Álom.net - filmkritika inex.hu stílusban

Ó, baszki, engem aztán senki nem vádolhat előítéletekkel semmiféle hovatartozás, műveltségszint meg mittudoménmi okán! Mindenkinek megadom az esélyt, legyen az trash reality vagy Ingmar Bergman.
Hát mivel Steiner Kristóf meg még szimpatikus is, az ő forgatókönyvének, azaz az általa közreműködött filmek is adtam egy esélyt. Az Álom.netet most adta a tévé, könnyed téliszüneti szórakozásként.

Lehidaltam, azt kell mondjam.
Kristófról (lettlégyen, hogy a blogjába olykor belenézek) azt gondoltam, írástudó ember, no persze tudja a kaszás, hogy az eredeti forgatókönyvet mennyire vagy mennyire nem tette tönkre a filmes megvalósítás... Ennek a filmnek egyetlen esélye lett volna, ha komolyan veszi a saját trash -ségét, azaz önmaga (a műfaj, a dizájn, a stílus) paródiája akar lenni, no de hát ehhez sokkal de sokkal erősebb intellektusra (azaz távolságtartásra) lett volna szükség írásos és filmes oldalról is. Pedig látszik egyébként, hogy az alkotás próbálkozik, de csak vergődik a karamellizált cukor alatt, mint egy vaníliapudingban fuldokló mazsola, nem tudja átszakítani a kemény felszínt. Úgyhogy marad a vanilizált mazsolalét mindenféle savany és keser nélkül, ami pedig annyira nélkülözhetetlen összetevője bármiféle szubverzív/parodisztikus értelmezésnek.

A történet röviden: a szőkecica főhőscsajt kirúgják előző iskolájából, és az új (elit) iskolában mindenki szemében ő a lúzer. Egy iskolai csetepaté kapcsán őt és legfőbb riválisát arra kényszeríti a diri, hogy alapítsanak pompomlánycsapatot megmentve ezzel az iskola kosárcsapatának becsületét az eljövendő meccsen. Különben kirúgják őket, ugye.
Mintegy mellékszálként pedig nyomon követketjük a főhőscsaj intim blogolását (!), lelkivilágának feltárását az álom.net nevű blogoldalon, ahol őszőkesége sorsának alakulását egy ismeretlen jóakaró csetelő követi nyomon posztról posztra.

Tekintsünk el most attól, mennyire reális és átélhető egy bögyös szőkepipi feltöltött ajkakkal egy ún. elitgimiben. Attól is, hogy adott kontextben a pompomlánycsapat mennyire valószerű. Hagyatkozzunk csak ennek a műfajnak a rémegyszerű sémáira és az azzal kapcsolatos észrevételekre.

Tudjuk ugye Kristófról, hogy a magyar popkultúra közönsége számára ő fordította le Paris Hilton egyetlen, immár magyar nyelven is hozzáférhető életrajzát. A pop és trashkultúrához való vonzódása is közismert.
Nade! Mindez nem menti fel őt, mint általam hitt írástudót az alól, hogy egy épkézláb, dramaturgiailag még egyszerűbb elmék számára is jól következő forgatókönyvet összeeszkábáljon.

Az ilyesfajta filmek, tudjuk, a jó és rossz örök harcának közhelyén alapulnak, és a film végén mindig kiderül, hogy a rossz nem rossz, csak épp rossz passzban lévő jó. Így aztán jó és rossz végül összebarátkoznak megteremtve ezzel a rózsaszín világ örökkévaló harmóniáját ezen a földön.
Namármost adott a buta, szőke, jószívű (aka főhőscsaj), aki később döbben rá élete nagy tévedéseire, valamint az okos, ronda, barna, intrikus (aka vetélytárs) sztereotípiája. A baj csak az, hogy az "okos, ronda, barna" és sleppje láthatóan sokkal jobb csajok, mint a szabálytalan fogsorú szőke cicababa, szóval a kontraszt nem világos és az egész nem stimmel. Ugyanúgy, ahogy a macsó bunkó (aki természetesen a főhőscsaj pasija) és a szerény kedves szomszédfiú között sincs meg a megkülönböztetés világos alapja. Pedig ez hogynemondjam bézik lenne minden valamirevaló bulvárkomédiában.

A filmben az eseményeken és a fordulópontokon (?) olyan gyorsan túlvagyunk, hogy észre sem vesszük. Átsiklunk a nagy rádöbbenéseken, a megbocsátáson, az egymásrataláláson is. (Pedig milyen édi, a főhőscsaj a végső, szomszédfiúval váltott szerelmes csókot hirtelen félbeszakítja, hogy iPodját előrántva törölje az álom.net regisztrációját és a blogját - ami ugye eleddig megvalósulatlan álmait szimbolizálta...) Fogalmunk sincs, hogy hogyan, de egyszerre csak azt kellene látni, hogy a gonosz intrikus barna banya megszerette a szőke főhőscsajt, és az egész sulit rábeszéli, hogy jó lesz ez így Regivel... és befogadják, micsoda bódogság.

Á, szóval gyerekek, én jól bírom a szemetet, a szakdolgozatomat is a Lóvátett lovagokból írtam, de ez azért még nekem is sok volt.
Kurva nagy ziccert hagytak ki a Kristófék, az a nagy büdös igazság. Ha legalább jelét láttam volna annak, hogy ez a film önironikus (értsd: annyira szar, hogy az már jó, mint mondjuk az elődként nem letagadott Doktor Szöszi vagy nagy kedvencem, a műfajteremtő Romy és Michelle), akkor azt mondom, kajak. De a film feléig reménykedtem, illetve saját kritikus jóindulatomat próbáltam hozzátenni az egészhez, mígnem egy ponton feladtam, és hoztam a hűtőből még egy sört...

De basszus, még a dialógusokat se sikerült viccesre megírni, mert olyan nyelvet használnak, amit a mai, önreflexióra abszolúte képtelen tinik nehogy valósághűnek nem, de egyenesen ostobának tartanának. Tudom, köztük élek! Pedig ők aztán Kafkán meg Thomas Mannon kívül kevés dolgot tartanak ostobának. Szóval attól, kedves Kristóf, hogy alkalmazzuk a "zsír", "király", "ciki" és "geci" szavakat, attól még nem leszünk aptudétek. (Egyébként ha máshonnan nézem, az egész megnyugtat, lehet, hogy Kristóf mégsem egy trash-ikon, és lehet, hogy nehezére esik trendi dialógusokat alkotni?!)

A filmben a nagy, enigmatikusnak szánt truváj egyébként az, hogy vaze, nem tudjuk meg a végén, hogy ki volt a főhőcsajjal titokban csetelő jóakaró! Micsoda romantikus titokzatosság!

Még beszélhetnék arról hosszú tömött sorokban, hogy az amatőr ifiszereplők úgy mondják a szöveget, mintha betanulták volna az iskolai betlehemeshez, úgy gesztikulálnak, ahogy azt hiszik, hogy a plázacicák teszik ezt. (Pedig hát a jó alakítás lényege az elvonatkoztatás lenne, ami jelen esetben teljes képtelenség, a játékosok maguk sem különböznek az eljátszott figurától, így a hatás olyan, mintha én mesterségesen megpróbálnám előállítani saját magamat - kész csőd és hamisság.)
A fordulópontok kiemelése karakterben, történetben, dramaturgiában és rendezésben pedig azt eredményezi, hogy nem találjuk a film elejét, közepét és végét (pedig még az alig elégséges diák is tudja, hogy bevezetés - tárgyalás - befejezés), azaz még a szórakozásunk is odavan.
Kristóf, baszki, csalódott vagyok, bár tudom, az egésznek az én naiv toleranciám és a szeméthez való vonzódásom az oka!! Tanulj még egy kicsit Woodytól, Tarantinótól, Jarrytól vagy a Jóbarátok alkotóitól, akitől csak akarsz, aztán a tanultakat transzformáld újra rózsaszínbe vagy babakékbe mielőtt újra előállsz valamivel. Kapsz még egy utolsó esélyt.

Olvasok

Valahányszor hosszabb időt tölthetek itthon, napról napra és egyre jólesőbben érzem, hogy visszatalálok önmagamhoz. Szöszmötölök. Teszek-veszek. Olvasok. Újraolvasok. Utánaolvasok. Gondolkodom a szöszmötölésen, a tevés-vevésen, az olvasáson, az újraolvasáson és az utánaolvasáson... És most persze, nekem eshetnek az individualisták azzal, hogy az embert minden nap önmaga megtalálásának, megtaláltságának állapotában kellene hogy létezzen -- nem erről beszélek, és az egy hosszabb történet lenne. Részemről tudomásul vettem, hogy az élet jelen szakaszában átmenetileg háttérbe szorulnak bizonyos dolgok, amik korábban előtérben voltak.

Valahányszor költöztem (éveim számához képest elég sokszor), a könyvek átmentésének mindig nagyon nagy figyelmet szenteltem. Mégis rengeteg de rengeteg számomra fontos, "előző életemet" jelképező könyvet hagytam hátra. Talán még visszaszerezhetők, talán már nem. Talán előről kell kezdeni a gyűjtést. Ami kapásból eszembejutva nagyon hiányzik, az Thackeray-től a Sznobok könyve és Beckett Molloy-ja.  Az elsőt azt hiszem, az öcsém sikkasztotta el; egy időben a nyomomban járt és elhordta a könyveimet, amik aztán a kollégium padlásán vagy ki tudja hol végezték. A másikat egy barátnőmnek adtam kölcsön, aki nem arról volt híres, hogy bármit is visszaszolgáltatott volna.

Mindig mesélem (és sosem hiszi el senki), hogy mostanság egyáltalán nem szoktam olvasni. A legtöbbet középiskolás, aztán egyetemista koromban olvastam. Manapság a legtöbb időmet a középiskolai kötelező olvasmányok újraolvasása tölti ki - ezek, zömében, valljuk be, elég unalmasak már. Tehetném persze, hogy, akárcsak a bölcsészek és magyartanárok többsége teszi, emlékezetből vagy a szöveg újraolvasása nélkül, évtizedekre visszafelé tapogatózva beszélek valamiről - de ilyenkor mindig azt érzem, hogy unalmas vagyok. Hogy a megközelítés az, ami tizenöt évvel ezelőtt volt. És hogy ha nem olvastam volna újra most Kafkát, akkor sosem jut eszembe a Gogol-intertext vagy Alfred Jarry; hiszen annak idején erre senki nem hívta fel a figyelmemet.
        Az általános szürke unalom mellett tehát néha-néha persze felfedezek egy-két gyöngyszemet - hiszen öregszem, változom, változik velem az olvasásom is. A mikszáthi irónia zsenialitását például nemrég fedeztem csak fel. Azt, hogy sikerült-e átadni, nem pontosan tudom.

Most úgy vagyok, hogy legszívesebben legalább tizenöt könyvet olvasnék egyszerre. Legszívesebben egész nap ezt csinálnám és semmi mást - gyerekkoromban sokszor elképzeltem, hogy az ágy, amin ülök egyszer csak tutajjá változik, és én, rajta egy takaróval, párnával, a könyvekkel kihajózom vele a nagy vízre és ott élek tovább... a különbség csak az, hogy most franciaággyal hajóznék, és egy-két dologgal több mindent vinnék magammal.

Kertészt olvasok éppen. Nagy a gondom Kertésszel, legalább akkora, mint amekkora neki a világgal. Többé-kevésbé a világgal való gondjaink is hasonlóak egyébként.
        Kertész nem mellesleg 2002 után tananyag lett. 2002 után lett tananyag. Ez nem mintha baj lenne, én is akkor szereztem róla tudomást, nem korábban - mint ahogy a magyar irodalomnak nyilván csak egy kis szeletét birtokolom eleddig.
        Sokat gondolkodom ezen a Kertészen mostanában. Annyit már elintéztem, hogy (egyébként  nem kis felháborodásra) kiszedtem az érettségi tételeim közül. Sőt, a Sorstalanságot is leszedtem a kötelező olvasmányaim listájáról. Miért is; azért, mert nem tartom megértésre alkalmasnak abban a korosztályban, ahol okítok; ilyen körülmények között csak arra jó, hogy egy tizenévessel egy életre megutáltassa az olvasás bármilyen formáját.
        Emlékszem, én egyetemista koromban olvastam, és bár jóval több tudásháttérrel és tapasztalattal rendelkeztem, mint középiskolás koromban, mégsem tudtam a regényt mire vélni. Mit kezdenének vele hát az én (csak részben) önhibájukból olvasatlan, tudatlan, gondolattalan, nem ritkán szélsőséges és demagóg eszmékkel megbolondított, iskola és otthon által intoleranciára nevelt diákjaim.
        Ezért úgy döntöttem, mindenképpen beszélek majd Kertészről, a Sorstalanságról, a holokausztról is a maga helyén - ami, hiába is voltunk Auschwitzban az ősszel, továbbra is egy távoli homályos folt maradt. Beszélek majd a saját megközelítésemről, a kétségeimről, az értetlenségemről és a vitákról, amik körülveszik ezt az embert jelenleg, az embert, aki nem a miénk, hanem a világé - és/mert nem is akar a miénk lenni.

A Valaki mást olvasom és őszintén szólva zavarba ejtenek a sorok. Nem azért, mert illetlennek és nem valónak tartom őket, hanem éppen ellenkezőleg. Saját magam számára zavarbaejtően egyetértek.

Ahogy nézem, ahogy megélem ennek az országnak az ijesztő leépülését, öngyilkos paranoiába fordulását. Ahogy naponta elidegenítenek tőle a gyűlölködés országos bajnokai s a saját emlékeim. Ahogy növekszik az iránta táplált közönyöm. Ahogy megpróbálok elszakadni tőle. A nyelv - igen, az egyetlen, ami köt. Milyen különös. Ez az idegen nyelv, ez az anyanyelvem. Anyanyelvem, amelyen megértem gyilkosaimat (p. 37).

Nem tudom még, hogyan fogom a sok tömegbesimuló átlagfiatalnak elmagyarázni, hogy ezek a mondatok nem hazaellenesek, hanem a világgal való elégedetlenséget fejezik ki egy náluk sokkal többet látott és megélt ember tollából. Egy több szempontból való látásmódot. És hogy a világban egyáltalán nincs rendben minden, és még csak nem is az a legnagyobb probléma, hogy mondjuk egyesek sokkal többet keresnek másoknál. Mindennek a kimondása pedig szükségszerű, mégha ebben a megdöbbentően személyes és nyers formában is történik.

Ha az elrontott személyes életeket és az elhibázott történelmet nem a saját maguk által elrontott életnek és a saját hibáikból elpuskázott történelemnek akarják látni, hanem rosszindulatú, idegen erők okozta szerencsétlenségnek, netalán nemzeti átoknak, sorsnak, sőt végzetnek: nos akkor elmondható, hogy szükségük van az antiszemitizmusra.
        Az apakomplexusban szenvedő, szadomazochisztikus perverzióba süppedt kelet-európai kisnemzeti lélek, úgy tűnik, nem tud meglenni a nagy elnyomó nélkül, akire történelmi balszerencséjét háríthatja, és a kisebbségi bűnbak nélkül, akin a mindennapi kudarc során felhalmozódott gyűlölet- és ressentiment-fölöslegét kiélheti. Antiszemitizmus nélkül miféle identitása is lenne annak, aki szakadatlanul a maga specifikusan magyar identitásával van elfoglalva? Ugyan, mi a magyar specifikum? Így, kiélezve, többnyire csak negatív állításokban verifikálódik, melyek közt a legegyszerűbb - ha nem köntörfalaznak - így hangzik: magyar az, ami nem zsidó. Igen ám, de mi a zsidó? Nos, ez csak világos: ami nem magyar (p. 86).

Egyelőre fogalmam sincs, hogy fogom érzékeltetni, hogy a haza szeretete nem egyenlő a haza agyatlan felmagasztalásával és háromszínű lobogós pólók agyonmosásával. Fogalmam sincs, hogy fogok megértetni egy szöveget, egy írót, vagy hogy egyáltalán, hogy fogom tudni az írást, a nyelvet leválasztani a szerző személye körüli csetepatékról. Egy embertől, akiről hallottak ezt-azt, és a vélemények többsége értetlen, rosszalló vagy elítélő.
        A legtöbb, amit tenni tudok, valószínűleg az, hogy elmondom, én mit gondolok. Hazáról, előítéletről, irodalomról, Kertészről meg egyáltalán, az életünkről. Nehéz lesz, mert sok minden ellenem dolgozik, kezdve az irodalom, az olvasás és Kertész "kötelezőségétől" a konformista világképen át a patetikus Koltai-filmig, a szégyellt vagy büszkén vállalt történelmünkig és a nemrég olvasott (általam egyébként sokra tartott) Radnóti Sándor-írásig minden. Egy biztos, Kertész, a múlt és a Sorstalanság helyett magunkról és a jelenünkről kell majd beszélgetnünk.

Sultanustól olvastam egyszer egy hasonló gondolatmenetet Radnóti kapcsán, nagyon tanulságos volt. Úgyhogy aki most azt hinné, ez a poszt Kertészről szól, az nagyon téved. Arról szól, hogy mi a fenét mondhatunk, miről beszélgessünk egy írás kapcsán vagy anélkül, egyáltalán, magunkról, bármiről úgy, hogy az számítson, és ne csak önmagunk körüli pörgés, üres frázisok puffogtatása és egymás joviális lelki hátbaveregetése legyen. Mert ezekkel aztán nem megyünk semmire.

Karácsony No. 2

A nagy számok törvénye alapján legközelebb akkor megint egy nagyon vidám, nagyon jókedélyű karácsonynak kell következnie - mert egy ideális világban ez a menetrend: legjobb - jó - közepes - rossz - nagyon rossz.
Persze Pangloss megszívja a Candide végén, a világ nem a lehető világok legjobbika, kertje meg öreg törökje pedig különben sem mindenkinek van. Az is nyilvánvaló, hogy bármelyik logikát is követjük [1) a karácsony különleges alkalom az évben 2) a karácsony pont olyan nap, mint az összes többi], karácsonykor (is, ahogy az év minden napján és minden percében) vágyunk az örömre. Az pedig talán a gyerekrész bennünk, hogy ezekben a napokban a legtöbb ember még inkább úgy érzi, joga van örülni, mégpedig úgy, hogy az örömöt ne a jeges föld alól kelljen kikapargatni, hanem vastag vagy vékony sugárban, de azért akadálytalanul ömöljön.
Én, aki a gyerekkoromat az iskolatáska aljában felejtettem, mint a megpenészedett tízórait, én is így vagyok ezzel, ragaszkodom az örömeimhez. De ugyanúgy álszentségnek érzem a boldogság agyatlan hajszolását, ahogy a másokért való önfeláldozást is. A karácsony nem mondjuk a gyerekeké, nem a hívőké, nem a családoké, hanem mindannyiunké. Meg kell hogy éljük, ahogy minden más napot is, magunkban/egyedül, kettesben, négyesben, ötösben, és tömegével is. Illetve dehogy kell, de adassék meg a lehetőség mindezekre. Legyünk fontosak magunknak.
Kiskoromban úgy idomítottak, karácsonykor tabu dolog szomorúnak lenni, a problémákra gondolni, rossz dolgokról beszélgetni vagy megoldásokat keresni az életünkre. Másrészt a karácsonyi Shrekben azt mondja a Szamár, nem is igazi a karácsony, ha nem sír valaki.
Én öreg vagyok már ahhoz, hogy adjak a tabukra. És különben is, minden napra megkövetelem magamnak a gondolataimhoz, az örömeimhez, a bánataimhoz és az elégedetlenségemhez való szuverén jogot is. Különben, ha én nem pofázok-gondolkodom, hogy megy előbbre az a világszövevény, amit én írok, magamnak...


Utógondolatok:

Tetszik, nem tetszik, a végzet, a sors, a balszerencse vagy mindegy minek nevezzük, olykor mindenkinek beleszarik az életébe, de jó nagy adagot, és nem mondja meg előre, hogy az évnek melyik időszakában, napján, órájában teszi azt. Ez tulajdonképpen egy SZÉP és IZGALMAS fejlemény életünk egészét tekintve. :)
Az elkövetkezők tán legszebb pillanatai azok lesznek, amikor hajnalban egy (aggódó kéz által) kipreparált térképpel a kis piros autóban egyedül a nyakam közé veszem az országot. De lehet, hogy nem, nem tudom. Nem, nem az odaérkezés pillanatáról beszélek, hanem az útról.

Nehéz családi beszélgetésekre pedig javasolom, ne vegyetek fel olyan ruhát, ami nem kényelmes. Soha ne vegyetek fel olyan ruhát.
Más. Kertészt olvasom, a Valaki más címűt. Zseniális.
"Írónak mégiscsak attól kell leginkább tartania, hogy, a mondanivalója fogytán, egyszerre csak szellemes lesz."
Megnyugodhatunk.

Szürreália

Az eheti szürreália csúcspontja nyilvánvalóan az volt, hogy Sz. G. fiatalkorú ottfelejtette a neki gondosan kiagyalt karácsonyi ajándékot az iskolapadon, mert társaival a "Kocka" becenévre hallgató kocsmába sietett, miután az osztálykarácsonyon egy kisebb társaság kezéből a hátsó padban kivettem a jeges teának álcázott Jagert.

Ezen a ponton rájöttem, hogy az általam előfeltételezett iskolai karácsonyok (mit iskolai karácsonyok, az általam néha még mindig a lehetséges világok legjobbikának tételezett körülményhalmaz) hagyományos értelmezését örökre elvitte az ördög. Elővettem hát minden humorérzékemet, Pangloss mesteres naivitásomat a batyu mélyére temettem, és a kellő konzekvenciák levonása mellett a tizenévesek karácsonyi töményitalozását megpróbáltam a lehető legkevésbé tragikusan szemlélni. Bevallom, nem ment könnyen, de, miközben azzal szórakoztattam saját magamat, hogy a csípős megjegyzéseimet noteszbe jegyzeteltem és a delikvens januárban esedékes válogatott kínzási formáit képzeltem el, betettem az új Tarantino-filmet.

Az utóbbi időben sok nyafogást olvastam azzal kapcsolatban, hogy Tarantino mennyire agresszív, brutális, a filmek erőszakos jelenetei értelmetlenek, fröcsög a vér meg a genny - mindez milyen undorító.
A Becstelen brigantyk sem mentes ettől persze. A történet egy kitalált második világháborús mellékszál, jelesül az, hogy Aldo Rein hadnagy zsidó származású amerikai katonákat verbuvál, akik Franciaországba utaznak nácikat gyilkolni. A lebozótharcolt németeket megskalpolják. A másik cselekményszál pedig egy lemészárolást megúszó zsidó lány története, akibe beleszeret egy ifjú náci háborús hős, és mivel a lány időközben mozit örökölt, elhatározza, hogy az oda filmpremierre érkező harmadik birodalmi vezetőségre (Hitler included) rágyújtja a mozit.

A lényeg a filmben, bármily meglepő, nem az erőszak vagy a vér. A feszültség a párbeszédekben van, ugyanis Tarantino zseniális forgatókönyvíró. A jelenet, amikor a zsidókat bújtató francia pásztor és a nácivadász tiszt közötti párbeszéd zajlik (miközben a zsidó család a padlódeszkák alatt bújkál és az angol párbeszédből semmit sem ért) vagy a zsidó lányt elszalasztó német tiszt és a lány pár évvel későbbi dialógusa -- miközben mindenki azon izgul, hogy a pasi felismeri-e az azóta lényegesen megváltozott áldozatát -- igazi színházi jelenlétek.

Egyáltalán nem látom problematikusnak a történelem átírását - jelesül hogy Hitler és a fél német vezérkar életét veszti, miközben egy zsidó lány rágyújtja a franciaországi mozit egy német propagandamozi vetítése közben - jobban mondva azt, hogy a film teljes mértékben fütyül a náci-filmek tradícióira. Nem érdekel, hogy bagatellizál egy filmes tabutémát. Az sem zavar, hogy ismét előkerülnek a Kill Billből jól ismert kung-fu filmes, westernes közhelyek vagy az animációs-photoshoppos megoldások, feliratok (hogy be tudjuk azonosítani, hogy melyik náci egyenruhás kicsoda), az elidegenítés, a narrátor alkalmazása, stb.
Örömmel fedeztem fel annak a híres Chaplin-jelenetnek az intertextjét, amikor A diktátorban a Hitler-klón Hynkel halandzsanémetül szónokol, és az ember nem tudja, röhögjön-e vagy sírjon. (Ezzel a jelenettel szoktam tanítani a retorikát és a metadrámát is. Chaplin univerzális, Tarantino meg sokat tanult tőle, nem is hinném, hogy nagyon tagadná.) A Becstelen brigantykban sem feliratozzák az eszelős németet, mégis persze lehet érteni, miről szól a telefonba fröcsögés, amikor a brigantik elkezdik irtani Frankföldön az embereit.

És hát a Blöff óta mondom, de senki nem hiszi el nekem, hogy Brad Pitt remek jellemszínész.
És a narrátor Samuel L. Jackson. Meghajlás. Köszönjük!

Tömegközlekedés

Van ugyebár az őrült Tereskovának a Tömegközlekedés című száma, ami körülbelül olyan (mint minden Tereskova), mint ha Galla Miklóst hallgatnánk nőimitátorként.

Az a helyzet, hogy Tereskovának igaza van.

Helyzetünkhöz való viszonyulásunkat remekül mutatja a tömegközlekedési kultúránk. Inkább  belefulladunk egymás szájszagába, semminthogy ablakot nyitnánk a világra. Stabilan tartja magát az a jó magyar szállóige, miszerint "büdösben kevésbé valószínű, hogy megdöglik az ember, mint a hidegben". Dekkolunk az akolmelegben, még a kabátunk zipzárját sem húzzuk le, gyerek, idős, fiatal meghitten ájuldozik az émelyítő bűzben és tespedtségben.

Ha netán bárki ablakot nyit ránk, máris visítozni kezdünk, hogy huzatot kap a szemünk, a fülünk, fejünk; meg hogy "nem az utcának fűtünk, azistenáldjonmeg!". Körbebugyoláljuk magunkat nagy büdös rongyokkal, a nagy büdös életünkkel, a fűtés elveszi a levegőt, bepárásítja a szemüveget, elbódítja az agyat és elálmosítja a szemet. És ami a legfontosabb, ha már régóta bennevagyunk, nem is érezzük büdösnek. Gyöngyözhet a homlokunkon a veríték, akkor sem.

Akinek nem tetszik, távozhat huzatosabb vidékre, mi vagyunk úgyis többen.

A buszvezetők pedig, mint valami villámjogarú istenségek, csak szítják alattunk a poklot buszülést. Alánkgyújtanak, mi pedig megnyugodva, kábulatban csak forrongunk, forrongunk a saját bűzös-savanyú levünkben.

"Szájszag, izzadtságszag, seggszag, hónaljszag - eltipornak. Tömegközlekedés."

És még valami. A sok marha azt hiszi, hogy az autó alternatíva. Pedig dehogy. Ott is száraz, motorolaj- vagy műbőrszagú fűtés van.

egorinya

Jelenleg a munkámban azt az egy dolgot szeretem, hogy rég nem olvasott szerzőkkel újra találkozhatok. Néha úgy érzem magam, mint gimnazista koromban, amikor ellenálhatatlan vágyat éreztem, hogy még a leglapszélebb lapszélre felírt harmadlagos ajánlott olvasmányt is magamévá tegyem.

De ennyi. Másrészt nagyon fáradt vagyok. Borzalmasan elfáradtam, nem is a napi robottól, hanem a kilátástalannak érzett helyzetektől és a felelősség súlyától. Türelmetlenül várom, hogy rövidtávú és gyors sikereim legyenek. Elepedek egy csillogó és érdeklődő tekintetért, egy értelemszikráért, azért az érzésért, hogy "na, ez megérte". És közben éppen emberfeletti erővel küzdök a nihil és a kiábrándultság ellen. Próbálom eltitkolni a csalódottságomat, az elégedetlenségemet és a szomorúságomat. Próbálok nem arra gondolni, hogy ettől a hónaptól már az étkezési utalványunk sincs, ami eddig minden hónap végén - valljuk be - mondjuk egy négytagú családot gyakorlatilag kihúzott a szarból. Órára bemenve igyekszem lehámlasztani az arcomról a keserűséget, amit az okoz, hogy egy percel azelőtt szembesültem a következő havi fizetési kimutatásommal.

Azt kell mondjam (pedig én tökös csaj vagyok, átéltem már egysmást), iszonyatosan nehéz. Úgy látszik, ez még várt rám, ez a létbizonytalanság-érzés, ami minden hónap elején elkap már. Aki tudja rólam, mennyire tervezős, racionális, előrelátó és jólszervezett vagyok, az megérti, hogy elfogadnom a bizonytalan helyzeteket borzasztó nehéz. Ilyenkor az iróniám is rendszerint cserbenhagy - bár ezt igyekszem titkolni. Nem azért van ez, mert tragikusnak élem meg a létem, egyszerűen ilyen vagyok. A vonathoz is mindig 20 perccel indulás előtt kimegyek. Biztos ami biztos. Tervezgetek, félreteszek, szervezek - és most nem megy. Majd belehalok, hogy ezt könnyedén vegyem és hogy alkalmazkodjak ehhez az érzéshez. De be kell látnom, hogy képtelenség. De hálisten, azért többnyire tudok úgy tenni, mintha mégis menne.

Az utóbbi hetekben azonban foszladozik az önfegyelem maszkja. A végzős diákjaim döbbenten figyelik, hogy már a házi feladat hiánya miatti megrovásokat sem írom be, csak megrándítom a vállam. Nem nekem kell a kidolgozott tétel, én már leérettségiztem - mondom. Félév közeledtével a bukásra állók is elbizonytalanodnak, mert a hatodik "életmentő" felelet alkalmával szerzett ismételt egyest megint csak nem írom be. Nem az én bizonyítványom, és nem az én anyámnak megy a levél egy távoli faluba, hogy meg fogok bukni négy tárgyból - miután kollégiumba költöztem. Aztán az egyik osztályban halkan megkérdezem, szerintük hogy vehetném rá őket, hogy a nyelvtanuláshoz oly elengedhetetlen idegen szavakat esetleg megtanulják. Azt felelik, ne is strapáljam magam, úgysem fogják. Rendben. Mondom halkan. A témazáró csak szavakból áll majd akkor. Hiszen az a legfontosabb, anélkül beszélni nehéz... Megkérdezik erre, most hadban állunk, mert nem tanulnak szavakat? Nem - mondom én, csak megpróbálok tudást csiholni bennük, ami elég nehéz, hiszen egyik oldalról a tudást, másik oldalról a tanulói létszám tartását követelik tőlem; hiszen ha a tanulói létszám csökken, állashelyeket veszít az iskola. Ergo - magyarázom - az Önök megbuktatásával, a főnökeim szerint közvetlenül felelős vagyok abban, ha az anyagi keretünk csökken, és hogy iskolában egyesek elveszítik a munkájukat. Plusz, mondom, rám rossz fényt vet, ha a csoportjaimban rosszak a tanulmányi átlagok. Bár én nem érzem így, ezt mondják. Ezt hívják demagógiának és felelősségtoszogatásnak - magyarázom e fontos fogalmakat a tizenéveseknek.
"Fejétől bűzlik a láb" - mondta Hofi és egy kolléga, akin ma épp számonkértek egy feladatot, amiért előzőleg nem is szóltak neki.

Aztán Thomas Mannt olvasunk. A Mario és a varázsló kapcsán próbálom elmagyarázni, érzékeltetni a dolgok, a tettek viszonylagosságát, a több szempontú megítélés szükségességét. Örülök, hogy most vesszük ezt a szöveget, mondom, hiszen az emberölés, mint tett megítélése sajnos nagyon aktuális a városunkban. Értelmes, érdeklődő osztály, 18 évesek - mégis sületlen és faragatlan, rosszindulatú megjegyzéseket kapok. Kedvelnek és tisztelnek pedig. Mit tehetnek azzal, akit se nem kedvelnek, se nem tisztelnek.
Hiába próbálok rávezetni és rávilágítani, valahogy sehogysem rajzolódik ki a zsarnokság, a megaláztatás, a kegyetlenség démona, csakis és kizárólag a pisztolydörrenés tényét sikerült ronggyá ragozni. Egy-két fiatalban mozdulnak aztán gondolatok, de nehezen, hisz a szöveget nem ismerik. Nem olvasták el ugyanis, hiába volt ez az egyetlen feladat.

Aztán a következő órán elszakad a cérna. Elveszítem minden politikai korrektségem. Emelt és határozott hangon, keserűen összevont szemöldökkel szólítok fel egy lányt arra, hogy vegye már vissza a hangnemet, és döbbenjen már rá, hogy milyen iszonyatos csőlátása van. Háttértörténet: egy osztálytárs, a pénzfelelős tavaly saját céljaira használta az osztálypénzt, majd kölcsönökből visszatette ugyan, de a dolog kibukott. A lány bepánikolt, mindenkinek össze-vissza hazudott, szemtől-szembe meghazdtolta a neki kölcsönadó osztálytársakat is. "Pechjére" - mondhatjuk - pont roma származású. Az ifjúság kegyetlenkedése nem kímélte, a helyzetre rosszul (elzárkózással, hallgatással és fölényességgel) reagált, és két nap leforgása alatt kiíratkozott az osztályból. A nagyhangú lány a barátnője volt, sokat adott neki kölcsön, hogy törlessze a hiányt.

Diplomáciai korrektségemet teljesen félredobva elmondom nekik, hogy ha én lennék az osztályfőnök, ez a lány még mindig idejárna, mert nem hagytam volna, hogy más iskolába menjen. Az osztály tiltakozik. A nagyhangú lány - aki csinos, gazdag és fehér - legfőképp. Szokásaimtól idegen módon az osztály előtt mondom a képébe, hogy túl agresszívan és túl támadóan kommunikál, és még akkor is veszekszik, amikor vitatkozni kellene. Hivatkozik az indulataira - hát pont erről van szó, nagyon nehéz Önnel beszélgetni, lám, még nekem sem sikerül, pedig nem is a félreértésünket és a barátságunkat akarjuk tisztázni, mondom én.
Elmondom, hogy ők még fiatalok, alig 15 évesek, higgyék hát el nekem, hogy a bűntudat nagyon sokféle alakot ölthet az ember viselkedésében. És hogy mindenki hibázik, nem is egyszer, de az, hogy ki mekkora baromságot csinál, semmilyen de semmilyen kapcsolatban nincs azzal, hogy az illető zsidó, cigány, zöldszemű vagy netán buzi. Így mondom, hogy buzi. Recsegnek a falak. Többen cinikusan röhögnek, én pedig érzem, hogy tovább foszlik rólam a diplomácia és emelkedik a hangom. Elmondom azt is, hogy én nagyon jól tudom, hogy ebben az osztályban nemcsak a "sikkasztó lány" simlis, hogy több mindenkinek vannak súlyos takargatnivalói. És hogy isten mentsen meg itt mindenkit attól, hogy a tettei egyszer a kinézete, a bőrszíne, a hajszíne vagy a vallása alapján kapjanak magyarázatot.
Nem mentegetek senkit, mondom, a hiba az hiba, és mindig vállalandó. Az iskolából való kiíratkozás pedig menekülés volt. El kell azt is magyaráznom, hogy a menekülés oka a bűntudat, ami, még egyszer hangsúlyozom, akkor is jelen lehet, ha nem látszik. Ugyanúgy, ahogy a bánat, az elesettség, a szükség vagy adott esetben a boldogság.

Végül azt mondom, egyet kérek tőlük (hiszen még olyan fiatalok), ne zárják el a gondolkodásukat, hiába is hallanak bármit a barátoktól, a családjuktól vagy abból a rohadék tévéből. Próbáljanak mindig több szemmel látni, több fejjel gondolkodni, több oldalról nézni. Senki sem makulátlan. Senki. A világ pedig amúgy is kíméletlen, a fiatalok pedig egymással méginkább azok; észre sem veszik, hogy milyen megalázó hangnemben és stílusban beszélnek egymással néha. Nem irigylem Önöket, mondom.

Ha nem lennék túl fáradt, úgy érezhetném, hogy tettem valamit egy lány becsületéért. Egy csinos, néha kedves, de legtöbbször pökhendi és butuska roma lányéért, aki többször átvert engem is, és akit tavaly megbuktattam irodalomból; és aki a ma történtekről sose fog tudomást szerezni. Meg azért, hogy néhány fiatal ember szeme rányíljon kicsit erre a tyúkszaros világra.

Rohadtul fáradt vagyok. És most éppen szomorú is. Legjobb lenne holnap bemenni és felmondani, mert ez lenne a helyes döntés.

Otthon

Nem nagyon tudom szavakba foglalni azt az érzést, amikor átérek a Dunán Bajánál azon a nagyon ronda hídon. Kisimul a táj, elnyúlik a horizont, mintha kisimulnának az ország ráncai. Egyenletesen oszlik szét a sötétség és a világosság. Valami csendféle, valami békeféle ez.

A kávézóban, ahol megálltam, beszédbe elegyedett velem a pincérlány, még mosolygott is - ilyet sem mostanában láttam errefelé. Jólesett túlmisztifikálni ezt a jelentéktelen epizódot is.

Hajlamosak azt gondolni rólam a külső szemlélők, hogy nincsenek barátaim. Vannak. Csak egy kicsit messze.


Amikor megérkezem, akármilyen sok idő telik is el a legutóbbi ottlétem óta, mindig azonnal felismerem a változásokat. Aki ismer, tudja, hogy ez nagy dolog, mert sosem figyelek a környezetem részleteire elég alaposan.

Szóval a barátok... amikor találkozunk, az első kérdés nem is az, hogy hogy sikerült a vizsga, hanem az örvendezés - mert valahogy mindenkinek annyira természetes, hogy levezetek 200 km-t egy egyestét együttlétért. Nekem is. Ki kell néha szabadulni.


A várost feldíszítették adventra. Áll a mindenki karácsonyfája is, és szinte minden köztéren kirakodóvásár, kézművesek, árusok, forraltbor, sült gesztenye, rozmaringos libacomb. Drága, persze, nem vitás. De nem ez a lényeg, úgysem veszünk semmit. A hangulat. A Dóm téren hatalmas adventi koszorú, betlehemes, nagy tűz, ami körül melegednek a hajléktalanok is. A dóm két tornya között kivilágított betlehemi csillag.



 Túlicitromozott forralt bort ittunk, és a téren dzsessz szólt. Bementünk a jurtasátorba, és ücsörögtünk kicsit a szalmabálákon. Maszkura és a tücsökraj. Atlétatrikós, felgyűrt szárú farmeros tangóharmonikás figura a kezében sörrel, aki arról énekel, hogy egy szál kolbásszal, egy szelet kenyérrel meg egy aranyos csajjal, mégha albiból albiba is vándorol az ember, egész jó itt Magyarországon. (Később, ahogy utánaolvasok

Maszkurának, megtudom, hogy nem áll távol tőle a jobbkarlengetés, hát jó, ideológiai dalait - régebbi hip-hop számok - nem hallgatom, csak azokat, amik a kis magyar halmazállapotról szólnak.) Sorsunkban közös nevezőre ismerve átélek egy kisebb katarzist is, ami az utóbbi időszakot figyelembe véve nagyon is jelentős és említésre méltó élmény. Itt, 2009. december 4-én este 8 óra tájban egy jurtasátorban ülök a szalmán, az emberek melegre lehelték a teret, Maszkura baszkurál minket a tangóharmonikájával, a sorokban ülök között régi ismerős arcokra bukkanok, és arra gondolok, minden rendben. Jó itt Magyarországon. Ezen kicsit meg is hatódom. Magamon. Magunkon. Hogy a reménytelenség közepette is keressük és megtaláljuk az örömet.

Később egy lakásban pszeudo-intellektuális vitába bonyolódunk a felsőoktatás helyzetéről, és a feszültséget egyetemi pletykák felelevenítésével oldjuk. Megbeszéljük egymás tudományos és kevésbé tudományos dilemmáit. Végre nem kell annyit magyarázkodnom. Sokat beszélek, sokat nevetek. Kapok egy olyan ajándékot, amit csakis a régi barátaim képesek kitalálni nekem.


Abban a pillanatban minden tökéletes, csak egyvalami hiányzik - és ezt most nem is a nagy entellektüell elégedetlenség mondatja velem.

A tudásnak oltárán

Általános iskola második osztályban a Fülöp - Szilágyiné-féle Nyelvtan és helyesírás munkáltató tankönyvből (Apáczai Kiadó, áldott legyen a te neved...) a következő szabálypárt kell megtanulnia a nebulónak.

1) Az egyjegyű mássalhangzók hosszúságát a betű kettőzésével jelöljük, vagyis ugyanazt a betűt kétszer írjuk le.
2) A hosszú kétjegyű mássalhangzót írásban úgy jelöljük, hogy az első betűjét megkettőzzük, vagyis kétszer írjuk le (pl. gy - ggy)

Ezt a szabályt ugyebár gyakorlatban alkalmazni tudni kell előbb-utóbb, hiszen a helyesírás elsajátítása töbek között nemzeti kötelesség - minden valamirevaló iskolai magyart tanító néni zászlajára tűzte ezt. Na de a szabályt elméletben is el kell sajátítani, és ennek oka nem egészen világos számomra - magyartanárként, de az ekorú nebulókkal kapcsolatos egyéb funkciómban sem.
        Hiszen az hagyján, hogy mondjuk a felsős megtanulni kényszerül a földrajzi nevek (amúgy szerteágazó) helyesírására vonatkozó végtelen szabályokat, amiket aztán alkalmazni persze nem tud. De egy gyakorlatias elméjű kisdiák, aki a megtanultak hasznát még különösképpen a megoldhatóságban látja, nem tudja az ilyesfajta paradigmákat mire vélni.
        Mert lássuk csak. A szabály az szabály, azaz szó szerint kell tudni. A gyakorlat meg gyakorlat, ami nyelvtan esetében természetesen televan hibákkal a feladatgyűjteményben; nem csoda, hiszen a szabály és az alkalmazhatóság nem kapcsolódik össze a fiatal elmében. A gyakorlat tehát stagnál, az elmélet pedig frusztrációt okoz - hiszen hiába is próbálnánk alkalmazhatóbbá és hétköznapi nyelvűvé alakítani a számunkra is megjegyezhetetlen szóhalmazt, a tanítónéni szava ugyebár szent. Szabályt csakis szó szerint.
        Beindul tehát a magolási mechanizmus, ami úgy működik, hogy a bemagolt anyagot csak akkor tudjuk visszaböfögni, ha megkapjuk a kezdő szót. Igen ám, de a számokérés (második osztály, ált. isk., nem győzöm hangsúlyozni!) írásban történik, ráadásul nem értelmes kérdésfeltevéssel, hanem az "Írjátok le a két szabályt!" instrukcióval. Nincs tehát kezdő szó, nincs lökés, marad a frusztráció. A papírra az kerül girbegurba betűkkel: 1) Nem tanultam meg. 2) Nem tanultam meg.   
Feketepont. Kettő darab.
Plusz, lazán fölényes alázásképpen, a megejtően őszinte és kétségbeesett "nem tanultameg" helyesírási korrekciója "Nem tanultam meg."-re.
        Az igazság persze nem itt van, hiszen a "nem tanultam meg" egy HAMIS állítás. Ha tetszik, hazugság. A szabály úgy-ahogy, a fejbe van gyömködve, azaz a lehetőségekhez képest meg vagyon tanulva. Az igaz állítás legalábbis az lenne, "a szabályt elfelejtettem". De, mint megtudom, az elfelejtés ténye, bár igaz, ha deklarált, akkor a tanítónéninél rendszerint kiveri a biztosítékot. "Hogy lehet ezt elfelejteni?!". Hát így, keziccsókolom. Ezért inkább marad a nyilvánvaló hazugság kényszere: "nem tanultam meg". A tanítónéni pedig nyilvánvalóan elhiszi, mert miért is firtatná, hogy az ismeretek hiánya mögött milyen apró, ámde egyszerű okok húzódhatnak.
Hát ez az. Feketepont. Kettő darab. Mellékelendő:
A gyerek a szabályt megtanulta, de jól érzékelvén annak hasznavehetetlenségét, másnapra elfelejtette. Ahogy én is. Kérem a feketepontomat, mind a kettőt.