Ó, baszki, engem aztán senki nem vádolhat előítéletekkel semmiféle
hovatartozás, műveltségszint meg mittudoménmi okán! Mindenkinek megadom
az esélyt, legyen az trash reality vagy Ingmar Bergman.
Hát mivel Steiner Kristóf meg még szimpatikus is, az ő
forgatókönyvének, azaz az általa közreműködött filmek is adtam egy
esélyt. Az Álom.netet most adta a tévé, könnyed téliszüneti szórakozásként.
Lehidaltam, azt kell mondjam.
Kristófról (lettlégyen, hogy a blogjába
olykor belenézek) azt gondoltam, írástudó ember, no persze tudja a
kaszás, hogy az eredeti forgatókönyvet mennyire vagy mennyire nem tette
tönkre a filmes megvalósítás... Ennek a filmnek egyetlen esélye lett
volna, ha komolyan veszi a saját trash -ségét, azaz önmaga (a műfaj, a
dizájn, a stílus) paródiája akar lenni, no de hát ehhez sokkal de sokkal
erősebb intellektusra (azaz távolságtartásra) lett volna szükség írásos
és filmes oldalról is. Pedig látszik egyébként, hogy az alkotás
próbálkozik, de csak vergődik a karamellizált cukor alatt, mint egy
vaníliapudingban fuldokló mazsola, nem tudja átszakítani a kemény
felszínt. Úgyhogy marad a vanilizált mazsolalét mindenféle savany és
keser nélkül, ami pedig annyira nélkülözhetetlen összetevője bármiféle
szubverzív/parodisztikus értelmezésnek.
A történet röviden: a szőkecica főhőscsajt kirúgják előző
iskolájából, és az új (elit) iskolában mindenki szemében ő a lúzer. Egy
iskolai csetepaté kapcsán őt és legfőbb riválisát arra kényszeríti a
diri, hogy alapítsanak pompomlánycsapatot megmentve ezzel az iskola
kosárcsapatának becsületét az eljövendő meccsen. Különben kirúgják őket,
ugye.
Mintegy mellékszálként pedig nyomon követketjük a főhőscsaj intim
blogolását (!), lelkivilágának feltárását az álom.net nevű blogoldalon,
ahol őszőkesége sorsának alakulását egy ismeretlen jóakaró csetelő
követi nyomon posztról posztra.
Tekintsünk el most attól, mennyire reális és átélhető egy bögyös
szőkepipi feltöltött ajkakkal egy ún. elitgimiben. Attól is, hogy adott
kontextben a pompomlánycsapat mennyire valószerű. Hagyatkozzunk csak
ennek a műfajnak a rémegyszerű sémáira és az azzal kapcsolatos
észrevételekre.
Tudjuk ugye Kristófról, hogy a magyar popkultúra közönsége számára ő fordította le Paris Hilton egyetlen, immár magyar nyelven is hozzáférhető életrajzát. A pop és trashkultúrához való vonzódása is közismert.
Nade! Mindez nem menti fel őt, mint általam hitt írástudót az alól,
hogy egy épkézláb, dramaturgiailag még egyszerűbb elmék számára is jól
következő forgatókönyvet összeeszkábáljon.
Az ilyesfajta filmek, tudjuk, a jó és rossz örök harcának közhelyén
alapulnak, és a film végén mindig kiderül, hogy a rossz nem rossz, csak
épp rossz passzban lévő jó. Így aztán jó és rossz végül összebarátkoznak
megteremtve ezzel a rózsaszín világ örökkévaló harmóniáját ezen a
földön.
Namármost adott a buta, szőke, jószívű (aka főhőscsaj), aki később
döbben rá élete nagy tévedéseire, valamint az okos, ronda, barna,
intrikus (aka vetélytárs) sztereotípiája. A baj csak az, hogy az "okos,
ronda, barna" és sleppje láthatóan sokkal jobb csajok, mint a
szabálytalan fogsorú szőke cicababa, szóval a kontraszt nem világos és
az egész nem stimmel. Ugyanúgy, ahogy a macsó bunkó (aki természetesen a
főhőscsaj pasija) és a szerény kedves szomszédfiú között sincs meg a
megkülönböztetés világos alapja. Pedig ez hogynemondjam bézik lenne
minden valamirevaló bulvárkomédiában.
A filmben az eseményeken és a fordulópontokon (?) olyan gyorsan
túlvagyunk, hogy észre sem vesszük. Átsiklunk a nagy rádöbbenéseken, a
megbocsátáson, az egymásrataláláson is. (Pedig milyen édi, a főhőscsaj a
végső, szomszédfiúval váltott szerelmes csókot hirtelen félbeszakítja,
hogy iPodját előrántva törölje az álom.net regisztrációját és a blogját -
ami ugye eleddig megvalósulatlan álmait szimbolizálta...) Fogalmunk
sincs, hogy hogyan, de egyszerre csak azt kellene látni, hogy a gonosz
intrikus barna banya megszerette a szőke főhőscsajt, és az egész sulit
rábeszéli, hogy jó lesz ez így Regivel... és befogadják, micsoda
bódogság.
Á, szóval gyerekek, én jól bírom a szemetet, a szakdolgozatomat is a Lóvátett lovagokból írtam, de ez azért még nekem is sok volt.
Kurva nagy ziccert hagytak ki a Kristófék, az a nagy büdös igazság.
Ha legalább jelét láttam volna annak, hogy ez a film önironikus (értsd:
annyira szar, hogy az már jó, mint mondjuk az elődként nem letagadott Doktor Szöszi vagy nagy kedvencem, a műfajteremtő Romy és Michelle),
akkor azt mondom, kajak. De a film feléig reménykedtem, illetve saját
kritikus jóindulatomat próbáltam hozzátenni az egészhez, mígnem egy
ponton feladtam, és hoztam a hűtőből még egy sört...
De basszus, még a dialógusokat se sikerült viccesre megírni, mert
olyan nyelvet használnak, amit a mai, önreflexióra abszolúte képtelen
tinik nehogy valósághűnek nem, de egyenesen ostobának tartanának. Tudom,
köztük élek! Pedig ők aztán Kafkán meg Thomas Mannon kívül kevés dolgot
tartanak ostobának. Szóval attól, kedves Kristóf, hogy alkalmazzuk a
"zsír", "király", "ciki" és "geci" szavakat, attól még nem leszünk
aptudétek. (Egyébként ha máshonnan nézem, az egész megnyugtat, lehet,
hogy Kristóf mégsem egy trash-ikon, és lehet, hogy nehezére esik trendi
dialógusokat alkotni?!)
A filmben a nagy, enigmatikusnak szánt truváj egyébként az, hogy vaze, nem tudjuk meg a végén, hogy ki volt a főhőcsajjal titokban csetelő jóakaró! Micsoda romantikus titokzatosság!
Még beszélhetnék arról hosszú tömött sorokban, hogy az amatőr
ifiszereplők úgy mondják a szöveget, mintha betanulták volna az iskolai
betlehemeshez, úgy gesztikulálnak, ahogy azt hiszik, hogy a plázacicák
teszik ezt. (Pedig hát a jó alakítás lényege az elvonatkoztatás lenne,
ami jelen esetben teljes képtelenség, a játékosok maguk sem különböznek
az eljátszott figurától, így a hatás olyan, mintha én mesterségesen
megpróbálnám előállítani saját magamat - kész csőd és hamisság.)
A fordulópontok kiemelése karakterben, történetben, dramaturgiában és
rendezésben pedig azt eredményezi, hogy nem találjuk a film elejét,
közepét és végét (pedig még az alig elégséges diák is tudja, hogy
bevezetés - tárgyalás - befejezés), azaz még a szórakozásunk is odavan.
Kristóf, baszki, csalódott vagyok, bár tudom, az egésznek az én naiv
toleranciám és a szeméthez való vonzódásom az oka!! Tanulj még egy
kicsit Woodytól, Tarantinótól, Jarrytól vagy a Jóbarátok alkotóitól, akitől csak akarsz, aztán a tanultakat transzformáld újra rózsaszínbe vagy babakékbe mielőtt újra előállsz valamivel. Kapsz még egy utolsó esélyt.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése