak esik-kel és téblábol. "Az iskolában a nap első fele még oké volt, még hagyján, a nap többi része...! nagyon szar volt." Ez egy gyakran elhangzó mondat. 
Hát így.
 

Fülbedugós generáció

Múltkor busszal mentem suliba, és olyankor vagy olvasok valamit, vagy, ha sok a cuccom, ami általában sok, zenét hallgatok. A buszon szinte mindig találkozom diákjaimmal, akik mosollyal nyugtázzák, hogy az én fülem is be van dugva, az én szemem is karikás és szűk, az én arcom is gyűrött - szóval hogy én is emberből vagyok kora reggel is.
        Egyik nap, mikor leszálltam a buszról mintegy tíz-tizenkét megálló múlva, egy idősebb kollégám kocogtatta meg a vállam, mire persze kivettem a fülhallgatót, és beszédbe elegyedtem vele. Azt kérdezte, "te is ebbe a fülbedugós generációba tartozol", mert hogy szerinte "ezekkel" nem lehet beszélgetni, nem lehet hozzájuk szólni, és egyáltalán. Mondtam neki, hogy "igen", és hogy szerintem ez nem generáció, azaz nem korfüggő. És hogy igenis szót lehet velük érteni, mert igazán tisztelet kérdése az, hogy kiveszem-e vagy benthagyom, amikor. A kolléga hangjában volt némi lenézés, amit egyébként persze általában érzékelni szoktam az idősebbek részéről (múltkor például megkérdőjelezték, hogy ennyi idős koromban, mint én, vajon lehet-e fáradt a munkától, az iskolától az ember) csak azért, mert én még nem olyan régóta, és egyébként is, én még csak ennyi meg ennyi. Persze egyébként az előéletemről senki nem tud semmit, hiszen adott iskolában most kezdtem a második évet csupán, és a születésnapomat sem tudják, nem is kell, hogy tudják...
        Szóval igen, a fülbedugós generációhoz tartozom. De a fülbedugás megközelítése szerintem általában azon a téves alapálláson nyugszik, hogy aki fülbedug, az semennyire sem érdeklődik a körülötte lévő világ iránt, sőt, elutasítja azt az emberi kapcsolatokkal és a kommunikációval együtt. Pedig a fülbedugás konnotációja maga a ZENE, ami fontos. A zene kell az életben maradáshoz, nemcsak reggel, hanem mindig. Úgyhogy sose feledjétek, hogy a bedugott fül a zenét jelenti, ezen túlmenően pedig a magunkba gondolást, az elmélyülést, a befelé koncentrálást, mely képesség szerintem tanulható, és fontos is elsajátítani. Az általános iskolai zenetanárom pl. azt mondta, zenét hallgatni aláfestésként vétek, azt csak odafigyelve lehet, azaz csak akkor, ha rákoncentrálsz minden egyes hangra. És én sosem feledem, hogy egyetemista korom legjavában egyik legfontosabb társam a zene volt, amit a végtelen vonatutakon hallgattam, és aminek minden egyes hangját-hibáját felismertem és tudtam. És ez az odafigyelés, összpontosítás nemhogy kárára, sokkal inkább hasznára válik az embernek, mert a zene a fülön keresztül egyenesen a lélekbe hatol. Én magam azt tartom, hogy amelyik gyerek, fiatal nem érdeklődik a zene iránt, azzal valami baj van - és az szinte mindegy, hogy milyen fajta zenéről beszélünk.
        Arra is jól emlékszem, hogy egyszer Szegeden egy elit gimnázium állásinterjúján vettem részt. Kétlépcsős meghallgatás volt, először az igazgató, majd a munkaközösség képviselői előtt kellett "vizsgáznom". Az igazgató egyik kérdése az volt, mit tennék csókolózó párokkal az iskola folyosóján. Szerinte a jó megoldás az azonnali szétfeszítés lett volna, míg én helyzettől és alkalomtól tettem függővé a dolgot. A másik tesztkérdése az volt, mi a véleményem az iskolai fülbedugásról, amire én azt a választ adtam, hogy engem szünetben (!) ez nem zavarna. Ő úgy vélte, a fülbedugás elvonja a figyelmet a külvilágról, ami károsan hat egy fejlődő személyiségre. (Egyébként nem vettek fel állásba ebbe az iskolába, aminek nagyon-nagyon örültem.)
        Mert néha kifejezetten hasznos, ha el tudom terelni a figyelmem a körülményekről. És a gyerek és ifjúkoromat tekintve higgyétek el, hogy tudom, mit beszélek. A reggeli büdös buszozás pedig szintén kifejezetten ez a helyzet. És még azt sem szégyellem, ha megbámulnak azért, ahogy hallom a zenét.
 

De miért pont bogár?!

Hadd osszak meg veletek pár gyöngyszemet a múlt és az eheti termésből, hátha akkor könnyebben rándulunk át a jövő hétbe, és édesebbé válik a várakozás, az advent időszaka, majd az ünnep.
        Saját középiskolás éveimre visszaemlékezve, nos, szerettem érdekes dolgokat hallani az iskolában. És igen, tán az én hibám, de sok érdekeset is hallottam - én így éreztem, bár ki tudja, talán kivételes érzékenységem volt ahhoz, hogy a viszonylag egyszerűbb tartalmakat is érdekességként interpretáljam. A múlt héten végzős osztálynál jártam, idén én nem tanítom ezt a kasztot, és előre bocsátom, merem remélni, hogy ha az enyéim közül bármelyik is megéri ezt a kort, némileg magasabb fejlettségi szintet mutat majd a papulcsállatkáénál. A tananyag valahol Franz Kafka és Thomas Mann határán stagnált, gondoltam, megcélzom a dolgot, és még örültem is, mert mindig is érdekelt és tetszett (már gimnazistaként is) az a méla nihilbe burkolt gyilkos irónia, ami ezen szerzők szövegeiből árad, ezért sok éjszakát töltöttem mindkettőjükkel. Nos, az órán tíz percembe telt, hogy rábírjam őket arra, hogy 1) felálljanak 2) ne fordítsanak hátat 3) eltegyék a pókert 4) némileg lefegyverezzem a tiltakozást az ellen, hogy bármilyen törekvéssel megcélozzam a szürkeállományt. Mert hogy érveltek, keményen, stabilan azzal, hogy "Kafka hülyeség", meg hogy "Thomas Mann hülyeség", és hogy "már volt", meg hogy "minek", nem cifrázom, nem elég rá a szókincsem. Végül a társammá fogadott Kafka-kötetből felolvastam Az éhezőművész c. szöveget, melynek kapcsán súlyos anomáliákra derült fény.
        Meg találtam kérdezni -- mivel a kötelező olvasmány mi más is lenne, mint Az átváltozás -- hogy mit gondolnak az elbeszélésről. Hihetetlen csavaros gondolkodásuknak köszönhetően azt az univerzális választ kaptam erre, hogy hülyeség, mert -- és most jön a csimborasszó -- mekkora baromság az, hogy valaki bogárrá változik. És miért pont olyan bogárrá ráadásul, ami egyszer befér az ágy alá, mert pici, másszor pedig nem, mert olyan nagy. És hogy nem derül ki, hogy ez most netalántán álom vagy valóság, és különben is...
        ... oké, rendben, meghallgatták Az éhezőművészt, de az is egy hülyeség. Mert miért. Minek? És mi értelme van ennek az egész hülyeségnek. Hiszen ilyen nem is létezik. (Igen, igen, tulajdonképpen nem is kellene erre semmit mondanom, hiszen egyetemi szemináriumon is hallottam már azt a kérdést, hogy oké, oké, minden világos a Száz év magányban, de Rebeca miért pont földet eszik?? Miért nem mást?? Hát kérem, ami fontos, az fontos.)
        Megtudtam tehát a héten, hogy Kafka hülye volt, mert a bogárrá változás fizikailag lehetetlen, főleg, hogy olyan bogár, ami nagyobb, mint egy ágy. És különben is, Éva-Ádám viszonylatában (Madách: Az ember tragédiája) nem világos az, hogy a gyermek, akivel Éva várandós, vajon biztosan Ádámtól van? De biztosan? Mentségükre mondjam, ők nem végzős osztály.
        S ha még nem lenne elég, ma a nyelvtan dolgozat közben (melynek központi és legnehezebben megoldható kérdése az volt, hogy a ha ... akkor szavakkal kezdődő tagmondatok vajon milyen összetételben kapcsolódnak egymáshoz) felkiáltott egy leányzó, hogy a héten lesz a tévében a Beépített szépség! Erre nem tudtam mást mondani, mint hogy ennek igazán, szívből örülök, s kérném önt, önöket, beépített szépségeket, hogy dolgozzanak tovább. Hát, lett erre nagy dínom-dánom vigadozás, s annak verbális bizonygatása, hogy ők ezt bizony bóknak veszik.
Mire én csak annyit tudtam hozzátenni, hogy nem értik, nem baj. Majd olyan nóvumnak számító szókincs helyesírását kezdtem a táblán taglalni, mint a kisebb, szolid, dicsér szavak -- melyen az érintett fiatalok igen-igen elcsodálkoztak, és válogatott bekiabálásokkal igyekeztek bizonygatni, hogy az említett szavakban a s illetve az i hangokat nem-e nem hosszan kell írni.
Hát így tengetjük napjainkat a pontagyú hellókitty társadalom ásványi szintjén a büszkén büszke papucsállatkák között.

Zágráb

Végre hazatértem Zágrábból, egy nemzetközi héten voltunk a gyerekekkel. Maga a program inkább kalandos volt, mint hasznos, de nagyon élvezték az ottlétet, volt, aki nem is akart hazajönni. Angolul kellett egy projektmunkát elvégezni, ami az öt napból kb. két napot vett igénybe, a maradék időben pedig kirándultunk és különböző szervezett programokon vettünk részt.
        Maga a főváros nagyon emlékeztet Budapestre, én személy szerint érzem rajta a szocializmus és a háború hatását is, úgyhogy a régi történelmi városrésztől eltekintve nem voltam annyira lenyűgözve, mint ahogy az ismeretlen városoktól általában. Csodálkoztam is magamon. Gyakorlatilag már hétfőn mindent megnéztem, amit lehetett, a másik két városnéző túra semmi újdonságot nem hozott számomra.
        Szerdán a szervező iskola néhány tanárával egész napos kiránduláson vettünk részt, elmentünk a Gavrolovic nevű húsgyárba, ahol paradicsompalántákat néztünk meg. (Eddig azt hittem egyébként, hogy ilyesfajta programokat csak az előző rendszerben szerveztek, hát ezek szerint tévedtem.) Az idegenvezetés horvátul zajlott, úgyhogy egy óra elteltével úgy éreztem magam (és igen, tudatában vagyok a képzavarnak), mint egy cseh filmszatírában, ahol az elhivatottságtól túlfűtött munkásnő fennkölten szónokol a gyár eredményeiről.
          Az utána következő város Sisak volt, ami állítólag szintén egy tradicionális középkori látnivaló, ebből azonban nem sok mindent érzékelhettünk az alatt a húsz perc alatt, amíg oda-vissza végigsétáltunk a vízparton. A városnak (később az útkönyvből megtudtam) van egy igazi óváros része középkori piaccal - hát, jó lett volna látni, de az idegenvezető szerint (aki megint csak horvátul volt hajlandó megszólalni) túl messze lett volna gyalog. Nem értem, mire fel volt ott velünk a busz?!
        Sajnálatomra nagyon kevés szó esett a nem olyan régen történt polgárháborúról, ami már csak azért is érdekelt volna jobban bármi másnál, mert egy nagyon kicsit, áttételesen mi is átéltük ezt annak idején. Az egyetlen "igazi" élmény ezzel kapcsolatban a Vukovár emléknapi események alkalmából az utcák mentén kirakott nemzeti színű mécsessor volt.
        Az iskola, amit meglátogattunk, egy alapítványi szakközép, tele anyagilag jól eleresztett, ám annál bicskanyitogatóbb jellemvonásokkal rendelkező diákokkal - bár nem értettem, de elhallgattam, milyen stílusban beszélnek egymással, a tanárokkal, és hogy a prezentációk ideje és a kirándulás alatt milyen gátlástalanul csörgették a mobilokat, röhögtek, vagy éppen pofáztak. Átgondoltam a saját pedagógiai hozzáállásomat, és arra jutottam, hogy nem, nem vagyok konzervatív, liberális vagyok továbbra is, de az biztos, hogy egy-két embert gondolkodás nélkül kipenderítettem volna mondjuk a kirándulóbuszból, amikor az idegenvezetőre fittyet hányva papírzsebkendőket égettek Sisak főterén az öngyújtójukkal, és közben harsányan röhögtek.
        A hét legmeghatározóbb élménye számomra a hét nemzetközisége volt, illetve a német és a horvát-amerikai kollégával való találkozás. Petra Faecks újságíró, német irodalmat csak a Németországban tapasztalható tanárhiány okán tanít - úgyhogy irigyeltem a szabadságát és munkától/állásától való viszonylagos függetlenségét - na meg a tűzokádó sárkányos motoros dzsekijét. Nada Cook pedig horvát születésű, de Amerikában tanult és élt 20 évig - és megjárta Angliát és Németországot is. Van családja San Franciscoban és Zágrábban. Mindenkitől független, magának való típus, az állandó bőrtáskájával, esernyőjével, és hibátlan arcával olyan, mint Mary Poppins, aki ott telepszik le, ahova éppen a szél sodorja. Szeptember óta él ismét a szülővárosában sok-sok év szünet után. Érdekes és különleges beszélgetések voltak ezek. Az élettapasztalat és a függetlenség tényét tekintve sokszor ledolgozhatatlan hátrányban éreztem magam hozzájuk képest.
        Érdekes hét volt. Rájöttem többek között arra, hogy mi magyarok túl sokat görcsölünk, sokat gondolunk a pénzre, sajnálunk magunktól sok jót, és végtelenül nehezen tudjuk elengedni magunkat, mégha erre alkalom is nyílik. Na, de megnyugtató, hogy a szívünk azért mégis a helyén van, és nem riadunk vissza attól, ha négy napig etetni meg ápolni kell egy a hét első napján boka-balesetet szenvedő tizenéves, aki (vajon miért is) nem akart idő előtt hazajönni.
 

Szerelem

- Képzeld, ma a Lilla leesett a ping-pong asztalról.
- És mi történt vele?
- Hát lezúzódott a tenyere, meg itt a térde sebes lett.
- És sírt?
- Aha. De én meg vigasztaltam. Mondtam neki, hogy ha az anyukám bekenné, secperc alatt elmúlna a seb. Mert így van, nem?
- Persze, hogy így van.
- És még a hátát is simogattam. Így. (mutatja)
[...]
- Tudsz rajzolni egy kutyafejet?
- Azt igen.
- Mert azt kiszínezem, körbe kinyomtatom. Tudod kinek csinálom? A tudod kinek?
[Kintről: - Voldemort nagyúr...?]
- Tudom, akinek a nevét sosem mondjuk ki.
- Csak a M. előtt nem. De nem mondd el a M-nek!
- Nem mondom.
- Mert akkor ki fog csúfolni.
[...]
-  Tudsz szép szíveket rajzolni?
- Hát.... tudok.
- Mert azt kiszínezem pirosra és kékre, így összeszerkesztem, és odaadom a tudod kinek?
- Holnap?
- Neeeem, hanem az egyik részét Mikulásra, a másik részét meg karácsonyra. Becsomagolom pirosba, és úgy.
- Te nagyon-nagyon kedves vagy...
- Miért? (vigyorog)
- Mert még sose láttam olyan elsőst, aki ajándékot csinál a barátjának.
- De én nem vagyok bele szerelmes!
- Én azt nem is mondtam.
[...] (Az iskolaudvaron)
- Megmutatod a Lillát?
- Már elment. De szívesen megmutattam volna! De már elment.
- És odaadtad neki a Scrubbies kutyát?
- Nem, mert nem találtam. De majd keresek neki valami másik kutyásat. Mondjuk a Playmobil kutyát azt nem.... De valami kutyásat...
- Miért, a kutyákat szereti?
- Azt nem tudom. Csak a kutyák aranyosak.
[...]

A hét műtrágya

... avagy a kis magyar pedagógus kalandjai e planétán tovább folytatódnak...
[...]
Nem elég, hogy Zinczy elhúzott a vérbe és Oláh Ibolya a szavannán rekedt - megpróbáltatásaim ezen a héten sem hagytak alább, és még a blogszerkesztő piszkozatoló funkciója sem működik.
De legalább Bódiék jól összevesztek Fialával, és hát Obama lett az elnök, aki, mint tegnap megtudtam, magyar-roma csávó, lévén, hogy Baracknak hívják. (Sőt, már több forrásból is hallottam, hogy valami Isten háta mögötti magyar demokrata falu - nevezzük Bivalybasznádnak - kertésznadrágos polgármestere a demokrácia üzeneteképpen még egy üveg baracklekvárt is küldött az amerikai sógornak - gratuláció gyanánt. Hát, kérem, ilyen a szép magyar jóakarat.)
        A magyar oktatás helyi fellegvárában pedig az történt, hogy megvilágosodtam. Rájöttem, az a baj velem, hogy az irodalomról való gondolkodásom a hagyományos felvilágosult-klasszicista pozícióval szemben középkori-reneszánsz alapú. Az irodalom pedig nem egy megmászandó hegy a tetején a dicsőséggel, hanem egy büdös-fenséges mocsár, amiben vízi asszonyok és koboldok laknak. Hát ez van. Szívok is rendesen - mocsárgázokat.
        Nem lenne rá szükségem egyébként, mert már-már az a bódulat is tudatmódosító szerként funkcionál, amit a heti folyamatos készenlét okoz. Na jó, hazudok. TEGNAP már volt is egy lyukasórám, de az is csak azért, mert tévedésből engem osztottak be helyettesítésre, mely tévedést később korrigálták, és ezért a testnevelő szakos kolléga ment végül angolórára. A kollégáim a tanáriban történt véletlen, napközbeni találkozást kihasználva (melyre amúgy ritkán akad példa) meg is jegyezték, hogy most vajon miért is nem vidám a fejem hátsó részén a hajam? Pedig mindig az szokott lenni, még az is... Mondtam, azért, mert most nem tud viccesen nézni.
        Szóval volt a héten egy osztályozóvizsga, Írországba szakadt, de tanulmányait itthon folytani szándékozó ifjú hölggyel - hát, ő még nem tudja, de jobb helye lesz ott neki, mint itt, ebben az istállószagú, tyúkszaros országban. Tudatalatti ellenérzései Mikszáth Kálmán iránt is azt támasztják alá, hogy ő immár majdnem angolszász-ír, aki viszolyog a magyar parlagtól - csak ő még nem tudja. Nem baj, azért elbeszélgettünk Mikszáthról, aki ugyan nekem sem a szívem csücske, de ha valamit szeretek benne, na, az a nagytüdőjű "muramistás" humora - pont az, ami egy középiskolai magyarórán nem tud kiderülni. Illetve még nem találtam meg a módját, hogy kiderüljön. De hogy ki fog, az biztos. Nem szeretek egyébként vizsgáztatni, főleg az egyetemi oktatóságom ideje alatt elsajátított partnership-hozzáállásom miatt, egyesek szerint túl kollegiálisra veszem a hangnemet, most is ezt szerettem volna, de hát voltak ott mások is, akik szakmai életének referenciáit csupán a tankönyvbeli hivatkozások alkotják, és az ilyen idejétmúlt műszavak, mint az "úri svihák" meg a "magyar dzsentri" - úgyhogy nem tudtam kibontakoztatni sajátos elméletemet arról, hogy az irodalomban minden mindennel összefügg - hiszen egyesek szerint egy feleletet a korszakolással és a -tól - iggel kell kezdeni. Úgyhogy gondolatban csak széttártam a karom, és már arra is csak félig figyeltem, hogy hogyan alakul a szókincs stilisztikai értéke a nyelvtan tételben - hiszen feleslegesen voltam ott. Más kérdezett helyettem, mást, és mindez nem én voltam.  
        És akkor így juthatunk el megint az én irodalom felfogásomhoz á lá GOFRI, aki szerint ez egy felséges mocsár, amelyben orkok, trollok és bűz lakozik. Meggyőződésem ugyanis, hogy az irodalmat a mai gyerekhez közel vinni csakis úgy lehet, ha az ő fogalomkörében mozogunk, és nem szabad úgy éreznünk, hogy ez alantas, hiszen az irodalom ma ismert "történetének" nagy része is alantas, mocskos, sáros, szexuális, életszerű kavalkád volt. Van. Én pedig nem hiszek a felvilágosodásban és a klasszicizmusban, az érzékekben és az ezzel összhangban lévő gondolkodásban hiszek, a dolgok megélésében, és nem az ércekben-bérekben-fellegvárakban. Számomra Moliere Tartuffe-je például a bűn és az erkölcs kapcsán vet fel kérdéseket, és eszembe sem jut hárítani azt a vélekedést, miszerint csak azzal lehet kibaszni, aki hagyja magát - mert ma ez a tényállás. Kemény világ ez, a gyerekek ezt tudják, s ha számukra Tartuffe kevésbé genyó, mint számomra volt annak idején - nos, akkor el kell ismernem, hogy megváltozott a világ. DE azt sosem hittem, hogy manapság erkölcsi prédikációkkal előbbre lehet vinni egy ügyet... a beszélgetés, az persze más. És én ma megmondtam egy punk gyereknek azt is, hogy ő a legértelmesebb tanítványom... hát így töltöttük időnket a delíriumban.
        Azt gondolom (és egyre határozottabban érzem is), hogy az irigység áldozata vagyok, és a kimondott, kimondatlan, tudattalan, sokszor meghatározhatatlan emberi irigység, barátaim, végtelen. Az irigység legfőbb tárgya pedig ti vagytok, ti, a bloggerek, akik a virtuális szívkamráimat káromkodásba és borgőzbe burkolt szeretettel töltitek be. Mert így nekem van hova tartozni. Agyilag, lelkileg és a hivatást (hivatottságot) tekintve. Mert a mi szívünk groove üzemmódban megy. Mert mi tehetségesek vagyunk. És ellenhajtjuk a Föld kerekét. Másnak meg ez nem megy, csak azt hiszi...

A csinovnyikok áldozata

Hát nem csalódtam a magyar hivatalrendszerben!!
Már majdnem egy hete próbálok egy vállakozói igazolványt igényelni, a helyi (nagyvárosi) okmányirodában persze nincs egyetlen szabad időpont se (az Internet szerint), boldog vagyok hát, hogy a mohácsiba be tudok regisztrálni.
Előzetesen beszereztem az erkölcsit, a munkáltatóit, az összes diplomamásolatot, igazolványt, az egész apparátust megmozgattam, és összegyűlt egy vastag mappányi anyag. Még a lakás tulajdoni lapja is kell, és egy külön engedély tanúkkal is aláíratva, mivel -- ugyan itt az állandó lakcímem -- a pecó nem az én tulajdononban van (nincs is semmi a tulajdonomban egyébként).
        
A mohácsi okmányiroda pici, fa ajtajai vannak, sehol egy digitális kijelző, sehol a várakozó tömeg, sehol senki. Bekopogok, velem szemben egy csendes, szimpatikus pasi, aki ugyan nem mosolyog, de legalább jóképű. Elmondom, mit szeretnék, nagy komótosan előkészülünk, mire kiderül, hogy nem mohácsi székhelyű vállalkozásomat Mohácson NEM jelenthetem be. Csak helyben. Kérdem, hát ez hogy van, hiszen jogsit, útlevelet, személyit, mindent bárhol lehet intézni.
Hát így van.
 
Ha már ott vagyok, végeláthatatlan szakmai kódok felsorolásába kezd, amit sem meg-, sem feljegyezni nem tudok. Majd bosszúból elmondatom még egyszer a helyi csinovnyikkal. Ez a dolga. Annyi azért megüti a fülemet, hogy fordítást nem számlázhatok, hacsak nincs közjegyző által hitelesített szakfordítói bizonyítványom. És hogy nem lehetek vizsgáztató, hacsak egy iskola le nem igazolja nekem, hogy van három év vizsgáztatási gyakorlatom. Milyen iskola? - kérdem. Bármilyen. - hát ez a válasz. Független újságíróként lenne a legjobb, vagy magántanárként, mert ahhoz bezzeg semmilyen papírt nem kérnek.
Hazavezetek. De azért előtte ott Mohács szép főterén majdnem sírva fakadok, hogy hiába idegeskedtem végig a napot és lógtam el illegálisan az utolsó két és fél órát, hogy ideérjek.
------------------------------------------------------
Még aznap este felhívom két főnököm közül a mostanit, hogy csinálja meg az említett igazolást. Délelőtt 10-re meg is ígéri, ami pont jó, mert ekkor van a héten az első lyukasórám elsőtől hetedikig tartó maratonok közepette. Átzarándokolok 10-re, a pasi és a papír persze sehol, mert "épp egy fontos céggel tárgyalt" - nem várom meg. Visszamegyek fél egykor.
Utána irány az itteni okmányiroda át a városon, a sok útfeltúráson és a teherautók porában. Berontok az ajtón, azaz csak berontanék, ha nyitva lenne. Ma nincs ügyfélfogadás - mondja a portás. Hogyhogy? - kérdezem én. Hát csütörtökön csak délig vagyunk - mondja a portás, és én ekkor teljesen leszakadok magamról. De hát az Interneten.... - kezdenék bele, de minek.
Kérhetek legalább egy időpontot? - kérdezem aztán a recepciós nőtől. Persze - mondja készségesen, de amikor megtudja, hogy vállalkozói lesz, azt mondja, azt érkezési sorrendben intézik.
 
Pénteken nyolctól délig, vagy hétfőn egytől ötig. Szóval fél háromtól ötig reménykedhetek, hogy időben érkezem, és onnantól kezdve a hét minden egyes délutánján csak abban reménykedhetek, hogy tényleg, most aztán időben érkezem.
        
Üzenem az államnak egyénbként, hogy nem akarom meglopni. Nem vagyok lopós típus. Nincs is kedvem ehhez az egész cécóhoz, mert mindössze évi kb. 300 ezerről van szó, és abból nem is olyan sok az elcsalnivaló, de hát mit csináljak, csak számlával foglalkoztatnak. Persze csak akkor, ha előbb egyszer sikerül időben érkeznem.
 

A zene és én

Tulajdonképpen ott kezdeném, hogy a héten kiderült, hogy díjazott lettem egy pályázaton. A hír a zsúfolt hetem kellős közepén ért, és ma (szombat lévén) eszembe jutott, hogy el sem újságoltam senkinek, sőt, igazából még nem is örültem neki és meg sem ünnepeltem. Pedig régóta várt sikerélmény ez, olyasmi, ami önbizalmat ad(hat) hosszú idő után megint, és talán rávesz arra, hogy jól megcsappant szabadidőmet mégiscsak némi tudománnyal és írogatással töltsem, mint nem olyan régen.
        
És innen a szabadidőtől jutunk el a zenéhez, ami számomra nagyon fontos, mert zenés családban nőttem fel. És mert kiskoromtól kísér. És mert zene nélkül nincs élet.
Emlékszem, ahogy kisiskolás koromban apámat bámultam, amikor hétvégén, némi fröccsök után leült az akkor még nagynak és drágának számító hi-fi torony elé, és feltette a kedvenc lemezeit meg a bazi nagy fejhallgatóját. És a padlón ülve ringatózott... vagy épp elaludt. És arra is emlékeztem, hogy a nagyapám is ugyanezt csinálta - valamint semmi másról nem volt hajlandó beszélgetni velem (helyesebben semmi  más indokot nem talált a velem való szóbaállásra), csak a hangnemváltásokról és a Glenn Miller Band hangszerelési technikájáról. Meg később, amikor már okosnak gondolt, akkor Ady Endre publicisztikájáról.
        
A szüleim házasságában a konfliktus egyik komoly oka szerintem ez a zene-dolog volt, mert apai ágon csupa, anyám számára (aki egyébként sem nagy zenebarát, bár emlékszem, egyszer vettem neki egy Jimmy Sommerville kazettát, és úgy tett, mint aki örül neki) hallgathatatlan muzsikát műveltek és szerettek. És mindennapos téma volt a zene, családi ünnepségek alkalmával pedig a közös zenélés és énekelés. Na nem ám magyar nótákat, hanem jazzt, Hofit, ilyesmit. Úgyhogy az apám otthon is Chic Coreát, Duke Ellingtont, Oscar Petersont, meg hasonlókat hallgatott. És zongorázott, ahogy a nagyapám, a nagybátyám, és én is.
        
Nekem az első kazettám a Macskák volt, utána a Szenes Iván-Malek Miklós-Hofi Géza által jegyzett Hofi-Koós-Kovács Kati lemez. Utána jött a Manhattan Transfer, majd a 20-as évek jazz-zenéi. Az osztálytársaim ekkor Bonanzát, Depeche Mode-ot, majd New Kids on the Block-ot hallgattak.
        
Később jött némi pop-rock nálam is, de csak szigorúan olyan előadók, akikkel kapcsolatban meg voltam győződve arról, hogy képesek lennének jazzt is énekelni. És akiket karizmatikusnak láttam. Freddie Mercury, aztán Anastacia, később Black Eyed Peas, Morcheeba - meg jöhetett mindenféle műfajban mindenki, aki tetszett. És közben gyűjöttem továbbra is a jazzlemezeket. Főleg a női előadóktól - Ella Fitzgerald, Carmen McRae, Diana Krall, Dee Dee Bridgewater, Madeleine Peyroux, meg még sokan mások. A klasszikus zene egyetemista koromban kezdett érdekelni igazán, mert volt egy Bach-rajongó barátom, akinek a kedvéért végighallgattam az egész barokk zeneirodalmat, és beszereztem jópár, viszonylag kuriózumnak számító Vivaldi gitár- meg mandolinversenyt. Meg Németországban a Globe-színház zenészei által feljátszott reneszánsz válogatás-lemezekre költöttem a fél ösztöndíjamat. Begyűjtöttem az összes Cecilia Bartolit, Kiri te Kanawát és Emma Kirby-t.
        
Koncertekre is vegyesen jártam, voltam a húgommal Anastacia-koncerten, láttam a Brand New Heavies-t, a Morcheebát, Jovanottit, meg Dee Dee Bridgewatert is. Nagy vágyam még a Jamiroquai, a Manhattan Transfer, és Dianne Reeves, no meg Rachelle Ferrell.
        
A héten rájöttem, hogy milyen kevés zenét hallgatok. Igaz, a legújabb cd-ket időről időre felkajtatom és megrendelem, de alig hallgatom őket is. Amióta nem vonatozom, mint egyetemista koromban, megszűnt az az intim zenébe való alámerülés, amikor az ember már a leghalkabb vonóst is kihallja a háttérből és a legapróbb ritmushibát is megjegyzi. Utolsó zeneileg aktív időszakom kétségkívül az volt, amikor rendszeres látogatója voltam egy korábban népszerű énekesnő blogjának, ahol mindenféle (jóféle!) ízlésvilágú ember megfordult, és jókat lehetett velük online dzsemmelni esténként.
        
Most szinte csak a kocsiban zenélek (és ha egyedül vagyok, énekelek is, nem halkan!), mert a buszon nem az mp3-at viszem, hanem inkább egy regényt. (Mert az olvasás is hiányzik.) És nagy gyöngyörűséggel, de csigalassúsággal (mert olyan sokat nem autózom) fedezem fel újra a régi Yellowjackets lemezeimet, Somát, a többirányú r'n'b, soul, és egyéb válogatásokat, Sergio Mendezt, a Vaya con Diost, vagy az előző bejegyzéseben kiemelt Garbage-ot. Azon kívül, hogy minden akkori, az adott zenéhez kapcsolódó érzés és élmény előjön ilyenkor, az is érdekes, hogy az ember semmit, de semmi nem felejt el - a szöveget, a dallamot, de még az imprókat és a hangszeres futamokat, sőt, néha a hangnemet sem! Érdekes képessége ez az emlékezetnek - mert mondjuk hiába próbálom, a gimiben megtanult matematikai vagy kémiai fogalmakat sehogy sem tudom a magam eszébe juttatni.
        
Holnap feltúrom a polcot még régebbi relikviákért... és akkor a kazettákról még nem is beszéltem, mert hogy kamaszkorom óta remek szokásom szerint semmit, de semmit soha nem töröltem le és dobtam ki. Ottvannak tehát még a Roxette, Sade, vagy régi Bread-kazik, és az összes musical általában két nyelven... 
 

Iskolai műhelytitkok

Bocsánat, bocsánat, eltűntem, eltűnök, mint jég a 30 fokban, de tényleg.
Egyszerűen úgy érzem, jó lenne már, ha nyári szünet lenne megint, és lenne időm értelmes dolgokra úgymint: 1) blog 2) diócica 3) könyvek 4) úszás 5) telefonálás 6) e-mailezés 7) írás 8) evés 9) ivás 10) zene és mozi.
Tudom, hogy nagy divat a nyavalygás, igyekszem nem is ezt tenni, de most, hogy megint a mélyére merültem a közoktatásnak, nem állom meg, hogy ne szentségeljek egy egészségeset, ahogyan tegnap este is, amikor már félig vízszintben kibukott belőlem a tuti, és fél órán keresztül nyomtam fennhangon a válogatott igazságérzetemet...
        
A mi intézményünk szakközépiskola. Ennek annyi előnye van az előző munkahelyemhez képest -- ami egy gimnázium volt -- hogy itt kevésbé elhivatott, de élethez közelibb, szerényebb körülmények között élő fiatalok tanulnak, azaz legalább abban nincs vetekedés, hogy az adott témáról ki tud (egyelőre!) többet.
        
Az idén én főállásúvá avanzsáltam félállásúból, a fizetésem bruttó 25 ezerrel, az óraszámom heti 13-al lett több. Heti 26 óra, ez négy túlóra, ami 52 órás munkahetet jelent kábé. Most objektíve fogalmaztam, napi 8 órával számolva. Ezzel mondjuk nincs is semmi baj. Na jó. De az tény, hogy a tanári karban az idén én vittem el a pálmát a "ki túlórázik a legtöbbet" vetélkedőben.
        
A "ki nyafog a legtöbbet" vetélkedőben viszont nem én vagyok az első, mert a zömében 40 és 50 közötti kollégáim (nem diszkriminálok azáltal, hogy kolléganőket emlegetek, de tény, a tesitanáron kívül kb. -- nem számolom össze -- 6 pasi van a kb. 30 nő mellé) már egy-másfél hete nyomják hol a fülembe, hol a fejem fölött a perpatvart.
        
Kezdtük azon, hogy az első, ideiglenesen elszenvedett héten ki hány órát tartott, folytatva ott, hogy kinek milyen szar az órarendje. Továbbvíve úgy, hogy a heti két kötelező ún. H-s óra (amikor is készenléti helyettes az ember), amit nem mi határozunk meg, hanem a feletteseink (!), mindenkinek a lehető legkellemetlenebb napon a lehető legkényelmetlenebb órában került beosztásra. Elhangzott ugyan, hogy aki racionális cserét tud eszközölni, az tegye, de rövid úton kiderült, hogy a racionálist nem ami értelmezési horizontunkban kell elképzelni, hanem a vezetőségében. Úgyhogy aztán innentől kezdve pont leszarom az egészet. (A legjobb helyzet egyébként az volt, hogy az egyik kommunatag már azon sopánkodott, hogy majd májusban, amikor a 12-es évfolyam eltávozik érettségi-szünetre, pont 6 óra különbség lesz az első órája és a 6., H-s óra között.... óóóó, what things on earth!! hát miért nem szólt neki senki, hogy második félévben minálunk száz éve új órarendet szokás adni!)
        
Folytattuk aztán az év végén esedékes szakképzős vizsgafeladatok elkészítésének felosztásával, ami sok mindenkit érint, a közös bennünk pedig az, hogy mindenki homályban tapogatózik a  követelményeket illetően, valamint azért, mert az eddig megtanított anyag köszönő viszonyban sincs a vizsgán számonkérendő dolgokkal. Hát bumm. Ezért nyilván a minisztériumtól kezdve a főiskolákig mindenki hibás, mégsem látom értelmét, hogy vég nélkül szidjuk a nyinovnyikok nagyanyját, na, pont ezt is leszarom, majd összeállítok egy témasort, a gyerekeknek elárulok, s együtt felkészülünk. Ennyi. (Eme eset non-plus-ultrája egyébként az a t. kolléga, aki a minisztériumból kapott válasz e-mailt lobogtatja az orrom előtt másfél hete, amit immáron ki is nyomtatott, és rá is vakarta az elégtelen, mert az "nem a kérdésre válaszolt"... hát erre most mit mondjak.)
        
További érdekesség mifelénk, hogy nyelvszakos vagy humán szakos óraadóra nem telik, de közgazdász félállásra (kétszer!) igen -- holott ők tényleg, minden egyes év elején az állásukat féltik mondván, hogy haldoklik a szakképzés, és nem lesz meg az óraszám... Minálunk mindenki túlórában van, ami az előző munkahelyemen (jó, annak az egyetem volt a feljebbvalója) szóba sem jött, éppen ezért alapvető és normálisan elvárható volt a minőségi munka. Igaz, kicsit untam is, mert naponta mindig volt néhány lyukasórám, most meg nincs, úgyhogy rendesen bennevan a lábamban a bugi, mert 38 fős osztályok előtt még leülni sem lehet ugyebár, szóval megy a császka-mászka, nem feltétlenül tiszteletből meg pedagógiai irányelvekből adódóan, hanem a praktikum okán.
        
Van egyébként valami jó abban, hogy az ember napi 6-7 órát nyom zsinórban, mert:
1) nem ül le, ergo nem kell felállni
2) dühös szülők nem érik el telefonon, sem személyesen
3) nem osztják be helyettesíteni, mert ez objektíve lehetetlen (kivéve a két H-s órájában, ami természetesen a két legnehezebb napján a napi egyetlen lyukasórájára esik)
4) remek fogyókúra, mert enni sincs idő
5) mivel mindig akad tennivaló, gyorsan telik a nap
6) ja és nem tud telefonhoz menni mindenféle tankönyvügynökökkel beszélni a "kéne egy magyarszakos/nyelvszakos kolléga!" felszólításra.

        
Hát ily dolgok széles e földkerekén.
 
És akkor arról az örök ellentmondásról még nem is szólottam, ami a légkondi vs. ablaknyitás között feszül, mert "halálra fagyni lehet, de bűzben meghalni nem szokás" felkiáltással a posztmodern szellem arra vezeti a sorstársakat, hogy a légkondira szavazzanak eltűrve ezáltal a szendvics, kávé, tea, test, és más, hétköznapi, emberi "tartozékok" áporodott felgyülemlett szagát.
        
A kölykök egyébként gyűrik. Gyűrnek engem is, az első héten már az összes fontos kérdést feltették (van-e gyerekem, pasim, háziállatom, kocsim, és milyen zenét szeretek). Párhuzamosan tanítok nekik Petőfit, reneszánszot, irodalomértelmezést, alapfokú angolt, logisztikát, titkári ismereteket (angolul), nyelvvizsgás dolgokat, szövegtant, kommunkikáció-elméletet, és szófajokat. Mindeközben hiányzik ez a blog, és hiányoztok ti is. De lehet látogatni a másikat, "tudós blogot" is addig, míg jövök... Ott még nincsenek ilyen jó barátaim, de már lassan-lassan alakul.
 

Első nap 2.

[23. 55. Nem akartam végignézni A rettenthetetlent, de gyakorlatilag nem volt más választásom, met az olvasáshoz túl fáradt voltam, meg mert az ment, hangos volt, csatával, és kékre mázolt vérben tocsogó pofákkal. Aztán meg már úgy voltam vele, mint a romantikus nyálakkal vagy a sorozatokkal - ha már elkezdtem.... de végre alhatok.]
 
5. 05. Felébreszt az a hülye macska az új függönyön való ütemes kapargálásával... krrr... krrr... krrrr.... krrrr.... krrrrr... Bár a múltkoriban megfogadtam, hogy ezt soha többé nem teszem, kimegyek, és adok neki enni, hogy végre kussban maradjon még kicsit.
 
5. 46. Felébreszt az a hülye macska az erkélyajtó üvegén való ütemes kapargálásával... krrr.... krrrr.... krrrrr..... krrrr.... krrrrr.... Nem kelek fel, nem kelek fel, úgyis mindjárt kell.... Felkelek, bekapcsolom a kávéfőzőt. Visszafekszem. Visszaalszom. Nem alszom vissza. Kifolyt a kávé. Krrrrrrrrrrrrrrrrrrrr..... hrrrrrrrrrrrr.
 
6. 30. Beágyaztam, kávé, macska, reggeli, fogmosás, szépruha, minden. Mikor kéne indulni ahhoz, hogy ne legyen akkora az az akkora dugó. Nincs bérletem, kocsival megyek. Aztán majd ma lesz bérletem is. Hol fogok parkolni.
 
7. 13. Indulni kéne, mert nagy lesz a dugó. De még nem tudunk indulni, mert lassan készül el minden és vontatott az agyműködés is. Aludni kellett volna többet.
 
7. 28. Kerülök egyet az Árpád felé a sok cuccal és a pereputtyal. Már a parkolóból látom a Spar-ig álló sort, amint vacillálnak, hogy ki engedje ki a már fél perce indexelő buszt. A "halálkereszteződésben" legalább most működik a közlekedési lámpa. Múlt héten ilyenkor fél 8-kor nem működött, de nem volt halál. Akkor nem. Már a gyógyszertárig áll a kocsisor. 
 
7. 33. Az Árpád. A parkoló ott is tele. Azon gondolkodom, merre kerüljek, hogy valahogy reményem legyen besorolni a többi kocsi közé a kígyóba. Az otthoni parkolóból is csak azért tudtam kijönni, mert jobbra kellett kanyarodni, és nem balra. 
 
7. 35. Kurvára el fogok késni az évnyitóról. Nem mintha baj lenne, de utálok elkésni, még egy ilyen rémesen felesleges alkalommal is. Az Árpádtól jobbra megyek ki, hátha megelőzőm a nagy kocsisort a párhuzamos utcában és előbb tudok bevágni.
 
7. 38. Oké, a lámpa működik, és pont átmegyek a sárgánál. Másodszorra. Öt méterenként fékezek egy-egy takarából elémvágó gyalogos miatt, aki vagy a buszra rohan, vagy csak éppen át az úton.
 
7. 40. A Tesconál a "halálkereszteződésben hol az egyenesen haladók, hol a balra kanyarodók jönnek. Én is várom, hogy jobbra kanyarodhassak, míg egy faszi egyszer csak beenged. Szőke csaj, csinos ruha - mehet. Megköszönöm. S mivel kényszeres hálálkodó vagyok, a következő mellékutcából én engedek a kígyóba becsatlakozni egy fekete VW-t.
 
7. 42. Nagyon lassan halad a sor. Sosem érek át, mindig előttem vált pirosra a lámpa. Nyomom neki, majd fékezek, figyelem az elémvágó gyalogosokat, közben hallgatom a Brand New Heavies-t.
 
7. 45. Lekanyarodom a hídról végre. Előttem egy 10 méteres szabad szakasz, hajrá. A zebránál fékezek. Postára igyekvő nyugdíjasok.
 
7. 50. Jobbra találok egy parkolót hirtelen. Kiveszem a zenét.
 
7. 52. Köszönök a portásnak, aki nyakkendőben van.
 
8. 12. Az udvaron belemondom a mikrofonba az idétlen kényszeres bemutatkozáskor -- ami már két éve nem divat, de idén nyáron ez valahogy elfelejtődött -- hogy "Jó reggelt mindenkinek, nem érem fel a mikrofont". Röhögés.
 
8. 30. Felteszek egy kávét. Leülök. 

Első nap

Hát ez a nap is eljött, az első munkanap a nyár után, és mielőtt bárki elkezd fanyalogni (mint ahogy azt már múlt héten többször hallottam), hogy "de hát ez a normális állapot! az emberek dolgoznak!", mondanám, hogy eddig is dolgoztam, nyáron is, ahogy sok kollégám is, és nyilván ezért van bennünk az a semmi máshoz nem hasonlítható érzés, hogy menjen mindenki a fenébe, még csak most volt június...
        
De mindegy. Augusztus vége van, és minden évben ez van, hiába még az az egy hét szeptemberig, hogy már a 20-át is nagyon utálom, mert tudom, hogy a tűzijáték elviszi a nyarat végleg. Hogy hiába a napsütés és a kánikula, ez a hét már az ősz.
 
És tudom, hogy most sokak szívében forog a bicska, és azt gondolják, hogy rohadjak meg, hülye tanár, mert egész nyáron csak növeszthettem a seggem, bezzeg ők, ők dolgoztak, güriztek, izzadtak a 40 fokban a melózdában, ahol még légkondi se nincsen, miközben nekem haverok, buli, Fanta, no persze, persze, de azt mindig mindenki elfelejti, hogy nekem most akkor aztán ennyi. Mert szorosabban nézve karácsonyig, de lazábban nézve jövő nyárig kilátásom sincs arra, hogy pihenjek, elutazzam, lelazuljak vagy magam mögött hagyjam a világot. Hogy ez is egy olyan meló -- és nyilván sok más ilyen van -- amit lehetetlen hátrahagyni, otthagyni, nem hazahozni, kilépni belőle, mert valahogy sosem fogy el. (Nem panasz, ennek jó oldala is van, az ember sosem érzi magát tétlennek vagy mi.) Innentől kezdve nincs zene, nincs mozi, színház, könyv, semmi nincs, csak a kötelezettség és az igavonás. (Na jó, most már látom, lehet utálni, mert nyafogok.)
        
A mi iskolánk egy ún. gyerekbarát intézmény, ami baromi divatos fogalom manapság. Abba viszont kevesen gondolnak bele, hogy a suliknak persze nem árt tanárbarátnak is lenni, mert persze, bizonyos értelemben szolgáltató szféra vagyunk, de amit szolgáltatunk, az csak nem mérhető már kilóra! Nos, a mi gyerekbarát munkahelyünk beavató programot szervezett az új elsősöknek keddre, szerdára, és csütörtökre, ami jó, mert megismerhetik egymást, a könyvosztást szervezett keretek között kell elviselniük, valamint vidám zenés-bonás-táncos összeállítás keretein belül tanulnak meg tájékozódni az épület zegében-zugában. A program három napig, reggel 9-től (csütörtökön 8-tól) délután 2-ig tart. Az utolsó nap teljes egészében tanulásmódszertani agytágítás, amihez az érintett kollégáknak XY tankönyvét kellett megszerezni, betanulni és készenlétbe állítani. Ma maratoni megbeszélésen vitattuk meg a részleteket. Hogy például milyen is az a labdadobálós csoportépítő játék (nem sikerült felfognom), Hogy közös zsíroskenyér-kenéssel építsük-e a csapatot, vagy hozott szendvicsből ebédeljünk. Vagy hogy az álomiskola-tervezéses feladatnál kelljen-e 10 pontos fiktív házirendet írni, vagy sem. Némely kollégák szerint triviális, hogy a fiatalok úszómedencét és szökőkutat meg masszázs-szalont építenének be a "tudás templomába". (Hát nincs igazuk?!)
        
Szóval vidám lesz, és biztos nagyon élvezni fogják, hogy a szünidejük utolsó hetét, amit két kézzel szorosan tartanak, nehogy elmúljon, gyakorlatilag az iskolában tölthetik.
        
Én is szorosan tartom, két kézzel, de hiába. Arcomon értetlen, és szerintem kissé kényszeres mosollyal csodálkoztam rá arra ma reggel, hogy némelyek mennyire várták ezt a napot, és hogy milyen lelkesedéssel tudták magukat átadni az egyébként a munkatervben szerepelő "aug. 25-i reggel 8 órai munkafelvételnek" (munkafelvétel, reggel 8!).
        
Egyébként új íróasztalhoz költöztem, el az ajtó és a telefon mellől a kuka és a kávé közelébe, hogy végre ne én legyek az ügyeletes ugrinyuszi, akire jelentőségteljes pillantásokat vetnek, ha csörög a telefon vagy valaki kopog. A távozó kolléga persze nem pakolt ki az asztalából, úgyhogy most szereznem kell egy amerikai filmekben sokszor látható "a főnök kirúgott"-típusú kartondobozt, amibe belerakom a holmiját, és beküldöm az öltözőszekrény aljába. Aztán majd bejön érte...
        
Fél 12-kor úgy húztam el, mint akinek ég a talpa. Lehetek még ott eleget, amikor majd lesz itthon el nem végezhető tennivalóm.
 

¹ Ez a poszt hihetetlenül rímel Malvina melózdás bejegyzésére, amiben arról (is) van szó, hogy minálunk mennyire szent és sérthetetlen a munkahely mítosza -- mert minden időeltoszás, ami ott zajlik, az szükségszerűen munka (mégha nem is az), következésképpen minden, ami itthon zajlik, lazsálás.

² Gondolom, e poszttal nagyban hozzájárultam a pedagógusok (mely kaszthoz egyébként -- mert ez az -- nem sorolom magam 100%-osan) amúgy is pozitív megítéléséhez... Annyit szeretnék csak mondani, hogy igen, valóban, e két hónap alatt nem, azaz határozottan nem sikerült kipihennem magam. Az okokról kérdezzék orvosomat és gyógyszerészemet. 
 

Ada

"Nem igaz, hogy nem szeretem a háznépét. Én is tudok szeretni, mint minden élőlény, de nem kritika nélkül. Csak azt szeretem, aki szeretetre méltó. Érzelmeimnek nem adok hangos, látványos kifejezést. Aki nem érti meg csendes dorombolásomat, az nem méltó rá, hogy értelmes, jó ízlésű állatok ragaszkodjanak hozzá. Aki nem tud sokáig hallgatagon egy helyben ülni, az nem érdemli meg a társaságomat. Akinek mindig csak bravúros mutatvány kell, aki nem éri be a természetes mozdulatok egyszerű szépségével, az sohasem szerezheti meg a macska rokonszenvét. Aki mindig valami újat követel, aki folyton a változatosságot, az izgalmat hajszolja, aki nem kedveli a békét, az egyensúlyt, az állandóságot, aki azt hiszi, hogy mindig cselekedetekkel kell bebizonyítania létjogosultságát, aki nem ismeri a tűnődés szépségét, annak sohasem lesz hű macskája. Aki az élet felületes örömeit kergeti, annak a macska hátat fordít. Akit a macskák szeretnek, silány ember nem lehet."
 
Bálint György: A macska naplójából

Őszi sanzon

Sokat gondolkodtam, hogy miről szóljon ez a századik bejegyzés, mert jellemző rám, hogy a számomra fontos (év)fordulókat azért számon tartom (eközött egy csomó olyan NINCS MEG, ami a normális emberek naptárában ottvan). De úgy látszik, tényleg fénylény vagyok, mert ez a vacak idő semmi kreatívra nem motivál, csak a napi rutint sikerül teljesíteni, ami - mivel 3 napja folyamatosan esik - mégcsak nem is nyári, hanem inkább őszi...
... és ami olyan, mint a Truman-show, de tényleg, felkelés (egyre később, mellesleg, mivel mindenki más is, még a cica is sokáig alszik), reggeli, főzés, feladatok, ebéd, takarítás, feladatok, olvas(gat)ás, filmnézés, vacsora, olvas(gat)ás, filmnézés, elalvás, cicaébresztő hajnalban, 1X, 2X, 3X, visszaalvás, over and over again.
       
Kútba esett a nyaralásunk, az összes, nemcsak az idő miatt, de más okok is közrejátszottak, nem tagadom, elkeseredtem, mert nagyon vágytam a balatoni naplementére, a víz közelségére - mert szerintem előző életemben valamilyen vízi kreatúra voltam - és a csillagos égre; aztán felocsudtam, és megpróbáltam a jóra koncentrálni, meg arra, hogy hát itt ez a szép ősz, kezdjünk vele valamit.
        
Tegnap kaptam e-mailt egy kollégámtól (első mondata ez volt: "remélem, jól töltitek a nyári síszünetet, és mindenki összebarátkozott már a szomszédjába beköltözött eszkimó házaspárral"), ami, mivel második mondatában máris a munkára utalt, eszembe juttatta, hogy cirka egy hónap van az iskolakezdésig (csakúgy, mint a harmincadik születésnapomig - és most jól felfedtem még egy szeletet az inkognitómból, és baromira rohan az idő...).
        
És akkor eszembe jutott az is (lévén hogy én ilyen bénán előreracionalizáló vagyok), hogy de szar lesz az a dögivel sok munka, és hogy addigra ki kéne olvasnom Az Úr sötét anyagainak a harmadik kötetét, mert szeptemberben már biztosan nem lesz rá időm. A könyvet egyébként a kölöknek vettem, próbálta elolvasni, állítása szerint - mert egészségesen és néha egészségtelenül nagyképű - értette és "tökjó", de én már tudom, hogy 1) nem olvasott el minden részt 2) nem érthette, mert nekem is mélyre kell hatolnom rendesen a "jelképek erdelyébe".
Hát most ennek a trilógiának a harmadik kötetét variálom mindenféle pótoldandókkal, pl. végre bent volt a könyvtárban Foucault-tól A szexualitás története - bah, most olvashatom azt is.
        
Rá kéne lépnem a készülődésre is, mert 25 órám lesz, tele új dolgokkal, és mindenféle kiegészítő feladatokkal - úgy tűnik hát, hogy menthetetlenül bedarál a közoktatás. És hol lesz vajon a menedék?
Egyébként készül a tanár blogom, ami még elég kezdetleges állapotban van, de ha kész lesz, belinkelem. Ismerőseimnek, barátaimnak, és üzletfeleimnek mondom, ott dogberry néven fogok alkotni. (Dogberry - ciki, nem ciki, magyarul most nem jut eszembe, aki tudja, ideírhatná - a Sok hűhó semmiértből az idióta, mindenlébenkanál rendőrfőnök, aki kavarja a sz......) A blog maga nagyképűen a Castle of Knowledge címet kapta (magyarul "a tudás palotája"), amit nem én találtam ki, hanem egy Robert Recorde nevű matematikus által jegyzett 1556-os tudományos munka, tetszett a címe meg a címlapja, hát elloptam.
        
Ami a tud. tev.-et illeti, befejeztem egy munkát, valami olyasmi lesz a címe, hogy Zárt műhelyek, nyitott perspektívák - Pintér Béla és Társulata a koramodern színházak kontextusában, szerintem iszony cím, rém tudálékos, és tudományosan manipulatív. Na de majd meglátjuk. Kezembe került a Phillip B. Zarrilli (nagy kedvenc szerzőm) és mások által jegyzett Theatre Histories című színháztörténet, ami végre nem a nyugati hagyomány perspektívájából és/azaz nem szöveg alapúan tárgyalja az "egyetlen" színház történetét, hanem sokkal relevánsabb és frissebb elméleti perpektívákkkal parolázik - végre. Bele kéne mászni, még mielőtt valaki más lecsap a témára. Az előszó rohadt jó, fordítást érdemel, az egész könyv meg egy recenziót, bár komolyan megfordult a fejemben, hogy ki az (azon a három emberen kívül, aki most eszembe jut), akit érdekel egy itthom meg nem jelent angol nyelvű könyv ismertetése/kritikája (suttogva mondom, már elkezdtem alkudozni).
        
Tegnap lazításképpen (meg hogy lássuk már a természetes eget is) elmentünk megnézni a Kung-fu pandát, mindenkinek csak ajánlani tudom, végre egy rajzfilm, amiben van ugyan bunyó (ergo egy mai kölyöknek sem unalmas), de végre nem öncélú, és nem kigyúrt deltájú adoniszok (vagy masinák á lá Transformers) verekednek, hanem egy dagi panda.
A dagi pandáról jut eszembe, úgy döntöttem, frászt fogok fogyózni, amikor van, akinek így is tetszem, és ősztől tutira ledobom azt a 3-4 kilót. Automatikusan.
        
Hát ez van. Tegnap esete kidolgoztunk egy válságtervet, hogy hogy NE pusztuljunk ki majd szeptembertől karácsonyig. 
És Diócica is hozza a formáját, ahogy a mellékelt képek mutatják.

Gurul

Utólag mindig nagyon szégyellem magam, amikor minden elhatározásom ellenére kiborulok a pénz miatt. Próbálom visszafogni magam, de bizonyos helyzetekben annyira felbosszant valamilyen pénzzel kapcsolatos dolog/ügy, hogy teljesen kikelek magamból, és dühömben és/vagy elkeseredésemben - mivel kiabálni nem szeretek, veszekedni meg nem tudok - általában bőgni szoktam. Aztán persze hamar lehiggadok, és próbálom gyorsan rendbetenni a kiborulás kapcsán kialakult mindenféle konfliktusokat. Többek között azért, mert mindig eszembe jut a szerintem átlag felett jómódú (szerintük átlagos) családom, akikkel nagyon sok konfliktusom volt, majd tulajdonképpen (fogalmazzunk konkrétan) szakítottunk is részben amiatt, hogy nem voltam hajlandó anyagi alapon dönteni a személyes kapcsolataimról.
        
Mert hogy is van ez. Szerintem egyáltalán nem luxus az, hogy az ember nyáron, miután becsületesen végiggürizte az egész évet és befizette az adókat, elmehessen egy hétre valahova belföldön anélkül, hogy konzerven kéne élnie a megelőző egy hónapban. Egyáltalán nem különleges igény az, hogy a gyereket beirathassa úszótanfolyamra vagy zeneiskolába és kifizesse a tandíjat. Nem nagy dolog az, hogy egy hónapra szabadságra mehessen és semmit ne dolgozhazzon ez alatt az idő alatt mondjuk azért, hogy a családjával lehessen, olvasson, tudományos munkát végezzen vagy csak úgy olvasgasson. Vagy hogy ne nézze meg MINDIG az árakat a közértben és hogy el kelljen gondolkodnia azon, hogy megvegye-e a 114 forintos májkrémet a kölöknek, mert szereti. Vagy a 450 forintos hetilapot, mert érdekli.
        
De mi van ehelyett? Ki vagyunk szolgáltatva az időnek, a számláknak, az ingyenesen felajánlott pecó tulajának, a melónak, meg az időjárásnak is. És ha nagylelkűen rálegyintünk, hogy oké, nyár van, nem dolgozunk, mert most szabadság van, akkor utána gyötörhet minket a lelkiismeret, hogy honnan fog hiányozni az a kevés pénz, ami összejöhetett volna. És ugyanígy jönne a bűntudat, hogyha, mint nagyvilágiak, felvennénk párszázezres személyi hitelt, hogy eltapsoljuk a magyar tenger partján, neadjisten az Adrián. Úgyhogy nem tesszük.
        
Marad az, hogy elszomorodom, bosszankodom, és veszekszem, mert hányingerem van a közegtől, ahova egész évben be vagyok zárva, és mert veszélyben érzem annak a lehetőségét, hogy kiszabadulhassak kicsit a mindennapokból. Veszekszem azokkal, akiket szeretek. A pénz miatt. Bocsánatot kérek.
 
http://www.spike.com/video/money-dont-matter-2/2787117 (rendezte: Spike Lee)
 

Kép: Carl Britton: Searching for the Sunset (http://www.cosmofineart.com/CBritton.html)

Hol a józan ész mostanában

Az iwiwen nemrég egy hazafias öntudatúval (nincs még 30 éves) vitáztam arról, hogy leszarom, ki írta ki ezt a petíciót, a tartalmával egyetértek, és le kéne már szakadni arról, hogy aki szélsőségesnek és nácipalántának látja ezt a csőcseléket (mert hiszen azok), az biztosan "komcsibérenc".
       
Valamint arról is le kéne már szakadni, hogy ideológiailag és főleg politikailag átitatottnak tartsuk annak az álláspontját aki pusztán az emberi mértéket alapul véve humanoidként próbál viselkedni és véleményt formálni ilyen helyzetekben. Vagy aki amiatt aggódik, hogy lassan nem viheti ki a gyerekét az utcára. Vagy aki amiatt aggódik, hogy a gyerek otthon még alig 10 évesen "mocs-kos buzik" és "Gyur-csány takarodj" felkiáltásokat skandál poénból úgy, hogy fogalma sincs, ezek mit takarnak, mert még fiatal a hírekhez, amiket nem is nagyon néz.
       
Az említett fiatalembert még a suliból ismertem. Nagyon helyes és nagyon szerény pasi volt.
Aztán nemrég észrevettem, hogy eltüntetett egy képet az iwiw-lapjáról, amin a barátnőjével csókolózott, a képaláírás pedig ez volt: "a helyes irány". Hát....
       
A petícióhoz pedig annyi hozzáfűznivalója volt, hogy tudom-e, hogy a Zuschlag-féle díszkomcsikat kinevelő Demos Alapítvány kérdőívet állíttatott össze a cigánybűnözés és a rendőrterror elleni - ennyit erről, hogy ki kit terrorizál.¹ 
       
Hát kétségbe vagyok esve, hogy valaki a múlt szombati eseményekből EZT látja meg. És kétségbe vagyok esve attól is, hogy valaki nem látja azt, hogy bizonyos szempontból mindenki valamilyen kisebbséghez tartozik, és jelenleg csak a széljárás kérdése éppen, hogy kit dobálnak meg az utcán. És úgy tűnik, bárki lehet a következő. 
       
És persze aláírtam a petíciót, akkor is aláírtam volna, ha (és most hadd tegyek egy kissé mind ideológiailag, mind politikailag átitatott kijelentést) maga Orbán Viktor fogalmazta volna meg. Összes és mindenféle identitásomra esküszöm, hogy így lett volna.
 

¹["olyat láttál már, hogy a remek - feltörekvő Cuslágjanikat és egyéb technokrata ifjúkomcsikat kinevelő - Demos Alapítvány aláíróívet tett volna közzé a cigánybűnözés, illetőleg a 2006. őszi rendőrterror elleni tiltakozásul? Ha már ott tartunk, hogy ki kit terrorizál?"] 
 

Megjártam a dombokat, síkokat

No, megvolt, megjöttünk, szép volt, mosolygós volt, azért kicsit veszekedtünk is, hogy otthonosabb legyen a hangulat...
Sz. nem változott semmit, amióta nem jártam ott, virágos, napos, alföldi és lapos, mint azelőtt, és sokkal otthonosabb, mint a betontömbök között sétálni. Már az első este három ismerősbe botlottam (előtte azon gondolkodtam, ki lesz vajon az első), akik úgy köszöntek oda, mintha még mindig ott lennék a városban - talán ők így tudják.
       
Majdnem mindenhova elmentem, ahova szerettem volna -- kivéve a Sík Sándorba és a TIK-be kávézni -- és ennek az lett az eredménye, hogy a célrendezvényen elég kevés időt töltöttem végül, de nem baj. Amint azt A-val és Á-val is megállapítottuk, a konferenciáknak (újabban) semmi más értelme nincs, mint a kocsmai beszélgetések. Úgyhogy akár ott, helyben hétfő délután le is zavarhattuk volna a mi családias-barátias hangulatú szekciónkat. Ja igen, és első napon kezembe nyomták az EW2 kötetet is, ami annyira friss, hogy még meg sem száradt rajta a tinta, és ahogy nézem, az interneten nyoma sincsen.
       
Meglehetősen ideges voltam egyébként, mert két éve nem voltam porondon sem szóban, sem írásban, és ilyenkor az a fixa ideám, hogy csak én értem, amit mondok, de még én sem mindig. Mint kiderült, ez a félelem kevéssé volt megalapozott, és hat, azaz 6 hozzászólást-kérdést is kaptam, ami az azelőtti évek statisztikájához képest kiugróan magas. Úgy látszik, beleöregedtem a feladatba. És lassan-lassan elhittem, hogy jó volt. És egy kis időre most úgy érezhettem / érezhetem, hogy kerek a világ, mégha napok óta nem is tudtam szabadulni az újra rámtörő disszidálási vágytól. (A volt intézetvezető az előadását, ami az öltözködés, és a 'cross-dressing' kódjairól szólt, a szombaton Budapesten inzultált felvonulóknak ajánlotta, és akkor egy pillanatra megnyugodtam, hogy az egyetem -- legalábbis a mi intézetünk -- még mindig egy viszonylag toleráns, befogadó kis szigetország.)
     
Most pedig már megint itthon, és büszke vagyok a városomra, és a barátaimra, akik befogadtak, és azokra, akik elkísértek. Az pedig, hogy ez a poszt kicsit rövidre és sutára sikeredett, talán azért van, mert még mindig a hegyek-dombok-erdők között autózom, hogy aztán szembemehessek az alföldi napsütéssel.

Elmaradott levél barátaimnak

Kedves Barátaim, dönget a meleg, a lakás minden sarkába ventillátort szereltünk, hogy ne legyen olyan tikkasztó, de mégis csak úgy ömlik a pórusainkból a nedv, nehéz a mellkasunk, a fejünk. Este nehezen alszunk el, mert ránktapad a pizsama, és forró a lábfejünk meg a talpunk. Valamint ég is. A macska is tikkad velünk, a máskor oly riszató vagy idegesítő ingerekre már nem is reagál, csak a félig leeresztett állapotú szemhéját kicsit feljebb emeli, és hang nélkül esetleg nyávog egyet. A nap egyetlen aktív időszaka számára a hajnali 2 és fél öt közötti másfél óra. (Nekem nem az, nekem nincs ilyen...)

       Még bejárok dolgozni, igazából feleslegesen, és tegnap egy pinceközi iskolai pletykából a poros közlönyök között ücsörögve azt is megtudtam, hogy tulajdonképpen kinek köszönhetjük ezt az áldást, hogy a negyven fokban a légkondival ellátott tanáriban ülhetünk. És ettől a perctől fogva egész más megvilágításba került a júniusvégi "munka", az ottani kávézás, cseresznyézés, és pletykálás. Mert megtudtam, hogy ha érvényesülni akarok, hát hazudni kell, és/mert mindenki hazudik. Kicsit vagy nagyot. Mindegy, hívhatjuk füllentésnek is, vagy még szebben önmegvalósításnak vagy érdekérvényesítésnek.¹

        Minden nap egy kicsivel hamarabb jövök hát haza, bevásárolok, eszközölöm a minimális házimunkát (porszívózni nagyon utálok ilyenkor, talán a gépből felszabaduló szinténhőség miatt), aztán leülök kicsit ide a virtuális kuckómba a fa alá, mint Jean-Jacques, nézem a fényeket, és rácsodálkozom a világra. Aztán előveszem a művet, belendítem a karomat, és írni kezdek valamit, amiről szentül próbálom hinni, hogy izgalmas, érdekes, és erősen, máskor erőtlenül győzködöm is magam, hogy még jó is. A testművészetről szól és az képleírásról (amit műveltebb körök ikonográfiának neveznek), a színészetről, a történetírásról, és arról, hogy mi minden történhetett 400 évvel ezelőtt... Néha egészen elnyom a téma, és úgy érzem magam, mint régen, amikor még a szövegszerkesztő és a könyvespolc voltak a legjobb barátaim.

        Máskor az ifjúságot viszem uszodába, ami - megfigyeltem - testükre is, lelkükre is jó hatással van. Talán azért, mert a víz alatt csend van, csak a csobogást hallani, és minden világi zaj távolinak és hátrahagyottnak tűnik. És ha ott vagyunk, ezért is töltünk több időt a víz alatt, mint felette. Erről a kék aqua-érzésről mindig eszembe jut gyerekkorom legkedvesebb olvasmánya, A kétéltű ember (A. Beljajev), amit valahányszor elolvastam, rongyosra bőgtem, talán a főszereplő magányossága iránti részvét, talán az irigység miatt - mert tudniillik én is a víz alá szerettem volna születni... 

Hát így.

Egyébként képzeljétek, megyünk Fonyódra nyaralni egy hétre, teljesen ingyen egy haveri kölcsönpecóba. Visszük a macskát is, aki ideges lesz ugyan, de én, ahogy öregszem, egyre kevésbé szívesen hagyom másra vagy egyedül. Mert nagyképű meggyőződésem, hogy mégha eleinte kényelmetlen és körülményes is, azért mégis csak én tudok rá a legjobban vigyázni.

        A családról meg mit mondjak? Szanaszét romokban. Gyatrán, izzadva, a ragacsos depresszióban benne. Talán meglátogatnak majd. Vagy én őket. Az öcsémet, aki például disszidálni készül (de hát ismeritek) olyan régen hallottam, hogy az Interneten kerestem rá a minap. A legutóbbi dátumozású nyom egy irodalmi portálra vezetett, ahol, mint alkotó egy verssel szerepel. Az én versemmel, amit tizenhat évesen írtam. Nem emlékszem minden sorára, csak most, újraolvasva döbbentem rá, hogy az enyém, bár lehet, hogy ő is hozzáírt még. Na de nem azért szorongat rossz érzés, mert esetleg ellopta tőlem. És belegondoltam, mi mindent pakolhatott át a saját kincsei közé az enyéimből az alatt a tizenkét év alatt, mikor már nem laktam otthon... mi mindent kaphatott tőlem... mi mindent örökölhetett tőlünk... ettől az elbaszott családtól...
(...)
Na, hát mára ennyi, gyertek ti is Fonyódra hamarost, ha nincsenek erkölcsi gátlásaitok a tivornya ellen, aztán majd összehúzzuk magunkat, és azt játsszuk, hogy sok jó ember vagyunk!  
 

 ¹ A pótcselekvésként ránkrótt pincepakolás egyetlen eredménye (ezen a beszélgetésen kívül) Góliát, gyerekkorom férfiideálja, akinek a képét a régen echte légópinceként funkciónáló, a föld alatt kb. a postáig elkanyargó alagsor egyik vasajtára felragasztva találtam.

Re: Poszt 2.

Szóval ott tartottam, hogy megnéztem A démon gyermekeit.
Hát, sokan erre azt mondták (mondták volna), hogy ugyanolyan, mint a többi Pintér-előadás, már előre prejudikáltam, hogy majd a szakmai beszélgetésen is mindenkinek az lesz a baja, hogy már megint az énekbeszéd, már megint a stilizálás, már megint a férfi-női identitások és szerepek összekeverése és a többi. És őszintén remélem, hogy végre hallom Pintért is nyilatkozni erről. (Erről majd később...)
 
 
 
        Az egészről egyébként a barátném, V. jutott eszembe, aki egyszer, még az egyetemen, részt vett egy "amatőr", közösen írt színházi projektben, ő volt az indiai táncos. Tökéletesen hozta a formát, a mozdulatokat, megragadó volt és tehetséges, őszinte és szép. Jó volt látni. Aztán a másik barátnőm, T., miután megnézte, komolyan kétségbe esett, hogy hogyan próbálkozhat V. az indiai táncossal a kvázi-színpadon, amikor dunsztja sincs, hogy az adott kézmozdulatok és fejtartások mit is jelentenek pontosan. Mondtam neki, hogy szerintem tök mindegy itt és most, mert a nézők sem tudják - talán még azt sem, hogy ezek a gesztusok egyáltalán jelentenek valamit. Ami ide van téve nekünk, az a forma, ami az adott helyzetben teljesen jól működött.
   
  Mindez Pintér "nyitótáncáról" és "nyitóénekéről" jutott eszembe, ami egészen megdöbbentően "női" és "démonanyás" volt.
 
        Erről az előadásról egyébként csupa rossz kritikát olvastam, párhuzamba vonták itt a felmelegített káposztától kezdve mindent, meg leírták, hogy mennyire szórakoztató és vicces, stb. Az azonban tény, hogy új színészek vannak, nagyon jó, fiatal színészek, akik nyilván jó szemmel lettek kiválasztva ide, ebbe a társulatba. És megint azt éreztem, mint a többinél is, hogy rángatnak a röhögésből át a sírásba és vissza - és azt is, hogy van itt valami nagy-nagy titok, ami borzalmasan érdekel engem, de az valahogy annyira szent és intim, hogy nem merem firtatni még gondolat szintjén sem.
        És akkor elérkezett a szakmai beszélgetés másnap (ahova ellógtam a suliból persze) Novák Eszterrel, Kárpáti Péterrel, Tompa Andreával és Kukorelly Endre is ott volt. Ahogy vártam, jöttek az életművel, a szekvenciával, meg a ("regényként") összeolvasással, stb. És én már évek óta nem igazán értem, hogy milyen becsípődés az, hogy sorozatnak tekintünk valamit, ami nem is biztos, hogy az. Mert tény, hogy PB ír, rendez, (fő)szerepel, valamint az életéből táplálkoznak a történetei (dehiszen mindannyiunkkal így van ez), de nem gondolom, hogy csak egymással összehasonlításban lehet ezeket az előadásokat (meg)nézni.
        Fő kérdés az volt egyébként, hogy hovatovább, mi lesz, ha Bélának elfogynak az élményei, mi lesz, ha befullad ez a "Pintér-stílus", neadjisten, "Pintér-iskola", amit a fiatal, új színészek is tökéletesen elsajátítottak... Mi lesz továbbá, ha a társulat egyszer csak fellázad, mert mindig csak a Béla játszik, mindig ő rendez, és főszerepel, és mi lesz, ha egyszer a színészek elkezdik kikövetelni a nagyobb szuverenitást.
   
     Nos, akármilyen diktatorikusnak is tűnik ez a társulati struktúra, meg kell mondjam, soha nem láttam egyetlen előadásban sem ennek a "terrornak" egyetlen halvány jelét sem. És szerintem ez a lényeg. Amikor pedig - a titkokat kicsit feszegetve - ősszel megkérdeztem Enyedi Évát a Sütemények királynőjéből, hogy ő, mint színésznő (és szuverén, kreatív, erős, határozott egyed - tettem hozzá magamban) ki tud-e teljesedni művészileg és emberileg, azaz nem érzi-e megnyirbálva az alkotói szabadságát, a válasz egy határozott nem volt. És én nem kérdezősködtem tovább.
 
        A beszélgetésen egyébként ott volt Pintér is, aki civilben egy görnyedt hátú, ráncos, és gondterheltnek tűnő ember. A fent felsorolt felvetésekre olyanokat mondott, hogy "hát még nem tudom", "most így látom jónak", "most ezek a témák érdekelnek", stb.. Igaza van, mert sok év múlva lehet, hogy nem a Parasztopera lesz a társulat munkájának alfája és omegája, és lehet, hogy még évekig nem jön falat rengető új ötlet, de dolgozni addig is, mégiscsak kell. Mert muszáj. "Szakma" vagy szakma ide vagy oda.
 
PS. Aztán tegnap láttam a helyi tévében, hogy nem ment el a díjátadóra, ahol megkapta a legjobb férfi alakítás díját. Jót vigyorogtam ezen. És azt is megtudtam, hogy Mohácsi János megrendezi a Parasztoperát Kaposváron, ami még egy lépés a Pintér-darabok társulatról való leválásának útján. Kíváncsian várom, mi lesz ebből.